2018. november 17., szombat

Valakinek fontosak lettek a Fontos versek

Valamikor, úgy 2005-6 táján még csak játék volt részemről, ismeretlen kimenetelű, sosem kóstolt kaland: elkezdtem "feleselni" a jelenkor költőivel - mindenek előtt erdélyiekkel, zömmel kortársakkal, de nem csak, a kör meg csak szélesedett, már átfogta az egész magyar nyelvterületet. Aztán 50 vers-párbajnál megállapodtam.  Nem akartam túlhajtani az ötletet. Majd az összeállt kötetet elküldtem Böszörményi Zoltánnak, az Irodalmi Jelenhez, ők meg kihozták a Lírai tőzsdét, mely a Fontos versek megnevezést is viselte. 

Azóta 12 év telt el. A későbbiekben megírtam a játék folytatását, a Szemelt verseket, s mindkét anyag fölkerült a Magyar Elektronikus Könyvtárba.

Most pedig, Kenéz Feri figyelmeztetett, hogy látta a kötetnyitó verset az Irodalmi Jelen folyóiratban s gratulált hozzá. (Annyi év után!!!)

Azóta figyelem az internetes lapot. Már két páros verset közreadtak, s igérik, hogy az egész sorozatot hétről hétre lehozzák. Valakinek fontos lehetett a költői játék, amit tiszta szívvel műveltem. Kíváncsian figyelem, hogyan alakul majd a közlés, mely időben mindenképpen elnyúlik majd - talán egy év is beletelik, míg az egész kötet újra napvilágra kerül.




2018. szeptember 22., szombat

Rövidprózák Kocsis Francisko új kötetéből



A napokban futott be Kocsis barátom Un roman intr-o gara mica (Regény egy kis állomáson) című, frissen megjelent prózakötete, a szerző kedves dedikációjával. A könyvet e hétvégén, a marosvásárhelyi Bookfest könyvvásáron mutatják be, s tisztelgésképpen lefordítottam belőle két rövid prózát, amit alább (Két nyelven) közzéteszek. A könyvet a Polirom adta ki, Ego.Proza nevű sorozatában.





Elfogyott a teremtő gyufája / Autorul a rămas fără chibrituri

Titokzatos tájakat képzelek el, melyeket csak egyetlen ember, legtöbb kettő ha láthat; szokatlan tájakat, történetek hátteréhez, hogy elleplezzem a mögöttük meghúzódó roppant űrt. Tekintetem észrevesz mindent, ami nem tökéletes: egy hirtelenül megrezdülő levél, faág mögött felsötétlő tér tűnik fel, egy közönséges csóka röpte nyomán sötét csík jelenik meg, amely lassan villámzárként összezárul, elfödve a szédítő vaksötétet. Akárha díszletek közt élnénk. Ami ezután játszódik le a szemünk előtt, méghozzá velünk , statisztákkal együtt, arról fogalmunk sincsen. Miránk nem osztottak ki szerepet, csak céloztak rá, vagy csak a képzeletünk hitette el velünk, hogy a rendezőnek célja volt a mi szerepeltetésünkkel. Csakis ő a mindentudó; ő a sorsunk és a teremtőnk is.
A kellő időben tudatja majd velünk mindazt, amit tudnunk kell.
Én azért úgy vélem, ne akarjuk mindenáron megtudni mindent a végjátékról. Valami azt súgja nekem, hogy a bennünket körülfonó vaksötétségtől megfagy ereinkben a vér. E világ teremtőjének kifogyott a gyufája, az ige pedig már nem kap lángra. Amit még látunk, az már az utolsó gyertyacsonk fényében történik. Talán épp a legvégső jelenetekről van szó. A látszat viszont az, mintha egy örökkévalóság állna előttünk.

Fordította Cseke Gábor

Intuiesc peisaje tainice, ascunse, pe care le poate vedea doar cate un om, cel mult doi, peisaje stranii care au numai rostul de a fi fundal pentru întâmplări, de a ascubde golul imens de dincolo de ele. Ochiul meu descoperă imperfecțiunile: îndărătul unei frunze ori al unei crengi mișcate brusc, apare un spațiu întunecat, în urma banalei stăncuțe în zbor rămâne o dâră de întuneric ce se închide încet de parcă s-ar trage un fermoar care ascunde bezna copleșitoare… Parcă am trăi într-un decor. Ce urmează să se joace în fața noastră și împreună cu noi, figuranții, n-avem de unde ști. Nouă nu ni s-a dat niciun rol, doar ni s-a sugerat, sau mai degrabă ne-am sugerat noi înșine, că regizorul ne-a întrodus în piesă cu un scop. El singur știe totul, el ne este destin și autor.
Ne va învăța în timp util tot ce trebuie să știm.
Dar eu aș fi de părere să nu ne dorim cu prea mare ardoare deslușirea. Ceva îmi spune că întunericul năprasnic dimprejur ne va îngheța sângele în vine. Autorul acestei lumi a rămas fără chibrituri, iar cuvântul nu se mai aprinde. Ceea ce se mai vede se joacă la mucul ultimei lumânări. Poate sunt ultimele scene. Dar se joacă de parcă am avea veșnicia în față.


A szereplő / Personajul

Ő írásom szereplője. Kitűnően ismerem. És ő is engem. Annyira jól, hogy elfog a nyugtalanság: még képes lenne a helyembe lépni. Hogy a tudtom nélkül én leszek belőle, anélkül, hogy egyáltalán észrevenném.
Helyettem menne el a piacra, és pontosan azt vásárolná meg, amit én vásárolnék, ugyanazoknál az asztaloknál, ugyanazoktól a falusi asszonyoktól, szóba elegyedne velük, a gondjaik felől érdeklődne, és azoknak se tűnne fel, hogy valami változás történt.
Az én mozdulataimmal és szavaimmal köszöntené az ismerősöket, hozzánk fűződő történéseket és emlékeket idézne fel, s mikor ideje engedi, meghívná őket egy kávéra, hozzám hasonlóan kerülné a szeszfogyasztást . Hazatértekor otthon sem ébresztene gyanút, mesélne, az asztalhoz ülne, majd pontosan ugyanazt a könyvet olvasná tovább, amit én olvastam, mintha ő hagyta volna abba az olvasást, mielőtt a piacra indult, nem pedig én…
Itt most már megállok, mielőtt beesteledne. Tegyük helyre a dolgokat, mielőtt bediliznénk.

Fordította: Cseke Gábor

El este personajul meu. Îl cunosc foarte bine. Și el la fel. Atât de bine, încât mă încearcă neliniștea că m-ar putea substitui. Că el ar putea deveni eu, chiar fără să știu și fără să pară nefiresc.
Să se ducă în locul meu la piață, să cumpere exact ce aș cumpăra și eu, de la aceleași tarabe, de la aceleași femei de la țară, să stea de vorbă, să le întrebe de necazuri și jnici ele să nu observe că s-ar fi schimbat ceva.
Să-i salute pe cunoscuți cu gesturile și cuvintele mele, să evoce amintgiri și întâmlări care ne leagă, să-i învite, când are timp, la o cafea, să evite alcoolul, ca și mine, să se întoarcă acasă și să nu trezească suspiciuni nici acolo, să povestească, să se așeze la masă și după aceea să continue să citească exact cartea pe care eu o citeam, de parcă el ar fi întrerupt lectura înainte de plecarea la piață, nu eu…

Dar să mă opresc aici, înainte de a se lăsa seara. Să punem lucrurile la punct, până n-o luăm razna.

2018. július 18., szerda

Gündisch Feri távozására

Minerva-archivum
2018. július 18, délután... Csöng a telefon: volt osztálytársam, Kun Csaba adja tudtomra, hogy közös barátunk, egykori társunk, Gündisch Feri örökre eltávozott. Pénteken temetik a Házsongárdon. Nem tudom, ott leszek-e a ravatala, a sírja mellett a kellő időben, vagy csak távolról hajtok fejet emléke előtt, de itt, e helyen emléket állítok neki, hiszen bensőséges barátom volt, akivel nem osztottunk meg sok gondot, de mindig közel éreztük magunkhoz a másikat. Ugyanabban az évben születtünk, ő is népes család tagjaként nevelkedett, ugyanabban a kolozsvári fertályban. Sok-sok iskolai emlék köt össze bennünket, s ő volt az, aki rendszerint eszembe juttatta kései osztálytalálkozóink időpontjának közeledtét. Szinte minden alkalommal mellém szegődött a közös bankett után és kikísért az állomásra. 2018 tavaszán, amikor közöltem vele, hogy nem tudok ott lenni a soros találkozón, szinte bocsánatkérően rebegte: azt hiszi ő sem lesz ott, mert újra kórházba került. A tüdejével. Ez pünkösd után pár nappal volt. Most meg július közepe van. Álljon itt emlékül az az interjú, amit kereken negyven évvel ezelőtt készítettem Zilahon, egy szállodai szobában A szöveg egy távoli, akkori valóságot őriz. De benne van a hitünk és az életünk...


„Dolgoztam románnal, magyarral, szásszal...”

...Hunyorít, mintha most lépne ki az iskolapadból, mert felelni szólítják történelemből. Busa fejének búbját vakargatva meghordoz a cuppanó sárba süllyedt építőtelepen, a sárguló satnya vetéseken át, meghallgatja a gumicsizmás, védősisakos emberek sóhajtozását a hónapokon át ömlő, egyvégtében csurgó eső miatt, tanácsokat ad, kurta jelentéseket hallgat, kamaszosan mosolyog nemlétező bajusza alatt, munkaideje reggeltől estig tart, késő éjszakába nyúlik beszélgetésünk s közben – akarata ellenére – akkorákat ásít, hogy két tenyérrel alig tudja eltakarni száját.

Gündisch Ferenc 1941-ben született Kolozsvárott. 1957-ben érettségizett a kolozsvár-napocai Brassai Sámuel fiúközépiskolában. 1963-ban építészmérnöki diplomát szerzett szülővárosa műegyetemén. Gyakornoki idejét Balánbányán tölti. Majd: Radnót, Marosnémeti, Braila, Rovinari, Mariselu... Az itt felépült hő- és vízi erőművek egyik főépítésze ikertestvérével, Jenővel együtt. Később a náluk pár évvel fiatalabb testvér, Mihály is csatlakozik a „családi” országépítéshez, jelenleg külön építenek: Ferenc a készülő hőerőmű és a gumiabroncsgyár munkálatainál hasznosítja eddigi szakmai és emberi tapasztalatait. Az Ipari Építkezési Tröszt 3-as munkatelepének vezetője.

– Magyar tannyelvű iskolában érettségiztél. Hogyan jutottál be az egyetemre?

– Úgy, hogy felvételiztem, és a felvételin éltem azzal a jogommal, hogy anyanyelvemen vizsgázhassak. Felvételim pedig sikerült.

– Mennyi volt ebben a szerencse?

– Amennyi bármilyen vizsgán szokott lenni... Nézd, abban az évben öten jutottunk be a Brassaiból s rajtunk kívül még a kollégánk lett öt más magyar nemzetiségű fiatal. Lássuk csak, az évfolyam összlétszáma... Igen, szóval jelentős hányadot mi, magyarok tettünk ki, s bizony, nem is szerepeltünk olyan rosszul.

– Kikkel barátkoztál az évfolyamon?

– Míg az iskolába jártam, örökké a testvéremmel, Jenővel közösködtem. Az egyetemen más volt a helyzet, új barátok után néztünk. Az előadásokon a marosvásárhelyi Pop Ioannal kerültem egy asztal mellé, gyorsan megkedveltük egymást s nem mozdultunk egymás mellől öt éven át. Még voltak barátaim az évfolyamon, jobbára román fiúk, ám Ioannal remekül kijöttem. Fura alak volt... Zenekonzervatóriumba vágyott, de az apja hallani sem akart arról, hogy a fia muzsikus legyen. Így lett építészmérnök, ma a marosvásárhelyi tervezőintézet munkatársa. A kollégák mulattak rajta, hogy amíg mi az unalmas előadások alatt a sportújságot olvastuk, Popica kottákat vett elő a táskájából, azokat olvasgatta. Mikor már kifogyott belőlük, engem nógatott, hozzak neki hazulról, az édesanyám partitúrái közül... Azóta valahányszor Marosvásárhelyen járok, mindig megkeressük egymást, Emlékszem, az elmúlt években nősülni készült, s valahogy úgy alakult, hogy hosszabb ideig nem szabadultam a telepről, ő meg képes volt várni a döntéssel, amíg velem megbeszélheti a dolgot. Végre, találkoztunk, s nekem szegezi a nagy kérdést. Mit mondhattam volna neki én, a nőtlen? Addig-addig, hogy de mondjam csak, mert bennem megbízik, akkor aztán mondtam valami ilyesmit, hogy próbáld meg, mert azután rnár késő lesz. Úgy tudom, azóta is boldogan élnek...

– Ha valaki a munkakönyvedbe lapoz, ámulva tapasztalja, mennyi felé éltél és dolgoztál az országban. Hogyan tudtál minden alkalommal új életet kezdeni?

– Radnóton és Marosnémetin van a válasz kulcsa. Sikerült e két munkatelepen olyan munkaközösséget kialakítani, amelyben öröm volt dolgozni. Ott senki sem leste, ki mit vagy mit nem csinál. Egytől egyig fiatal szakemberek voltunk, nyakig a munkában, korán reggel megjelentünk a telepen és jócskán sötét volt, mire hazavetődtünk. Ekkora rendben nem csoda, hogy a munkálatok rendben mentek. Mindkét erőmű időben elkészült. A beilleszkedés nálunk, épitészeknél nem azt jelenti, mint az átlagembernél. A mi életünk nem egy városban vagy községben, hanem a munkatelepen zajlik Ha ott tökéletes az egyetértés és a munkának látszatja van, akkor az építészmérnök lelke szárnyakat kap.

– Nem válaszoltál a kérdésemre...

– Éppen azt akartam megmagyarázni, hogy ha mi lakhelyet változtatunk, nem egy ismeretlen vidéki társaság közepébe kell hogy beilleszkedjünk, hanem azon vagyunk, hogy minél gyorsabban a magunk képére formáljuk a munkatelepet. Ez történt Rovinari-on is.

– Hogy kerültél oda?

– Miniszteri utasításra... Miután Marosnémetin végeztünk az erőművel, Brailába mentem „szerencsét próbálni". De alig telt el egy fél év, jött a telex-értesítés, hogy azonnal jelentkezzem Rovinari-on. Kocsiba ültem, egész éjszaka robogtam, amikor megérkeztem, már ott volt az egész marosnémeti gárda, a testvérem és a többiek. Ugyancsak a miniszteri leirat értelmében... Gyorsan tudomásul vettük a helyzetet: az erőmű munkatelepe nem halad a kellő ütemben, az addigi igazgató ballépést ballépésre halmoz, az építkezés pedig országos jelentőségű, a nemzetgazdaság nem ér rá helyi szájtátiakkal hadakozni... Világos volt, mint a nap; azt várták tőlünk, hogy kivágjuk a rezet.

– Kik rejlenek a fejedelmi többes mögött?

– Stoica Tit Liviu, Morut Mihai, Bordi Mihály, Cazacu Emilian, Popescu Lucian, Thail Hermann, no meg Jenő, Mihály és jómagam, aztán Csöregi Endre, ami a mérnököket és mestereket illeti. A csoportvezetők közül hirtelen most Bíró Dénes, Bernád András, Comanescu Gheorghe, Csáki János, Barabás Imre neve jut az eszembe. Egyszóval voltunk vagy négyszázan, akik se szó, se beszéd, valósággal megszálltuk Tirgu Jiu környékét.

– Hogyan fogadtak benneteket?

– A helyieknek nem tetszett a gyökeres változás. A környékről toborzott munkásoknak nem volt érdekük az építkezést siettetni. A telep munkalehetőséget jelentett számukra, sokan meg úgy igyekeztek, hogy a munkában lehetőleg ne erőltessék meg magukat, tartogatták erejüket a háztájiban rájuk váró „második műszakra”. A tét nagy volt: idejében biztosítanunk kellett az első 330 megawattos román turbina beszerelését és hibátlan működését. Az elején ott tartottunk, hogy még a megyei pártbizottság egyes aktivistái is görbe szemmel néztek ránk, nehezen tudták megszokni a gondolatot, hogy az addigi telepvezetés hibái után mi, Erdélyből érkezettek képesek leszünk megbirkózni a nehézségekkel. A helyiek érzékenységét nyilvánvalóan sértette a gyökeres átszervezés, ami nem ért véget a mi odaérkezésünkkel. Menet közben is szükség volt leváltásokra, hiszen csak így véltük biztosítottnak a tőlünk várt eredményt. Fél évig tartott ez a sanda feszültség, amikor nyilvánvaló lett, hogy mi elsősorban dolgozni mentünk oda, nem pedig azzal a céllal, hogy mindenáron lejárassuk a Gorj megyeieket. A fordulat látványos volt: munkatelepünk olyan ütemben számolta föl a lemaradásokat, hogy év végére az iparág éllovasa lettünk. Ilyen vállalata addig nem volt még a megyének. Nyomban mi lettünk a kedvencek, s mindenki abban járt, hogy további óhajainkat gáncstalanul és feltétel nélkül, a lehetőségeken belül teljesítse.

– Munka után mivel telt az idő?

–Továbbra is együtt maradtunk. Lakásunk egy helyt volt, s arra használtuk a pihenést, hogy nagyokat kirándultunk. Valóságos turista-paradicsomnak bizonyult a környék. Nem úgy volt, mint Kolozsváron, hogy már korán reggel ki kell rohanni, jó helyet foglalni... Megálltunk egy-egy patak partján, fociztunk, beszélgettünk, falatoztunk ... Ezen kívül olvastunk is. Képzelem, mennyire meglepődhettek néhány hazai magyar lap szerkesztőségében, nálatok is, hogy egyszer csak hét előfizetést is jegyeztek Gorj megyéből. Mi voltunk azok ...

– Hányféle nemzetiségű embert ismertél meg a munkatelepeken?

– Ahány náció csak él Romániában. Dolgoztam románnal, magyarral, szásszal, svábbal, szerbbel, lipovánnal, göröggel, törökkel, cigánnyal...

– Tapasztaltál-e közöttük bizonyos feszültségeket?

– Alapjában véve mindannyian egyetértettek, s főleg azok, akik becsületesen dolgoztak. Feszültség akkor keletkezett, ha a közös munkában lógósok is akadtak, akik a többiek nyakán élősködtek. Megtörtént, hogy egy-egy ilyen esetet egyesek úgy kommentáltak, hogy lám-lám, ez a fajta ilyen és ilyen. Elég volt elbizonytalanodni valaki megítélésében, máris szállt a bumeráng: igen, ennek szabad, mert ez... Az ilyesmi nem nevezhető nemzetiségi konfliktusnak, egyszerű munkaügyi kérdés. De megtanultam, milyen fontos pártatlanul és azonnal igazságot tenni bármely személyes ellentét esetén, mert mindig akadnak olyanok, akik kihasználják a zavaros, a tisztázatlan helyzeteket. Mélységesen igaz az, hogy a munka csak egy nyelvet ismer: a becsülettel elvégzett feladatokét.

– Milyen élményeid vannak ezzel kapcsolatban?

– Marosnémetin például volt egy román telepi őr, aki nagyon szeretett munkaidőben aludni. Ilyenkor egy barakkba húzódott, s felőle történhetett akármi, csöppet se zavartatta magát. De éppúgy lehetett volna magyar, cigány vagy akár szerb is, itt arról volt szó, hogy a munkatelep azért fogad fel őrt, hogy az éberen vigyázza mindannyiunk közös vagyonát. A közöttünk lévő konfliktust csakis úgy kell megítélni... Többször rajtakaptam, s egyik nap azt mondtam néhány munkásnak, történetesen magyarok voltak, hogy tüntessék el nappal a barakkot, hátha akkor észhez tér az atyafi... Az lett belőle, hogy őkelme, mivel sejtette, hogy a munkaügyi viszályban senki sem ad majd neki igazat, övön aluli ütéssel próbálkozott, s beadványt írt, amelyben állította: magyar ácsokat küldtem rá, hogy őt megverjék... Gondolom, az évek során még összegyűlt ellenem pár hasonló panasz, de lám, senki se zaklat, s az eddigi munkám rá a tanúság: gyökerestől kell irtani a hibákat, a mulasztásokat, függetlenül attól, ki követte el őket.

–Te milyen nemzetiségűnek vallod magad?

– ?...

– Neved esetleg kérdéseket ébreszthet egyesekben...

– Erről eszembe jut, hogy népszámláláskor éppen Jenőéknél kérdezte a számláló biztos, mi a gyermekek nemzetisége. Magyar... És az anyanyelvük? Román... Ezt nem értette. Meg kellett magyarázzuk, hogy hát az anya, Jenő felesége román nemzetiségű, akkor a gyermekek anyanyelve is csak román lehet... Bonyolult, s egyben nagyon sajátos, jellemző helyzet ez mifelénk. Mi odahaza magyarnak nevelkedtünk, attól függetlenül, hogy apai nagyapám szász. De a felesége magyar asszony volt. Nagyapám aztán igen fiatalon meghalt, s ezzel megszakadt szorosabb kapcsolatunk a szászsággal... Magyar vagyok tehát, annak érzem magam, de nem az a fajta, aki ököllel döngeti a mellét. Inkább erdélyi tudatnak nevezném ezt az állapotot: népek és nemzetiségek megbékélésének örök igényét hordozom magamban.

– Van-e sajátos életmódjuk a különböző nemzetiségű telepi munkásoknak?

– Az életmód-elkülönülés inkább tájegységekre jellemző. Alig nyílik meg egy munkatelep, az egy-vidékiek, egy-falusiak egyből megtalálják egymást. Még a legtávolabbi helyeken is hajdani katonatársakra, gyerekkori játszópajtásokra bukkannak. Igy inkább bánátiakról, moldvaiakról, szilágysági, mezőségi emberekről, székelyekről, oltyánokról vagy máramarosiakról beszélhetünk. És a kisközösségek összetartását csöppet sem zavarja, hogy tagjaik különböző nemzetiségűek. Megértik egymást, mert a közös hagyományok, a szokások mindennél erősebben kötik őket. Láttam például nem egyszer egymással bakalódó magyarokat, csak azért, mert az egyik Biharból, a másik Székelyföldről jött és éppen nem talált a szó... Az így összeverődő csoportok aztán rendszeresen együtt járnak kirándulni, szórakozni, egy-egy sört legurítani. Vagy ha ünnepekkor hazautaznak, közös autóbuszba ülnek, hát kész népdalfesztivál, ami elhangzik az úton. Van mikor románul, magyarul, németül harsog a nóta, és mindenki énekel!

– Mióta végeztél, országépítésünk élvonalában dolgozol. Szerinted mivel magyarázható nálunk egy magyar nemzetiségű mérnöknek kijáró országos bizalom?

– A munkájával. Ha dolgozik, nem kell félnie attól, hogy „háttérbe szorul". A családban már gyermekkoromban hozzászoktunk, hogy rendszeresen dolgozzunk. Másképpen nem is végezhettük volna el az iskolát és az egyetemet. Apánk tévedés áldozata lett, s bár később rehabilitálták, a négy gyereknek kemény megpróbáltatást jelentettek azok az évek. Hogy az érettségi banketthez szükséges pénzt befizethessem, egyedül ástam ki egy emésztőgödröt, Jenő meg esténként a szomszédos üzletben segédkezett. Télikabátra, könyvekre, kerékpárra csak úgy tellett, ha a szünidőben is dolgoztunk. Főleg építkezéseknél alkalmaztak, később az állami pálinkafőzőnél segédkeztünk, egyetemi jegyzeteink csak úgy bűzlöttek a cujkától. Aztán hidakat festettünk, azzal jól lehetett keresni. Nem panaszkodhatok, kijártam a munka iskoláját. S amikor végeztem, természetesnek tűnt, hogy dolgozni kell. Az első évek, az első munkahelyek légköre különben döntő fontosságúak: vagy megfogom a dolog végét, s akkor viszem valamire, vagy ellinkelem a munkát, hónap végén zsebre teszem a borítékot és áldás, békesség... Én az első perctől kezdve a munka mellett. döntöttem.

– Milyen élményekkel gazdagodtál eddigi munkahelyeiden?

– Balánbányán feleltem életemben az első épületekért. És mi építettük az első kényelmes bányászlakásokat, ami nagy szó volt, addig az emberek barakkokban laktak, hárman egy ágyban. Persze, három váltásban. Radnót az első nagy leckét jelentette a hőerőművek építéséből. No és, mert a csehekkel együtt építettük, a nemzetközi együttműködésből is. Déván az volt az izgalmas, miként alakult át a szemünk előtt ez a nyugdíjas városka fél év alatt mozgalmas munkásközponttá. Emlékszem, mikor megjelentünk, az egész, nyugalmában megzavart város ellenünk volt. Még olyan is előfordult, hogy az iskolában egyes tanárok kisebb jegyet adtak, bosszúból, az építők gyerekeinek! Különben itt ért a '70-es árvíz. Aztán Brailára kerültem, s alig rendezkedtem be, hát megérkezett a dunai árhullám is! Brailán különben titkolt vágyam teljesült: naponta valódi tengeri hajókat láttam ringatózni a vizen. Rovinari-on az oltyán emberek szokásait, életmódját ismertem meg, s a táj szépségeit. Mariselun kipróbáltam, mit jelent két évig egy alagútban dolgozni. Az átadás előtti két hónapon át 16 órát dolgoztunk naponta. El se tudtam képzelni addig, hogy az ember ilyen teljesítményre is képes... S végül Zilah... Hát itt a szilágysági sarat kell első helyen említenem, ami ma is ugyanolyan híres és mindent elnyelő, mint hajdanán.

– Milyen hatással voltak rád más nemzetiségű munkatársaid?

– Mindenkitől igyekeztem valamit tanulni. Vagy egy könyvre hívták fel a figyelmem, amit érdemes megszerezni, vagy egyszerűen emberi tartásuk volt olyan, hogy jól éreztem közöttük magamat. Általuk ismertem meg jobban más nemzetiségek sajátos problémáit, például a németekét... Vagy egy csoport moldvai, különben mindig sok moldvaival dolgoztam, akik Marosnémetin csatlakoztak hozzánk, csodálatosan tudtak meséim szülőföldjükről, a háború utáni nagy szárazságról, az otthoni szokásaikról, hagyományaikról. Megjegyzem, külön élmény az, ha egy telepen két-három moldvai egymásra talál. Valósággal élvezet hallgatni azt az ízes beszédet, a derűs, vidám fordulatokat, mellyel az eseményeket előadják... Általában jó, ha igyekszünk megismerni belülről, gondjai és szokásai felől a más nemzetiségű embert. Hogy ilyen szempontból mindig figyelmes tudtam lenni, annak most az az eredménye, hogy egycsapásra megtalálom bárkivel a közös hangot, rájövök gondolkodásmódjának sajátosságaira. El se tudtam képzelni valaha, milyen nagy dolog az, ha egy építkezésen megérti egyik ember a másikat, és ezt a másik is tudja.

– Az általános feladatokon túl, milyen sajátos kérdések előtt áll egy hazai magyar nemzetiségű műszaki?

– Amikor építünk, s a határidőkkel bajlódunk, akkor főként a szaktudásom a döntő, függetlenül a nemzetiségemtől. Meg a hozzáállásom. Persze, az életben minden bonyolultabb. Mert még a munkában is felvetődik a szakmai továbbképzés gondja. Itt vannak például a kategóriavizsgák. Előreláthatóan még hosszabb ideig szükség lesz rájuk. Találkoztam például olyan idősebb székely vagy Szatmár környéki emberekkel, akiknek a hiányos nyelvtudás miatt a vizsga valóságos kínszenvedés volt. Pedig ismerték, a szakmájukat, s ácsolásban például nehezen lehetett versenyre kelni velük. Nos, itt az olyan műszakiak sajátos szerepe, akik eleve több nyelvet ismernek – hozzásegíteni az arra rászorulókat, hogy könnyebben, anyanyelvű ismeretekkel is elsajátíthassák a szakma elméleti vonatkozásait. Sajnos, sok szaktárs ezt nem ismeri föl, mert szeret kényelmesen, plusz feladatok nélkül élni.

– A munkahelyi szakképzésnek azért az építőiparban is előbb-utóbb leáldozik...

– És a szaklíceumok? Hány és hány osztály, tagozat működik magyar nyelven az országban? Innen is, onnan is hallani a panaszokat: a mérnök-tanár elvtárs nem tudja leadni a szakanyagot anyanyelvén, mert másként tanulta. De abban senki sem gátolja meg, hogy utánapótoljon, szakmai műveltségét legalább kétnyelvűvé szélesítse. Szótárak, szakkönyvek, kiadványok akadnak bőven, csak a hivatástudat kell még hozzá. Úgyhogy az oktatás gyökeres átalakítása, közelítése a mindennapi munka szükségleteihez új feladatok elé állít minket, nemzetiségi szakembereket is. Fel kell ismernünk, hogy nem csak téglával, malterrel, betonnal vagy kotrógéppel bíbelődünk – bár ezek nélkülözhetetlen segítőtársaink –, hanem egyre nagyobb szavunk és felelősségünk van a holnapi szakembergárda nevelésében, anyanyelvű műveltségének megszilárdításában.

– Ha építéstechnológiai órákat kellene tartanod anyanyelveden, mondjuk egyik szaklíceumunk magyar osztályában, el tudnád vállalni?

– Föltétlenül. Igaz, az órákra készülnöm kellene, utána kellene olvasnom a magyar nyelvű szakirodalomban, de ez már a tanárkodás természetes velejárója.

(Megjelent az Ifjúmunkásban, 1978-ban)

2018. május 28., hétfő

Porszem a sifon tetején (Kenéz Ferenc Cérnafű c. könyvéről)

Ha van magyar költő, aki szeret eljátszadozni az optikával, kedvére váltogatni a látószögeket, a lencsemélységet és a látványhoz fűződő távolságot, meg mindent, ami csak ezekkel jár – akkor az Kenéz Ferenc. Vagyis ő – egész bizonyosan.

Legutóbbi kötete (Cérnafű, 2017, Bookart) azt az érzést kelti olvasójában – persze, én csak magamról beszélhetek –, hogy KF mindent lát, minden élethelyzetbe képes lényeglátóan bekukkintani, nem egyszer oly módon, ahogy a filmesek szokták az objektívüket a látványra ráerőszakolni – akár a leglehetetlenebb szögekből és távolságokról.

A számbavétel napszaka ebben a tekintetben iskolapélda lehetne. Nem kell egyebet tennünk, csak látványként elképzelnünk mindazt, amit olvasunk a költőnél:

A látványtárat
estére bezárják, a múzeumőrök
lassú sétát tesznek,
sorra járják a pazar termeket,
plajbásszal, papírral a kézben
leltári számot egyeztetve,
estéről estére számba véve,
hogy megvannak-e mind,
hiánytalanul,
a formalinban úszó
égitestek.

De akad verse, amelyben szívsajdító rálátást kapunk a königsbergi pályaudvarra – a városéra, amelynek nincsenek költői, de van egy anyákkal teli pályaudvara.

A Régi kollégiumok emlékére ugyancsak optikai utazás – akkora csöndben, „mintha a holdból/hullna a hó”. Ám a holdról egyenesen egy beüvegezett kollégiumi veranda ablakaihoz közelítünk, ahonnan az udvarra s az ott várakozó lovas szekerekre látni, meg egy asszonyra, aki kiált valamit, de megkérik, hallgasson, mert „magától nem lehet/hallani, hogy hull a hó!”

És látjuk a szőlőhegyi utakat: „egytől egyig mind behavazva” – de ez csak úgy lehetséges, ha a költő felülről, nagy magasságból filmez, amit ő meg is tesz. A következő pillanatban pedig – huss! – már az iskolaszertár mélyére fókuszál: „egy kisdiák kezében forog-forog lassan/a megkopott százéves földgömb” – egy tanár úr szerint „a lehető legrosszabb/irányba.”

Kedvem volna e módszerrel felfejteni  KF teljes költői optikáját, amelyben a kicsinyítés és a nagyítás mindenek előtt a látótávolságot módosítja. Ezért fordulhat elő, hogy a költő kezében tartott „Isten pálcikája” nem nagyobb annál a fapálcánál, amire a vattacukrot feltekerik s miután a szinte-semmi-nyalánkságot elfogyasztottuk, egyszerűen a kezünkben marad. Az öreg költő, versében (Isten pálcikája) úgy ízlelgeti nevezett pálcikát, mintha elfogyott volna róla a vattacukra.

De láthatunk Kenéz verseskönyvében nagy kofferekkel, föld alatt repülő Jézuskákat a metrón, amint a Nyugati pályaudvar felől érkeznek, s ki tudja, hová tartanak? Talán a pokol cseresznyefáit készülnek fölkeresni? De hát azokkal a költőt is jól átverte az ördög… Vagy az édenkert fűnyírója keltette föl érdeklődésüket? Elválik.

Hanem A puha térkép közepén című vers már eredeti költői kartográfiát teremt: a térképen lévő egyezményes jelek nem találnak a hagyományos térképészeti jelölésekkel, viszont nagyszerűen leírnak egy belső tájat, amelynek méretei úgy változnak bennünk, ahogyan emlékeink megengedik.

Szeretem Kenéz Ferenc gyakran váltogatott optikáját. Az alulról, felülről, oldalról, hátból, közelből, távolból, jobbról, balról, északról, délről közelítő képteremtő fantáziáját. Ahogy például akár égitestként is képes elénk lépni: ”Úgy éreztem, nincsen szívem,/nagy hold van a helyén bennem. Felemeltem hát a fejem,/s világánál mentem, mentem.” (Holdas) Kevéssel odébb képes várost is építeni egy rózsa belsejében („Az utcán rózsagyerekek/eszik a rózsalángost” – Óh, rózsa, rózsa, rózsa), hulló dióban, diófa alatt gázolva pedig „a messzelátóm üvegén/Alaszka feketében.” (Hulló dióban). Rendkívüli optikai bravúrnak tűnik számomra négysoros Ady-portréja („Ady a csucsai dombról/lenéz az állomásra./Egy könnycsepp arcán legördül,/s befut az állomásra” – 1918), akárcsak a Kossuth-nóta indító néhány sora: „A hősök ülnek a fa tetején,/műanyag kukkerrel a kézben,/ s a jövőig látnak./A szántóvetők, itt lenn,/ballagnak lassan az ökrök után…”)

És akkor jöjjön a Porvers. Amely, ha Arany János tollára kerül, talán ballada lenne belőle. Így megmarad keserűen játékos szatírának, mely a versbeli porszem világbolyongásait tekintve befejezhetetlen, amúgy meg az olvasóban írja tovább a tanulságot. Mindenek előtt azt, hogy az életben, világunkban még egy porszemre is illik odafigyelni – annak is épp úgy megvan a jó vagy rossz sorsa, tragédiája és végzete, mint a világ hatalmasainak. Az, hogy a költő képtelen befejezni a meséjét, ergo tanulságot sem tud megfogalmazni, távolról sem jelenti azt, hogy nincsen tanulság. A por – az szállong, mindenek felett, hiszen „isa por és hamu vagyunk” (lásd Halotti beszéd), vagy ahogy a Porvers mondja: „ez a porszem/igen hiú/volt, igen-igen/büszke arra:/becsületén/még nem /esett/soha-soha/folt./Mert, hogy mondjam/(vagy ne mondjam?):/ez a porszem,/sejthetitek,/magyar porszem/volt.”
Kínos dolog elmesélni egy verset, még ha hosszú is, de nincsen mentség: a Porversnek csak úgy van értelme és tanulsága, ha végig követjük a más tájakra igyekvő porszem vándorútját, meghallgatjuk útra kelésének motivációját és beleéljük magunkat abba az állapotba, hogy bármerre telepedjen is meg, bármerre vesse is a sors, a földi létnek egyetlen nagy közös törvénye munkál életünkön: „Akárhol is/szállt le/a napra-vágyó/legény,/ott érezte/magát/”sifonja”/tetején./Itt-ott világos/volt/itt-ott tán/sötétebb,/de a porrongy/helyét/átvették/a gépek./Aki nem vigyázott/eléggé/magára,/azt bizony/bekapta/a porszívó/zsákja…”

És akkor? – kérdezzük a költőtől. – Hát egyáltalán nincs remény? Amire aztán az egyik kötet végi vers kerek perec válaszol – a Fűnek lenni:

Fűnek lenni, fűnek lenni,
fűnek lenni nem akartam.
Torony lenni, torony lenni,
torony lenni, azt akartam.
Ámde lassan elvár a föld,
hogy magamat fűnek adjam.

(Megértettük…)

*

Meglepő változást észleltem, a kötetet olvasva, Kenéz Ferenc én-tudatában. A Cérnafű költője mintha mára elfogadta volna azt az állapotot, hogy előbb-utóbb fölötte is múlik az idő. Korábbi köteteiben Kenéz egy fiatalos – helyenként örök-kamaszos – szemszögből ítélte meg a világot, vagy ha nem is, de valamiféle kortalanságot mutatott; amilyennek álmában látja magát az ember. Olyannak, akinek nincs árnyéka, nincs kortudata, képes elbeszélgetni halott szüleivel, a fűben hemperegni régen felnőtt és napi gondoktól emésztett gyermekeivel, mintha lehetséges volna bármiféle visszalapozás az élő naptárban; az álombeli ember ruganyos, szellemes, de nincsen arca és a hangja is csak akkor erősödik föl, amikor gyötrődve felkiált álmában és riadtan megébred belé… Ezt a kortalan Kenézt már nem találni a Cérnafűben: több helyen is, zokszó nélkül megadja magát a kérlelhetetlen időnek; igaz, előbb azért még csak bundát cserél egy sárga szemű macskával (Macska fut át), s a lelkére köti:

Ha asszonyom a heverőn lesz,
bújj lábaihoz megremegve,
s ha rád néz, sárga szemeiddel
emlékeztesd a szerelemre.

S ha rákérdezne, hol vagyok,
csak ints az őszi kertre:
még látni bundám, amint belevész
a meggypiros szürkületbe.

Később, egy verses medve-játék végén félig-meddig nyíltan is belátja:

Kitelt lám
a medve-élet,
a hoppsza
a mackóké lett.
Aztán ajtót nyit
fenn Péter,
s mér, mér, mér a
hoppsza-méter.
(A hoppsza-mackók ámulatos élete – Nyugdíjazásomra)

A Porvers-et pedig már egy kimondottan bölcs vénember írja, pontosabban dobja sutba – legalább is a történet szerint:

Eddig
jutott
el az író,
az ő 
porszemével,
de nem került
kapcsolatba,
nem került
az éggel.
No hát akkor
vigye ördög
el ezt a
mesét,
s vigye vele
a világnak
összes
porszemét.
Odafönn, a
fénylő égben
ott fenn, 
valahol,
egy porszemtől
meg nem áll a
nagy csillag-
motor.
Ami nekem
értékes volt,
másnak tán
szemét.
Így aztán
az öreg író,
már elunta
a mesét.
A pokolra 
kívánta a
kedvenc
porszemét.
Jött az ördög,
jött is rögtön,
és elvitte
a mesét,
de a port
azt reá hagyta,
a port s
életét.
Porszem-mese,
dajka-mese,
végül mit sem ér,
por borítja el az írót, 
por és
nem babér.


Szerencsére, s nem csak a vers szerint, világunk fölött a végtelen az úr, s így minden kezdődik elölről… Vagy minden folytatódik?

Cseke Gábor

2018. május 9., szerda

Az irodalom kalandja - Kántor Lajos és Láng Gusztáv értelmezésében

Végre, megjelent a Száz év kaland. Erdély magyar irodalmáról című kompendium (Bookart, 2018), ez a Kántor Lajos és Láng Gusztáv szerzői kettősének laboratóriumában fogant tekintélyes – 800 oldalas! - munka, amely bár bevallottan esszégyűjtemény, jellegben és formában mindjárt odakívánkozik Pomogáts Béla Magyar Irodalom Erdélyben című három kötetes irodalomtörténete mellé. Szomszédságában pedig értelemszerűen elhalványul az 1970-es (és 1973-as, javított kiadású) Kántor-Láng, a Romániai magyar irodalom 1944-1970, benne Réthy Andor tekintélyes, témába vágó könyvészeti adalékával.

Mondhatnánk: ami volt, az elmúlt, s ami benne érték, az megmaradt... 

Hiszen a sokat vitatott első Kántor-Láng amolyan muszájherkulesi teljesítmény: egy átfogó irodalomtörténethez írt erdélyi fejezet könyvvé bővítése és nyilvánosságra hozatala, ahogyan erről Láng Gusztáv a Kántor-Láng című, a mostani esszégyűjtemény élén található előadása (pontosabban: annak írott szövege) lerántja a leplet.

A mostani, a kései Kántor-Láng ettől gyökeresen különbözik: a két szerző nagyjából már befutott életútjának azokat az irodalomtörténeti bizonylatait gyűjti egybe, a kellő rendszerezéssel, amelyeket Kántor Lajos hirtelen halála miatt a szerkesztő Dávid Gyula segítette végleges, összehangolt struktúrához. Valóságosan is virtuóz irodalomtörténészi „kamarazenélés” tanúi lehetünk, miközben e súlyos könyvet forgatjuk, és miután feltérképeztük a szerzők felállította koordináta-rendszert, kitapogattuk az elmélyülésre és részletezésre ítélt csomópontokat, nyugodtan átadhatjuk magunkat a szeszélyes lapozgatásnak – oda nyitva ki a kötetet, ahol az nekünk tetszik –, Erdély magyar irodalmáról hol Kántor Lajos értelmezésében, hol Láng Gusztáv megközelítésében alkothatunk részletekre vonatkozó, hiteles képet. A két szerző mindenek előtt a teljesítménnyel foglalkozik, lehetőleg hátat fordítva mindenfajta illedelmes protokollnak, s mivel könyvüket nem folyamatosan, jelen időben írják, fejezeteit jórészt a kritikusi-irodalomtörténészi életmű legkülönbözőbb szakaszaiból és polcairól válogatják s illesztik össze, olvasóikként mi csak ámulni és örvendezni tudunk afölött, hogy a múlt század hetvenes éveiben történt közös fellépés hálátlan ódiumát vállaló Kántor Lajos és Láng Gusztáv szemmel láthatóan ugyanazt az utat járták, még ha a gyakorlatilag leírt útvonalak sokban olykor el is kanyarodtak egymástól –, amin az 1970-es közös kaland hatására elindultak. Olyan ez az idő fölötti „összehangzás”, mint amikor egy versben összecsendülnek a sorok és egymásra találnak az alliteráló szavak; amikor úgy érezzük, hogy csakis így és nem másként állhatott össze az Erdély sorsába épülő száz évnyi irodalmi vergődés értéktára, művekkel és alkotókkal, erényekkel és tévedésekkel, partnerségekkel és kínzó magánnyal, utánérzésekkel és mellőzésekkel, ideológiai útvesztőkkel. Az összbenyomás mindenképpen biztató: van mit számba venni, van mire hivatkozni és van amit folytatni, illetve meghaladni.

Az új Kántor-Láng immár merészen, minden eszmei óvatoskodás nélkül kimondhatja: Erdély magyar irodalmának nem csak értékei vannak – már régen túljutott a „címek és évek”-en –, hanem irodalmi emlékei, hangulata, miliője, legendáriuma, nyereség- és veszteség listája, vannak kudarcai s vannak vérbeli szerkesztői, akiknek íróasztalán, most láthatjuk: rend van. De ez a jól végzett munka rendje: a nyilván- és számontartás felelőssége. Kántor-Láng ezekhez nagyon értettek. Ezért lehet ma munkájuk valódi kézikönyv. 


Cseke Gábor

(A recenzió a Hargita Népe számára készült)

2018. április 20., péntek

Emlék: Díszfelvonulás a jamboreen

2010 elején Mirk László barátomtól kaptam egy újságkivágást a két világháború közötti katoliksu magyar ifjúsági lapból, a Jóbarátból, amelynek történetét Bukaresti távirat, 1936 címmel urszu 2 c. blogomban ismertettem. Abban röviden arról volt szó, hogyan tüntették ki apámat a címben szereplő esztendőben, Bukarestben, a király jelenlétében mint élenjáró cserkészparancsnokot.

A napokban a barátom újabb, apámtól származó cikkekre bukkant a Jóbarátban. Az egyik a lap 1933. október 15-i számában jelent meg (Díszfelvonulás a jamboreen) és azokról az eseményekről számolt be, amelyeket résztvevőként élt át az 1933-as nyári, Gödöllőn tartott nemzetközi cserkésztáborozáson, s amelyekről egy kötegnyi fényképét már korábbról őriztem, s amelyekből most néhányat, illusztrációképpen, kiválogattam.

Román cserkésztábor kapuja
"A gödöllői jamboreen legszebb élményem a megnyitás alkalmával rendezett díszfelvonulás volt. Sokáig lelkemben fog élni ezeknek a lélekemelően szép perceknek az emléke. Akik jelen voltak ezen a díszes ünnepségen, azt hiszem, sohasem fogják elfelejteni a világ minden részéről összegyűlt 35 ezer cserkész felvonulását és nagy Vezérük /Baden Powell főcserkész/ iránti lelkesedését.
A megnyitás előtti napon már majdnem minden nemzet résztvevő cserkészei Gödöllőn voltak s minden csapat a maga táborát építette. Aug. 2-án délelőtt a megnyitó istentiszteletek zajlottak le. A közönség a tíz percenként érkező különvonatokkal már ekkor nagy számban özönlött Gödöllőre, délután pedig az összes főutakon, mint valami hatalmas folyam, hömpölygött a tömeg a tábor legnagyobb tere, az Aréna-tér felé. Három óra után az énekszóval érkező cserkészcsapatok is felsorakoznak a hatalmas Arénában a nekik kijelölt helyen. A három fa- és két földtribün már fekete a sokaságtól.
A zenekarok elhelyezkednek a tribünök előtt és pont fél ötkor felhangzik a magyar himnusz, mialatt Baden Powell, a "Chif" és Horthy Miklós kormányzó ellovagolnak a cserkészek zárt sorai előtt. Az összes zászlókat földig hajtják az ősz Bi-Pi előtt, csak az amerikaiak emelik még magasabbra csillagos lobogóikat. A díszszemle végeztével Baden Powell és a kormányzó kíséretükkel elhelyezkednek a díszpáholyban, mire megkezdődik a másfél órás felvonulás. Legelöl megy gróf Teleki Pál, a jamboree-tábor főparancsnoka. Utána elsőnek a franciák haladnak el, őket követik a belgák, románok, tömött 16-os sorokban. Jól esett látni köztük kolozsvári cserkészeink kicsiny csoportját is. Zúgó tapsot kapnak az érdekes öltözetű szíriaiak. Nagy számmal vannak az Amerikai Egyesült Államok fiai, majd az északi államok cserkészei következnek. A brit társadalom képviselői közt látjuk a szoknyás skótokat fekete és egzotikus jamaiaiakat, ausztráliaiakat, máltaiakat. A svédek abban a pillanatban, mikor Baden Powell elé érkeznek, színes léggömböket engednek fel, melyek még szebbé teszik az esti égboltozatot. A cseh és lengyel csapatok rengeteg zászlót visznek, melyek kifeszülnek a szélben. A tiroliak
hatalmas fából faragott Krisztus-keresztet hoznak magukkal. A csapatok még mindig jönnek, de a lelkesedés tart. Legvégül vonulnak fel a magyar cserkészek a vármegyék és városok címereivel. Ezzel a felvonulás véget ér, a csapatok megint eredeti helyükön állnak. Ekkor Teleki Pál főcserkész jelére a cserkészek hatalmas tömege minden irányból a tribünök felé szalad. Gyönyörű látvány tárul a nézők szemei elé. A sokféle színekben pompázó  zászlók, valóságos erdőt alkotnak s rúdak végén meg-megcsillan a nap utolsó sugaraiban a liliom. Igy veszi körül a cserkész hadsereg mosolygó vezérét, ki boldog, hogy a 35 ezer cserkész szívben  most csak a szeretet él. Horthy Miklós kormányzó meleg hangú beszédében üdvözli az 52 nemzet fiait, majd Baden Powell szól az ő cserkészfiaihoz. "A föld minden népét igaz békességben szeretném látni - mondja nekik, a "világbéke munkásainak".
Felemelő érzéssel és nagy elhatározásokkal hagyta ott minden cserkész az Arénát, hogy a rövid 15 nap alatt megpróbálja megvalósítani, legalább is előkészíteni a cserkészet atyjának egyetlen kívánságát.

Cseke Vilmos



2018. március 10., szombat

12 - épp egy tucat (se nem kevés, se nem sok)

Ennyi „legszebb” magyar költeményt tartanak számon jelen pillanatban – nem hivatalosan. Mert hivatalos sorrend e tekintetben: nem létezik (hála az égnek!).
Mert egész egyszerűen: nem létezhet!
Nincs az a fórum, az a megmondó intézmény, az a tótumfaktum, aki ezt a minősítést, akár egy olimpiai aranyérem esetében, joggal és igazoltan odaítélhetné.
A 12 „legszebb magyar versnek” ennek ellenére: története van…

*
Az ezredfordulón, amikor a magyar nyelvterületen az Olvasás Évére (2002) készülődtek , a kolozsvári Korunk folyóirat szerkesztői kérdést intéztek egy egész sor költőhöz, íróhoz, kritikushoz, szerkesztőhöz, határon innen és túl, de még az Óperenciás tengeren is túl, felszólítván őket egy rendhagyó, kockázatos, de azért mégis érdekes játékra: nevezzék néven azt a 10 darab huszadik századi magyar költeményt, amit a legszebbnek, a legmaradandóbbnak ítélnek, s amennyiben tehetik, indokolják is meg választásukat.
A felkérés válaszanyagát, kétezeregyben és -kettőben hónapról hónapra hozta a Korunk, miközben a szintézisről is tájékoztatott, sőt remek kötetet is szerkesztettek a kísérlet anyagából, gazdag illusztrációs anyaggal. A rendezvény lebonyolítója a fiatal, tehetséges költő és szerkesztő, Balázs Imre József volt.
A szerkesztőség összesen 103 választ regisztrált, a listák legtöbbjét indoklás kísérte. A válaszok a teljes magyar nyelvterületről érkeztek (Magyarországról, Erdélyből, Kárpátaljáról, Felvidékről, a Vajdaságból és a nyugati magyarság köréből). A verscímek említésének száma alapján a letűnt század legszebb verseinek az alábbiak bizonyultak:

1. Kosztolányi Dezsó: Hajnali részegség (35 szavazat)
2. Pilinszky János: Apokrif (33)
3. József Attila: Eszmélet (23)
4. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról (16)
5. József Attila: Óda (15)
6. Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek (14)
7. Babits Mihály: Esti kérdés (13)
8. Füst Milán: Öregség (12)
9. Babits Mihály: Jónás könyve (11)
10. Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus (11.)

*

Fűzfa Balázs irodalomkritikus egy öt évvel későbbi eseményre emlékezik:
„2007 szeptemberében lett 160 éves a magyar irodalom történetének a világon egyik legismertebb remeke, a Szeptember végén című Petőfi-költemény. Ennek tiszteletére tudományos konferenciát rendeztünk a vers szülőhelyén, Koltón, illetve a közeli Nagybányán.
A szimpóziumon részt vett Margócsy István irodalomtörténész, a Petőfi-életmű kiváló ismerője, aki zárszavában kifejtette, hogy az ilyesfajta emberi és szakmai találkozások azért fontosak, mert választ próbálnak adni a jelenkor egyik legfontosabb kérdésére: »Mit kezdjünk a kultúrával, mit kezdjünk a költészettel a XXI. században?«
A szintén kiváló Petőfi-kutató Kerényi Ferenc – betegsége miatt – előadásának szövegét küldte el erre a konferenciára, egyetértve annak szellemével, sőt, megfogalmazta számomra azt is, hogy akkor érdemes ilyesfajta konferenciát csinálni, »ha az embernek van koncepciója«.
Ez utóbbi kijelentésen, illetve a Szeptember végén-konferencia sikerén felbuzdulva, az ott elhangzottaktól motiválva született meg és indult útjára a Kárpát-medencében A 12 legszebb magyar vers-program.
A versek kiválasztásában az irodalomtörténeti kánon – és persze a személyes ízlés elfogultsága – mellett elsősorban az vezérelt, hogy a szövegek részei legyenek az általános vagy középiskolai tananyagnak, ismertek legyenek az irodalom iránt kevésbé érdeklődők körében is. Fájdalom, hogy a sorozatból kimaradt Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc, Szabó Lőrinc és még sokan mások. De határt kellett szabni a versek mennyiségének, s úgy tűnt, a 12-es szám egyrészt már más művészetekben is alkalmas volt a legjobbak megtalálására (lásd például a filmek világát: „a Budapesti 12”!), továbbá a 12 sem nem sok, sem nem kevés, kerek szám is, meg nem is kerek – szóval rokonszenves aritmetikai mennyiség…”
*
A 12 legszebb magyar vers-program nem kívánta überelni a Korunk kezdeményezését, csupán azt jelezte, hogy a költészetünk értékeire való odafigyelés nem lehet csak egy-egy művelődéstörténeti pillanat-esemény felelőssége. Az a tény, hogy az akcióra kiválasztott költők és verscímek csak részben esnek egybe a két projektben, inkább az egyezésekre kell hogy felhívja a figyelmet, mint a különbözőségekre. Ráadásul ez utóbbi projekt nem állított fel a listán belül értéksorrendet, ami növelte a kísérlet tudományos értékét. A 2007-től 2013-al bezáródott folyamat igazából nem ért véget, hiszen az évről évre megtartott vándorrendezvények komoly esztétikai-irodalomtörténeti hozadékot mutattak fel azáltal, hogy a konferenciák anyagát értékes könyvekben dolgozták fel.
A 12 legszebb magyar vers rendezvény- és könyvsorozat bevallott célja: kísérletet tenni a magyar irodalmi kánon 12 remekművének újraértésére és újraértelmezésére. A konferenciák (és könyvek) sorrendje az alábbi volt:

1Szeptember végén (Koltó) – 2007. ősz
2. Apokrif (Szombathely–Bozsok–Velem) – 2008. tavasz
3. Szondi két apródja (Szécsény–Drégelypalánk) – 2008. ősz
4. Esti kérdés (Esztergom) – 2009. tavasz
5. Levél a hitveshez (Pannonhalma­­–Abda) – 2009. ősz
6. Hajnali részegség (Újvidék–Budapest) – 2010. tavasz
7. Ki viszi át a Szerelmet (Ajka–Iszkáz) – 2010. ősz
8. Kocsi-út az éjszakában (Érmindszent–Nagykároly) – 2011. tavasz
9. A közelítő tél (Egyházashetye–Nikla) – 2011. ősz
10. A vén cigány (Székesfehérvár) – 2012. tavasz
11. Eszmélet (Balatonalmádi) – 2012. ősz
12. Valse triste (Csönge–Szombathely) – 2013. tavasz
13. Szeptember végén (Koltó) – 2013. ősz




Elkészítve a vándorkonferenciák mérlegét, a főszervezők és a rendezők (Élményközpontú irodalomtanítási program / Nyugatmagyarországi Egyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete, Szombathely; Babes-Bolyai Tudományegyetem Szatmárnémeti kihelyezett tagozata; Savaria University Press Alapítvány) mindegyik rendezvényről kiemeltek egy-egy frappáns megállapítást, konklúziót, amelyek mint csöppben a tenger tudósítanak a lényegről:

SZEPTEMBER VÉGÉN – KONFERENCIA (2007)
„Az ma már a kérdés, hogy – egyáltalán – mit kezdjünk a kultúrával, mit kezdjünk a költészettel – a harmadik évezredben.” (Margócsy István)

APOKRIF-KONFERENCIA (2008)
„A költőt nem tételek, kinyilatkoztatások ihletik, hanem a gondolkodás – vagy a hit – hiátusai.” (Láng Gusztáv)

SZONDI KÉT APRÓDJA-KONFERENCIA (2008)
„És talán az sem túlzás, ha a balladaírást is azok közé a feladatok közé soroljuk, amelyeket 1849, Petőfi halála után Arany – magára hagyottan, megélhetéssel küszködve, »túlérző fájvirág«-ként – továbbvitt a még közösen megbeszélt költői programból.” (Kerényi Ferenc)

ESTI KÉRDÉS-KONFERENCIA (2009)
„A modern bölcseletek mélyéből fölbukkanó búvár-olvasó különös gyöngyöt hoz magával: az igazságkereső emberi törekvések örök viszonylagosságának felismerését.” (Nyilasy Balázs)

LEVÉL A HITVESHEZ-KONFERENCIA (2009)
„S a cselekvés jelen esetben a képzelet, az emlékezés, a múltidézés a jövő érdekében: a racionalitásba tehát az irracionálison keresztül vezet az út.” (Bokányi Péter)

HAJNALI RÉSZEGSÉG-KONFERENCIA (2010)
„Tegyük hozzá, nemcsak a verset indító köznapi megszólításban, hanem az egész versen át éppen ez a különös zeneiségű, távolabbi és közelebbi tereket megnyitó, a sorok szótagszámától függetlenül rímelő, rímelhelyezésében következetlen mondat a vers építőeleme; azért »mondható« vers a Hajnali részegség, mert mondatai »valószínűtlenül« közel állnak a magyar mondat természetes tagolásához – és éppen ezért olyan megrázó is a vers; »túl édes«-nek olvasható ritmusképe a halált, a nagy kezdőbetűvel írott Semmit szólítja meg.” (Bányai János)

KI VISZI ÁT A SZERELMET-KONFERENCIA (2010)
„Akadtak pillanatok, amikor Nagy László tizennégy sora szinte védtelenné vált: tudjuk jól ugyanis, hogy még a legérzékenyebb, legtermékenyebb elemzés is más nyelven beszél, mint maga a műalkotás.” (Tarján Tamás)

KOCSI-ÚT AZ ÉJSZAKÁBAN-KONFERENCIA (2011)
„De még ha szomorú vagy fájdalmas mindenegészeltörött-érzésekre és igazságokra lelhetünk is az út során, biztos, hogy tanítványaink is, de mi tanárok is (minden újabb Ady-tanítás után) úgy érezhetjük, hogy az élet legizzóbb kérdéseivel találkoztunk útközben egy olyan költő oldalán, aki korlátozhatatlan bátorsággal és rezzenéstelen etikaisággal képes szembenézni az égő csipkebokorral, de akár annak a hiányával is, vagy az ember szebbik arcának védelme érdekében szembeszállni a bálványimádókkal és a romboló erőkkel.” (Gordon Győri János)

A KÖZELÍTŐ TÉL-KONFERENCIA (2011)
„A közelítés mint poétikai kerülőút arra enged következtetni, hogy A közelítő tél egészen egyszerűen az élet dicsérete, és azért hiányzik belőle a tél, mert a magyar verstradícióban sem idegen szimbolikája szerint ez az évszak már a nem-élet ideje.” (Faragó Kornélia)

A VÉN CIGÁNY-KONFERENCIA (2012)
„A vén cigány megmutatja, hogy a zenétől felkorbácsolt lélekből előgomolygó-kavargó indulatok, alaktalan emóciók megfékezése, elrendezése révén – de semmiképpen ezen indulatok nélkül – kovácsolható ki a »líra logikája«.” (Mezősi Miklós)

ESZMÉLET-KONFERENCIA (2012)
„A költői eszmélődésben nyilvánvalóan nem egyszerűen a hedonista emberi magatartás kritikája feszül, hanem az egyetemes érvényű költői létirónia, amely lezártnak mutatja az emberi vágy teljesülésének, sőt megfogalmazásának a lehetőségeit is.” (Danyi Magdolna)

VALSE TRISTE-KONFERENCIA (2013)
„Nemcsak a tudattalan ősegység, az éntudat előtti állapot, az elsajátított és átlényegített kulturális tudás őrződött meg benne, de emlékezete őrizte az általa írt rigmusokat, szójátékokat, szövegeket és azok írásképét, a megengedő beszéd- és íráshelyzetben használt vagy nem használt szövegtagoló jelek meglétét vagy hiányát is.” (Sipos Lajos)

*

Fűzfa Balázs irodalomtörténeti értékű visszaemlékezésének további részében írja:
„A második alkalommal, 2008 tavaszán csatlakozott a projekthez Jordán Tamás, Kossuth-díjas színművész, a szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatója, akinek még korábbról volt egy álma – mint mesélte nekem –, mégpedig az, hogy sok ember egyszerre, tömegben mondjon verset. Felkérvén őt Pilinszky János Apokrifjének elmondására a második konferencia nyitányaként – egy szombathelyi piros lámpánál ültünk az autóban –, azonnal megéreztük, hogy kettőnk szándékai összetalálkoztak egymással. Két-három hét múlva aztán a helyi Sportházban majdnem másfél ezer ember, elsősorban 15 éves lány és fiú szájából hangzott fel elementáris erővel a Pilinszky-vers szózata – Melis László gyönyörű zenéje, Jordán Tamás vezénylete mellett. Az eseményt elneveztük Nagy Versmondásnak, melyet aztán minden következő konferencián megismételtünk az adott helyszínen diákokkal és felnőttekkel egyaránt…
Később még sok helyre hívtak és hívnak bennünket közösen és hangosan verset mondani a 12 legszebb vers-programtól függetlenül is. Többször jártunk például Budapesten, Keszthelyen, Százhalombattán, sőt, Erdélyben Marosvásárhelytől Sepsiszentgyörgyig szinte minden városban – kiegészülve a Sebő-együttessel –; e meghívásokból és az ottani lelkesedésből is érzékelhető, hogy az új műfaj, a Nagy Versmondás ráérzett valamely meglévő igényre; általa a költészet visszatalált ősi formáihoz: a közösségiséghez és a hangzó beszédhez.
E versmondások mindegyike lélekemelő esemény volt, de különösen ilyenekké váltak a határainkon túli alkalmak: a szabadkai (Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség), a nagyváradi (Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában), a koltói Nagy Versmondás (Petőfi Sándor: Szeptember végén). Felejthetetlen élmény, amikor egy másik ország többségi kultúrájában élő és azt tisztelő magyar gyerekek és felnőttek halhatatlan magyar költőink versei segítségével átélhetik nemzeti identitásukat.”

*

A 12 legszebb magyar vers azonban nem állt meg az élmény-demonstrációknál. A szervezők fontosnak tartották, hogy elméleti-módszertani-irodalomtörténeti tanulságokat is levonjanak a versek elemzése kapcsán. Ezért – Fűzfa Balázs tanúsága szerint – „Konferenciáink bevált struktúrája szerint mindig az első napon tartottuk a nagyobb ívű előadásokat az adott költő monográfusaival, kutatóival (Szegedy-Maszák Mihály, Jelenits István, Sipos Lajos, Kenyeres Zoltán, Láng Gusztáv, Bányai János, Faragó Kornélia, Margócsy István, Kerényi Ferenc, Kabdebó Lóránt, Tverdota György, Bókay Antal, Dávidházi Péter, Nyilasy Balázs, Kovács Árpád, Szitár Katalin, Odorics Ferenc és mások), a második napon a szóban forgó költemény részletes elemzése-értelmezése következett, majd a harmadik napon elsősorban a vers és a költő tanításával kapcsolatos problémák kerültek terítékre.

Mindvégig azon igyekeztünk, hogy az egyes alkalmakat a költő életéhez vagy magához a vershez kapcsolódó helyszín nyújtotta élményszerűség mellett kiállításokkal, hangversenyekkel, filmvetítésekkel, archív hangfelvételek lejátszásával, könyvbemutatókkal – az előző konferencia kötetét mindig a következő összejövetel első estéjén mutattuk be – tegyük színesebbé. Máig is csodálattal gondolok arra, hogy alkalmanként a kolléganők és a kollégák határainkon innenről és túlról (ezeknek a határoknak egy része talán éppen miattunk, illetve az irodalom miatt is szűnt meg a program közben?) több száz kilométert utaztak a saját költségükön, hogy 15-20 percet beszéljenek egy költeményről. Ezért én ma már egészen biztos vagyok benne, hogy a költészet mégiscsak örök. Az ember ugyan esendő, de az ember létrehozta szellemi dolgok örök érvényűek.”
*
Az említett örök érvényűséget célozta meg az a szándék, hogy a konferenciasorozat anyagát egy-egy könyvben gyűjtsék össze s juttassák el a magyar irodalomoktatás szellemi műhelyeibe. Csakhogy a könyvkiadás, különösen a szaktudományos jellegű, manapság – anyagi okokból – szerény példányszámokat ismer, ezért „terveink szerint a köteteket még egyszer kiadjuk, újraszerkesztett, frissített változatban, illetve korszerűsítjük szerény honlapunkat, ahol a mozgalommá fejlődött Nagy Versmondások dokumentumait és módszertanát, illetve a program tudományos eredményeit rögzítjük, összegezzük. Elérhetővé, letölthetővé tesszük köteteinket pdf-formátumban, hogy minél többen használhassák őket munkájukhoz” – ismertette már többször idézett összefoglalójában Fűzfa Balázs.

*

Nem üres ígéretről volt szó: 2018 februárjától kezdődően ugyanis a Magyar Elektronikus Könyvtárban szinte naponta fedezhettünk fel egy-egy kötetet A 12 legszebb magyar vers sorozatból, amelynek lapzártáig az alábbi értékes darabjai érhetők el s tanulmányozhatók nagy örömünkre:













S hogy felkeltett érdeklődésünk tartós kapcsolatban állhasson a nem mindennapi témával, ideírjuk a projekt honlapjának elérhetőségét, ahol még sok-sok tanulságra bukkanhatunk: