2019. július 28., vasárnap

Cseke Gábor: Megnyugodhat mától a világ…


78 éves születésnapomra, P&G Pusztai posztere alá

megnyugodhat mától a világ

immár végképp nem lesz belőlem
botcsinálta
lóidomító se alpinista se búvár
és a tengerészetről is lemondtam végérvényesen
a jövő nemzedék javára

beleuntam a hosszú gyermekes vágyakozásba
kikezdte idegeimet a süket sóvárgás

csak telt marhára az idő
s a sült galamb nem jött
istennek sem repült erre
más útvonalat választott magának

úgyhogy mától
ágyő színészet pódium
ágyő mozdonyvezetés
ágyő minden amiről néha már csak 
rémálmodok

2019. július 29.

2019. július 27., szombat

Roskadó karosszék (24)

Benedek István – Marcell fia, Elek apó egyik unokája, tapasztalt elmeorvos – egyik kedves szerzőm. Művei pedig kedvenc olvasmányaim közé tartoznak. Szeretem sokoldalúságát, széles körű irodalmi érdeklődését és érzékenységét. Mindenre odafigyel az életben, és amit fontosnak tart belőle, arra határozottan, tanulságosan és értelmesen reagál. Úgy tűnik, mindenhez ért. Pedig inkább csak elvei vannak, amelyek szűrőjén át szemléli a világot.

Irodalmi tanulmányai, kritikái, esszéi külön kötetbe kívánkoztak a Magvető indította életmű-sorozatban, s 1978-ban jelentek meg, Az író lelke átfogó cím alatt. Ebben nem átallja bevallani, hogy bárkiről írjon is, az egyúttal róla szól. „Büszkén vállalom – írja –, az »író lelke« mindig két íróé, a másik én magam vagyok.” 

Képzett lélekismerőként nem csak a beteg lelkek ismerője és gyógyítója, de az alkotó, a művész-lelkek sajátosságainak is a felismerője. Ha felsorolnánk alább néhány kedvencét, rájönnénk, hogy az emberi lelkeket levetkőztető, különös személyiségű szerzők vonzzák elsősorban. Mint amilyen például Dosztojevszkij. Nagy figyelmet szentel a nagy orosz klasszikusnak. De csodálja Thomas Mannt is, egyik nagy kedvence Antoine de Saint-Éxupéry, izgatja a Karinthy család alkotóinak a sorsa, egymáshoz való viszonyuk, egymás művészetére gyakorolt hatásuk, kedveli Bálint György publicisztikából emelt irodalmi életművét, érdeklődve boncolgatja a neurotikus irodalmi jelenségeket, melyeket a társadalmi bomlás jeleiként könyvel el, érdekes fejtegetést tesz közzé az irodalmi szemérmesség és pornográfia tárgykörében – de ezzel csak azt jeleztem mostanig, hogy a sokoldalúság Benedek István mindennapi kenyere. Pótolhatatlanok személyes és hiteles adalékai az általános Benedek Elek-portréhoz, s bár szubjektív, de fontos megállapításokat tesz Bartók Béla zenei zsenijéről, alkotói környezetéről. 

Ő az, aki éveken át vendégül látja „Aranyketrecében” Karinthy Frigyes nagyobbik fiát, Gábort, az igen tehetséges, ma már kevéssé ismert lírai költőt, akit József Attila és Radnóti Miklós között és nagyjából ezek magasságában helyez el értéklétráján.
Megrendítő esszét olvashatunk a Karinthy család magyarországi és párizsi ágának egymásra találásáról is, mint ahogy olvasásra és figyelemre érdemes minden, amihez a szerző csak hozzányúl. A Találkozás a Kis herceggel nem csak Saint-Exupérynek állít emléket, hanem magáról is elárul valamit: a végtelen magányosságot, amelyből művei által próbál kitörni. Jeles francia kedvencéről írja, de Benedek Istvánra is érvényes az alábbi megállapítás: „Egyedülálló jelenség. Az »egyedülálló« szónak kettős az értelme: Saint-Ex lényének, életfilozófiájának, irodalmi működésének egyaránt legfőbb jellemzője a magányosság. Nem »elidegenedés«, hanem végzetes egyedüllét, amivel soha sem tudott sem megbékülni, sem megbirkózni.”

Nem véletlenül nevezik polihisztornak is Benedek Istvánt. Egy teljes embert láthatunk magunk előtt, műveit olvasva – olyat, amilyen mi talán csak álmainkban lehetünk.

2019. július 14., vasárnap

Roskadó karosszék (23)

Terjedelmes riportkönyv a Jesús Torbado-Manuel Leguineche írta, titokzatos című munkája, A rejtekhely.  1977-ben jelent meg Barcelonában, négy évre rá hozta az Európa, Xantus Judit fordításában. Személy szerint a címe vonzott leginkább, meg maga a téma: a spanyol polgárháború bujkáló exponáltjainak sorsáról, túlélési stratégiáiról szólnak a benne elmesélt (sokszor egyes szám első személyben) élmények.
A szerzők, érdekes módon, nem pártoskodnak. Elismerik - a tények alapján -, hogy a spanyol polgárháború totális káosz volt önmagában is, s még nagyobb zűrzavart hagyott maga után, nem beszélve a győztesek bosszúálló terrorjáról, ugyanakkor itt-ott felvillanó személyi emberségéről. Az üldözöttek pedig, akik meg voltak győződve róla, hogy ha a hatalom kezébe kerülnek, halál vár reájuk, a legrosszabb esetben átálltak a túlsó oldalra, s aki valamikor a köztársaságiak oldalán harcolt, abból Franco katonája vagy rendőre lett - mindegy, csak életben maradjon.

A rejtekhely viszont a menekülőkről, a bujdosókról szól. Akik képesek voltak akár két-három évtizedig is egy padlássarokban, bedeszkázva, örök félelemben, szinte mozdulatlanul tengetni életüket, legtöbbször az otthonuk közelében, vagy éppen menyasszonyuk gazdaságában. Volt, aki egy trágyadomb mellett vájt gödröt magának s oda feküdt,  ha forró volt a levegő, márpedig az élménybeszámolók szerint a rendőrség becsülettel végezte a feladatát: következetesen vegzálta a körözöttek ismeretségi körét, szűkebb rokonságát. A vallomások alapján azt is mondhatjuk: tudták, hol kell keresni a "bűnösöket", de lehet, hogy nem  mindig akarták pontosan tudni s olykor szemet hunytak a valóság fölött. Hiszen ugyanannak a népnek a fiai voltak... Az üldözötteknek pedig legtöbbször az volt a bűnük, hogy választott faluvezetők voltak a köztársaság idején, netán tüntetéseket szerveztek, agitáltak a munkások között, vagy egyszerűen befújták őket, mint "vörösöket". Olyan esettel is találkozunk, hogy az egyik rejtőzködőt éppen saját leánya árulja el, akit férje bujtat örökség része megszerzésére. Legtöbb bujkáló nem bízik az időközben kiadott amnesztia rendeletekben, mert a hírek arról szólnak, hogy a legtöbbjük, aki jóhiszeműen feladta magát s jelentkezett a hatóságoknál, ráfázott hiszékenységére és a mártírok sorsában volt kénytelen osztozni.

A szerzők szándékairól frappáns előszó számol be, s ebből az is kiderül, miért nyúltak annyi évvel az események után a témához, s miért tartották fontosnak tényirodalmi formába önteni. Érdemes idézni belőle:

"ELŐSZÓ-BEVEZETŐ NEGYVEN ÉVNÉL FIATALABB  SPANYOLOK  SZÁMÁRA
(Franco-terror, menekülők, bujkálók, mérhetetlen bosszúvágy)

1936. július 18-án kezdték el a spanyolok kaszabolni egymást. A történetírók államcsínyről beszéltek és beszélnek, katonai lázadásról, felkelésről, keresztes hadjáratról, polgárháborúról, a világháború főpróbájáról, a demokratikus kormány ellen irányuló jobboldali támadásról... Ennek a könyvnek a szereplői - saját felelősségükre - elsősorban rémtettekről beszélnek.
Minekünk a legjobb esetben tudományos fogalmaink lehettek a háborúról (mint minden olyan spanyolnak, aki a francóista győzelem után született); külföldi történészek műveit olvastuk, steril, bizonyos szempontból romantikus elképzeléseink voltak: valahogy olyasfélének láttuk ezt a háborút, mint a Napóleon seregei ellen viselt háborút... 

Spanyolországban végül is megvalósult a demokrácia, és annak is van lehetősége, hogy megszilárduljon; a spanyolok hetven százalékának ugyanilyen a háborúról vallott felfogása, a háború következményei egyáltalán nem érintenek bennünket, még ha apáink aktívan vettek is részt a háborúban... Több száz órát beszélgettünk a háború leglátványosabb él legkülönösebb szereplőivel, lejegyeztük a beszélgetéseinket, és hirtelen új színben láttuk a háborút: rettenetesnek. Tekintsünk el egy pillanatra a történtek társadalmi és politikai vetületétől, és nézzük meg, hogy mi történt az egyes emberekkel, hogy mi minden történt egy-egy emberrel és a közvetlen környezetével. És akkor eltűnnek a hősök, szertefoszlik a tábornokok stratégiája, a politikusok magasztos gondolatai, eltűnik még a hazafias érzés, a vallási, a közgazdasági indíték is... és csak bűzös vértócsa marad, melyben férfiak, nők és gyermekek gázolnak; ámokfutók kergetik őket; ritkán látott ilyet az emberiség."

Szerzők nem túloznak: már-már hihetetlen történeteket kapunk tőlük, első kézből, az átéltség hitelével, anélkül, hogy a példatárat menet közben elapróznák. Gyakorlatilag 18 rejtőző élettörténete sorakozik fel, a hozzájuk kötődő emberek viszonyulásával együtt. Vannak jókora regényre való sztorik is a könyvben, illetve nem mellőzik a rövid lefutású, "szimpla" történeteket sem. Ami ezekben tanulságos ésijesztő, az az, hogy a jelek szerint többen haltak meg s pusztultak el a politikai megtorlás révén, mint a kimondott harci műveletekben. A háború ez esetben tehát eufemisztikus szó: igazából vérengzésről kellene beszéljünk, az öldöklés kényszeréről és mámoráról, amely a spanyol események idején mindkét oldalt képes volt végzetesen megfertőzni. 

Válogatási szempontjaikat a szerzők - maguk is aktív újságírók - ekként fogalmazták meg: "Ez az antológia persze több kötetből is állhatna, a vakondok életéből egész kis enciklopédia kerekedhetne ki. Szinte nincs olyan spanyol város, városka, falu vagy falucska, melynek egy-egy lakója ne bujkált volna legalább néhány hétig. Bujdostak a jobboldaliak és a baloldaliak, a fasiszták és a vörösök... Ami a választásunk szempontjait illeti, és azt, hogy mennyi helyet adtunk egy-egy szereplőnek, az általános érdekesség és a változatosság szempontjait követtük; és természetesen nem hagytunk ki egyetlen nagy bujkálót sem, akik mindössze tízen több mint háromszáz évig éltek elrejtőzve. ...Harmadik személy által elmesélt történeteket várható érdekességük ellenére sem használtunk fel. így aztán nem írjuk le annak a tucatnyi vakondnak a történetét sem, akikről pedig pontos adataink vannak... Nem szerepelhetnek mindnyájan ebben a könyvben, ennek a drámai küzdelemnek már a bajnokai is rengeteg helyet foglalnak el. Ami a vakond megjelölést illeti, nagyon régen született meg, az egyiküknek, don Saturnino de Lucasnak az elbeszéléséből; ő maga hasonlította a létét ennek az állatnak az életéhez. Később többen is ugyanazt a képet használták. Nem pejoratív kifejezés tehát. Egyébként sem akartuk értelmezni, megítélni vagy elferdíteni az életüket. Az elbeszéléseket úgy közöljük, ahogy ők maguk mesélték - sokszor csak több hónapos rábeszélés után -, ahogy a több órás beszélgetésekből kialakult. Ha van valami értelme a sok rettenetes szörnyűség felfedésének, talán az, amit maguk a hőseink említettek több ízben is: az, hogy meggyőzzük az olvasókat, hogy egy nép nem adja meg magát az olyasfajta látványos őrületnek, mint amilyen 1936. július 18-án tört ki Spanyolországban, hat, illetve hét évvel azelőtt, hogy ennek a könyvnek a szerzői megszülettek."

Az ember képtelen együltében olvasni egy ilyen könyvet; ám ha nagyon elaprózza, akkor elveszíti a fonalat és nem látja át az egészet. Márpedig minden, ami egy-egy polgárháborúban történik, bárhol a világon, az emberiség megrendült józanságát vádolja.

2019. június 25., kedd

Roskadó karosszék (22)

A címlpon Dudás Sándor rajza
Ilyen könyv se járt még a kezemben: siket és nagyothalló (magyar) költők antológiája Megjelenési év: 2007. Kiadta a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége (sinosz). Előtte csipán 1990 tavaszán jelent meg, szinte csak házi használatra hallássérült verselőket csokorba szedő, kis példányszámú antológia (Csöndharang címmel). Filológiai képzésem dacára hirtelen nem is tudnék megnevezni olyan élvonalbeli költőt-írót, aki beleillene e rendhagyó csoportba. 
Lehet, hogy nem termett kiugró teljesítmény a gyengén vagy egyáltalán nem halló verselők körében, de Madárharc c. antológiájuk – mely felöleli az egész huszadik század termését – tanulságos olyan szempontból, hogy milyen versvilágot építenek azok, akik számára a világ nem üzen különböző hanghatásokkal. A kötetet szerkesztő Dudás Sándor, maga is az antológia egyik szerzője, így vall magukról: „A költészet nem ismer előítéletet! Akik tollat ragadnak, s nekivágnak az alkotás olykor felemelő, többnyire keserves útjának - elmenekülnek a belső hangok felé. Szerzőink ilyenformán teljes életet éltek-élnek, hiszen egy-egy remekműben, megalkotásukban elmerülve, átélik az írás-olvasás egyetemes élményét.”
Ezt a szempontot követtem, végiglapozva az antológiát, kiválasztva az említésre érdemes költeményeket, minden külön kommentár nélkül.
Bevezetésül egy…

Ajánlás

Kinyújtott kezem nem kér, hanem ad, 
Szokatlan dolgot, furcsa dalokat, 
Mik eddig a léleknek ismeretlen 
Mélységében zengtek, zakatoltak.

Nem azt dalolom én, amiről 
A hallók boldog koncertje szól. 
Néha úgy tűnik az ép fülnek -, 
Mintha valaki sír valahol…

Könnyes, mosolyos, szívhez szóló 
Dalaimmal köszöntök rátok, 
Csupán azt kérem én tőletek, 
Hogy megértéssel olvassátok…

Cz. Varju Mária

***

Bogner Gyula (1901-1994): Őszi tájkép

Mikor a tájra pára ül, 
a szél tar ágon hegedül, 
a dombtetőn pipál a csősz: 
- akkor már újra itt az ősz.

Mint egy pompázó tűzmadár 
elillant már a drága nyár, 
de miénk, amit itt hagyott: 
a dúsan rakott asztagok.

A torkos rigó ott csereg 
ahol már érik a gerezd, 
és mint csillogó ezüstszál 
vitorlázik az ökörnyál.

A bárányfelhős ég alatt 
lármásán húz egy lúdcsapat, 
mely most a nyártól elköszön 
s majd új tavaszra visszajön.

A napsugár, mely égetett, 
mint fáradt vándor lépeget, 
nyomában hűs árnyék halad, 
míg elnyeli az alkonyat.

Mély csend honol a táj fölött,
 ember és gép elköltözött, 
csak emlékekben él tovább: 
egy dal, egy csók, egy szál virág.

Halkan zizzen a rőt avar, 
mit léptem itt-ott felkavar. 
Ketten vagyunk: az ősz meg én. 
Az őszi tájban ősz legény.

És hogyha jő az őszi est: 
- miért? és meddig? - kérdem ezt.
A nyarak mennek csendesen... 
de nem válaszol senki sem.

Bánhidi (Borbás) Lajos (1936-2007): Ámítás

Én azzal ámítom magam:
nem igaz,
hogy vannak hangok.
Hangtalan
a fal, ha pattog.
Tudom,
cintányér
s dob pereg.
Gongütésre
nincsen gondom.
A szemmel fölfogott képeket
meglátható
hangokra bontom.

Dudás Sándor (sz. 1949) 

Mozgó csönd

Szemeim elé dobta 
szájmozgását a tenger, 
Isten eltanulhatatlan 
beszéde.

Nézem a hullámokat 
s nem értem 
lelkem legközelebbi 
rokonát.

Miért
a megszólalásig néma
négy elemmel
üzen?
Miért a füvek, fák
jelbeszédével?
Kinek bolygók,
sorsok peregnek
ujjain,
aki engem
a mozgó csönd
szájmozgáshullámaiba
vetett,
miért
nem szólal
meg ő maga?

Jegenye

Mióta eszmélek, itt áll 
ablakom előtt. Írás közben, ha
 töprengve kinézek, szív formájú ,
leveleivel értő-kedvesen biztat.

A hajnali fényben súlyos 
lombzsoltárokat énekel 
szememnek. Többet tud nálam 
csendről, szélről, madarakról.

Titkunk: éjjel lejönnek 
ágaira a csillagok. Hármasban 
beszélgetünk, amíg csak álomba 
nem ringat a közös csend.

Gyengéné Fogarassy Margit (1892-1972): Vakság felé

A végzet - szörnyű, vad, sötét madár, 
Amely mindig fejem felett lebeg -
Lecsap reám egyszer könyörtelen, 
És akkor... akkor... én, jaj, vak leszek.

Sziromcsodákat bont a kikelet, 
Kalászt dajkálnak szent sugárkezek 
Aranybíborba öltözik az ősz, 
De én nem látom, mert én vak leszek.

Lesz szivárvány. És néma éjszakán 
A tó tükrén a csillagfény rezeg, 
Lesz délibáb, lesz táncos hópehely, 
De nem nekem, mert én már vak leszek.

Szíven markol a kínzó fájdalom: 
Hogy nemsokára elhagy minden fény. 
De halk-szelíden bíztat Jézusom: 
Ne félj, világítok majd néked én.


Kováts Ilona: Így igazi (Meditáció)

A denevér sorsa
ó, de mostoha! 
Nem fogadják maguk közé
őt soha 
a madarak, hiába, hogy
szárnya van. 
S emlősök se, mivel neki
szárnya van!

Nagyothalló sorsa
éppoly mostoha, 
nem fogadják maguk közé
őt soha 
a jól hallók, csupán azért,
mert siket, 
a siketek meg azért, mert
nem siket!

S. Pohánka Margit (1894-1945): Enyém a csend

Enyém a csend,
Enyém örökös, ólomsúlyú szárnya, 
Zengő akkordok jutottak teneked; 
S e messze váló sorsfolyamon által 
Aranyhidat vont közénk a költészet. 
Ám lantod húrján másnak szól a dal, 
Simogató csókként felém hogy is lengne! 
S disszonáns hangom hogy vegyülne hozzá! 
Sebzett s bénult szárnyú madár 
Magas régiókban vajon mit keresne!?

Enyém a csend...
És érzek a lét tündöklő mezéből
Rám lopódzani egy halvány sugarat:
Éji órán az álom bűv-hatalma
Elérhetetlen üdvként nékem ad...
Szívünkre omlik lágy rózsaszirom,
És ajkunk bűbájos, gyönyörű igézet...
S vallom, hogy nem vágyom se többre, se másra
Csak hallgatag s észrevétlen
Szeretni, szeretni, szerethetni Téged…

K. Tóth Éva (1947): Csönd

Mióta készülök
elmondani a CSÖNDET -
nem szánalomért,
s lehet a szó téged el sem érhet -
hová nem jut el a bogárzümmögés,
madárdal,
süvítő szélben a fák
földig hajló bánata,
felhők villámló csatája,
az ősz könnye,
kopogó, ezüstlő esőcseppek,
hűvös estén rőzselobogás,
gallyak ropogása,

hol a szeretet mindig 
szemet csípő füst, 
pára…

Cz. Varju Mária (1897-1997): Hej, ha én hallanék…

Hej, ha én hallanék, milyen boldog lennék, 
Reggeltől estélig egyre énekelnék…

Két marokkal szórnám szét a boldogságom, 
Hadd legyen mindenki boldog a világon!

Ne búsuljon többet miattam az anyám, 
Örömtől sugárzón tekintsen rám apám.

Hej, ha én hallanék, azonban hiába... 
Tétlenül minek is várok a csodára.

Van két ép szemem és ügyes, munkás kezem, 
Mellyel megkeresem a napi kenyerem.

E csöndességben is boldog lehetek még, 
Dalolhatom és is az öröm énekét...


Összeállította, válogatta: Cseke Gábor

2019. június 24., hétfő

Roskadó karosszék (21)

A lassan feledésbe merülő, néhány évtizede még kellő, megérdemelt figyelemmel kísért szovjet irodalomnak örvendetesen még napvilágot láttak legjobb hajtásai.
Igaz, azóta a keletről , a volt szovjet térségből érkező irodalmi piac „kissé” átrendeződött, de a jó, a tartós művek fénye alig fakult.
Borisz Vasziljev nem csak érzékeny és értékelt prózaíró és színpadi szerző, de a szovjet társadalomban felnőtt, abban élő mindennapi ember lelkületének értő „mérnöke” - valódi józsefattilai értelemben.
Alig százvalahány oldalra rúgó, világhírű kisregénye (A hajnalok itt csendesek; de ismeretes a mű Csendesek a hajnalok címváltozattal is) nem csak rendhagyó olvasmány, hanem az egyik legérdekesebb szovjet háborús  filmhez nyújtott páratlan nyersanyagot – olyannyira, hogy készítői gazdag képi ihletésű, két részes játékfilm forgatásához elegendő anyagot találtak benne s hoztak a kisregény szelleméhez hűen felszínre – anélkül, hogy a cselekmény akár egy csöppet is felhígult volna! Ráadásul a kisregény hatáshálója sem sérült az adaptáció során, ami ritkán történik meg…
A cselekmény különben nem csak az autentikus szovjet miliőhöz képest enyhén abszurd: a második világháború oroszországi színterein zajlik, valahol a szovjet északon, ahol a szemben álló felek állóháborúra kényszerülnek, a harci cselekmények ritkán elrendelt felderítésekben és a hátország civil lakosságával való együttélés hétköznapjaiban csapódnak le.  A helyszínül választott orosz faluba beszállásolt szovjet csapatok életmódja egy idő után mind a civil, mind a katonai szférában gondokat gerjeszt, ezért az egység parancsnoka segítséget kér feletteseitől: a gyakori letolások helyett küldjenek olyan utánpótlást neki, akik nem néznek a pohár fenekére és akik nem zaklatják a helyi asszonynépet. Felettesei fintorognak, majd megfenyegetik: teljesítik kérését, de ha az újoncokkal se boldogul, akkor… És itt fenyegetés következett.
A napokon belül megérkező segélycsapat több gondot jelentett, mint megkönnyebbülést: „A ház előtt két sor álmos lány várakozott. Azt hitte. Álmodik, hunyorgott, de a harcosok zubbonya most is éppen olyan elevenen domborodott ki, mint az előbb, azokon a helyeken, amelyeket a szolgálati szabályzat nem említ, és a sapkák alól huncutul kandikáltak ki a legkülönbözőbb színű és formájú tincsek.”
Cseberből vederbe… A vodkázó és asszonyoknak szelet csapó katonák helyett tapasztalatlan női harcosok rendhagyó életkörülményeit kell biztosítani – úgy, hogy a harci fegyelem pillanatig se szenvedjen csorbát. 
A parancsnok, aki maga sem veti meg a szépnemet, de a fegyelemnek is elkötelezett híve, egyre zavartabban érzi magát a női környezetben – hogy összeszokjanak, felderítésre visz néhányat a lányok közül, s megpróbálja őket a harci feladatokhoz idomítani. Váratlanul ellenséges felderítőkkel találkoznak, akikkel macska-egér harcba kezdenek, amelyben a németek túlereje és harci fegyelme győzedelmeskedik. Igaz, hogy a parancsnok és a rendre eleső női harcosok végül is együtt érző, összetartó közösséggé forrnak, de már késő; a változás már csak az olvasó lelkében megy végbe…

Hasonló üzenete van a kisregényt kiegészítő, A legutolsó nap c. elbeszélésnek is, amely az elsőnél is rövidebb, ám jóval szabványosabb írás. A szolgálata utolsó napját töltő eszményi rendőr a nyugdíj előtt még végigjárja körzetének problémás eseteit és újraéli az általa megoldódni látszó társadalmi konfliktusokat, míg egy óvatlan pillanatban naiv humanizmusának áldozatává válik: egy veszélyes bűnöző, akinek a nyomára bukkan, nem átallja legyilkolni a feladatát teljesítő rendőrt. Hatásos, de nem teljesen élethű helyzetkép ez utóbbi a szovjet társadalomról. A címadó kisregény azonban „viszi” az egész könyvet. Aki meg teheti, nézze meg a filmet is, a youtube csatorna jóvoltából.

Csendesek a hajnalok (1972) 1/2 

Csendesek a hajnalok (1972) 2/2 

2019. június 16., vasárnap

Roskadó karosszék (20)

A Távol-Kelet, Kőrösi Csoma Sándor példája, a magyar őshaza (s benne az ősök nyomának) keresésének tüze nem hunyt ki a XIX. század utazási romantikájával. A nagy elődök példájával megteremtődött a magyar orientalisztika (méghozzá rangos változatban), s a tudomány művelői.
Akik nem egy esetben lebilincselő olvasmányokat is letettek az asztalra egzotikus tapasztalataikról.
Ilyen sokat próbált sikerszerző és orientalista tudós Ligeti Lajos, aki a huszadik század harmadik-negyedik évtizedében hosszú éveket töltött Észak-Mandzsúriában és Belső-Mongóliában. Sárga istenek, sárga emberek című útleírása (Kentaur Könyvek, Budapest, 1988) az ottani lámakolostorokban eltöltött hónapok tapasztalatairól számol be – olyan egyedi élményekről, melyekben kívülről érkezett idegenek csak igen ritkán részesülnek. Ligeti komolyan vette magára vállalt küldetését: az alázatos és alapos megismerés türelmével kopogtatott be a mindinkább kínaivá színeződő mongol láma-társadalom ajtaján, megosztotta velük mostoha életvitelüket és -körülményeiket, elviselte emberi gyengeségeiket, de akármilyen nehézség dacára maximálisan igyekezett tanulni környezetétől, gazdag dokumentumanyagot szerezni annak a népnek az életéről, gondolkodásáról, mely valamikor őseink elődeivel érintkezhettek.

„Nem vadászkalandok után vágytam, s nem is egzotikus élmények vonzottak erre az útra, hanem szigorúan tudomános problémák. Egyetlen szolgával utaztam Mongóliában, valósággal vándoroltam kolostorról kolostorra,, mindenütt együtt éltem a kolostorok népével. Olyasvalamit láttam, amit nagy expedíciók nem láthatnak: zavartalan, mindennapi életüket. Tanúja voltam bajuknak, örömüknek, s láttam a szürke hétköznapok egyhangúsága mögött egy vallás pusztulását, és egy valamikor féktelen, erős nép sorvadását” - vallotta könyvében a szerző.

Útirajzát olvasva magunk is átélhetjük vele együtt a mindenhová beszüremkedő kínai hódítás hatásának pusztító áldatlanságát, megismerhetjük a mongóliai lámatársadalmat, amit elsősorban nem a vallásos meggyőződés, inkább a megélhetési hagyományok tartanak fenn. Ligeti lépten-nyomon tapasztalja, hogy „a kolostorok nemcsak a vallási élet központjai és a puszta fiai műveltségének, írásbeliségének legfőbb őrizői (ha mindjárt egyoldalúan is), hanem hogy ezek a templomok és kolostorok voltaképpen nagy-nagy temetők is. Temetői a mongol élet anyagi javainak és férfiúi erejének. Ami szépség és gazdagság a mongol ég alatt megtermett, az majdnem mind idevándorolt az istenek oltárára, vagy az Élő istenek zsebébe, a puszták palotáinak szépítésére, javítására. Még ennél is jóval súlyosabb az a másik adó, amit fizetnie kellett a nomád családnak: odaadni a telhetetlen templomoknak, kolostoroknak fiai javát, virágát. Amelyik családban három fiú van, abból kettő okvetlenül a kolostoroké, mert a családnak minél több tagja lakik a kolostorokban az istenek szolgálatában, annál nagyobb a család erénye és dicsősége. Közben a nemzetség persze számban és erőben gyöngül, hiszen helyrehozhatatlan érvágást jelent minden törzsre és nemre a soraikból nagy számban kiváló férfiak nőtlen életre kötelező papi rendbe vonulása.” 
Saját bőrén tapasztalja, mily szegényen és nyomorultul tengődik a lámanép, hogy tehetetlenül vergődik az égiekkel szembeni bűn, az ügyeskedés és a vallásos elvek szüntelen megszegésének árnyékában. Jobb sorsra érdemes, amúgy tudós lámái vagy iszákosak, vagy a játékszenvedély rabjai, vagy ópiumfogyasztók, tivornyázók, nem egyszer útonállók, rablóbandák tagjai – olyanok, akár a rétegekre, egyénekre hulló társadalom maga. És mindent maga alá gyűr a szüntelenül terjengő kínai hatalom, egy gyökeresen más kultúra diktatúrája – ebből kell a szerzőnek kihámoznia a még élő hagyomány maradványait.
Visszafojtott lélegzettel olvastatja magát a könyv – amúgy ez Ligeti Lajos valamennyi (tudományos) útikönyvére jellemző. Csak sajnálni tudom, hogy egyelőre csak egyhez volt szerencsém – de ahhoz aztán szerencsém volt! (Sajnáltam, mikor a végére értem...)

2019. június 13., csütörtök

Cseke Gábor: A tücsök (el)hallgatása

Pusztai Irina: A tücsök és a hangya
(La Fontaine illusztráció)
valamikor
az éjszaka kellős közepén
1 és 2 óra között
mikor a legmélyebb az álom
erkélyünk tücske
hirtelen
elhallgatott

a végtelenül monoton
idegesítően kitartott
végtelen hangsor
váratlanul fennakadt
az est és a reggel között
mint ködpamacs a fa lombján

párnámat gyömöszölve
gyűrögetve tűnődök
mi lehet az elhallgatás
oka

ezért hát mindent számításba
veszek alább:

1. hallgatni minden tücsöknek szíve joga
2. fenyegetés, ellenség váratlan közelítése
3. kezébe került La Fontaine hírhedt meséje (A tücsök és a hangya)
4. sajnálatosan kimúlt (feldobta a talpát)
5. elégedetlen volt a sikerrel
6. rájött, hogy kár a gőzért
7. hirtelen más erkélyt választott magának
8. gyűjtögető életmódra váltott
9. „eltörött a hegedűm, nem akar szólalni...”
10. unta már a banánt
11. csak…

még lett volna, de belealudtam a gyötrődésbe
s az éjszaka többi része némán telt el
szorongó szívem kattogott
hónom alatt
s reggelig a tücsök
máskor agyonhallgatott süket
egy lére menő melódiáját
fújtam emlékezetből
megállás nélkül 
valahol a jó remény és az őrület
határán