2019. április 11., csütörtök

Roskadó karosszék (11)

Most egy olyan (vékonyka) könyv került a kezembe, amit akár egy este alatt is el lehet olvasni. De nem a karcsúsága miatt. Hanem mert olyan érdekes. Legalább is számomra.  1997-ben jelent meg Szatmárnémetiben és miként  fellapozgatéskor kiderült, én szerkesztettem. Szerzője néhai barátom és munkatársam, Sike Lajos, aki rendszerváltást túlélt egykori tárcái legjavát gyűjtötte benne össze. Az Előrénél, majd a Romániai Magyar Szónál voltunk kenyeres társak, egymás tisztelői és kölcsönös ösztönzői. Nem egyszer látott vendégül, rendszeresen megajándékozott általa főzött "tigristejjel" (méregerős kősuzegremetei szilvapálinkával), de nem ezért becsültem nagyra. Erkölcsi tartását, tisztaságát csodáltam - ezért is vállaltam el a könyv keresztapaságát, s írtam hozzá előszót. (Tiszta szégyen, hogy mára már megfeledkeztem erről a "gyermekemről", úgy forgattam az előkerült kötetecskét, mintha először látnám.
Íme az előszó:

Baráti sorok Sike Lajos életképei elé

Csak aki nyitott szemmel élte meg és szenvedte át azokat az évtizedeket, melyek az emberiség kollektív megalázását és feláldozását tűzték ki végső célul - a földi boldogulás és megdicsőülés ígéretével;
csak aki türelmesen és mélyről jövő üzenetnek szóló, beavatott cinkossággal böngészte át a '89 előtti újságokat, s nem átallt minden helyén ülő szónak, gondolatnak, rejtett felszólításnak örülni;
csak aki gyermekeiben kívánta, minden nehézség dacára, megtestesíteni azt a vágyat, amit a társadalom mindenáron megpróbált benne elfojtani, és nem csupán magának, de másoknak is megpróbált egy jobb világot, egy valódi ébredést remélni,
csak az tudja valóságosan is befogadni és élvezettel ízlelni a Sike Lajos írásait.
A kötetben szereplő életképek egy része még 1989 előtti keltezésű, mások az elmúlt években íródtak. Legtöbbjük az egykori A Hét, az Előre, illetve a Romániai Magyar Szó, a Szatmári Friss Újság, az ÉS (Élet és irodalom) hasábjain látott napvilágot.
A családi hagyományok, a vérségi ragaszkodás, az egészséges munka- és életerkölcs, a megaláztatásban is felsejlő derű szeretete vezetik Sike tollát, s anélkül, hogy meg nem érdemelt írói babérokra törne, saját műfajt teremt az írásbeliségben: a nyersen megmunkált, de jelentéses, emberi-kisebbségi gondjainkban határozott véleményt mondó tárca, kroki áll leginkább közel hozzá. Nem csak annak élvezetes olvasmány ez az emlék- és gondolatfüzér, aki saját ifjúságát, kacskaringós életútját fedezi föl benne, hanem annak is, aki úgy csodálkozik rá a hét évvel ezelőtt - reméljük, örökre - letűnt közelmúltra, mint borjú az új kapura.

Bukarest, 1997. március 23-án

CSEKE GÁBOR

Mivel ma éppen a magyar költészet napja van, álljon itt egy témába vágó jegyzet a Történelem mosóporral című kötetből, amely 1997-ben jelent meg. Műszaki szerkesztő, fedőlap: (néhai) Debreczeni Éva.

Sike Lajos: HÁT NORMÁLIS VAGYOK?

Egyik új költeményéről beszélgettünk éppen, s azt kérdi tőlem Gál Éva Emese kolléganő: én soha nem írtam verset?
- Várj csak... Úgy emlékszem, soha!
- Gyermekkorodban sem?
- Akkor sem. Ha csak az olyan rigmusokat nem tekintem annak, amilyeneket Zoli bátyámmal, Sándor és Dezső öcsémmel szereztem közösen, amikor az egyik nyáron sok tökkáposztát kellett ennünk. Ez így szól: "Sose fogy el a töklaska / Pergelice s krumpli elfogyott régen, / Ezért maradunk mi éhen!"... Vagy ott voltak a csúfolódók! Ki emlékszik már rá, mit vettünk át másoktól és mit költöttünk mi magunk? Bennünket, Sikéket úgy csúfoltak, hogy "Sike-bike, fuss a bikre, / Hozz egy darab fát a tűzre!" A Dohiknak mi meg így válaszoltunk: "Dohi-bohi dögöt harap, / Ha megeszi, másat harap!" A Hentereknek pedig: "Henter-benter, kint a pendely, / Majd felköti a vénember!"... De olyan verset, mint amilyenre te gondolsz, Éva, nem írtam.
- Hát akkor te nem vagy normális, mert gyermekkorában minden normális ember ír verset - így a kolléganő.
Erre nehezen tudtam replikázni, de némi kivárás után olyan választ adtam, amin Éva ugyancsak elgondolkozott. Nevesen azt, hogy én a verset többnyire a magányos emberek műfajának, kommunikációs eszközének tekintem, márpedig én soha nem voltam magányos, legkevésbé gyermekkoromban. Abban a hatgyermekes, hagyományőrző parasztcsaládban, amelyben Kőszegremetén felnőttem, igencsak pezsgett az élet, nyoma se volt az unalomnak. A népdal, a népmese, a népi játék éppen úgy életelemünk, mindennapi kenyerünk volt, mint a kemény munka. Működött a fantáziánk, működtette a környezet, amelyben éltünk. Mindent magunk csináltunk, beleértve játékeszközeinket. Ahogy szüleink és a nagyobbak tanítottak, magunk faragtuk a fűzfasípot, a kisszekeret, a kelepelőt, a csutka-hegedűt, kötöttük-gyúrtuk a szőrlabdát, a seprűs boszorkányt, nyestük a bürök-juhokat, kecskéket, a tökszár-tülköt... Este hallgattuk a meséket, olyanokat is, amilyeneknek ma már nyomuk sincs, mint például a minden akadályon áthatoló, máguserejű libanyak.
Visszatérve a versre, talán azért se írtam, mert elég korán kiismerhettem másokjó verseit. Négy-öt évesen szakaszokat tudtam a János vitézből, a Családi körből, a Szondi két apródjából, de még a Walesi bárdokból is. Nem mintha csodagyerek lettem volna. Hideg téli estéken hamar a dunna alá dugott Édes. Ám sokáig nem aludtam el, füleltem, mi zajlik körülöttem, s hallgattam Sárika nővéremet, aki a sok napi munka után, a szobában fel-alá járva, ilyenkor tanulta a leckét, rendszerint hangosan. Emlékszem, milyen meglepetést okoztam a családban, mikor egyszer a reggelinél szavalni kezdtem: "Tüzesen süt le a nyári nap sugára /
az ég tetejéről, a juhászbojtárra..." Hát még, amikor: "Eduárd király, angol király /Léptet fakó lován..." Ezek voltak az első irodalmi élményeim, s talán döntőek abban, hogy megszerettem az irodalmat és - apám 48-as és kuructörténeteivel segítve - a történelmet, hogy később az újságírás felé sodródjam. Mennyit évődtem a dunna alatt, mert nem értettem, mi például a bakacsin ("az eget, a földet bakacsinba vonta..."), vagy a bülbül („bülbül szavú rózsám"). Már csak Szatmárnémetiben, a középiskolában, Bezdek István tanár úrtól ismertem meg tulajdonképpeni jelentésüket.
Nagy kincs volt számunkra, hogy szüleink rengeteg népdalt ismertek, sokat és szívesen daloltak. Nem ritkán éppen velünk, bennünket tanítva. Apánk talán a környéken mindenkinél több kuruc-, Petőfi- és Kossuth-nótát tudott. Olyanokat is, amit senkitől se hallottam azóta. Mint:
„Tavasz elmúlt, a rózsának lehullott a szép virága, / Nyugodj békén, Kossuth Lajos, lesz hazádnak szabadsága..." Kedves nótája volt a Fa leszek, ha fának vagy virága, amit később Dezső fia első helyre tett saját nótatárában. Büszkén lépkedett köztünk az Öreg, ha egyszerre négy fiával mehetett a Nagyhegyre egy kis présházi mulatságra. De bármilyen jó hangulat volt a kandallónál, mikor eljött a délutáni jószágetetés ideje, szedte magát és futott haza, mert a tehén, a ló, a juh - és mindaz, amiből élt a  család - mindennél előbbre való volt számára. Ezt a felelősséget nehéz megtanulni, bele kell születni, benne kell élni. A nagyobb jogán, rendszerint Zoli bátyámra bízta ilyenkor a pincekulcsot. Oly sokat bízta, hogy Zoli Csávossy-tanítvány lett a csombordi szőlészeti iskolában. A legtöbb nótát azonban Sándor öcsém tanult meg apánktól.
Édes alföldi származású volt, a gombási tanyavilágban nőtt fel, onnét hozta magával a romantikus betyártörténeteket és a melankolikus juhásznótákat. Ő ritkábban, de érzéssel, átéléssel énekelt. Emlékére ma is elő-elővesszük a kandallónál: "Leégett a csiribiri határ, /Odaégett kilenc juhászbojtár...'' Vagy: "Lent a pusztán, az alföldi rónán / Ül két juhász leterített subán..."
Más tájak népdalait az enyedi tanítóképzőben végzett kántor-tanító, Kottra Gyula hozta el hozzánk. Akkor (1945-49-ben) kötelező tantárgy volt a népdal, az éneklés, a nemzet második anyanyelve. S Kottra Gyula ezt nagyon komolyan vette. Neki köszönhetem első "dalos sikeremet" is, a tőle tanult "A szennai lipisen-loposon"-t énekeltem Kovácsné Perecz Ilona tiszteletes asszonynak, s úgy tetszett neki, hogy sapkányi májusi cseresznyével jutalmazott.
Mennyit segített a népdal a nehéz munkában! Már nyolc-tízéves korunkban szántani jártunk Zoli bátyámmal. Mi a lovakkal, apánk az ökrökkel más irányba ment. Este holtfáradtan indultunk haza s farkaséhesen. Mindkettőn enyhített az éneklés. Egészen az első házakig fújtuk, az elcsigázott lovakat biztatva: "A rárói halastó, halastó...", "Vadkörtefa fehéret virágzik...". Az ének megszépítette, emberivé tette az érdes paraszti életet, egy picit a rögös, poros föld fölé emelt bennünket. Már gimnazista voltam, mikor apám kölcsönadott az egyik rokonnak a búzahordásban segíteni. Kint a mezőn én dobáltam fel a szekerekre a keresztbe rakott búzakévéket. Távoli mezők voltak, nem mehettem haza enni, mint a térülő-forduló szekeresek. Estére már majd elhúzott a kéve, alig álltam a lábamon, meg-megszédültem a kimerültségtől és az éhségtől. Restelltem szólni, hogy nem bírom tovább, inkább a szám szélét haraptam. Aztán eszembe jutott, hogy daloljak. S daloltam, ami csak sorba jött. Mintha szárnyam nőtt volna, elkezdtem lebegni, már-már túlrepültem a szekéren a feldobott kévével. Nem éreztem a súlyomat, egy érintéssel elváltam a földtől.
A népdal, virágénekeink képisége, kifejező ereje egész gondolkodásomat befolyásolta. Például, amióta a Béborula, mert elmúla a nap fényes világa, Béres Ferenc által eljutott hozzám, azóta szerelmes regényt vagy novellát alig olvastam. Egyszerűen azért, mert a szép szerelmet és annak beteljesülését talán sehol máshol nem fogalmazták meg olyan tömören és kifejezően, mint ebben a virágénekben. Azt mondja: "Addig a házamból ki nem mégy, / Míg három szál gyertyám el nem ég!"
Akinek ennél több kell, annak nincs képzelőereje, az soha nem szerelmeskedett vagy szép-szerelmeskedett. Két sorban egy egész univerzum!
Nem tudom, hány népdalt, magyar nótát tudok (hej, ne finnyáskodjunk, mert Krúdy és Ady is igen szerették ám!), de van egy többé-kevésbé hiteles mércém. A diktatúra idejében már tüntetés gyanánt is sokat, néha maratonit nótáztunk. Egyszer Sándor öcsémék disznót vágtak Szinérváralján, a vacsorán ott volt Zoli bátyám, Éva húgom, Jóska sógor, Ábrám Sámuel református lelkész s néhány barát. Szombat este lévén, volt időnk jól megereszteni a nótákat. Senki sem akart hazamenni.
Éjféltájban azt mondja Ábrám nagytiszteletű: marad, ameddig bírjuk új nótával!... Reggel hétkor azért ment el, mert még nem készült fel a vasárnap délelőtti istentiszteletre...
Szokásommá vált, ha hosszabb útra indulok kocsival, már énekelni
kezdek, mihelyt beülök. Anyósomékhoz, a bihari Mezőtelegdre mentem a családdal, s Nagykárolyban leintett egy fekete ruhás falusi bácsi. Felvettem. Mikor beszállt, tovább daloltam. Egyszer megkérdem, nem ismeri ezt a nótát? Hallgat. Hát ezt? Megint hallgat, majd szomorúan azt mondja: nincs neki kedve nótázni, hisz két hete temette el a feleségét! Isten nyugtassa, mondom -, én meg három hónapja temettem el az apámat, az ő nótáit dalolom, mert szerintem az ő nótáival a gyászban is illő rá emlékezni! Hát lehet, szól az öreg megenyhülve, majd egy harmadik nótánál jelzi, hogy ezt a felesége is nagyon szerette. Az ötödik dalt már velem dúdolta... Mikor Érkörtvélyesen kiszállt a kocsiból, előre jött és a nyitott ablakon át megölelt, s fényes szemmel mondta:
- Köszönöm, hogy így megvigasztalt!



2019. április 5., péntek

Roskadó karosszék (10)

A francia impresszionisták közül mindig is Renoir volt a kedvencem. Úgy véltem: derűs, kedves, emberszerető. Ez volt, képei után, a benyomásom róla. Ez adta kezembe Jean Renoir. Apám, Renoir c. könyvét (Gondolat, Budapest, 1968) is. Érdeklődésemet még csak fokozta, hogy a neves filmrendező saját apjáról írt könyvet - egy nagy művész egy ugyancsak nagy művészről -, munkájával azonban nem csak az író szakmának, hanem az olvasónak is feladta a leckét.
Heteken át hevert a könyv a fotelben. De csak addig, ameddig belevágtam. Utána már nem hagyta magát letenni.
Kísértetiesen rendkívüli az a mód, ahogy apa és fia közel kerülnek egymáshoz. Az első világháborúnak kellett kitörnie ahhoz, hogy Jean megsebesüljön a harctéren és gyógyulni térjen haza, ahol viszont özvegyen maradt, már-már mozgásképtelen apjával egy helyiségbe zárva napokat, heteket, hónapokat töltenek egymás társaságában és kényszerűségből átbeszélik egész maradék életüket.
Jean Renoir erről így vallott:
"1915 áprilisában egy derék bajor lövész golyót küldött a lábam szárába. Hálával gondolok rá. Sebesülésemnek köszönhettem, hogy végül egy párizsi kórházban helyeztek el. Apám is Párizsba vitette magát, és így közelebb lehettünk egymáshoz. Anyám halála egészen összetörte, testi állapota rosszabb volt, mint valaha. Az utazás Nizzától Párizsig annyira kimerítette, hogy nem is merte megkockáztatni a kórházi látogatást. Nekem megengedték, hogy otthon lakjam, és csak kötözésre járjak be a kórházba. (...)
Apám a kerekes székében várt. Akkor már évek óta nem tudott járni. Nagyon összeesett, mióta én kimentem a frontra, de arckifejezése annál elevenebb volt. Hallotta mankóim kopogását a lépcsőn, és örömmel, de gonoszkodva villantotta rám a szemét, mintha azt mondaná: „Veled aztán alaposan elbántak!" Miközben palettáját könnyedén odanyújtotta a nagy Lujzának, figyelmeztetett: „Vigyázz, meg ne csússz! A házmesterné beviaszolta a padlót a tiszteletedre. Életveszélyes!" (...)
Megöleltem, és éreztem, hogy a szakálla nedves. Cigarettát kért. Adtam neki egyet, meg is gyújtottam. Beszélgetni nem tudtunk miről. Én anyám rózsaszínű kis bársony karosszékében ültem. (...)
Pár nap alatt kialakult az életünk rendje. Renoir festett, és én néztem. Ha abbahagyta a munkát, beszélgettünk, többnyire a háború ostobaságáról. Étkezések idején átgurítottuk az ebédlőbe. Étvágya nem volt, de tisztelte a szertartásokat. (...)
Mihelyt bealkonyodott, Renoir abbahagyta a festést, mert a villanyfényben nem bízott. Áttoltuk a lakásba, és ilyenkor, vacsora előtt és után, órákat töltöttünk kettesben. A háború nagyot változtatott a párizsiak szokásain. Vendéget ritkán láttunk. Először voltam úgy apámmal, hogy felnőttnek éreztem magam, nem gyereknek. Rossz lábam még fokozta az egyenrangúság érzését. Mankó nélkül én se tudtam elmozdulni a helyemről. Többé-kevésbé székünkhöz kötött nyomorékok voltunk mind a ketten."
A kényszerű helyzet közel hozta a két, erősen távolságtartó embert. Jean mindvégig csak így emlegeti apját: Renoir. Csöppet sem érzelgős típus. Úgy "rajzolja" meg nekünk a nagy festő alakját, mint egy semleges valaki, aki tiszteli a tehetséget, a munkát és a teljesítményt. Mint aki szigorú lencsén keresztül figyeli a tárgyát. Nincs oda az apjától, de művészi nagyságát természetes méreteiben felmutatja. Se hamis lelkesedés, se mesterkélt dehonesztálás nem kenyere.
A könyv csupa történet, emlék, vélemények felidézése. 
A festő Renoir szerencsére, furcsa ember. Van mit mesélni róla. Ezt a furcsaságot kell a szerzőnek elfogadtatnia a világgal. Ezt pedig úgy viszi véghez, hogy körüljárja a család életét, emlékeit, a baráti kört, a szakmai társaságot, amely Auguste Renoirt formálta és az impresszionizmus táborába vonzotta. Átéljük a szerzővel együtt a lakóitól elidegenedő, szeretett Párizs átalakulását polgári nagyvárossá, amelyben megnőnek a távolságok, kivesznek az egykori szokások, a természetes szépségek. Felidézi apja forradalmi emlékeit, a párizsi kommün furcsaságait, az impresszionisták élet-halál küzdelmét az elfogadtatásukért, meg nem értésük komikus fordulatait. Szívesen idézi az apa Renoir egy-egy jellemző mondását, véleményét az élet dolgairól. ismerteti parafadugó-elméletét, melynek értelmében az ember jobban teszi, ha dugóként sodródik az árral és ott próbál szerencsét, ahová a sors szeszélye vezérli. Ez a különcnek ható, gyávaságra emlékeztető felfogás mentette ki sok kritikus helyzetből. A francia-porosz háború idején behívták katonának, s a lovassághoz kérte magát, bár nem tudott lovagolni. Parancsnokának mindent bevallott, aki megszerette becsületességéért és rövid idő alatt nyeregbe segítette. Ritka jó lovász vált belőle, mert hagyta az állatokat a maguk mentére, azok meg ennek fejében teljesítették az akaratát. Ritka szerencsés természete miatt mindenki kedvelte, a nők odavoltak érte, szívesen ültek neki modellt. Nagyra becsülte a gyengébb nemet, féltette őket az egyenjogúságtól, amelynek következtében elveszíthetik páratlan jó tulajdonságaikat.
Végső soron a könyvben bemutatott Renoir is csak olyan, amilyennek a fia látja. Egy lenyomat. Jean Renoir szerint ugyanilyen szubjektív a történetírás is. Azt mutatja meg, amit az ember látni vél a múltban.
Nagyon szeretnék hasonló szemléletű könyvet írni, csak hát... ugye, a parafadugó...kit hová vet az élet... Jean Renoirnak szerencséje volt. Olyan alma volt, aki nem esett messze a fájától.

2019. március 6., szerda

Roskadó karosszék (9)

Rudolf hercegről már sok mindent összeolvastam. Úgy tűnik, nem eleget. 
Ahogy gyűl bennem az ismeretanyag, úgy tűnnek mind kibogozhatatlanabbnak a kételyek és a hiányos információk. A nagy császár, Ferenc József és Sissi tragikus sorsú fia sok kérdőjelet hagyott maga után, annak ellenére, hogy látszatra a szokásoknak és az illemnek megfelelően, császári diszkrécióval temették el, halálának rejtélyes titkát hétpecséttel lezárva őrzik talán ma is a Vatikánban. Íróknak, történészeknek, életrajzkutatóknak, memoárszerzőknek népszerű tárgya életének tragédiája, s most olvasásra vár egy igen komoly pszichiátriai tanulmány is, dr. John T. Salvendy tollából, aki Budapesten született, Bécsben szerzett orvosi diplomát s Torontóban futott be szakmai karriert. A Közép-európai térség szakértőjének számít, nem csoda, hogy vette a fáradságot és megírta Rudolf – egy lázadó Habsburg lélektani tükörben című tudományos monográfiáját (1986). A műhöz gazdag korabeli sajtóanyag-gyűjtemény, jegyzetanyag és könyvészet társul, de ez nem válik az olvasmányosság kárára. A tartalmas, terjedelmes fejezetek több oldalról világítják meg a szépreményű, de belső konfliktusokkal, személyiségzavarokkal küzdő trónörököst, akit hagyománytisztelő, poroszos fegyelemmániás apja mindig is csökkent értékű anyámasszony katonájaként kezelt, a perifériára taszított, s helyette Ferdinánd nevű unokaöccsét részesítette előnyben, bízta meg országépítő feladatokkal; Rudolfnak a tessék-lássék, mellékes feladatok maradtak.
Magyaruk írt levél Jókainak
Többek között az, hogy Jókai Mór főszerkesztésével (akivel magyarul levelezett) összeállítsák azt a nagyszabású monografikus munkát, amit azóta se tudtak felülmúlni, s amely ma is alapvető forrásanyag a kutatóknak: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. E munkába mindent beleadott, mert azt remélte, hogy a munka összekovácsolja a birodalom népeit. A korszerű politizálás híve lett volna, ha hagyják. Így viszont alkohol- és morfiummámorba menekülve, szerelmi komplikációk közepette fejezte be életét Mayerlingben, szeretője karjai között. Az eset számos irodalmi mű és játékfilm tárgya lett, de ugyanannyi spekulációé is. Nemere István alapos tanulmányban foglalja össze a Rudolf halálával/eltűnésével kapcsolatos hiedelmeket. Egyesek szerint ugyanis a herceg nem halt meg, csak eltűnt a világ szeme elől, s álcázva élt tovább ismeretlen helyeken. Aki szereti a regényes szövevényeket, az nézzen utána, mi mindent írtak össze Mayerlinggel kapcsolatban és főhet a feje. 
Végtére is: tény, hogy eltűnt a színről egy tehetséges, nyílt eszű, a birodalom természetvédelmének elkötelezett, tudományos munkát végző amatőr természettudósa, reményteljes politikusa, az űrt az a Ferdinánd töltötte be, aki Rudolf törekvéseivel szembe menve konzerválni akarta a birodalmi állapotokat, törekvései pedig törvényszerűen vezettek a világháborús bonyodalmakig, majd a Monarchia bomlásáig. 
A neves pszichiáter, miután felállította történelembe ágyazott diagnózisát, a következő végkövetkeztetéssel zárja munkáját: „Rudolf szerencsétlensége az volt, hogy jobban tudott nézeteket elfogadni, mint embereket összehozni. Így hát, még a legoptimistább elgondolással sem lett volna megelőzhető a tragikus vég. Míg Rudolf lázadó trónörökösként elragadó volt, cászárként bizony jóval kevésbé tisztelték volna.”

2019. március 2., szombat

Roskadó karosszék (8)

Alon Schmuckler ismeretlen szerzőként hangzott a fülemnek, de nem tudtam megállni, hogy kézbe ne vegyem, méghozzá soron kívül Rekviem ​Theophilért avagy Wolfgang Amadeus Mozart második élete című könyvét, amelyet 1991-ben, egy évvel az eredeti megjelenése után adott ki az Európa Könyvkiadó. 
Az alkalom a lehető legbanálisabb: 1991-ben emlékezett meg a világ Mozart kétszáz esztendeje bekövetkezett haláláról. Ez a halál pedig, ahogy a könyv beállítja, csöppet sem volt egyértelmű, hiszen a sírját a mai napig nem ismerik, halotti maszk sem készült róla, temetéséről nem maradtak kortárs feljegyzések.

Titokzatosság, rejtélyesség ez - a köbön.

Hát még, amikor megismerjük az 1918-ban Németországban született, 1933-ban Palesztinába emigrált, konzervatóriumi tanulmányokat végzett, televízióssá lett, majd 1966-ban repatriált szerző minden képzeletet felülmúló elméletét – miszerint Mozart igazából nem is halt meg 1791-ben, csupán csak felesége tudtával és sógornője hathatós segítségével – akibe a zeneszerző igazából szerelmes volt – a legapróbb részletekig megrendezték a halálát, felravatalozását, majd a „halottat” elrabolták, aki hamarosan új életre kelt, méghozzá eredeti nevének anagrammáját használva (Teophil Zamrot néven – ebből a Teophil az Amadeus név görög megfelelője, a Zamrot pedig a Mozart betűiből összeálló anagramma-kombináció).

Miként a könyvből kiderül, Mozart és szerelme melléfogtak, eredetileg csupán ketten tudtak a turpisságról, de mert közben a feleség is megneszelte a tervet, csak azzal a feltétellel egyezett bele az őrült kalandba, ha özvegyként ő örökli meg a teljes Mozart hagyatékot,s a zseniális zeneszerző ünnepelt özvegyeként, a zeneművekből befolyt jövedelemből vígan élheti világát.

A ravaszul „feltámadt” Mozartnak így valós élete végéig rejtőzve kell élnie, eredeti lakóhelyétől távol, szerelmével csak ritkán és titokban találkozhat, zenei egzisztenciáját távoli királyi-fejedelmi udvarokban kénytelen megteremteni. Szó se róla, mindenütt sikere van, de Mozart hírneve olyan magasságokban szárnyal, amelyeket még maga a hús-vér Mozart sem képes utolérni. 

„Zamrot tehetséges muzsikus – áll a könyv fülszövegében - ; jeles tagja lesz Mozart »hivatalos« halálát követő fél évszázad zeneéletének, Budától Itálián, Konstantinápolyon át Szentpétervárig, sőt az Újvilágban is; érdekes zenebarátságokba keveredik – Rossinival, Schuberttel például –, szerelemre gyullad több hölgy, köztük a híres szoprán énekesnő, Maria Malibran iránt; csak egyvalami nem sikerül neki: sehogy sem tudja felülmúlni saját magát, az időközben zenetörténeti szentté kanonizált Mozartot – és ebbe a tudatba végül belebolondul.” 

Valódi, immár öregkori halála utáni eltussolt temetésén hozzátartozók és barátok nem vehettek részt, a sírt nem volt szabad megjelölni. A legendának tovább kellett élnie...

A merész elmélet kitűnő alkalom a szerzőnek, hogy olvasmányos, izgalmas műben népszerűsítse a nagyszabású mozarti életmű fontosságát, s arra is jó, hogy fölkeltse az érdeklődést a jeles zeneköltő iránt. Akár igaz, akár csak regényes kitaláció az egész, annak tökéletesen megfelel, hogy olvasmányként fogadjuk be a könyvet s elgondolkozzunk a tanulságos paradoxonon, ami egy nem minennapi művészi sorsból következik,s amit ekként lehertne a leghétköznapibb formában megfogalmazni: „senki se lépheti át a saját árnyékát.”

A könyvet elolvasva valósággal óhajtaná az ember, hogy Schmuckler tollából olvashasson még valamit. Sajnálattal kell konstatálnia, hogy a Mozart-mű (eredeti címe: Requiem Für Theophil: Das Zweite Leben Des Wolfgang Amadeus Mozart, 1990) bestseller lett ugyan, de nincsen párja a szerző irodalmi életművében.

Sebaj, maradt még elég olvasni való a roskadó karosszékben!

2019. február 24., vasárnap

Roskadó karosszék (7)

Szálasiék a népbíróság előtt (MTI)
Karsai Elek és László  1988-ban megjelent munkájától (A Szálasi per. Reform) ténylegesen nyöghet az ódon karosszék. Lemértem: több mint egy kiló. Kötése jó kemény, a könyv nem hull lapjaira akkor sem, ha kicsúszik a kezemből és a parketten landol (mondjuk, éppen belealszom). De ez a veszély már nem áll fenn, mert végre, sikerült végigböngésznem, ami ha kényelmesebb is, mint megszerkeszteni egy ilyen kaliberű kéziratot, nem tartozik a mindennapi teljesítmények közé.
Ami a könyvet illeti, ezt már régen ki kellett volna adni. Hogy minél hamarabb és minél többen elolvashassák. Apa és fia így is sziszifuszi munkát végeztek, aminek a végkimenetelét Karsai Elek már nem érhette meg - helyette fia, László végezte el az utolsó simításokat s egyengette a téma útját a további feldolgozások végett. A könyv rendezési elveiről ezt írja Karsai László:

"A kötet koncepcióját Karsai Elek dolgozta ki, a kézirat első félezer oldalát ő rendezte sajtó alá. Kórházi halálos ágyán 1986 májusáig, amíg ereje engedte, ennek javításán dolgozott. Jegyzeteit, vázlatát felhasználva könyvét én fejeztem be...
Felhasználtuk az 1946-ban megjelent, ma már antikváriumokban is szinte lehetetlen ritkaságnak számító A Szálasi per c. könyvet (Szerk. Ábrahám F. és Krussinszky E. Bp. 1946.) is, elsősorban azokban az esetekben, ahol nem az eredeti tárgyalási jegyzőkönyvet idéztük, hanem tömörítettünk, összefoglaltunk egyes részeket."

A per teljes anyaga tehát csak a forrásokban létezik: iszonyú mennyiségű szöveg. És valószínű, könnyen eltévedhetnénk benne, értő "idegenvezető" híján. Karsai László viszont becsülettel megfelelt az atyai bizalomnak, aki rátestálta a befejezést: publikálta Szálasi teljes naplóját, illetve 2016-ban közzétette Szálasi Ferenc politikai életrajza c. munkáját, amelyek elhelyezik e szélsőséges politikust a magyar politikai palettán.

Voltak, akik Karsaiékat a nyilasok rehabilitációjával vádolták, amiért nem az indulatok, hanem a tények ösvényét követték a dokumentumok feltárásával. Karsai László erről így vallott a 168 órának (egyáltalán nem mentegetőzve, nem mosakodva): 

"Azt a mítoszt szerettem volna eloszlatni, ami Szálasival kapcsolatban ’45–46-ban keletkezett, és ma is él. Az ő rendszere volt-e a legpusztítóbb a 20. századi magyar rezsimek között, vagy másé? 
...Negyvenöt-negyvenhatban még éles volt a verseny Horthy és Szálasi között a legnépszerűtlenebb magyar politikus címéért. A nyolcvanas évek végén, mikor a pártállami cenzúra elhalt, rengeteg hordalék a felszínre került. Előjött először is az, amit vulgárisan „zsidózásnak” nevezünk, és elkezdődött a Horthy-rezsim kezdetben óvatos, majd egyre gyorsuló rehabilitálása...
Azzal is próbálkoznak, hogy a holokausztot kizárólag a németek és a nyilasok nyakába varrják.
...A Terror Háza Múzeum 2002 februárja óta próbálja belénk sulykolni, hogy a dolgok menete szerint 1944. március 19-ig Magyarországon nem történt semmi rendkívüli. Ami korábban történt, elfogadható volt. De március 19-én megjelentek a németek, és váratlanul minden tönkrement. Pár hónappal később pedig a nyilasok gyilkolni kezdték a zsidókat. Amit el
akarunk felejteni, az nem kevesebb, mint hogy jóval ’44 márciusa előtt kezdődik Magyarországon a zsidóság jogfosztása. Ami március 19. után történik, az már az emberek totális kirablása. Május és augusztus között zajlik a Horthy által kinevezett Sztójay-kormány szervezésében 437 ezer ember
deportálása..." (168 óra / 2016. november 29.)

És így tovább... Aki figyelmesen olvassa a könyvet, az gyakorlatilag maga is tanúja egy már jó ideje lezajlott, lezárt pernek, amelyről lehet ugyan véleményt formálni, de megmásítani a történteket nem lehetséges. A kínosan lassan és körülményesen előre haladó kihallgatások, a kezdettől körvonalazódó végítélet inkább a zűrzavart és a köd sűrűbbé válását segítik elő, mint a tisztán látást. Lépten-nyomon tapasztalni, mennyire felháborítja, indulatossá teszi a bírákat a vádlottak - egyénileg, emberileg érthető - védekezése, tagadása, helyenként nyomon követhetetlen hazudozása. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a vétkeseket immár nem lehet tetten érni, a történelmi étkeket folyamatban és bűnszövetkezetben, szolidárisan követték el. Az aktákból kiderül, hogy a per nem a háborúba sodort magyarság iránti felelősséget kutatja, csupán a Szálasi csapatot kívánja lebuktatni mindenáron, próbál fogást találni képviselőin.
A per eseményeinek Szálasi általi megítélését a bőven idézett Szálasi-napló teszi teljessé (sokszor naponta fűz megjegyzést, kommentárt a tárgyaláson történtekről, fogságuk mindennapjairól), amely mintegy ellensúlyként hat a tárgyalás levezetőinek indulatos, kioktató hanghordozásával szemben. A mai olvasóban kései reminiszcenciák, párhuzamok ébrednek: az 1989 végi Ceausescu-házaspár kivégzése előtti kihallgatás tónusai, fordulatai köszönnek vissza - a nyeregben ülő győztes viselkedik így a legyőzöttel, mintegy legitimálva győzelmét - ami teljességgel fölösleges cselekedet, mert a győzőnek minden körülmények között igaza van...

2019. február 21., csütörtök

Roskadó karosszék (6)

Azt hiszem, az elmúlt hetek valamelyikén megsértettem "lelki öcsémet", recsenyédi Cseke Pétert, akivel különben már régóta és folyamatosan talál a szó, mert mind a ketten a sajtó "valóságából" s nagyjából ugyanabban az idősávban nőttünk ki.
Az történt, hogy megjelent legújabb könyve, A teljesség sóvárgása (micsoda jó cím, verseskötethez is kiválóan illene!). Irodalomtörténeti tanulmányok 1981-2016 (megj. 2019), amely bevallottan szellemi folytatása a Borongós ég alatt c. sajtótörténeti tanulmányoknak 1980-2014; mindkettő a Nap Kiadó emblémáját viseli, mindkettő poétikus hevületű, s a nagyközönség előtt addig ismeretlen eseményekkel, irodalomtörténeti mozzanatokkal terhes - a közelmúltból.
Miben állt a sértés?
Egyszer azt találtam volt mondani, hogy nem tartok igényt dedikált szerzői példányokra, egyáltalán új könyvekre, mert könyvtáramban helykrízis mutatkozik, így is csak gyűl az olvasni és az elhelyezni való, s már nincs hová... Annyira mellre szívta, hogy magára vette s új könyvéről már csak beszélni mert, engem viszont - érthetően - égetően érdekelt mind a téma, mind a Péter által felfejtett eseményháló.
(Az az igazság, hogy CSP szinte valamennyi könyve meglepetés és sajátos megközelítése az irodalom történetének: témáit vizsgálva nem hagyja a küszöbön riporteri kíváncsiságát, az végig kitart mellette, ezért tud mindig az események mögé (alá,főlé) nézni.
Mikor ezt megjegyeztem előtte, nevetve dobta vissza a labdát: de hiszen Beke György, az egykori riportertárs is ezt mondta róla! Riporter az irodalomtörténet írásban...
Örvendek azért, hogy CsP túltette magát a nyilvánvaló sértésen, s elküldte számomra A teljesség sóvárgása elektronikus korrektúra-dokumentumát, ami ügyesen meghúzza magát a számítókép egy kis rekeszében, fizikailag nem növeli a karosszéken halmozódó könyvek oszlopait, de épp úgy elolvasásra vár, akár a többi. 
Nem fogom ideírni a tartalomjegyzéket, azt viszont muszáj megemlíteni, hogy a kötet nagy fejezetei (Jancsó Béla holdudvarában, A teljesség sóvárgása) jelzik a szerzői figyelem megoszlását a két világháború közti irodalmi események és a második világháború utáni erdélyi irodalmi fejlemények között.
Különösen tanulságos számomra a második csokor, amely a hiszékeny, még alig kinyílt kamasz szemeim előtt zajló politikai-irodalmi játszmákról fejti le a sztaniolt, amit - most látszik - jócskán megrepesztett az idő, de még mindig meg tudott téveszteni embereket - olvasókat és ítészeket egyaránt -, rámutatva arra, mennyire hamisak voltak egykori irodalmi vitáink és értékítéleteink, mennyi szánalmas szubjektivizmus szorult nagy formátumú tehetségekbe, amiktől képtelenek voltak megszabadulni, s végül a vesztüket okozták. A rendszerváltásig tartó kemény irodalomirányításról, illetve egy többszörösen sorsdöntő 1957-es irodalmi vitáról szóló "felfejtés" nem csak hivatkozási alap, hanem olvasmány is annak, aki némileg otthonos az irodalom világában.

2019. február 15., péntek

Roskadó karosszék (5)

Dőreség azt remélnem, hogy az eddigiekkel valamit is változott a helyzet roskadó karosszékemben. Tudom, mert látom: éppen csak megbontottam a tekintélyes halmot és adósságaimra tereltem a saját figyelmemet. Ebből, sajnos, nem olvasás lett, inkább amolyan önsajnálkozás, miszerint oly rövid az élet...
Ami igaz is, épp ezért jobb, ha folytatom a blogbeli "vezeklést".
Szerencsésen a végére értem ugyanis Vaszilij Grosszman: Panta rhei (Európa, 2011) című esszéregényének, amit jó pár éve szándékoztam elolvasni, de mert sikeresen hivatkoztam rá egy olvasónaplómban (Hatvan év után is nyitott kérdés: A Gazda halott!?), elodáztam a mélyebb ismerkedést.
A szovjet-orosz (zsidó) Grosszman az elsők között próbált meg szembenézni a Sztálin nevével fémjelzett diktatúra törvénytelenségeivel és tragikus dimenzióival. A második világháború valósága az, amely önvizsgálatra készteti, elindítja benne az őszinteség utáni vágyat: "Élményei ráébresztik arra, hogy a szovjet hadsereg sziszifuszi hősiességét az ország vezetői többször is gyáván elárulták, az orosz nép valódi háborús veszteségeit nem is annyira az ellenség, mint inkább egy eszelős diktatúra és terror okozta. Az igaz ügyért című regénye még csak szordínós szintézise e meggyőződésnek, de máris ferde szemmel nézik az irodalmi ítészek és a közélet hangadói, eközben viszont ő már dolgozik két, később maradandónak ítélt, de csak a kelet-európai rendszerváltásokkal egyidőben napvilágot látó munkáján: a Pantha Rhei című esszén és az Élet és sors című nagyregényen, amelyben lemészárolt zsidó édesanyjának kívánt emléket állítani, mintegy vezeklésképpen; a befutott író ugyanis megmenthette volna édesanyját, amennyiben Bergyicsevbe, a keleti jiddis fővárosnak nevezett helységbe idejében vonatjegyet küld és elmenekíti onnan, de ezt annak idején elmulasztotta. Nagyregénye és az esszé is érthetően fennakadtak a szovjet ideológia szűrőjén és kalandos úton jutottak el külföldre, ott is jelentek meg elsőként. Oroszul majd csak 1988-tól kezdve láthattak napvilágot. Nem egy kritikus a regényt a huszadik századi Háború és béké-nek tartja. Amíg ez a kérdés így vagy úgy eldől, annyi máris bizonyos: az 1964-ben elhunyt Grosszmann merész és ugyanakkor naiv előfutára volt mindannak, amit aztán Borisz Paszternák és Alekszandr Szolzsenyicin képviseltek és véghezvittek az egyetemes orosz irodalom rehabilitációjáért."
Az olvasónaplómból vett idézet is árulkodik arról, hogy foglalkoztatott ugyan a könyv sorsa, de megelégedtem azzal, hogy rögzítsem és tovább adjam a róla szóló információkat. Most viszont magam is ellenőrizhettem, saját élményként raktározhattam el Grosszman merész úttörését. Egyúttal azon is elgondolkozhattam, hogy mi történt volna, ha könyve már megírásának idején hatni kezdett volna az oroszországi közvéleményre - vajon elhiszik az esszé igazságát? Érdekes, ez a kérdés az írót magát is foglalkoztatja, mert érzi, hogy szentségtörő szemszögből világítja át a dicső szovjet történelmet.
Kitalált(?) főhőse, Iván, éppen a gulágról tér vissza a mindennapi életbe. Napokon át utazik, néz, emlékezik, rokonokkal, ismerősökkel találkozik, életét leltározza, a múltat s az általa elkövetett s a vele szemben felhalmozott vétkeket értelmezi. Kóstolónak egy oldal a könyvből, amin el lehet gondolkodni és ami talán másokat is tovább olvasásra ösztönözhet:

"Itt van Iván! Három évtizedig vándorolt börtönről börtönre, lágerről lágerre, Nyikolaj Andrejevics pedig, aki mindig azzal dicsekedett, hogy nem tagadta meg Ivánt, e három évtized során egyszer sem írt neki levelet. Amikor Iván levelet írt Nyikolaj Andrejevicsnek, ő idős nagynénjét kérte meg, hogy válaszoljon neki.
Eddig természetesnek tűnt mindez, most viszont váratlanul idegesíteni, nyugtalanítani kezdte.
Eszébe jutott, hogy azon a gyűlésen, amelyet az 1937-es perekkel kapcsolatban hívtak össze, Rikov és Buharin halálos ítéletére szavazott.
Tizenhét évig nem gondolt ezekre a gyűlésekre, de most hirtelen eszébe jutottak.
Akkoriban furcsa, esztelen dolognak tűnt, hogy a bányászati főiskola igazgatója, akinek a nevét elfelejtette, és Paszternak, a költő megtagadta, hogy Buharin halálos ítéletére szavazzon. Hisz a per során a gonosztevők beismerték bűnösségüket. Hisz nyilvánosan hallgatta ki őket a művelt, egyetemet végzett Andrej Januarjevics Visinszkij. Hisz nem férhetett kétség a bűnükhöz, semmi kétség sem férhetett hozzá!
Most viszont Nyikolaj Andrejevicsnek eszébe jutott, hogy kételkedett. Csak színlelte, hogy nem kételkedik. Hisz ha lelke mélyén hitt volna is Buharin ártatlanságában, akkor is a halálos ítéletre szavaz. Könnyebb volt nem kételkednie és szavaznia, ezért színlelte saját maga előtt is, hogy nem kételkedik. Nem tudott nem szavazni, hiszen hitt Lenin és Sztálin pártjának nagy céljaiban.
Hiszen hitt abban, hogy a történelem során első ízben épült fel magántulajdon nélküli szocialista társadalom, hogy a szocializmusban szükségszerű az állam diktatúrája. Kételkedni Buharin bűnösségében, megtagadni a szavazást, ez annyit jelentett volna, mint kételkedni az erős államban, az állam nagy céljaiban.
A lelke mélyén azonban valahol kétséget táplált eszent hittel szemben.
Vajon szocializmus-e ez - Kolimával, a kollektivizálás idején lábra kapó kannibalizmussal, az embermilliók pusztulásával? Hisz előfordult, hogy a tudat titkos melyén már egészen más gondolatok éledeztek - már túlságosan embertelen volt a terror, már túlságosan nagy a munkások és parasztok szenvedése.
Igen, igen, meghunyászkodásban, nagy-nagy engedelmességben telt az élete, az éhségtől, a kínzástól, a szibériai kényszermunkától való félelemben. De munkált benne valami különösen aljas félelem is: hogy elveszíti jogát a kaviárra, és ezt a kaviáros, aljas félelmet a hadikommunizmus éveinek ifjúkori álmai is táplálták: csak nem kételkedni, csak körültekintően szavazni, aláírni. Igen, igen, a saját bőrének féltése táplálta eszmei erejét: csak nehogy elevenen lenyúzzák róla, csak nehogy elveszítse a kaviárocskáját.
És az állam egyszerre csak megrendült, és dadogva bevallotta, hogy az orvosokat kínvallatásnak vetették alá. Holnap meg az állam beismeri, hogy Buharint, Zinovjevet, Kamenyevet, Rikovot, Pjatakovot is kínvallatásnak vetették alá, hogy Makszim Gorkijt nem a nép ellenségei gyilkolták meg. Holnapután pedig az állam bevallja, hogy a parasztok milliói feleslegesen pusztultak el.
És kiderül, hogy a mindenható, tévedhetetlen állam vállalja mindazt, amit elkövetett, felelnie viszont Nyikolaj Andrejevicsnek kell, hisz nem kételkedett, mindent megszavazott, mindent aláírt. Olyan jól, olyan ügyesen megtanult alakoskodni saját maga előtt is, hogy senki, senki, saját maga sem vette észre ezt az alakoskodást, őszintén kérkedett a hitével és a tisztaságával.
Olyan erős volt ez a kínos érzés, az önmaga iránti megvetés, hogy időnként keserű szemrehányásokkal illette az államot: miért ismerte be a bűnét?! Hallgatott volna inkább! Nem volt joga, hogy beismerje, inkább maradt volna minden a régiben.
Vajon hogy érezhette magát Margolin professzor, aki kijelentette, hogy nemcsak a gyilkos orvosokat, hanem saját zsidó gyerekeit is kész megölni az internacionalizmus nagy ügye érdekében.
Elviselhetetlen a lelkünkre venni a többéves, engedelmes aljasságot.
Ám a nyomasztó érzés lassanként enyhült. Úgy látszott, hogy minden megváltozott, ugyanakkor viszont kiderült, hogy semmi sem változott meg.
Az intézeti munka összehasonlíthatatlanul könnyebb és nyugodtabb lett. Ez különösen azután vált érzékelhetővé, amikor Riszkov a felsőbb instanciák elégedetlenségét is kiváltotta gorombaságával, és elmozdították igazgatói állásából.
A siker, amelyről Nyikolaj Andrejevics álmodozott, végre beköszöntött: és ez nem hivatali, minisztériumi, hanem igazi, nagy siker volt. Mindenben érezhetővé vált: a folyóiratcikkekben, a tudományos konferenciák résztvevőinek megnyilatkozásaiban, a tudományos munkatársak és a laboránsok elragadtatott pillantásaiban, valamint a levelekben, amelyeket kapott.

Nyikolaj Andrejevicset jelölték a Legfelsőbb Tudományos Tanácsba, az Akadémia elnöksége pedig hamarosan kinevezte az intézet tudományos vezetőjévé..."

Persze, a Panta Rhei-t előbb kell elolvasni, mint az utána készült nagyregényt, az Élet és sors-ot. Olyan, mintha az előszobából belépnénk a várvavárt Nagy Terembe... Nem csoda, hogy egyes keleti (pl. magyar) kritikusai megkésettnek tartják az 1955-63 közt keletkezett esszéregényt - kései megjelenésekor nem is zavart már sok vizet.