2019. december 4., szerda

Vakrandi, hatodszor

Emberünk a hotelből meg sem állt a berlini Banhof Zoo pályaudvarig. Újabb pénzszámlálás: már csak 98 márkája volt. Csodálkozott, milyen hamar „elolvadt” a nála lévő összeg. Hamburgig váltott jegyet, majd helyet foglalt, menetirányban, a beálló szerelvény egyik dohányzó-kupéjában. Az volt a szándéka, hogy pénzt kér üzlettársától. Hirtelen szörnyű gyanúja támadt…

„Most aztán a markában vagyok. Egy csapásra megfoszthat az egész vagyonomtól. Teljesen sosem bíztam meg benne. Lehet, hogy ő is egy olyan gazember, mint a Findler? Pedig övé a jövedelem fele, csakhogy az nem elég neki. A tőkére fáj a foga. Célozgatott már rá. Hogyan is mondta nemrég? »Alapra lenne szükségem, Ottó. Ha jól meggondolom, nincs semmi alapom.«
És a tetejében még náci is. Sosem csinált belőle titkot. Talán csak a megfelelő pillanatot várta: egy csapásra - minden. Játékos. Hogyan bízhattam meg egy játékosban? De hát csak egy játékos mer manapság még együttműködni egy zsidóval.”

A szerelvény elindult. A kupéba útitárs érkezett: arany pártjelvényes, a feleségével. Silbermann aludni próbált. Jegyellenőrzés. Utána a pártjelvényessel elegyedett szóba, az illető az iránt érdeklődött, játszanának-e egy sakkpartit? Amit a pártjelvényes elvesztett. Revansot akart, de azt is elvesztette. Mindenből három az igazság, vélte, tehát lejátszhatnak egy harmadik partit is. 

„Most józan leszek, határozta el Silbermann, veszíteni fogok. De megint nyert. Játszottak egy negyedik partit, majd egy ötödiket, és mire a vonat befutott Hamburgba, a pártjelvényes már hat játszmát veszített el. Silbermann iránti tisztelete szinte határtalanra nőtt.
- Találkoznunk kell újra - kérte Silbermannt, amikor elbúcsúztak egymástól. - Rég nem volt ilyen jó partnerem, mint ön. — Átnyújtotta a névjegykártyáját. Herrmann Turner, főmérnök...
Egy ember, gondolta boldogan Silbermann. Mindenképp ember volt, a pártjelvény dacára. Talán nem is olyan rossz minden. Az olyanok, akikkel sakkozni lehet, akik veszíteni tudnak anélkül, hogy megsértődnének, vagy gorombák lennének, aligha lehetnek rablók és gyilkosok.
Nagy erőt merített a sakkgyőzelmeiből, és amikor elhagyta a pályaudvart, már nem érezte azt, hogy menekül, hogy gyenge és magányos. Bebizonyította, hogy még képes győzni.”

Az Utazás folytatódik a harmadik fejezetben is, amelynek során megismerkedhetünk Beckerrel, az árja üzlettárssal...

Következik: Vakrandi, hetedszer 

2019. november 30., szombat

Vakrandi, ötödször

Szorongó kérdés: nem fogunk vajon túl lassan haladni? El tudunk-e idejében menekülni a könyvben ránk zúduló terror elől? Tegyünk úgy, mint Silbermann. Talán megússzuk…

A lépcsőházban szembetalálja magát egy cigarettázó alakkal, akit képtelen kikerülni. Ráadásul az megkérdi: sok zsidó él e házban? 
Silbermann védekezik: honnan is tudná? Hiszen ő csak egy látogató. Ezzel odalép hozzá, tüzet kér (és kap), majd Heil Hitler köszönéssel tovább jut.  A következő őrszemmel már  ő az, aki fölényeskedik, s számonkéri az ácsorgótól: - Mire vár maga itt, hallja?
A megszólított meghunyászkodva magyarázza: csak egy kis zsidóheccről van szó…
Ilyen körülmények között Silbermann nyugodtan távozhat. De hová? És hogyan tovább?

„Furcsa, gondolta az úttesten átkelve, mert úgy találta, hogy az utca másik oldala biztonságosabb. Tíz perccel ezelőtt még a házam, a vagyonom egy része forgott kockán. Most meg már a bőröm. Milyen gyorsan is megy ez. Hadat üzentek ellenem, személyesen énellenem. Ez az. Az előbb véglegesen és ténylegesen hadat üzentek, és most egyedül maradtam - az ellenség földjén.”

Úgy véli, hivatalosan föléje helyezett árja társa, akit a játékszenvedély tart hatalmában, az egyedüli, aki segíthet rajta – méghozzá pénzzel. Az ő pénzével. Ha még nem játszotta el. 

„De pénzre szükség van, a pénz életet jelent, különösen háború idején. Egy zsidó pénz nélkül Németországban olyan, mint egy ketrecbe zárt vad eleség nélkül, kész kilátástalanság.”

Hazatelefonál, hogy megtudja: mi történt a továbbiakban? A cselédlány sírva veszi föl a kagylót. Hasonló hangulatban válaszol a húga is, amikor hozzájuk telefonál: sógorát elvitték, aki ráadásul még beteg is. Most Silbermann az, aki vigasztal: - Biztosan szabadon fogják engedni!
Mit is tehetne egyebet? Hiszen ő is menekül… Attól is tart, hogy lehallgatják. Számolgatja a pénzét: 180 márka. „Ezzel el tudná hagyni az országot – ha tehetné. De akkor sem tenné meg, gondolta. Meg akarta menteni a vagyonát. Ilyen hamar nem hagyja, hogy levadásszák.”
Útközben vásárol újságban olvassa: Gyilkosság Párizsban.” „A zsidók hadat üzennek a német népnek.”


Amiről az újságok is írtak: Párizsban egy családja sorsa miatt kétségbeesett zsidó fiatalember, Herschel Grynszpant halálosan megsebesített egy német diplomatát. Az AFP felvételén francia rendőrök viszik el a merénylőt
„Hogy háború van, azzal tisztában vagyok, gondolta. De hogy én üzentem volna hadat, arról most hallok először. Micsoda rossz vicc ez? A pénzes postás megtámadta és súlyosan megsebesítette a rablókat… Szóval egy tizenhét éves fiú, ahelyett hogy öngyilkos lett volna, rálőtt azokra, akik ezt tanácsolták neki. És ezzel ő, ezzel mi valamennyien támadást intéztünk a Német Birodalom ellen.”

A külvárosba siet, egy szállodába, ahol korábban  gyakran megszállt. Furcsa fogadtatásban van része: az üzletet vezető asszony már-már könyörgött, hogy távozzék. „- Herr Silbermann - mondta Rose halkan és udvariasan, ahogyan azt tőle, a szállodaszakmában megöregedett embertől minden élethelyzetben el lehetett várni: - Rendkívül kellemetlen ez nekem. Ön régi, kedves vendégünk. De... Ugye érti? Nem én tehetek róla, bizonyára nem fog így maradni, de...
- Mégis mi történt? - kérdezte Silbermann, aki nagyon is jól tudta, mire akad kilyukadni Rose, csak nem állt szándékában megkímélni, el akarta érni, hogy nyíltan vallja be azt, ami az ő szemében jellemtelenségnek számított. És a másik zavara szinte már jólesett neki, legalábbis segített elfeledtetni a sajátját.
- Szóval ki akar dobni? - kérdezte meg végre az üzletvezetőtől szárazon, miközben tekintetét rászegezte.
- Kérem, ne így fogja föl - könyörgött Herr Rose, aki csak nagy nehezen tudott megfelelni a helyzet kívánalmának, mármint hogy megsértsen egy tiszteletben álló és abszolút fizetőképes vendéget. - Mindig nagyon boldogok voltunk - folytatta sietve -, hogy oly sokszor vendégeskedett minálunk, és ha most meg kell kérnünk, akkor nagyon az akaratunk ellenére tesszük, azt remélve...”

Silbermann távozik. Talál egy kis hotelt, ahol a kapust egy beugró pincér helyettesíti éppen. Aki nem tud a rendelkezésekről. És szobát ad a menekülőnek. De azért érdeklődik a városban uralkodó „rumli” felől.

Silbermann csodálkozik: miből gondolja a rumlit?

„- Csak mert annyi zsidó szállt meg nálunk. Azt se tudom, nem okozunk-e magunknak ezzel gondot.
- Úgy? - dörmögte Silbermann. - Miért tennék? Jelent meg valami rendelet, ami megtiltja, hogy zsidóknak szállást adjanak?
- Épp ez az, hogy nem tudom - válaszolta a pincér. - Nekem egyébként édes mindegy. Tessék.
...A pincér megjegyzése meglehetősen nyugtalanította és gyanakvóvá tette. Túl sok megfontolásra adott okot. Végül mégis kivette a szobát, mert arra gondolt, hogy a többi szállodában sem lenne kisebb veszélynek kitéve.
A pincérrel újra lement a liften, és az, ahogyan tartott is tőle, elébe tette a bejelentőt.
- Jó, jó - horkant föl udvariatlanul, mint akinek sok a dolga. - Majd később... Mi is volt a szoba száma?”

A biztonság kedvéért elhagyja a szállodát. A bejáratnál üzleti barátjába ütközik: Fritz Steinba, aki így örvendezik: 
- Hála istennek, Silbermann. Az első ember, akivel találkozom. Hamar megtudják, hogy ugyanabban a hajóban eveznek: mindkettőjükre vadásznak. És kezdetét veszi egy hosszú, gyötrő éjszaka, amelynek során megtudja: a szállodaportást azért kellett helyettesíteni, mert letartóztatták. Mikor ezen meglepődik, megkapja a magyarázatot:

„De hát zsidó volt..." Milyen magától értetődően elég volt a pincérnek ez a magyarázat. Úgy látszik, a véleménye szerint a zsidók letartóztatása éppoly természetesen a dolgok rendjéhez tartozik, mint például az, hogy borravalót kap a vendégektől. Letartóztattak egy zsidót, hisz zsidó volt. Kell ennél több magyarázat? A pincér szerint, úgy látszik, nem.
Itt én nem maradok, határozta el Silbermann, és fölugrott, körülnézett a tágas szobában. Kizárt dolog, hogy itt aludni tudnék. Lehet, hogy éjjel kirángatnak az ágyból, és ha zajt csapnak közben, az álmukból felvert szállodavendégek kinyitják majd az ajtójukat, és megkérdezik a szobalányt, mi történt, aki majd azt feleli nekik: „A, semmi. Csak letartóztattak egy zsidót. Ez minden." És lehet, hogy a vendégek meg ezt fogják válaszolni erre: „Vagy úgy... Na de mért kell közben ekkora lármát csapni?"

Stein és Silbermann párbeszéde sok tekintetben eligazító a számunkra. Mindketten üldözött németországi zsidó kereskedők, életük értelme az üzlet, a biznisz, nyilván, hogy társalgásuk, vitájuk is e körül forog.
Zsidók ugyan, de más-más módon reagálnak ugyanarra a valóságra. 
Stein fatalista, jelszava: ahogy lesz, úgy lesz, elvégre minden szerencse kérdése. Irigyli Silbermannt a „nem zsidós”, kevésbé feltűnő kinézetéért, s meggyőződése, hogy őrajta senki nem segíthet.
„Valami üzlet után kell néznem, ez az egyetlen lehetőség. Egy gazdag zsidó még mindig többet ér, mint egy szegény…” Stein a maga módján jóérzésű: nem kíván a társa nyakán kolonc lenni, útjaik természetesen elválnak. Stein marad, szembenéz a várható terrorral, Silbermann menekül előle, más hotelt keresve. 
Az Utazó számára  elkezdődik egy véget nem érőnek tűnő, (ön)kínzó Utazás…

Következik: Vakrandi, hatodszor 

2019. november 29., péntek

Vakrandi, negyedszer

A szerző portréja a harmincas évekből
Ahogy hosszas séta közben olykor megpihenne az ember (ha van hová leülnie), úgy teszem le időnként a könyvet, pihenésképpen, mert nehéz elhinnem, hogy a szerző képes volt egyszerűen regisztrálni, majd visszaadni mindazt, amit menekülése közben átélt. Mert számomra nyilvánvaló a regény önéletrajzi fogantatása, legalábbis olyan értelemben, hogy Silbermann könyvbeli utazásait maga az író is kénytelen volt megtenni, megszenvedni és sokáig menekülése egyetlen lehetséges kiútjának tartani.
Már az első fejezet végén bekövetkezik az, amitől félt: megszólal a bejárati csengő. Tehát elvégeztetett? - Őérte jöttek… Árja feleségének elvileg nem lett volna mitől tartania, de hát ki tudhatja, ezekben a zavaros időkben? A hívatlan látogató pedig fölötte türelmetlen:

„– El kell menned – suttogta izgatottan az asszony. 
– Nem, nem, nem hagyhatlak itt egyedül!
Mivel nem tudta, mihez fogjon, elindult a bejárat felé. A felesége feltartóztatta.
– Nekem nem eshet bajom, ha te elmész – bizonygatta, az ura útjába állva. – Aludjál ma éjjel szállodában. Csak gyorsan... menjél...
Silbermann elgondolkodott. Újra megszólalt a csengő, és ököllel verték az ajtót.
– Kinyitni, zsidó, kinyitni! – ordibálták többen összevissza. Silbermann álla leesett. Az ajtót bámulta mereven.
– Hozom a revolveremet — mondta alig hallhatóan. – Az elsőt, aki betör a lakásomba, agyonlövöm! Senkinek sincs joga, hogy betörjön ide.
El akart menni a felesége mellett a hálószoba felé.
– Majd meglátjuk – mondta –, majd meglátjuk! Megint dörömböltek az ajtón, és felharsant a csengő.”

A hangoskodásra megjelenik Findler, aki azt hiszi, a forró helyzetben megcsinálta a szerencséjét: sikerült olcsó lakáshoz jutnia.

„– Nnna? – kérdezte Findler, aki a lármára kijött az előszobába. – Mi van itt? Ez aztán remek. Ha itt találnak a testvérek, lelkesedésükben tán még engem is zsidónak tartanak, és kiverik a fogam.
Megsimogatta a száját.
– Nincs valami hátsó kijárat? – kérdezte azután Silbermanntól, aki megtorpant, és úgy nézett rá, mintha tanácsot és segítséget várna tőle. — Az átkozott házát meg más nyakába varrhatja, teringettét! – tette még hozzá.
– Hozom a revolveremet – válaszolta Silbermann gépiesen –, és agyonlövöm az elsőt, aki betör a lakásomba!
– Na, na — nyugtatgatta Theo Findler —, csak lassan a testtel! Menjen el inkább! Én meg majd beszélek ezekkel. Próbáljon meg kijutni a hátsó ajtón! A házat pedig megveszem tízezerért. Rendben?
– Maga... Hát jó, igen, rendben.
– Na, akkor igyekezzen! Élve van magára szükségem a közjegyzőnél.”

Silbermann egy hátsó ajtón át menekül. A lakásba zúdulókat a jó üzlettel elégedett Findler fogadja: 

„Hat-hét fiatal suhanc állt előtte. Egy pillanatra visszahőköltek a tekintélyes jelenségtől. Findler a mellényzsebébe nyúlt, hogy elővegye a párttagkönyvét.
– Minden zsidó trükközik –  szólalt meg az egyik előtte álló. –  Még hogy Silbermann és párttárs, micsoda zsidó pofátlanság!
– Nem is vagyok Silber... –  Theo Findler összecsuklott és a földre zuhant. Az egyik suhanc hasba rúgta.”

Silbermann pedig ezalatt a lépcsőházban próbálja megvívni a maga harcát a látogatók által hátrahagyott, lesben álló őrszemekkel… De ez már a második fejezet…

Következik: Vakrandi, ötödször

2019. november 28., csütörtök

Vakrandi, harmadszor

Zsidó bolt, a kristályéjszaka után
Annak, aki nem vette volna még kezébe a könyvet, eligazítóul: a kis regény tizenkét fejezetre oszlik, hosszúságuk szeszélyesen változó, mindig a benne felvázolt élethelyzet és a benne feszülő párbeszédek súlyának függvényében.
Ezúttal az első fejezetet merítjük ki, mint olyant, amely beindítja a cselekmény lendkerekét, s ráhelyezi a főszereplő Otto Silbermannt arra a kényszerpályára, melyen a könyv utolsó oldaláig mozognia kénytelen. Hogy a megtett út mennyire nem az ő döntése, kiderül mindjárt az első oldalakból, amelyeken emberünk, a jómódú zsidó kereskedő egyezkedni próbál az üzletét az árjásítás során átvevő, hazárdjátékos munkatársával, hogy lehetőleg ne herdálja el a vagyonát a játékasztal mellett, merthogy minden kidobott márkáért kár…
Az ebből kiindult, barátságos köntösbe öltöztetett vitában kapja Otto az első csárdás pofont is…

„Becker széles, jóindulatú arca, ami az imént egy pillanatra indignált ráncokba rendeződött, most ismét felderült.
- Egymás előtt igazán nem kell megjátszanunk magunkat, Ottó - jelentette ki bizalmasan. - Ha veszítek, természetesen a te pénzedet veszítem el, mert hát sajátom, az nincsen - mondta kuncogva.
- Társak vagyunk - ismételte meg Silbermann nyomatékkal.
- Természetesen - felelte Becker, ismét komolyra váltva. - És akkor miért beszélsz velem úgy, mintha még mindig az alkalmazottad volnék?
- Csak nem bántottalak meg? - kérdezte Silbermann. A kissé ironikus hangnembe enyhe ijedtség vegyült.
- Ugyan, marhaság - vette hízelgősre mindjárt Becker. - Olyan régi barátok, mint mi! Három év a nyugati fronton, húsz év együttműködés és összetartás — apám, te nem tudsz megbántani engem, legfeljebb kicsit felbosszantani.
Megint átkarolta Ottó vállát.
- Ottó — jelentette ki erélyes hangon. — Az ilyen bizonytalan időkben, az ilyen zavaros világban csak egyben lehet megbízni: a barátságban, az igaz féríibarátságban! Hadd mondjam meg neked, öregem, az én szememben remek ember vagy — remek német, nem is zsidó.
- De, de, zsidó vagyok - erősködött Silbermann, aki tudta, hogy Becker inkább a velős szavak embere...”

Otto Silbermann tehát pillanatig sem tagadja meg zsidóságát. Tagadja viszont, hogy emiatt kitaszítottként kellene meghúznia magát bárki előtt. Viszont eredendően félénk ember, igyekszik kikerülni mindenfajta szembenállást, szembe feszülést. A végsőkig elmenően bízik a józan észben – a másokéban is. Hogy bármi történjék is a jövőben, észszerűtlen, emberietlen döntések teljességgel kizárva. Csakhogy történetesen a kristályéjszaka előestéjén járunk, amikor otthonukból kirángatják és elhurcolják a zsidókat. Látva az idők alakulását, Silbermann megpróbálja pénzzé tenni a lakását, hogy vagyonának legalább töredékét átmenthesse egy új életbe. Hogy hol? Azt még maga sem tudja. Egyelőre otthon van és Theo Findler árja üzletemberrel alkudozik a lakás árára. Előtte már, a lépcsőházban idős szomszédasszonyától, Frau Zänkel titkos tanácsosnétól megkapja a magáét: 

„– Hogy van? — kérdezte az asszony barátságosan.
- Alapjában véve jól. Hát a nagyságos asszony?
- Köszönöm, meglehetősen. Már ahogyan ebben a korban az ember lehet.
Búcsúzóul kezet nyújtott Silbermann-nak.
- Biztosan nehéz idők ezek önnek - tette még hozzá sajnálkozva az asszony -, szörnyű idők...
Silbermann beérte egy kis figyelmes mosollyal, egyszerre óvatossal és elmélázóval, se nem egyetértővel, se nem elutasítóval. - Sajátságos szerepet osztottak ki ránk, alapjában véve... - mondta aztán végül.
- De azért egyszersmind nagy idők is ezek — vigasztalta az asszony. - Nyilván igazságtalanul bánnak önnel, de azért magának igazságosan és megértőn kell gondolkodnia.”

A világ állását odabent, a lakásban is jellemzően osztják-szorozzák a háziak és vendégük, az árja kereskedő:

„– Nem szörnyű gaztett, amit a zsidósággal tesznek? – kérdezte Frau Silbermann,...aki még nem szokott le arról, hogy a történések mögött az erkölcsöt keresse.
- Dehogynem - felelte szárazon Findler. - Sok gonoszság történik a világon. És sok jó dolog is. Hol ezzel, hol azzal. Az egyik tüdőbajos, a másik zsidó, a legnagyobb pechje meg annak van, aki egyszerre mind a kettő. Ez már csak így van. Ha tudná, nekem hányszor volt pechem az életben! Ez ellen nincs mit tenni.
– Hogy a tapintat nem az erénye, Herr Findler - válaszolta megrökönyödve Frau Silbermann –, azt tudtam, de hogy a lelke ilyen rideg és... — a brutális szót lenyelte – ...közönyös, az azért új.
Findler szenvtelenül mosolygott. – Szeretem a nejemet és a lánykámat. Az emberiség többi részéhez üzleti kapcsolat fűz. Ez a viszonyom a környező világhoz. Nem szeretem a zsidókat, és nem gyűlölöm a zsidókat. Közömbösek nekem, és csodálom bennük a szorgos kereskedőt. Ha igazságtalanság éri őket, azt sajnálom, de nem csodálkozom rajta. Ilyen a világ. Akik épp soron vannak, vesztenek, mások meg nyernek.
– És ha, mondjuk, maga lenne zsidó?
- De nem vagyok az! Leszoktam arról, hogy olyasmin törjem a fejemet, mi lenne, ha. Nekem már az is elég, ami van.
- Hát mindig csak önmagára tud gondolni? Mások tragédiáját nem képes átérezni?
- Velem ugyan ki törődik, ha nekem van pechem? A kutya se! Theo Findlernek nincsen senkije Theo Findleren kívül. Nekik kettejüknek össze kell tartaniuk, mint a kenyérnek a héjával. Hahaha.”

És ez a kényszeredett nevetés önmagában is hátborzongatóbb, mint a legszörnyűbb fenyegetés.

Következik: Vakrandi, negyedszer

2019. november 27., szerda

Vakrandi, másodszor

Oly vadul és kapkodva fejtettem le a könyv csomagolópapír-ruháját, akárha várva várt légyotton tépdestem volna frissen látott kedvesem köntösét. 

Látni akartam, miféle olvasmányt hozott elém a sors, szerencsés keze volt-e barátomnak (bár gyanítom, lehetősége volt előzetesen a kulisszák mögé kukkantani, s talán nem csoda, ha ilyképpen irányított szerencsében részesülhettem). 
A vakrandira szánt könyv külseje szerény volt, bár ízléses: puha kartonkötésű, fűzött, nem egészen 300 oldal, papírja enyhén sárgás árnyalatú, nyomása egyenletes, jól olvasható. Készítői nem turbózták fel esztétikailag, hogy joggal dobhassanak egyet az árfekvésen. 

A Jelenkor Kiadó munkáját tartottam a kezemben: Ulrich Alexander Boschwitz Az utazó c. regénye mosolygott rám, várakozóan.

Első, türelmetlen fellapozása után megtudtam: a németül írt könyv 1938-ban született, pár hét alatt a kristályéjszaka tragikus eseményei után, azokból ihletődve, de csak az 1960-as években jutott el Franfurt am Mainba, a német emigrációs irodalom archívumába, s igazából csak most jelent meg németül (utána rögtön magyarul is, Blaschtik Éva fordításában); korábban angliai és amerikai kiadásban vált ismertté anélkül, hogy elfoglalhatta volna az őt megillető helyet a világirodalom roppant rangsorában.  Boschwitz, aki maga is félig zsidó családba született (apja volt zsidó, anyja protestáns német), huszonhárom éves volt, amikor e művét írta, még az események hevében és nyomasztó súlya alatt. Főhősével, Silbermannal ellentétben, aki képtelen elmenekülni a bekerített vadhoz hasonlatos sorsa elől,  Boschwitznak sikerül Angliába távoznia az üldöztetések elől. A világháború kitörése már ott találja, s mint birodalmi német állampolgárt, Ausztráliába deportálják. Két évig tartják fogva, majd szabadlábra helyezése után, 1942-ben Angliába indul egy hajó fedélzetén. A hajó német torpedótámadás során elsüllyed, s vele pusztul a szerző is. Regényének átjavított kézirata, melyet biztonsági okokból a testvére rögzített, együtt veszett vele. A német kiadás alapjául szolgáló eredeti kéziratot Peter Graf szerkeszti és rendezi sajtó alá, ugyancsak ő az, aki felhívja a figyelmet a mű kimagasló értékeire.
A regény története amúgy „regény a regényben”, s érdemes emiatt a könyv végén található utószóval kezdeni az olvasást. Ebből idézek, hogy jobban megérthessük egy annyi éven át lappangó remekmű sorsát:

„1939-ben, nem sokkal a II. világháború kitörése előtt, Ulrich Boschwitz követi anyját az angliai emigrációba. Ahogyan a náci rezsim elől menekülő szinte valamennyi németet, őket is internálják. Huszonötezer ember került egyedül csak Man szigetére. 1940 júliusában Ulrich Boschwitzot a Dunera nevű egykori csapatszállítóval egy ausztráliai internálótáborba szállítják. A kétségbeejtően zsúfolt hajón, ahol zsidó és lengyel emigránsok mellett német és olasz hadifoglyok is vannak, katasztrofális állapotok uralkodnak. A hajó nemcsak reménytelenül túlzsúfolt, de a legénység még bántalmazza és ki is rabolja az utasokat. Az ötvenhét napig tartó út valóságos kínszenvedés, a brit történelem szégyenfoltja...
1942 után néhány internált visszanyeri a szabadságát. Először mindenekelőtt azok, akik hajlandók beállni a brit hadseregbe, és harcolni a náci Németország ellen.
Ulrich Boschwitz sokáig habozik, mert fél a háborútól és a hosszú átkeléstől, vagy talán más, nem ismert okai is lehettek. Állandóan ír, és egyik fogolytársának elárulja, hogy az élete elvesztésénél is jobban aggódik utolsó kéziratának sorsa miatt.
Ulrich Boschwitz 1942 októberében halt meg, és a kézirata elveszett. Mégis lehetővé vált, hogy német nyelvterületen most először fölfedezzük a szerzőt és vele együtt regényét, Az utazót, a német történelem sötét fejezetének ezt a fontos korai irodalmi kordokumentumát. Figyelemre méltó, meglepően letisztult és pontos megfigyeléseken alapuló regény, az emberiesség melletti védőbeszéd, ami azoknak az embereknek az utódai számára válik végre hozzáférhetővé, akiknek nagyszüleihez és dédnagyszüleihez szólt volna eredetileg, azokhoz a „német németekhez", akik elkötelezték magukat a humanizmus eszményei mellett.
Történtek kísérletek, hogy a könyvet a háború után elhelyezzék valamelyik németországi kiadónál. Tudni lehet, hogy a Fischer Verlag elutasította. Nem kisebb személyiség, mint Heinrich Böll állt ki a regény mellett... De még az ő ajánlása sem volt elég a megjelentetéshez. Újabb évtizedeknek kellett eltelniük, míg ez a regény mégis megjelenhetett.”

Következik: Vakrandi, harmadszor

2019. november 26., kedd

Vakrandi, először

A szó hangzása  számomra riasztó, agresszív; használatát értelmetlennek tartom. (Nyugdíjba vágja szegény jó zsákbamacska szavunkat...)
Igaz, hogy mindkettő képes kifejezés, könnyen hozzáképzelhetünk valami értelmeset, de azért mégis…
Idők s divatok…

A csíkszeredai könyvtár a vakrandit részesítette előnyben. S akárcsak tavaly, az idén is megrendezte közkedvelt akcióját: Vakrandi egy könyvvel.
S megérezvén az új, még sosem látott könyvcímek szagát, miként a tavaly, magam is beneveztem. 

A játékszabályok szerint a könyvtár csupa új szerzeményt borítékolt felismerhetetlenné, barna csomagolópapírba göngyölve, s csak a műfajáról árultak el valamit egy fityegő cédulán, hogy mégse borítsák teljesen titok sötétjébe az olvasásra szánt zsákbamacskát. 

Magam sem értem, mi vett rá arra, hogy benevezzek, hiszen csak úgy roskadozik a szolgálatos karosszékem az elolvasatlan könyvek terhe alatt.

Mi ez a bennem gerjedő, szűnni nem akaró játékszenvedély? Talán nem volt részem az életben amúgy éppen elég zsákbamacskából?
Tudom, a borítékolt sorsjegy mindig kedvesebb a heti nyilvános lottócédulánál: helyben megtudhatjuk, hogyan is állunk a szerencsével.

Ráadásul az idei választást még csak nem is saját kezűleg bonyolítottam le, hanem megkértem egy könyvtáros barátomat, válasszon helyettem az előkészített halomból egy borítékolt könyvet, lehetőleg a dokumentarista próza (tényirodalom) műfajából.
Megtette, s most köszönöm neki. Ezúton is.
Mert a vakrandi a vártnál is jobban sikerült.
Vajon miért?

Következik:

Vakrandi, másodszor

2019. szeptember 3., kedd

Roskadó karosszék (26)

Kisméretű, zsebben is elférő könyvecske a Molter Károly 1971-es anekdota gyűjteménye (Komor korunk derűje, Kriterion), mely 80 rövid írást foglal magába, s némileg azt kívánja demonstrálni, hogy a mindenben a mulatságost kereső író az "átkos múltban" bizony csak hangfogóval ha talált derűre okot. Ez igaz - mint ahogy az ellenkezője is. Mert nem hiszem el, hogy Molter Károly olyan korban élt volna, mely lehetetlenné tette a harsány röhögést.
Ha úgy vesszük, a Molter műfaja a humor: de mindig a szerény, a szelíd, az enyhén felhőzött, elnéző mosolygás. Történetei nem mulatságos esetekről szólnak, hanem emberekről - kortársairól, nem kevésszer pedig éppen csetlő-botló saját magáról, és inkább jellemzik a történet hősét, mint hogy az olvasó mulatságát szítanák fel.
Megtudom, ki mindenki volt kortárs a Bánságban született, de később Marosvásárhelyen megtelepedett szerzővel,s jönnek a történetek, amelyekben Móricz Zsigmond, Benedek Elek, Bartalis János, Szabolcska Mihály, Kosztolányi Dezső képnek színre, kelnek életre. Molter Károly úgy mesél róluk, mintha ma is élnének, kortársaink lennének s bizalmukba fogadnának bennünket. 

A könyvecske nem nagy igényű: pontosan annyi, amennyit igér. De annál egy fikarcnyival sem kevesebb!

Egy kis mutatvány belőle:

*

Kosztolányi Dezső panaszolta nekem:
— Képzeld  el,   mentem  Szabadkán  az  utcán,  és
valaki rám kiáltott: „Szervusz, Molter! ..." Ennél
nagyobb sértés nem ért életemben.
Én meg arra  gondoltam:   ennél  nagyobb  dicséret nem ért életemben.


*

A Petelei-emléktáblát lepleztük le az író egykori szülőházán, a Szentgyörgy téren, ahol és amikor a helyi pártoló és rendező bizottság szmokingos, dzsentri elnöke vállveregetve letegezett — hálából! —, mert alkalomadtán nem vétóztam meg, hogy a kétezer lejes aragonitlapra, amelyet ő adományozott, alul apró betűvel rávésethesse nevét. (Utánozva irigyen, ha megkésve is, a városépítő volt polgármestert!)
Azonban a harmincas évek általános leszegényedése hamarosan őt is deklasszálta, és azután már csak tisztességes kopott ruhában sétált a Köteles utcában, lakásom, a Bolyai ház előtt. Egyik délután megállt, és elolvasta a kapu fölötti márvány tábla föliratát a két zseniről. Eközben észrevett engem is a nyitott ablakban, és őszintén sajnálkozott rajtam:

— Na, te is rossz helyen lakol, kérlek igen szépen, te már mind írhatsz, csinálhatsz akármit, úgyis árnyékban marad a neved... Még akkor is, ha rákerülsz erre a táblára, hogy te is itt laktál. Mert az utókor majd azt hiszi legfeljebb, hogy te adományoztad ezt az emléktáblát. . .

*

Benedek Elek mondta volt a lakásomon, hogy van azért ebben a házban egy tehetséges író is, mégpedig a feleségem, aki meséket küldött a Cimborának. Elek apó ezeket a meséket nemcsak kinyomtatta  lapjában,  hanem  feleségemet  egyre  biztatta újabb és újabb írásra! Engem pedig elintézett a következőkkel: 
— Nem nagy dolog fiatalon vígan dolgozni! De aki öregen is képes még ilyesmire, az már aztán művészet!

Ő valóban példát mutatott mindnyájunknak: öreg korában is frissen, fiatalosan dolgozott, írt és szerkesztett, élete utolsó percéig!

*

A kávéházban együtt ültünk Móricz Zsigával meg Tamási Áronnal.
Az asztal márványán előttünk a nyomdából frissiben hozott híres betyárregény, a Rózsa Sándor első kiadása feküdt. Belelapoztam, azt bizonygatva, hogy a Móricz-hősök néha-néha hibásan és pontatlanul „beszélik" az alföldi ő-ző nyelvjárást. Kifogásaimat tréfásan-komolyan ütötte el:
—  Hát javítsd ki az ő-zéseket, te nagy kecskeméti szakember, s aztán a második kiadáskor odanyomtatjuk a regény fedelére, hogy az ő-zést ellenőrizte Molter Károly ...
És nyomban visszatámadott:
—  Miket  irkálsz   te   rólam  Németországban!   — korholt.
Ugyanis két regényének, a Sáraranynak, és az Isten háta mögött-nek fordításáról, a Gold im Kote-ról és a Hinter Gottes Rücken-ről akkoriban írtam kritikát a német lapokban. Fölöslegesnek mondta az írói alkotásról, „műhelyéről" vallott fölfogásomat, a magyarázataimat, hiszen azt „a regényből úgyis kiérzi a német olvasó"!
Vita  közben  mindegyre  Tamásira  pillantott,   aki ilyenkor helyeslően bólintott neki. Áron egész este hallgatott, ha jól emlékszem, valamit hümmögött nagy ritkán,  amit lehetett kedvünk   szerint   bölcsen   igennek   vagy  nemnek  is gondolni. Amikor  aztán  kijöttünk  a  kávéházból,  a Nagy-körúton megrökönyödésemre Móricz így búcsúzott
a hallgatag Árontól:
— No, Áron, köszönöm, hogy ma este ilyen jól
mulattattál!

*

Hát ennyit a Molter-féle mulattatásból, - ról...