2018. december 8., szombat

A dió feltörése (6)

Olvasónapló Sarány István 
Garabonciások c. könyvéről


A valamikor Nagykárolyban élő (azóta az anyaországba áttelepült) Murvai György fotóművész e közönségességében is zseniálisan pontos felvétele évtizedek óta kísért.
A nagyváradi Premfotón fedeztem föl magamnak, s az extázist illusztráló jellegzetes, megismételhetetlen mozdulat egész fiatalkorom hangulatát örökítette meg. Az erdélyi rock-nemzedék emblematikus képe ez, annak ellenére, hogy számos felvétel készült a zenei élet számos hasonló megnyilvánulásáról.
Meglepődtem, meg talán nem is, amikor a képet viszontláttam a Garabonciások című kötetben. Aztán megbékéltem: hiszen a kép éppen úgy tartozik hozzám, akár a Garabonciáshoz – elvégre az 1979-es szatmári Ifjúmunkás Matinén, a banda előadásán kapta lencsevégre a jó szemű fotós, megfogalmazva ezzel a zenei élmény lényegét – a pillanatnyi extázist.
A fotó engem évekkel utána versre ihletett, amit igazából ma sem szégyellek, sőt büszke vagyok rá, hogy megértettem a kép rejtett üzenetét… Amit most a könyvből is kiolvasni véltem… Mondanom sem kell, hogy a saját könnyűzenei élményemről, lelkiállapotomról adtam jelzést sorokban… (Persze, akkor még nem láttam át igazán, milyen rejtett üzenetek lehetnek egy pár perces, neki-nekilendülő, veszett dobpergésben...)

dobszóló

nem tudni ki
adta kezembe a dob-
verőket de már
félórája püfölöm
a feszes bőrt tudom
hogy egyes fülek
miként a tátika este hamar be-
csukódnak ennyi dübörgő
indulattól nem is
azért ütöm oly makacsul a vissza
visszatérő ritmust hogy a
karom sajog belé tulajdonképpen
bármikor abbahagyhatnám
egy fergeteges
fináléval beleadva
apait anyait
facsaró víz az ingem
tudom hogy a végletekig
feszítettem a húrt ha
dobolás közben egyáltalán
beszélhetünk húrról most
látom mekkora nonszensz
vagyis zagyvaság
de ha nem vernék rá ki tudja
mi jönne utána a
pillanatokig beálló csendtől félek ez az igazság
hogy csak a hajlongás maradna
meg és a verejték kapkodó
törölgetése innen onnan az illedelmes tapsok
mit sem érnek
akár ketté is törhetném a
még mindig őrülten motollázó
verőket szóljatok rám
hogy elég volt
de áhítattal hallgattok
pedig oly szívesen ülnék
köztetek én is
dobhártyámon
dobszólóval
vakon

*

Mivel óhatatlanul a szubjektív benyomások talajára tévedtünk, itt kell megemlítenem a könyvnek azt a fejezetét – függelékét –, amelyben Csutak István, a Garabonciás vezetője a maga enyhén szarkasztikus, csipkelődő stílusában elmeséli útját a zenei pódiumig és vissza, felidézi a könnyűzenei élet alakítóihoz fűződő meghatározó emlékeit, élményeit. Mindaz, amit szöveges-képes összeállításból nyerünk, jóval túlmutat a magánemlékeken, egyfajta Csutak-féle dobszóló, amit jó lett volna, ha minél több beat-(rock-,folk-stb.) zenészünk még idejekorán papírra vet, hogy a Sarány István által jobbára kikövetkeztetett „regény” történései életre kelhessenek. 
De jó, hogy legalább most, a 25. órában akadt egy vállalkozás, amely kíváncsian visszatekintett a nem túl dicső, de nem is érdemtelenül felsejlő kezdetekre, az olvasó pedig, a mai Garabonciás (Wandering Magicians) ajándék-zenéjét hallgatva ráébredhet arra, hogy a késedelem immár behozhatatlan – a huszonnegyedik óra odalett. 
Ez már egy egészen más nap... 

2018. december 5., szerda

A dió feltörése (5)

Olvasónapló  Sarány István 
Garabonciások c. könyvéről

A vajdasági Léphaft Pál szellemes karikatúrái
derítik fejezetről fejezetre Sarány
könyvét
Mielőtt tanulmánnyá duzzadna ez az olvasónapló, megígérem, nem térek ki mindenre, ami olvasás közben átfutott rajtam. Azt viszont föltétlenül elmondom, mennyire megérintett a tizennegyedik fejezet, "amely egy sajátos sajtóműfaj, a könnyűzene-kritika szerencsés fejlődéséről számol be, ízelítőt adva a nyolcvanas évek elején dúló esztétikai viták hangulatából."

Amelyben a könyv szerzője elővette azt a vitát, ami Sebestyén Mihály Anyu, fenn vagyok a toppon c. Utunk-beli cikke váltott ki, s amire Csutak István Egy "garabonciás" hozzászólása követett, Bodor Ádám Nézőpontok c. glosszájával megspékelve. A vita itt nem zárult le, csupán átkerült az Ifjúmunkás térfelére, ahol Boros Zoltán tette fel a nagy kérdést: Hogy vagytok, fiúk?, erre a lap szerkesztője, az angyali szelídségű Müller Ferenc válaszolt Így vitatkozunk mi, avagy ki a felületes című terjedelmes cikkével.

A fő problémát az okozza - olvasható ki a szóváltásokból -, hogy aki fogást keres az alakuló erdélyi magyar könnyűzenén, az rendszerint a tévéközvetítések élményére alapoz, aki a mundér becsületét védi, az bizony, veszi magának a fáradságot, és beül a koncertekre is, a pályán tartózkodva fogalmazza meg véleményét, értve érezvén, hogy miről is van szó...

A viták e klasszikus bökkenőjéhez érve elszabadulnak az indulatok, felszabadulnak a válogatott szellemeskedések, poénkodások, keményen zajlik a szellemi csihipuhi, pedig az idő távola majd mindegyik írásból megcsillantja azt, amire nem csak ma, de már akkor jó (lett volna) odafigyelni, ha nem vagyunk annyira türelmetlenek és elfogultak.

Magamon tapasztaltam: valahányszor közvetlen átélője lehettem egy-egy könnyűzenei élménynek - s az Ifjúmunkás Matinék annak idején erre bőséges lehetőséget nyújtottak -, egészen másként rezonáltak bennem a hangfalakból áradó hangzatok, a közönség élő reakciójának megnyilvánulásai, az ember részese lett a produkciónak, maga is hangszerré vált, amelyen nem a muzsikusok, de az általuk létrehozott zene játszott. Aki hangversenyterembe, élő előadásra jár, az érti, hogy miről beszélek. Aki konzerv zenét hallgat, az merevebben igazodik a klasszikus értékekhez, a hagyományos zenei élményekhez, nem befolyásolja annyira a szubjektív átéltség szempontja, mert kívül van az alkotáson, hiányzik az azonosuláshoz szükséges közelsége.

Ma már jobban érthető és meg is bocsátható mindkét véglet indulatos türelmetlensége, a szomorú inkább az, hogy az első látványos sikerek után a szinte teljes zuhanás következett be az "ideológiai forradalom" beszűkítő intézkedéseinek köszönhetően. Abban a helyzetben a legtöbb bíráló szó - még ha jogos is volt - disszonánsan hangzott, s az ember ott is ellenséget vélt látni, ahol pedig némi empátiával barátra és szövetségesre találhatott volna.

(Befejezése következik)

2018. december 2., vasárnap

A dió feltörése (4)

Olvasónapló  Sarány István 
Garabonciások c. könyvéről


Tévés forgatócsoport: Boros Zoltán, talán Öllerer József,
az operatőr és Dan Grigore Popa (bajusz), a rendező

A könyv fejezetei úgy követik egymást, mint az összeillő, akkurátusan elrendezett kártyalapok. Mert egy könyv megírása, szerkesztése erősen hasonlatos a kártyajátékhoz: össze kell gyűjteni, majd el kell rendezni a lapokat, hogy a végén mindent hatásosan kitehessünk az asztalra.

Sarány könyvében ellentmondásos dolog volt számomra, hogy a szövegben, nem kevés helyen az ember a saját gondolatait, megállapításait is fölfedezze. Pár éve (2012) írtam egy tanulmányt a Pro Minoritate folyóirat felkérésére a hajdani Ifjúmunkás Matinékról, s mindarról, ami összekapcsolta azt a romániai magyar könnyűzene történetével. A tanulmányt saját emlékeimből és az általam elérhető sajtóanyagok, dokumentumok alapján állítottam össze.

Egyrészt, most örvendek, hogy hivatkozási pontot jelenthetett a Garabonciások megírásában, másfelől szokatlanul, olykor idegenül csengenek a mondatok, a papírra vetett megfigyelések és értékelések: kérdőjelekkel nyúl utánam a múlt, hogy vajon egészen biztos vagyok-e állításaimban? Hiszen lám, ezek most már nem egyszerűen leírt mondatok, ahogy hittem róluk valamikor, nem csupán egy kiterített kártyaalakzat, hanem hivatkozási alap, támpont, amire mások bizalommal építenek, amihez vissza-visszanyúlnak, amit komolyan vesznek.

Ugyanakkor elképzelem a könyv szerzőjének a helyzetét is, aki kénytelen megbízni forrásaiban, hiszen ő nem volt közvetlen tanúja az erdélyi magyar táncdal születésének, azoknak az időknek, amelyek a műfaj megszületésének és gyors fejlődésének a feltételeit megteremtették. Muszáj volt bíznia a gondosan összegyűjtött könyvészeti anyagban, még akkor is, ha azokban nem egyszer ellentmondásokra - olykor éppen parázs vitára, személyeskedésekre - bukkant. Tapasztalhatta, hogy minél jobban felizzanak könyvészete szövegeiben az indulatok, annál biztosabb, hogy jó nyomon jár - a feszültségek, hiúságok, sértődések felbukkanása azt jelzi, hogy van már miről tárgyalni, a folyamat beindult, a termés elkezdett beérni, most már a kritikusoknak és a közönségnek kell felnőniük az új helyzethez, az új műfajhoz, ami nem idegen ugyan a számukra, de szokatlan, hogy magyarul épül be a mindennapi életébe.

Érdekes fejezet számomra az, amely azt taglalja, hogy mit látott-tapasztalt a már akkor is kétszeresen is klasszikusnak számító Méliusz József a fiatalok forradalmi mozgalmaitól pezsgő 68-as Párizsban. Akkor én hozzá képest fiatal voltam, s most azt látom, hogy értette is, meg nem is a történéseket. Mint ahogyan magam sem értettem tökéletesen, milyen korban éltem. Aztán rendre minden letisztult, elrendeződött. 1968 is, a későbbi esztendők úgyszintén. A Garabonciások a maga értelmező módszerével hozzásegít ahhoz, hogy a kritikai látásmódot gyakoroljam saját múltammal kapcsolatban is. Sarány István látszólag elhisz mindent, amit elődei tanúságként föltálaltak és hátrahagytak a jelennek. Nem diszkriminál a vélemények között: inkább csak szembesít. Az értelmezés, a döntés a mi kezünkben marad. 

Csutak István és bandája, amellett, hogy belenőtt, szervesen belesimult a folyamatba, egyben alakított, változtatott is rajta, sajátos jegyekkel gazdagította azt. Alakult, miközben maga is intézménnyé vált, s története ezért hordozhat megkerülhetetlen tanulságokat. És hogy milyen értékek keletkeztek a működése nyomán, arra szerencsére hangzó és látványanyagok is maradtak fenn - ha nem is olyan mennyiségben és minőségben, ahogy az ember szeretné. Sarány munkájához hozzá lehet tenni ugyanis egy jókora mennyiségű tényanyagot - korabeli kép- és hangfelvételt, ami önmagáért beszél. Ilyen értelemben nem csupán a Garabonciás él - mert a könyvben olvashatunk róla, hogy miként sikerült új életre kelnie hosszú évtizedek kényszerpihenője után - , hanem mindazon együttesek, akikről olvastunk-hallottunk ugyan a könyvben, de ma már nincsenek; s mégis jóval többek nosztalgikus emléknél, ma is láthatók és hallgathatók. Olyanok, amilyenek lehettek - erről szól Sarány István a Garabonciások-ban.

(Folytatjuk)

2018. november 30., péntek

A dió feltörése (3)

Olvasónapló  Sarány István 
Garabonciások c. könyvéről


Hotelek és turnék - örök vándorzenészsors. (Garabonciás,
Metropol, Márkus János - közös hangot követve)
Hogy kerül ide a dió? - kérdeném, ha nem tudnám. De mert tudom, inkább mondom...
A téma, aminek Sarány István merészen nekifeküdt, mostanáig kemény diónak bizonyult. Olyannyira, hogy átfogó elemzés nem született a tárgyban. Részletekre, együttesek történetére, pályafutására futotta az erőből, de az egészet, a folyamatot feltárni, rendkívüli türelemre volt szükség, ez pedig nem terem minden bokorban.

Alulírott is érdekelt némiképp a tárgyban, hiszen életének, munkájának egy nem kis szakaszában kapcsolatban állt a romániai magyar könnyűzene műhelyeivel, tapasztalataimat próbáltam összegyűjteni s az Ifjúmunkás törekvéseinek prizmáján átszűrni, de az egészre, s magára annak lényegére nem volt se felkészültségem, se rálátásom. Hályogkovácsnak érezvén magamat, kivártam, hátha akad majd avatottabb érdeklődő, makacsabb kíváncsi, aki türelmesen végigolvassa mindazt, amit a témáról az évek folyamán összehordtak a sajtóban és a szakirodalomban.

A Garabonciások végén összeállított könyvészet, a tanulmányban felhasznált idézetek, vendégszövegek gazdagságát elnézve elismerésem Saránynak és mindazoknak, akik egyengették az útját, tájékozódását segítették. A Garabonciásokban testet öltött a hiteles korrajz, a kritikák és beszámolók mélyén rejlő részletek, sikerek és buktatók hátterei, viták és nézeteltérések a maguk színpompás stíluselemeibe öltöztetve, kézzelfoghatóvá vált az azonnali fogadtatás, amivel a hetvenes-nyolcvanas évek fiatal közönsége a születőfélben lévő erdélyi magyar könnyűzenét (táncdalt? rockot? folkot? - olyan mindegy ma már...) magáévá tette vagy elutasította; megelevenedtek a ma már botcsináltának tűnő táncdalfesztiválok és -versenyek, előadások, pályázatok, zsűrizések, alkotói törekvések, karrierek és hiúságok... - egyszóval mindaz, ami a könnyűzene világának a meglétét jelenti.
Cseh Tamás I love yo so c. dalának szövegrészlete

Aki ma kézbe veszi Sarány István könyvét, és nincsenek előzetes tapasztalatai a témáról, könnyen érezheti úgy, hogy valami valóságfeletti birodalomba tévedt, amihez neki nincsen kulcsa, megfelelő logikája, hiszen ma már teljesen más szempontok, eszmények és tilalomfák szerint muzsikálnak a szórakozóhelyeken, a pódiumokon, a stadionokban, a csarnokokban, a rádióban és a televízióban - ma már minden telítve érkezik, készen arra, hogy az ember ízlése szerint válogathasson belőle, éljen vele, s nem mellesleg a könnyűzene művelői is megélhessenek. Amit a könyvből megtudunk a gitármuzsika és általában az éppen menő könnyűzene vonzerejéről, az tűnhet ma nevetségesnek, de akkor katalizátorként működött és meghatározó volt - a sikeres, ismert zenésszé levés ambíciója, az anyanyelven való fiatalos érvényesülés ördöge munkált sok tehetséges fiatalban, sodorta őket könnyűzenei kalandba. Ezt a hihetetlen felhajtó erőt fejezte ki a maga módján kiválóan Cseh Tamás egyik Bereményi-szövegre írt nótájában, hogy dalaik magyar gondolatokat, érzelmeket fejeznek ki, mert a könnyű zenének nem csak angolul kell élnie -  az ő dalaiban magyar bánat, magyar sivárság, magyar álmok rejlenek, s a Garabonciásokból is kiderül - fejezetről fejezetre haladva, hogy az erdélyi könnyűzene művelői, ha nem is a kijelentések szintjén, de efelé törekszenek, sodródnak...

Szóval, a Garabonciások megjelenésével sikeresen feltört a már emlegetett "dió". A téma teljessége előtt nyitott a pálya, s jöhetnek a további viták, vallomások. Van mire építeni... Ezt a könyvet, meggyőződésem, csak olyan ember írhatta meg, aki mentes volt a megidézett kor közelségétől, túlfűtött atmoszférájától, érdekhálójától. Aki a leírt, a megőrzött szavak, gondolatok, a rögzített tények összevetésével próbált eligazodni a történtek szövevényében. Aki a legendák mélyén megtalálta azt a magot, amiből a jelen is kinőtt.

(Folytatjuk)

2018. november 28., szerda

A dió feltörése (2)

Olvasónapló  Sarány István 
Garabonciások c. könyvéről


A "bónusz"-CD
Azt ígértem, hogy ma ténylegesen bemutatom a könyvet. Mert aki rászánja magát, hogy el is olvassa, elejétől a végig, jó ha tudja, mit hol talál a jól megszerkesztett, kemény könyvborítók között (tervezte Miklós Hanna Ingrid)
A hosszúkás könyv, amelynek szerkesztői H. Szabó Gyula és Keresztes Imola, pontosan 306 oldalas (beleértve a tartalomjegyzéket is), s több részből illesztették össze.

Az előszót - amely a könyv végén románul, németül és szerbül is olvasható - Brindusa Armanca temesvári újságíró jegyzi, aki évekig volt a budapesti román kulturális intézet igazgatója. Nem véletlen, hogy őt kérték fel bemutatni a könyv tárgyát: nagyon is jól ismeri azt a közeget, mely a Garabonciás együttes létrejöttének kedvezett. ugyanakkor tanúja volt, amint Temesvár termékeny színhelye lett mindenfajta újító kísérletnek  - igy zenei törekvésnek is.

Következik utána a könyv törzsanyaga: Sarány István szövege, 16 fejezetbe foglalva (11-148. old.); a romániai magyar könnyűzene kialakulásának, illetve a Garabonciás létrejöttének, szerepének taglalása után dr. Albert Ferenc foglalja össze egy utószóban  az 1968-ban indult romániai szellemi erjedés temesvári és ifjúsági vonatkozásait. Írása végén felszólítja mindazokat, akik átélték az eseményeket, hogy emlékezzenek az akkori idők fenyegető jelszavára: "A szó veszélyes fegyver!"
Hogy mennyire  veszélyes, azt olyan művészeti ág története is igazolja, mint az általában lenézett, komolytalannak tartott, szórakozásra való "könnyű" zenéé.

A 149. oldaltól kezdve a könyv terjedelmes Függelék-részt nyit, amelyben helyet kaptak:
- Csutak István, a Garabonciás, illetve az egykori együttes hagyományait folytató Garabonciás - Wandering Magicians vezetője közread egy csokrot az együttes szövegírója, néhai Kinde Annamária dalszövegeiből, illetve a Garabonciás-dalok kottáiból. Lajstromot találhatunk a Függelékben a ma is elérhető Garabonciás-diszkográfiáról (lemezek, klipek, dokumentumfilmek, feldolgozások)
Csutak István, Antal Imre 
szabadtéri próbán a garabonciások a hetvenes években
- Csutak István Személyes fényképalbum személyes fényképekkel (Garabonciás 1974-1981) címmel emlékeit foglalja össze zenésszé válásának állomásairól, képi dokumentumairól. Összefoglalója - szubjektív benyomásainak, emlékeinek összegzése - szerencsésen egészíti ki a könyv elemző, objektivitásra törő szemléletét.
A könyv végén megtalálhatjuk a felhasznált irodalom gazdag jegyzékét (mintegy száz címet, hivatkozást, forrást számláltunk össze), következnek a már említett, más nyelvű szövegek, majd pontos Névmutató egészíti ki a munkát.
Mintegy bónuszként, a hátsó belső borítóra ragasztva található a mai Garabonciás (- Wandering Magicians ) 13 zeneszámot tartalmazó, Biztató című CD-je, ami az elmélettől, a betű világától visszavisz bennünket a zene birodalmába.

Miután sikeresen feltörtük a "diót" - vagyis alkotóelemeire bontottuk a könyvet, következzen egy végkövetkeztetés (amivel természetesen még nincsen vége, hiszen a tulajdonképpeni olvasónaplóval még adósak maradtunk): gazdag, tanulságos olvasmány a Garabonciások - annak mindenképpen, aki átélte a könyvben megidézett kort, de annak is, aki önhibáján kívül kimaradt ebből és csak sejtései, hallomásai, elképzelései lehetnek szülei, nagyszülei letűnt hétköznapjairól.

(Folytatjuk)

2018. november 27., kedd

A dió feltörése (1)

Olvasónapló – Sarány István Garabonciások c. könyvét lapozgatva


A könyv a romániai magyar könnyűzene történetéről szól, konkrétan viszont egy könnyűzenei banda, a Garabonciás létrejöttéről és hosszú pihenő utáni újjászületéséről nyerünk belőle folyamatábrázolást.

Mert ami az ifjúság zenei életében történik Erdélyben (Romániában), a múlt század hatvanas éveinek a vége felé, az beleillik egy folyamatba, ami rövid időn belül látványos sikereket hoz, de nagyon gyorsan el is apályosodik.

A Garabonciás együttes nem az a fecske, amely a tavasz eljöttét jelzi, de megjelenése bizonyosság rá, hogy a kisebbségi magyar könnyűzene gyökerei jó talajra találtak.

*

Szinte példa nélküli ez a könyv, mely a mai Kriterion kiadásában jelent meg Kolozsvárott, még alig hagyták el példányai a zilahi nyomdát, képzelem, mennyi álmatlan éjszakát szerzett szerzőjének, az 1965-ben született Sarány Istvánnak, aki mindössze három éves volt, amikor az 1968-as politikai erjedés rátelepedett a világra, s ezen belül Európára - olyannyira, hogy az addig szinte mozdulatlannak számító közép- és kelet-európai részeket is cselekvésre, megújulásra hangolta. Elgondolom, hogy Saránynak tulajdonképpen a rendelkezésére álló infortmációk, dokumentumok, híradások, korabeli források stb. segítségével kellett átélnie azt, ami számomra s az én nemzedékem számára a fiatalságot jelentette, s amit a néhány esztendővel fiatalabb Egyed Péter a Sarány könyvében is idézett esszéjében ekként jellemez: 

"Ekkor kezdődtek (hozzávetőleg a hetvenes évek közepéig tartottak) Románia legjobb évei: az osztályharc nagyjából lecsengett, az embereknek volt munkahelye, fizetése és lakása, és valóban milliós tömegek nyaraltak a tengerpartokon és a hegyekben, ideológiában ment a szocialista humanizmus romániai változata." (...) Egyed megvásárolhatja élete első (hőn áhított) gitárját, s "ezzel indul életem megélésének és boldogságának a története (mert akárhány valódi zenész vagy zenerajongó beatnikkel beszéltem erről később – és elég sokkal beszéltem –, mindegyik kivétel,
feltétel és ellentmondás nélkül tudta azt állítani, hogy ez volt az élet, amiért érdemes volt… a napfény az erdei tisztáson, a memória mindent besugárzó világossága, a megélés ténye és típusa más megélések számára."

A későbbi Garabonciás együttest életre hívó Csutak István is a korai szabad zenélés jegyében képzelte el további életét. Igaz, akkor még gyerek volt, Petrozsényben eszmélkedett, s dalocskákat szerzet, amelyeknek hírük ment...
De erről majd később. Egyelőre csak annyit szögeznék le, hogy ezt a könyvet meg kellett írni. Mert a mai nyugdíj felé közeledő évjáratokat leszámítva mindenki másnak a benne foglaltak: történelem, mítosz és távoli legenda.
Ködoszlató könyv ez. A romániai magyar könnyűzene születésének a kor sajtójából kihámozható története.
Legközelebb a 300 oldalas kötet részletes leírására kerítek sort...

(Folytatjuk)

2018. november 17., szombat

Valakinek fontosak lettek a Fontos versek

Valamikor, úgy 2005-6 táján még csak játék volt részemről, ismeretlen kimenetelű, sosem kóstolt kaland: elkezdtem "feleselni" a jelenkor költőivel - mindenek előtt erdélyiekkel, zömmel kortársakkal, de nem csak, a kör meg csak szélesedett, már átfogta az egész magyar nyelvterületet. Aztán 50 vers-párbajnál megállapodtam.  Nem akartam túlhajtani az ötletet. Majd az összeállt kötetet elküldtem Böszörményi Zoltánnak, az Irodalmi Jelenhez, ők meg kihozták a Lírai tőzsdét, mely a Fontos versek megnevezést is viselte. 

Azóta 12 év telt el. A későbbiekben megírtam a játék folytatását, a Szemelt verseket, s mindkét anyag fölkerült a Magyar Elektronikus Könyvtárba.

Most pedig, Kenéz Feri figyelmeztetett, hogy látta a kötetnyitó verset az Irodalmi Jelen folyóiratban s gratulált hozzá. (Annyi év után!!!)

Azóta figyelem az internetes lapot. Már két páros verset közreadtak, s igérik, hogy az egész sorozatot hétről hétre lehozzák. Valakinek fontos lehetett a költői játék, amit tiszta szívvel műveltem. Kíváncsian figyelem, hogyan alakul majd a közlés, mely időben mindenképpen elnyúlik majd - talán egy év is beletelik, míg az egész kötet újra napvilágra kerül.