2019. szeptember 3., kedd

Roskadó karosszék (26)

Kisméretű, zsebben is elférő könyvecske a Molter Károly 1971-es anekdota gyűjteménye (Komor korunk derűje, Kriterion), mely 80 rövid írást foglal magába, s némileg azt kívánja demonstrálni, hogy a mindenben a mulatságost kereső író az "átkos múltban" bizony csak hangfogóval ha talált derűre okot. Ez igaz - mint ahogy az ellenkezője is. Mert nem hiszem el, hogy Molter Károly olyan korban élt volna, mely lehetetlenné tette a harsány röhögést.
Ha úgy vesszük, a Molter műfaja a humor: de mindig a szerény, a szelíd, az enyhén felhőzött, elnéző mosolygás. Történetei nem mulatságos esetekről szólnak, hanem emberekről - kortársairól, nem kevésszer pedig éppen csetlő-botló saját magáról, és inkább jellemzik a történet hősét, mint hogy az olvasó mulatságát szítanák fel.
Megtudom, ki mindenki volt kortárs a Bánságban született, de később Marosvásárhelyen megtelepedett szerzővel,s jönnek a történetek, amelyekben Móricz Zsigmond, Benedek Elek, Bartalis János, Szabolcska Mihály, Kosztolányi Dezső képnek színre, kelnek életre. Molter Károly úgy mesél róluk, mintha ma is élnének, kortársaink lennének s bizalmukba fogadnának bennünket. 

A könyvecske nem nagy igényű: pontosan annyi, amennyit igér. De annál egy fikarcnyival sem kevesebb!

Egy kis mutatvány belőle:

*

Kosztolányi Dezső panaszolta nekem:
— Képzeld  el,   mentem  Szabadkán  az  utcán,  és
valaki rám kiáltott: „Szervusz, Molter! ..." Ennél
nagyobb sértés nem ért életemben.
Én meg arra  gondoltam:   ennél  nagyobb  dicséret nem ért életemben.


*

A Petelei-emléktáblát lepleztük le az író egykori szülőházán, a Szentgyörgy téren, ahol és amikor a helyi pártoló és rendező bizottság szmokingos, dzsentri elnöke vállveregetve letegezett — hálából! —, mert alkalomadtán nem vétóztam meg, hogy a kétezer lejes aragonitlapra, amelyet ő adományozott, alul apró betűvel rávésethesse nevét. (Utánozva irigyen, ha megkésve is, a városépítő volt polgármestert!)
Azonban a harmincas évek általános leszegényedése hamarosan őt is deklasszálta, és azután már csak tisztességes kopott ruhában sétált a Köteles utcában, lakásom, a Bolyai ház előtt. Egyik délután megállt, és elolvasta a kapu fölötti márvány tábla föliratát a két zseniről. Eközben észrevett engem is a nyitott ablakban, és őszintén sajnálkozott rajtam:

— Na, te is rossz helyen lakol, kérlek igen szépen, te már mind írhatsz, csinálhatsz akármit, úgyis árnyékban marad a neved... Még akkor is, ha rákerülsz erre a táblára, hogy te is itt laktál. Mert az utókor majd azt hiszi legfeljebb, hogy te adományoztad ezt az emléktáblát. . .

*

Benedek Elek mondta volt a lakásomon, hogy van azért ebben a házban egy tehetséges író is, mégpedig a feleségem, aki meséket küldött a Cimborának. Elek apó ezeket a meséket nemcsak kinyomtatta  lapjában,  hanem  feleségemet  egyre  biztatta újabb és újabb írásra! Engem pedig elintézett a következőkkel: 
— Nem nagy dolog fiatalon vígan dolgozni! De aki öregen is képes még ilyesmire, az már aztán művészet!

Ő valóban példát mutatott mindnyájunknak: öreg korában is frissen, fiatalosan dolgozott, írt és szerkesztett, élete utolsó percéig!

*

A kávéházban együtt ültünk Móricz Zsigával meg Tamási Áronnal.
Az asztal márványán előttünk a nyomdából frissiben hozott híres betyárregény, a Rózsa Sándor első kiadása feküdt. Belelapoztam, azt bizonygatva, hogy a Móricz-hősök néha-néha hibásan és pontatlanul „beszélik" az alföldi ő-ző nyelvjárást. Kifogásaimat tréfásan-komolyan ütötte el:
—  Hát javítsd ki az ő-zéseket, te nagy kecskeméti szakember, s aztán a második kiadáskor odanyomtatjuk a regény fedelére, hogy az ő-zést ellenőrizte Molter Károly ...
És nyomban visszatámadott:
—  Miket  irkálsz   te   rólam  Németországban!   — korholt.
Ugyanis két regényének, a Sáraranynak, és az Isten háta mögött-nek fordításáról, a Gold im Kote-ról és a Hinter Gottes Rücken-ről akkoriban írtam kritikát a német lapokban. Fölöslegesnek mondta az írói alkotásról, „műhelyéről" vallott fölfogásomat, a magyarázataimat, hiszen azt „a regényből úgyis kiérzi a német olvasó"!
Vita  közben  mindegyre  Tamásira  pillantott,   aki ilyenkor helyeslően bólintott neki. Áron egész este hallgatott, ha jól emlékszem, valamit hümmögött nagy ritkán,  amit lehetett kedvünk   szerint   bölcsen   igennek   vagy  nemnek  is gondolni. Amikor  aztán  kijöttünk  a  kávéházból,  a Nagy-körúton megrökönyödésemre Móricz így búcsúzott
a hallgatag Árontól:
— No, Áron, köszönöm, hogy ma este ilyen jól
mulattattál!

*

Hát ennyit a Molter-féle mulattatásból, - ról...







2019. augusztus 28., szerda

Dan Culcer: A halálról, mivel hogy létezik

(Despre moarte, de vreme ce există)

Dan Culcer
A szán fölfelé igyekezett, a nagy gyümölcsös mentén, a mezőt átszelő, a vastag hórétegtől már-már láthatatlan úton. Délfelé járt, a hó fényesen és hűvösen izzott, akár a halott vőlegény inge, érdesen és fülsértően csikorgott a fagyban a szántalpak alatt. Ezen a vidéken a dombok kopárak, a szél helyenként felkapja a havat és sárgán duzzadó , fagyos foltokban kivillan a kopár föld. Valamikor a dombokat, a hajlatokat szőlő borította, az embereknek jó boruk termett, amit a szamosújvári örmény kereskedők előszeretettel forgalmaztak. Ámde, a háború után, a tervkovácsok és a központosítók úgy döntöttek, hogy a szőlődombokat juhlegelőkké változtatják. A mindent elözönlő juhnyájak pedig az állatok éles és fekete patái révén felsértették a földet védő gyepréteget, árkokat vágva beléje, amelyeken az esővíz csak úgy zúdult a mélybe, magával sodorva a gyepes talajt, a termékeny védőréteget, lecsupaszítva róla a hajdani tengerfenék agyagos üledékét.
A mélyedésen túl az út hirtelen, hasadékokra nyílva, lejteni kezdett, s kiszikkadt dombokkal övezett üstszerű gödörbe torkollott. Egyik oldalán a kék szemű férfi háza álldogált. Végig az úton hallgattunk.
Az ember a háznak támaszkodó istálló előtt állt meg. Kifogta a lovakat, amiket a sötét helyiség párás melegébe vezetett, ahol néhány juh lézengett. Beléptünk az alacsony bejáraton.
– Hát felkeltél, anyókám lelkem? Ezért kellett idáig cipelnem a papot?
– Ha már itt vagytok, üljetek meg.
Erre leültünk, és közelről mustrálgattuk az öregasszonyt, aki meggondolta magát és már nem volt kedve meghalni.
Négy ember tartózkodott a házban, körülülték az idő feketéjével átitatott, kifényesedett asztalt. És nekiláttunk a pálinkának.
Az öregasszony már magában megivott fél üveggel. A kék szemű férfi vereshagymát, barna kenyeret és hófehér, vékony húsréteggel átszőtt füstölt szalonnát rakott az asztalra. Ittam, előbb csak muszájból, majd a hideg miatt, később meg már magam sem tudom, miért.
– Miért nem fogyasztanak a pálinkából? S mellé faljanak szalonnát is, mert erős ital ez, magára.
– Atyám, bocsáss meg az anyónak, hogy a halálát emlegette, és rávett arra, hogy elhozzalak, hogy meggyónhasson. Nem tudom, mi járt a fejében, hogy azt mondja: szűzanyám, valami csúnyán zakatol a mejjemben, és úgy köhögött éjjelente, hogy nem tudtam aludni tőle.
– Jófajta ez a pálinka – mondtam, hogy én se maradjak tétlen.
– Saját készítésű háziszőttes, kétszer kifőzött.
Valamennyien elhallgattunk és fenékig ürítettük a jókora poharakat. Számomra szokatlan volt az erős cujka, égette a nyeldeklőmet és a gyomromat. Vizet kértem.
– Kár a pálinkáért, úrfi! – jegyezte meg az öregasszony. Fia, a kék szemű férfi zöld zománcos pléhcsuporban vizet merített az ajtónál álló vederből.
– Látta-e doktor Mari nénémet?
– Látott hát, de azt mondta, hogy a vénségtől van, s ő nem tehet semmit…Atyám, láttál-e sok embert meghalni? – rebbent fel az öregasszony kérdése a ház hűvösében.
– Láttam hát – hajtotta fel a teli poharat –, de előzőleg egyik se fogyasztott pálinkát.
– Mit tehettem volna, atyám, ha nem vagyok a halál kedvére? – köhögött az anyó.
Kimelegedtem. Beesteledett. Az alkonyi ég kitisztult. A ház rőt fénybe borult.
– A lovakat bekötötted volt?
– Ejsze, nem fogom kinn tartani őket!
– Rakhatnál egy kis tüzet. Hideg lent idebent…
A kék szemű kilépett, hogy tűzifát hozzon. Hallgattunk. Az öregasszony lapátnyi kezei közé fogta az üveget és csurig töltötte a pap poharát. Majd az enyémet, egy keveset az asztalra lötyögtetett. A pap olcsó cigrettájából kértem egy szálat, s miután rágyújtottam, lángra lobbantottam a kiömlött italt, mely alacsony, kék lánggal égett; kétszer kifőzött, erős pálinka volt.
A házra sűrű homály borult. Nem láttuk már a papot, se az öregasszonyt, csupán elnyúló árnyékukat. Sűrű füst gomolygott, és csak a cigarettához nem szokott ember – az én pöfékelésem – törte meg a mélységes csendet.
Kintről a fát hasogató férfi nyögései és fejszecsapásai hallatszottak. Majd hallani lehetett a fonnyadt lábait egymáshoz dörgölő anyóka mocorgását. A papra rátört a köhögés, s úgy hallatszott, mintha a saját köpetét rágcsálná. Nyelt egyet, majd nagyot húzott a pálinkából. Az ágy is megreccsent a vénségtől.
A kék szemű lábbal nyitott ajtót, fát hozott be és egy kosárban kukoricacsutkát, a kemencére tette őket, egy villával elmozdította középről a kályhalap karikáit s tüzet rakott. Az ajtón betóduló levegőtől valamennyire gyérült a füst. Gyufát gyújtott, azzal fellobbantotta a gyújtós alá dugott papírt. A tűz lobot vetett, majd a csutkák is pattogni kezdtek. A kályhaszemek visszakerültek a helyükre. Újabb gyufa gyúlt fel, s a szegen lógó petróleumlámpa halványan megvilágította a szobát. Az égő kukoricacsutkák szaga a cigaretta füstjénél is áthatóbb volt. A férfi sóhajtva helyet foglalt egy széken.
Ismét ittunk. Csöndben. Valamennyien…

Féltettem a vénasszonyt, még feldobja nekünk a talpát annyi pálinkától. Embert meghalni még nem láttam életemben. A pap vérbeli iszákos volt. És bár sok embert látott már meghalni, nem hinném, hogy valaha is gondolt volna rá, hogy egyszer ő is megkrepálhat. Talán emiatt nem figyelt oda a májtájéktól sugárzó, tompa fájdalomra, a keserű szájízre és nem tűnt fel neki, mennyire felfúvódott. Reggelente, ébredés után panaszolta, hogy keserű a szája íze, amitg egy pohár éhgyomorra leküldött pálinkával orvosolt. Nem hiszem, hogy a vénasszony fejében valaha is megfordult a halál gondolata. Nem volt rá ideje. Valószínű, hogy csak azok az emberek foglalkoznak a halál gondolatával, akiknek nincsen jobb dolguk. De ezzel még semmi nincsen megoldva…
A pálinka végtére is megoldotta a nyelvünket. Pontosabban, az öreglányét mindenképpen. Süvöltöző szavait selypítve ejtette, ahogy foghíjas csorbasága engedte, s mindegyre fiatalságára emlékezett.
– Hány éves az úrfi?
– Huszonhárom.
– ‘Sten éltessen. Van-e asszonyod?
– Nincsen.
– Rosszul teszed ám, hogy nem házasodsz meg. Mert az élet feleség nélkül olyan, mint a kenyér szalonna nélkül. Ízetlen…
– Még fiatal vagyok, ráérek…
– Annyi baj legyen. Elvégre nem az öregeknek találták ki a házasságot. Mihez kezdenél egy asszonnyal az ágyban, ha öreg vagy?
– Elhallgass, anyóka, hogy is beszélhetsz így a pap jelenlétében?!
– És akkor mi van? Neki is van felesége. Aki még ma is szemre való. Kár, hogy a jó isten nem adott nekik gyermekáldást. Nekem három is volt a megboldogulttól, Isten bocsásson meg neki és nyugosztalja, kettő közülük felnőtt, családot alapított, gyermekeik vannak. Csak te – fordult a kék szemű férfihez – nem szántad rá magad a nősülésre.
– Én akár meg is nősülnék, de ha elmegyek, ki törődne magával, anyám?
– A jó isten, elvégre nagy az ő kegyelme!
– Megboldogult Jeromos ugyancsak nekem gyónt meg. Neki még ma is lennének napjai, ha egy éve szekere nem fordul a szakadékba.
– Hagyja csak, anyó, mert jobban megy a sora odafent.
– Igaz, de ott az ember nem jut pálinkához. Márpedig ő se vetette meg…
A lámpában megrebbent a láng, majd hosszúra nyúlva, belülről bekormozta az üveget. A kék szemű férfi felállt és a fogas csavarral lejjebb srófolta a lángot. Eszembe jutott egy szokás: a holtak lelkiüdvéért pár csepp italt öntenek a földre. Megemeltem poharam, s a ház elsimtott, agyagos padlójára néhány csöppet öntöttem. Az erjedt szilva szaga megcsapta az orrom.
– A megboldogultra…
– Ennyi nem lesz elég – jegyezte meg a pap.
– Rossz dolog a vénség. Fájnak az öreg csontjaim, se nappal, se éjjel nem alhatok, éjjel a kialvatlan éjszakákra gondolok, amikor az uram gyötört mindegyre, mert mindig pihent volt, mint általában az erdészek.
– Öreganyám, micsoda szabadszájú némber vagy te!
– Tán nincsen igazam?! Sok legény törte magát utánam még a harmadik kölyök születése dacára. Netán még maga is, atyám?
A pap keresztet vetett és a keblébe köpdösött, a Tisztátalantól való félelmében.
– Most köpködsz, ugye, atyám? Bezzeg, annak idején! Tűzről pattant fehérnép voltam, úgy hogy házasodjon csak meg az úrfi, amíg még ideje van. Ne engedd, hogy az idő haszontalanul faképnél hagyjon…

Az öreglány megrészegedett. Igaza volt, hát nem is szégyenkeztem, s a kétszer kifőzött pálinka hatására egészen más lett a gondolatmenetem.
Egy dal jutott eszembe, azon kevés máramarosi ének egyike, melyeket ismertem, s mintha csak magamnak, dúdolni kezdtem.

Szegény szívem,
szegény szívem
ismét sajog
jaj, hogy sajog
gyerünk, szívem, gyerünk,
sok rosszban van részed!

Szegény szívem,
doktor látott,
doktor látott
doktornál és patikában
azt mondták, hogy semmi bajom,
gyerünk, szívem, gyerünk,
sok rosszban van részed!

A patikus azt mondta
a szívemre nincs gombja,
szívnek egy az orvossága:
jó ember s a muzsikája,
gyerünk, szívem, gyerünk,
sok rosszban van részed!

Gyerünk, szívem, gyerünk,
fel a Mennybe megyünk,
Jó barátom, én és te,
a Mennybe nem férünk be,
maradjon meg békességben,
álljunk tovább egészségben.

Gyerünk, szívem, gyerünk,
sok rosszban van részed!
Gyerünk, szívem, gyerünk,
fel a Mennybe megyünk,
Gyerünk, szívem, gyerünk,
rosszból rosszba megyünk.
Maradjál meg békességben,
alászállunk egészségben!
                                  (nyersfordítás)

Tettem magam süketnek, mintha mit se hallanék. Valahonnan fentről apám hangja szólalt meg, akitől egyszer azt kérdeztem, fél-e a haláltól. Azt válaszolta akkor, közel 70 esztendősen, kimérten és némileg közömbösen, hogy nem érti a kérdést. Egy orvostól ez elfogadható válasznak tűnt. Ha a mások haláláról lett volna szó. De kérdésem az ő halálára célzott.
Elfojtott szitkozódás… Ámulva néztem a papra, akit a beszédben megfontolt embernek ismertem.
– Hát már senki se iszik ebben az istenverte házban, hisz’ nyomban szomjan veszünk, a szakramentumát!
– Dehogynem, hisz’ még vagyogat az üvegben.
És újfent buzgó meggyőződéssel illogattunk. A pap visszaemlékezett apja halálára, aki ugyancsak papként szolgált, valahol a Lápos völgyében.
– Isten bocsássa meg neki, apuka a parókiához tartozó két falu közti úton halt meg, s a ló hazahozta. Ugyanolyan metsző tél volt, mint ez a mostani. Semmi kedvem hozzá hasonlóan kimúlni. Mert nekem három falu nyomja a lelkemet.
– Miért gondol mindjárt a rosszra, atyám?
– Hagyd csak, hadd gondoljon, mert ha az emberek hátat fordítanak a halálnak, az Istenről is megfeledkeznek.
– Azt hiszem, nénje, hogy téged nem izgat a halál.
– Dehogynem gondolok én reá. Igaz, hogy inkább csak most, hogy beteg lettem. Amíg akad tennivalónk, nincs dolgunk egyébbel foglalkozni.
– Atyám, láttál-e sok embert meghalni?
– Bizony, láttam, fiam, és mindannyian békében távoztak, mert mellettük álltam.
– Különben nem távoznának megbékélten?
– Ugyan, mit tudsz te?
– Színigaz!
– Nosza, igyunk is, különben meghűl! – emelte fel poharát a pap.

Az alacsony ablakon át látszott a hold bevilágította hó. Megborzongtam és az öregasszonytól azt kérdeztem, nem fázik-e egy szál ingben, mezítlábasan?
– Nem fázom, úrfi, itt melegebb van, mint a sírban.
Apámra gondoltam, aki mit sem tudott a halálról. Csupán ezt-azt, a halottakról. Elhallgattam. Ittam. Az öreglány egy kocsmai dalba kezdett reszketeg hangján, ugyanabba, amit nemrégen magamban dúdoltam. A pap a kiürült üvegeket mustrálta, s egy gyufaszállal a fogát piszkálta. A kék szemű ember elsírta magát. Egyből nagyon melegem lett. Felálltam az asztal mellől és kiléptem a száraz, roppanó hidegbe.
Immár nem ütközöm meg a nyakas vénasszonyon, amiért nem akar meghalni. Elégre minden, amit csak tudott, az életről, nem pedig a halálról szólt. Talán még volt némi fogalma a kalácssütésről és a gyertyagyújtásról, meg arról, hogy egy fémpénzt helyeznek a halott szájába vagy szemére, egy feltételezett utazás fejében, amelynek a végén a csónakosnak majd fizetség jár az átkelésért. Túlságosan kevés ennyit tudni a halálról, pedig hát létezik…
Visszaültünk a szánba. A pappal együtt subát terítettünk magunkra, s a kék szemű férfi ostorcsapásai nyomán, akár egy bárka két küszöb között csúszkálva és csikorogva, a szán tovaröpített a szürke völgyek, holdfénybe vont kékes dombok, az ibolyaszínű havak között, járatlan utakon, a falu felé.

1969-2012. Románia. Erdély. Boncnyíres. Marosvásárhely – Elancourt.

Fordította: Cseke Gábor. Forrás: Vatra, 2019/5

2019. augusztus 23., péntek

Roskadó karosszék (25)

Akármilyen vékonyka könyv is, már csak a témájánál fogva szigorúan fellapozandó.
Majd következik az, hogy később képtelenek vagyunk letenni.
Aztán már hegyezett ceruzával a kézben olvassuk a történetet, amit a 2018 januárjában elhunyt dr. Ujváry Zoltán, a Debreceni Egyetem professor emeritusa gyűjtött fel néprajzi kutatóútjai során, majd szövegtakarékosan vetett papírra.
A téma nem volt idegen tőle: saját életének hasonló színezetű megpróbáltatásain túl, figyelme központjában következetesen a határon túli magyarság sorsa állt, Gömör történelmét és néphagyományát kutatta élete végéig, életműve gyakorlatilag ezek sokrétű feldolgozásából állt össze.
A Szülőföldön hontalanul címen regényesen megírt tömör beszámolót 1994-ben egy rádióinterjúban dr. Ujváry Zoltán – akkoriban a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszékének vezetője – kutatásai egyfajta „melléktermékének” tartotta. „Amikor a szlovákiai Gömörben elkezdtem a kutatásokat, akkor lépten-nyomon a parasztemberek visszaemlékezéseiből a deportálások időszakára is szomorú fény derült. Amikor 1946–47 telén a magyarokat nemcsak Gömörből, hanem Szlovákia más területeiről is Csehországba deportálták, én még kisfiú voltam, de érzékeltem már a szomorú eseményt, tekintettel arra, hogy a nagyszüleim a szlovákiai oldalán éltek Gömörnek. A nagybátyám is menekült. Átszökött Magyarországra, és nálunk… húzódott meg egy ideig, és csak, amikor konszolidálódott a helyzet, akkor szökött vissza a szülőföldjére. A szomorú és a keserű események a jegyzetfüzetemben egymásutánjában lejegyzésre kerültek. Arra gondoltam, hogy ezt meg kellene írni.”

Dr. Ujváry Zoltán
Dr. Ujváry Zoltán pedig megírta. Annak ellenére, hogy Szlovákiában Janics Kálmán körorvos korábban kiadott már egy átfogó dokumentumkötetet az említett időszak törvényiről, történéseiről, de az nem tudta közvetíteni mindazt a fájdalmat és keserűséget, amit az egyszerű szlovákiai magyar emberek s a velük együtt élők elszenvedtek a reszlovakizálásnak nevezett nacionalista agyrém erőszakos szorgalmazása miatt. Janics Kálmán a folyamatot magát írta le könyvében (A hontalanság évei, Bern, 1979, Illyés Gyula előszavával) gazdag tény- és dokumentum anyaggal alátámasztva; Ujváry Zoltán mesélője viszont egyetlen család kitelepítési történetén keresztül a helyzet mélységesen embertelen, igazságtalan és tragikus voltát hangsúlyozza az események mélységének már-már kopár, eszköztelen közvetítésével.

„Egy lévárti parasztember mondta el kitelepítésének történetét – mesélte a fentebb említett rádióinterjúban a szerző –, de természetesen nemcsak a magáét, hanem az egész falu kitelepítésének a történetét is. Ez az ember a falu bírója volt, a nevét nem említem a munkámban, mert már időközben elhalálozott. A fia arra kért engemet, hogy ne említsem a nevüket, ne említsem a családot, mert fél a retorziótól… Ez a parasztember, és természetesen a felesége, a családja több alkalommal – amikor a faluban voltam, náluk laktam –, vissza-visszatérően egy-egy epizódot mondtak el a 46-47-es kitelepítések kapcsán. Ezeket én lejegyeztem, és voltaképpen egy kicsit irodalmi stílusban megfogalmaztam és megszerkesztettem ennek az időszaknak a nép által elmondott, majdnem most már úgy is mondhatnám, hogy hagyományozott történelmét.”

A könyv azóta több kiadásban is megjelent (magam az 1991-es Vox Nova Rt pozsonyi kiadásából ismerkedhettem meg a szöveggel), 1997-ben a Lilium Aurum szlovák nyelven is kiadta.
2004-ben Lévárt község díszpolgárává avatta a tudós szerzőt.
A felvidéki magyar irodalomban alapműként tekintenek dr. Ujváry Zoltán alig 140 oldalas munkájára. 

*

Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul

Szlovákia magyar falvaiból 1946/ 47 telén a csehszlovák kormány több mint hetvenezer embert deportált Nyugat-Csehország területére, az egykori Szudéta vidékre.
Azokat, akik nem vallották magukat szlováknak. Akik nem tagadták meg magyarságukat.
A kálvária útján a megaláztatás, a szenvedés minden stációját megjárták…
A deportált magyarok kálváriáját családja sorsán egy földműves mondja el.
Másfél évtizedes kapcsolatunk alatt beszélgetéseink vissza-visszatérő témája volt az elhurcolás.
Élete végéig nyomta a megaláztatás emléke.
Évek óta megbékélve nyugszik a temetőben.

(A könyv szerzői előszava. Rövidített szöveg)

2019. július 28., vasárnap

Cseke Gábor: Megnyugodhat mától a világ…


78 éves születésnapomra, P&G Pusztai posztere alá

megnyugodhat mától a világ

immár végképp nem lesz belőlem
botcsinálta
lóidomító se alpinista se búvár
és a tengerészetről is lemondtam végérvényesen
a jövő nemzedék javára

beleuntam a hosszú gyermekes vágyakozásba
kikezdte idegeimet a süket sóvárgás

csak telt marhára az idő
s a sült galamb nem jött
istennek sem repült erre
más útvonalat választott magának

úgyhogy mától
ágyő színészet pódium
ágyő mozdonyvezetés
ágyő minden amiről néha már csak 
rémálmodok

2019. július 29.

2019. július 27., szombat

Roskadó karosszék (24)

Benedek István – Marcell fia, Elek apó egyik unokája, tapasztalt elmeorvos – egyik kedves szerzőm. Művei pedig kedvenc olvasmányaim közé tartoznak. Szeretem sokoldalúságát, széles körű irodalmi érdeklődését és érzékenységét. Mindenre odafigyel az életben, és amit fontosnak tart belőle, arra határozottan, tanulságosan és értelmesen reagál. Úgy tűnik, mindenhez ért. Pedig inkább csak elvei vannak, amelyek szűrőjén át szemléli a világot.

Irodalmi tanulmányai, kritikái, esszéi külön kötetbe kívánkoztak a Magvető indította életmű-sorozatban, s 1978-ban jelentek meg, Az író lelke átfogó cím alatt. Ebben nem átallja bevallani, hogy bárkiről írjon is, az egyúttal róla szól. „Büszkén vállalom – írja –, az »író lelke« mindig két íróé, a másik én magam vagyok.” 

Képzett lélekismerőként nem csak a beteg lelkek ismerője és gyógyítója, de az alkotó, a művész-lelkek sajátosságainak is a felismerője. Ha felsorolnánk alább néhány kedvencét, rájönnénk, hogy az emberi lelkeket levetkőztető, különös személyiségű szerzők vonzzák elsősorban. Mint amilyen például Dosztojevszkij. Nagy figyelmet szentel a nagy orosz klasszikusnak. De csodálja Thomas Mannt is, egyik nagy kedvence Antoine de Saint-Éxupéry, izgatja a Karinthy család alkotóinak a sorsa, egymáshoz való viszonyuk, egymás művészetére gyakorolt hatásuk, kedveli Bálint György publicisztikából emelt irodalmi életművét, érdeklődve boncolgatja a neurotikus irodalmi jelenségeket, melyeket a társadalmi bomlás jeleiként könyvel el, érdekes fejtegetést tesz közzé az irodalmi szemérmesség és pornográfia tárgykörében – de ezzel csak azt jeleztem mostanig, hogy a sokoldalúság Benedek István mindennapi kenyere. Pótolhatatlanok személyes és hiteles adalékai az általános Benedek Elek-portréhoz, s bár szubjektív, de fontos megállapításokat tesz Bartók Béla zenei zsenijéről, alkotói környezetéről. 

Ő az, aki éveken át vendégül látja „Aranyketrecében” Karinthy Frigyes nagyobbik fiát, Gábort, az igen tehetséges, ma már kevéssé ismert lírai költőt, akit József Attila és Radnóti Miklós között és nagyjából ezek magasságában helyez el értéklétráján.
Megrendítő esszét olvashatunk a Karinthy család magyarországi és párizsi ágának egymásra találásáról is, mint ahogy olvasásra és figyelemre érdemes minden, amihez a szerző csak hozzányúl. A Találkozás a Kis herceggel nem csak Saint-Exupérynek állít emléket, hanem magáról is elárul valamit: a végtelen magányosságot, amelyből művei által próbál kitörni. Jeles francia kedvencéről írja, de Benedek Istvánra is érvényes az alábbi megállapítás: „Egyedülálló jelenség. Az »egyedülálló« szónak kettős az értelme: Saint-Ex lényének, életfilozófiájának, irodalmi működésének egyaránt legfőbb jellemzője a magányosság. Nem »elidegenedés«, hanem végzetes egyedüllét, amivel soha sem tudott sem megbékülni, sem megbirkózni.”

Nem véletlenül nevezik polihisztornak is Benedek Istvánt. Egy teljes embert láthatunk magunk előtt, műveit olvasva – olyat, amilyen mi talán csak álmainkban lehetünk.

2019. július 14., vasárnap

Roskadó karosszék (23)

Terjedelmes riportkönyv a Jesús Torbado-Manuel Leguineche írta, titokzatos című munkája, A rejtekhely.  1977-ben jelent meg Barcelonában, négy évre rá hozta az Európa, Xantus Judit fordításában. Személy szerint a címe vonzott leginkább, meg maga a téma: a spanyol polgárháború bujkáló exponáltjainak sorsáról, túlélési stratégiáiról szólnak a benne elmesélt (sokszor egyes szám első személyben) élmények.
A szerzők, érdekes módon, nem pártoskodnak. Elismerik - a tények alapján -, hogy a spanyol polgárháború totális káosz volt önmagában is, s még nagyobb zűrzavart hagyott maga után, nem beszélve a győztesek bosszúálló terrorjáról, ugyanakkor itt-ott felvillanó személyi emberségéről. Az üldözöttek pedig, akik meg voltak győződve róla, hogy ha a hatalom kezébe kerülnek, halál vár reájuk, a legrosszabb esetben átálltak a túlsó oldalra, s aki valamikor a köztársaságiak oldalán harcolt, abból Franco katonája vagy rendőre lett - mindegy, csak életben maradjon.

A rejtekhely viszont a menekülőkről, a bujdosókról szól. Akik képesek voltak akár két-három évtizedig is egy padlássarokban, bedeszkázva, örök félelemben, szinte mozdulatlanul tengetni életüket, legtöbbször az otthonuk közelében, vagy éppen menyasszonyuk gazdaságában. Volt, aki egy trágyadomb mellett vájt gödröt magának s oda feküdt,  ha forró volt a levegő, márpedig az élménybeszámolók szerint a rendőrség becsülettel végezte a feladatát: következetesen vegzálta a körözöttek ismeretségi körét, szűkebb rokonságát. A vallomások alapján azt is mondhatjuk: tudták, hol kell keresni a "bűnösöket", de lehet, hogy nem  mindig akarták pontosan tudni s olykor szemet hunytak a valóság fölött. Hiszen ugyanannak a népnek a fiai voltak... Az üldözötteknek pedig legtöbbször az volt a bűnük, hogy választott faluvezetők voltak a köztársaság idején, netán tüntetéseket szerveztek, agitáltak a munkások között, vagy egyszerűen befújták őket, mint "vörösöket". Olyan esettel is találkozunk, hogy az egyik rejtőzködőt éppen saját leánya árulja el, akit férje bujtat örökség része megszerzésére. Legtöbb bujkáló nem bízik az időközben kiadott amnesztia rendeletekben, mert a hírek arról szólnak, hogy a legtöbbjük, aki jóhiszeműen feladta magát s jelentkezett a hatóságoknál, ráfázott hiszékenységére és a mártírok sorsában volt kénytelen osztozni.

A szerzők szándékairól frappáns előszó számol be, s ebből az is kiderül, miért nyúltak annyi évvel az események után a témához, s miért tartották fontosnak tényirodalmi formába önteni. Érdemes idézni belőle:

"ELŐSZÓ-BEVEZETŐ NEGYVEN ÉVNÉL FIATALABB  SPANYOLOK  SZÁMÁRA
(Franco-terror, menekülők, bujkálók, mérhetetlen bosszúvágy)

1936. július 18-án kezdték el a spanyolok kaszabolni egymást. A történetírók államcsínyről beszéltek és beszélnek, katonai lázadásról, felkelésről, keresztes hadjáratról, polgárháborúról, a világháború főpróbájáról, a demokratikus kormány ellen irányuló jobboldali támadásról... Ennek a könyvnek a szereplői - saját felelősségükre - elsősorban rémtettekről beszélnek.
Minekünk a legjobb esetben tudományos fogalmaink lehettek a háborúról (mint minden olyan spanyolnak, aki a francóista győzelem után született); külföldi történészek műveit olvastuk, steril, bizonyos szempontból romantikus elképzeléseink voltak: valahogy olyasfélének láttuk ezt a háborút, mint a Napóleon seregei ellen viselt háborút... 

Spanyolországban végül is megvalósult a demokrácia, és annak is van lehetősége, hogy megszilárduljon; a spanyolok hetven százalékának ugyanilyen a háborúról vallott felfogása, a háború következményei egyáltalán nem érintenek bennünket, még ha apáink aktívan vettek is részt a háborúban... Több száz órát beszélgettünk a háború leglátványosabb él legkülönösebb szereplőivel, lejegyeztük a beszélgetéseinket, és hirtelen új színben láttuk a háborút: rettenetesnek. Tekintsünk el egy pillanatra a történtek társadalmi és politikai vetületétől, és nézzük meg, hogy mi történt az egyes emberekkel, hogy mi minden történt egy-egy emberrel és a közvetlen környezetével. És akkor eltűnnek a hősök, szertefoszlik a tábornokok stratégiája, a politikusok magasztos gondolatai, eltűnik még a hazafias érzés, a vallási, a közgazdasági indíték is... és csak bűzös vértócsa marad, melyben férfiak, nők és gyermekek gázolnak; ámokfutók kergetik őket; ritkán látott ilyet az emberiség."

Szerzők nem túloznak: már-már hihetetlen történeteket kapunk tőlük, első kézből, az átéltség hitelével, anélkül, hogy a példatárat menet közben elapróznák. Gyakorlatilag 18 rejtőző élettörténete sorakozik fel, a hozzájuk kötődő emberek viszonyulásával együtt. Vannak jókora regényre való sztorik is a könyvben, illetve nem mellőzik a rövid lefutású, "szimpla" történeteket sem. Ami ezekben tanulságos ésijesztő, az az, hogy a jelek szerint többen haltak meg s pusztultak el a politikai megtorlás révén, mint a kimondott harci műveletekben. A háború ez esetben tehát eufemisztikus szó: igazából vérengzésről kellene beszéljünk, az öldöklés kényszeréről és mámoráról, amely a spanyol események idején mindkét oldalt képes volt végzetesen megfertőzni. 

Válogatási szempontjaikat a szerzők - maguk is aktív újságírók - ekként fogalmazták meg: "Ez az antológia persze több kötetből is állhatna, a vakondok életéből egész kis enciklopédia kerekedhetne ki. Szinte nincs olyan spanyol város, városka, falu vagy falucska, melynek egy-egy lakója ne bujkált volna legalább néhány hétig. Bujdostak a jobboldaliak és a baloldaliak, a fasiszták és a vörösök... Ami a választásunk szempontjait illeti, és azt, hogy mennyi helyet adtunk egy-egy szereplőnek, az általános érdekesség és a változatosság szempontjait követtük; és természetesen nem hagytunk ki egyetlen nagy bujkálót sem, akik mindössze tízen több mint háromszáz évig éltek elrejtőzve. ...Harmadik személy által elmesélt történeteket várható érdekességük ellenére sem használtunk fel. így aztán nem írjuk le annak a tucatnyi vakondnak a történetét sem, akikről pedig pontos adataink vannak... Nem szerepelhetnek mindnyájan ebben a könyvben, ennek a drámai küzdelemnek már a bajnokai is rengeteg helyet foglalnak el. Ami a vakond megjelölést illeti, nagyon régen született meg, az egyiküknek, don Saturnino de Lucasnak az elbeszéléséből; ő maga hasonlította a létét ennek az állatnak az életéhez. Később többen is ugyanazt a képet használták. Nem pejoratív kifejezés tehát. Egyébként sem akartuk értelmezni, megítélni vagy elferdíteni az életüket. Az elbeszéléseket úgy közöljük, ahogy ők maguk mesélték - sokszor csak több hónapos rábeszélés után -, ahogy a több órás beszélgetésekből kialakult. Ha van valami értelme a sok rettenetes szörnyűség felfedésének, talán az, amit maguk a hőseink említettek több ízben is: az, hogy meggyőzzük az olvasókat, hogy egy nép nem adja meg magát az olyasfajta látványos őrületnek, mint amilyen 1936. július 18-án tört ki Spanyolországban, hat, illetve hét évvel azelőtt, hogy ennek a könyvnek a szerzői megszülettek."

Az ember képtelen együltében olvasni egy ilyen könyvet; ám ha nagyon elaprózza, akkor elveszíti a fonalat és nem látja át az egészet. Márpedig minden, ami egy-egy polgárháborúban történik, bárhol a világon, az emberiség megrendült józanságát vádolja.

2019. június 25., kedd

Roskadó karosszék (22)

A címlpon Dudás Sándor rajza
Ilyen könyv se járt még a kezemben: siket és nagyothalló (magyar) költők antológiája Megjelenési év: 2007. Kiadta a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége (sinosz). Előtte csipán 1990 tavaszán jelent meg, szinte csak házi használatra hallássérült verselőket csokorba szedő, kis példányszámú antológia (Csöndharang címmel). Filológiai képzésem dacára hirtelen nem is tudnék megnevezni olyan élvonalbeli költőt-írót, aki beleillene e rendhagyó csoportba. 
Lehet, hogy nem termett kiugró teljesítmény a gyengén vagy egyáltalán nem halló verselők körében, de Madárharc c. antológiájuk – mely felöleli az egész huszadik század termését – tanulságos olyan szempontból, hogy milyen versvilágot építenek azok, akik számára a világ nem üzen különböző hanghatásokkal. A kötetet szerkesztő Dudás Sándor, maga is az antológia egyik szerzője, így vall magukról: „A költészet nem ismer előítéletet! Akik tollat ragadnak, s nekivágnak az alkotás olykor felemelő, többnyire keserves útjának - elmenekülnek a belső hangok felé. Szerzőink ilyenformán teljes életet éltek-élnek, hiszen egy-egy remekműben, megalkotásukban elmerülve, átélik az írás-olvasás egyetemes élményét.”
Ezt a szempontot követtem, végiglapozva az antológiát, kiválasztva az említésre érdemes költeményeket, minden külön kommentár nélkül.
Bevezetésül egy…

Ajánlás

Kinyújtott kezem nem kér, hanem ad, 
Szokatlan dolgot, furcsa dalokat, 
Mik eddig a léleknek ismeretlen 
Mélységében zengtek, zakatoltak.

Nem azt dalolom én, amiről 
A hallók boldog koncertje szól. 
Néha úgy tűnik az ép fülnek -, 
Mintha valaki sír valahol…

Könnyes, mosolyos, szívhez szóló 
Dalaimmal köszöntök rátok, 
Csupán azt kérem én tőletek, 
Hogy megértéssel olvassátok…

Cz. Varju Mária

***

Bogner Gyula (1901-1994): Őszi tájkép

Mikor a tájra pára ül, 
a szél tar ágon hegedül, 
a dombtetőn pipál a csősz: 
- akkor már újra itt az ősz.

Mint egy pompázó tűzmadár 
elillant már a drága nyár, 
de miénk, amit itt hagyott: 
a dúsan rakott asztagok.

A torkos rigó ott csereg 
ahol már érik a gerezd, 
és mint csillogó ezüstszál 
vitorlázik az ökörnyál.

A bárányfelhős ég alatt 
lármásán húz egy lúdcsapat, 
mely most a nyártól elköszön 
s majd új tavaszra visszajön.

A napsugár, mely égetett, 
mint fáradt vándor lépeget, 
nyomában hűs árnyék halad, 
míg elnyeli az alkonyat.

Mély csend honol a táj fölött,
 ember és gép elköltözött, 
csak emlékekben él tovább: 
egy dal, egy csók, egy szál virág.

Halkan zizzen a rőt avar, 
mit léptem itt-ott felkavar. 
Ketten vagyunk: az ősz meg én. 
Az őszi tájban ősz legény.

És hogyha jő az őszi est: 
- miért? és meddig? - kérdem ezt.
A nyarak mennek csendesen... 
de nem válaszol senki sem.

Bánhidi (Borbás) Lajos (1936-2007): Ámítás

Én azzal ámítom magam:
nem igaz,
hogy vannak hangok.
Hangtalan
a fal, ha pattog.
Tudom,
cintányér
s dob pereg.
Gongütésre
nincsen gondom.
A szemmel fölfogott képeket
meglátható
hangokra bontom.

Dudás Sándor (sz. 1949) 

Mozgó csönd

Szemeim elé dobta 
szájmozgását a tenger, 
Isten eltanulhatatlan 
beszéde.

Nézem a hullámokat 
s nem értem 
lelkem legközelebbi 
rokonát.

Miért
a megszólalásig néma
négy elemmel
üzen?
Miért a füvek, fák
jelbeszédével?
Kinek bolygók,
sorsok peregnek
ujjain,
aki engem
a mozgó csönd
szájmozgáshullámaiba
vetett,
miért
nem szólal
meg ő maga?

Jegenye

Mióta eszmélek, itt áll 
ablakom előtt. Írás közben, ha
 töprengve kinézek, szív formájú ,
leveleivel értő-kedvesen biztat.

A hajnali fényben súlyos 
lombzsoltárokat énekel 
szememnek. Többet tud nálam 
csendről, szélről, madarakról.

Titkunk: éjjel lejönnek 
ágaira a csillagok. Hármasban 
beszélgetünk, amíg csak álomba 
nem ringat a közös csend.

Gyengéné Fogarassy Margit (1892-1972): Vakság felé

A végzet - szörnyű, vad, sötét madár, 
Amely mindig fejem felett lebeg -
Lecsap reám egyszer könyörtelen, 
És akkor... akkor... én, jaj, vak leszek.

Sziromcsodákat bont a kikelet, 
Kalászt dajkálnak szent sugárkezek 
Aranybíborba öltözik az ősz, 
De én nem látom, mert én vak leszek.

Lesz szivárvány. És néma éjszakán 
A tó tükrén a csillagfény rezeg, 
Lesz délibáb, lesz táncos hópehely, 
De nem nekem, mert én már vak leszek.

Szíven markol a kínzó fájdalom: 
Hogy nemsokára elhagy minden fény. 
De halk-szelíden bíztat Jézusom: 
Ne félj, világítok majd néked én.


Kováts Ilona: Így igazi (Meditáció)

A denevér sorsa
ó, de mostoha! 
Nem fogadják maguk közé
őt soha 
a madarak, hiába, hogy
szárnya van. 
S emlősök se, mivel neki
szárnya van!

Nagyothalló sorsa
éppoly mostoha, 
nem fogadják maguk közé
őt soha 
a jól hallók, csupán azért,
mert siket, 
a siketek meg azért, mert
nem siket!

S. Pohánka Margit (1894-1945): Enyém a csend

Enyém a csend,
Enyém örökös, ólomsúlyú szárnya, 
Zengő akkordok jutottak teneked; 
S e messze váló sorsfolyamon által 
Aranyhidat vont közénk a költészet. 
Ám lantod húrján másnak szól a dal, 
Simogató csókként felém hogy is lengne! 
S disszonáns hangom hogy vegyülne hozzá! 
Sebzett s bénult szárnyú madár 
Magas régiókban vajon mit keresne!?

Enyém a csend...
És érzek a lét tündöklő mezéből
Rám lopódzani egy halvány sugarat:
Éji órán az álom bűv-hatalma
Elérhetetlen üdvként nékem ad...
Szívünkre omlik lágy rózsaszirom,
És ajkunk bűbájos, gyönyörű igézet...
S vallom, hogy nem vágyom se többre, se másra
Csak hallgatag s észrevétlen
Szeretni, szeretni, szerethetni Téged…

K. Tóth Éva (1947): Csönd

Mióta készülök
elmondani a CSÖNDET -
nem szánalomért,
s lehet a szó téged el sem érhet -
hová nem jut el a bogárzümmögés,
madárdal,
süvítő szélben a fák
földig hajló bánata,
felhők villámló csatája,
az ősz könnye,
kopogó, ezüstlő esőcseppek,
hűvös estén rőzselobogás,
gallyak ropogása,

hol a szeretet mindig 
szemet csípő füst, 
pára…

Cz. Varju Mária (1897-1997): Hej, ha én hallanék…

Hej, ha én hallanék, milyen boldog lennék, 
Reggeltől estélig egyre énekelnék…

Két marokkal szórnám szét a boldogságom, 
Hadd legyen mindenki boldog a világon!

Ne búsuljon többet miattam az anyám, 
Örömtől sugárzón tekintsen rám apám.

Hej, ha én hallanék, azonban hiába... 
Tétlenül minek is várok a csodára.

Van két ép szemem és ügyes, munkás kezem, 
Mellyel megkeresem a napi kenyerem.

E csöndességben is boldog lehetek még, 
Dalolhatom és is az öröm énekét...


Összeállította, válogatta: Cseke Gábor