2019. május 4., szombat

Roskadó karosszék (16)

A gyorsabb haladás végett (is), ezúttal három könyve(cské)t markolok föl, merthogy ugyanabban a pászmában vágnak rendet, s nagyjából ugyanabban az időszakban: 1988 tájékán. A közép-kelet-európai rendszerváltások előtt. Az akkori lazító, finomvegyes hangulatban. 

Amikor az erdélyi magyarok (de nem csak) menekülni kezdtek Romániából, méghozzá tömegesen, s a kezdeti arányokhoz képest aggasztóan növekedő számban. Olyannyira, hogy ezt a témát már a vérbeli újságírók, publicisták  se hagyhatták ki.
Nem beszélve a magyarországi társadalomról, melynek, tekintélye megóvása végett valamiképpen lépnie kellett a jelenség kezelésében.

Itt van mindjárt három, 1988-ban megjelent fűzött könyv, nagyjából azonos terjedelműek (kb. 150 lap). Szerzőik: dr. Kende Péter (Erdélyből jöttek. Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó),
illetve Forró Tamás-Havas Henrik: Ki tudja, merre... Háttér-könyvkiadó).
Ez utóbbi szerzőpáros (a kor sztárriportereinek számítottak) jegyezte a harmadik említett könyvet is (Láger. Háttér könyvkiadó), mely ha szigorúan nem is, de nagy vonalakban ugyanazt a vonulatot képviseli, mint az első kettő - éppen csak a Magyarországról szökve emigráló, osztrák menekülttáborokban sorsukra váró magyar állampolgárok életérzését és motivációs hátterét gombolyítja fel.

Szöktek tehát az emberek, innen is, onnan is. Hogy miért? Az nagyjából kiderül a könyvekből. Persze, hogy az 1988-ban megrajzolt kép mennyire reális, az akkor elérhető információk mennyiben állják meg ma a helyüket, erősen vitatható, amiként az is, hogy az addig vállalhatatlannak tűnő témák miért váltak máról holnapra "időszerűkké", olyannyira, hogy hirtelen szóba kerüljön az olvasók tájékoztatásának szempontja is...

Úgy tűnik, az említett riportkönyvek azt jelzik, hogy a téma túlcsordult a "néma nyilvánosság" peremén. Olyan realitássá vált, amiről "mindenki beszélt", de csak nagyon kevesek bírtak hiteles információkkal. Ugyanakkor a problémákat valamiképpen kezelni kellett, hogy ne feszítsék szét a meglévő kereteket.

A Debrecen c. lap például 1988 márciusában kéretlenül is partizánszerepet vállalt a tájékoztatásból - tudjuk meg Havas Henrikék Ki tudja, merre... c. könyvéből -, ami minden vonalon borzolta a kedélyeket. A lapszámot kétségbeesetten visszavonták, bezúzták.

"A március 4-ei  szám címlapján egy ideiglenes tartózkodásra jogosító igazolás képe volt látható, melette nagy betűkkel két kérdés: ÓHAZÁBAN? ÚJ HAZÁBAN? Mellette pedig apró betűkkel: „Gyorsan átért a hír, hogy a romániai magyarokat nem küldik vissza,  azóta számtalan útlevelet és kishatárátlépőt cseréltek a rendőrségek ideiglenes tartózkodási engedélyre..." A lap második és harmadik oldalán fényképes riport tudósított a Magyarországon maradás lehetőségeiről. A riport helyszíne a katolikus plébánia volt. Talán ezzel is magyarázható, hogy a megjelenés napjának délelőttjén a megyei pártbizottság titkára telefonált a lapkiadó vállalat igazgatónőjének, ő pedig a lap főszerkesztőjének, hogy azonnal szedjék össze az utcai standokon lévő példányokat. Csakhogy ekkorra már a mintegy ötezer példányban megjelenő újság eljutott minden előfizetőhöz, az éppen Debrecenben tartózkodó romániai magyarok pedig tízesével-húszasával vásárolták a pavilonoknál. Így az utcára kerülés után alig két órával már csak néhány száz példányt sikerült összeszedni. Az esetleges utánnyomás megakadályozására megsemmisítették a még ki nem szállított példányokat, továbbá a betördelt szedést és a nyomdai lemezeket is. Ez a bizonytalanságból és politikai tisztázatlanságból fakadó akció eredménytelennek bizonyult, hiszen a romániai magyarok ennek ellenére oyan  hivatalos állami  kiadványhoz jutottak,  amely pontosan, tényszerűen tudósított a Magyarországra áttelepedés lehetőségéiről."

Ez lett volna a csap, amely megindította az áradatnak tűnő kivándorlást? A mai megszokott mobilitási értékekhez képest az akkori számok nevetségesen alacsonyak (az Erdélyből jöttek szerint: 1986-ban még csak 3284 erdélyi magyar kérvényezte letelepedését az anyaországban, egy évre rá számuk a duplájára nőtt. Úgy tűnik, az akkori magyar társadalom tűrőképessége akkor meglehetősen alacsony volt - nehezen volt képes a meglevő törvényes rendelkezések alapján kellő megoldást találni. A hatóságok belső rendelkezésekkel próbálták kezelni a helyzetet, óvakodtak mindenfajta nyilvánosságtól. Így kerülhetett sor olyan abszurd helyzetekre is, amilyenről Kende Péter számol be idézett könyvében. A vöröskeresztnél tett látogatása idején, az Erdélyből jötteket eligazító irodában tartózkodik, amikor...

"Apró, felénk fiatal lány ül az asztalhoz:
- Nekem az a problémám, hogy van egy négyéves fiam, azt elvitte a férjem és eltűnt vele. Most született meg a kislányom, de még bent van a kórházban, nem tudtam kihozni onnan, mert nincs hova vinnem. - A vöröskeresztes még nem érti:
-Mikor jött át?
- Honnan?
- Hát Romániából.
- Romániából? Én életemben nem jártam ott.
- Akkor miért idejött?
- Azt hallottam, itt tudnak segíteni lakásügyben, azért jöttem ide, mert nekem nincs lakásom, pedig a kislányomat szeretném kihozni a kórházból.
- De kérem szépen, itt az Erdélyből érkezettek dolgaival foglalkozunk!
- Hát igen, hallottam, hogy az erdélyieknek tetszenek az ügyeit intézni, de azt is mondták, hogy ők kapnak lakást, és én azt gondoltam, talán kaphatok én is, még ha nem is Erdélyből jöttem. A férjem úgy elszökött a fiammal, az is lehet, éppen Erdélybe mentek, bár nem tudom, mit keresnének ottan.
- Hát ez nem így van, mi az erdélyieknek sem tudunk lakást adni, ők is általában munkásszállókra, meg ehhez hasonló helyekre mennek. A maga gondja nem ide tartozik, jöjjön, felviszem ahhoz a kolléganőmhöz, aki ilyesmikkel foglalkozik."

Az anyaországiak és az átszökött erdélyiek közötti feszültség (ami később nőttön nőtt) itt még csak vígjátéki formában, de meglehetősen reálisan jelentkezik - az említett könyvek ezzel is foglalkoznak, de inkább azt igazolják ismételten, hogy a magyar társadalom vezetői foglalkoznak a kérdéssel, amennyire tudnak s a törvényadta kompetenciájuk engedi.

Mindaz viszont, amit a romániai, erdélyi valóságról begyűjtenek a menekültek tájékoztatása alapján, erősen kétes értékű, felszínes, pletykaszintű. Mindezek dacára a három könyv jól jelzi, hogy az elvándorlás, a bevándorlás, az emigráció - egyszóval a migráció - nem csupán a más népek életében jelenthet "megoldást", de a magyarok is könnyen rászorulhatnak. És mint ilyen, természetesen, nem lehet ördögtől való... (Többek között erről szól A láger is...)



2019. május 1., szerda

Roskadó karosszék (15)

Azt reméltem, e sorozattal majd valahogy fogyatkozik a gyülemlő könyvcsomag (s vele az olvasási restancia), de tévedtem. Új, véletlenszerűen felbukkanó könyvek tolakodnak előtérbe s nyomják el a korábban már kiszemelteket. 

Így történt ez Karinthy Ferenc Budapesti ősz c. regényével, mely azzal keltette fel az érdeklődésemet, hogy szerzőjének létezik egy Budapesti tavasz c. korábbi regénye is, mely a háborútól meggyötört Budapest szovjet csapatok általi felszabadítása idején játszódik, s amelyért Karinthy Ferenc Kossuth-díjat is kapott (sőt, sokat játszott film is készült belőle).

Nem kellett nagy fantázia rájönni, hogy az említett tavaszi regényre "rímelő" őszt idéző alkotás nem is akármilyen őszt, hanem 1956 októberét s annak következményeit idézi. A hősök mások, csupán a közeg és a szerző azonos és talán az írói munkamódszer is azonos; a két könyv nem csupán jól megmunkált, de egyúttal csinált is, bevált recepteket követve.

Már a Budapesti tavasz esetében is felfigyelt rá a könyvet a jugoszláviai Hídban 1955-ben recenzáló Herceg János, hogy szerzője "olyan kínos merevséggel vigyáz a „vonalra", hogy ábrázoló művészete, életet teremtő egyénisége nagyon
szürkén, nagyon kevés hittel és meggyőző erővel nyilatkozik meg. — Több életet a szürke sablonok helyett, valószínűbb és elevenebb emberábrázolást és több írói egyéniséget! - kiáltanánk át Karinthy Ferencnek, ha egy csepp reményünk lenne, hogy meghallja a hangunkat.
De hát reménytelen figyelmeztetés volna. A hivatalos irodalom mindig az átlag eredményeit jelentette, az alkalmazkodó középszerűség kifejezője volt. Miért lenne ebben Karinthy kivétel?"

Persze, a délvidéki prózaíró-recenzens megengedhette magának ezt a hangot - a különutas Jugoszláviában. Őt nem feszélyezte semmiféle (ön)cenzúrázó beidegződés, kimondhatta, hogy a Budapestet "felszabadító" szovjet aktus nem avatható tartósan előremutató szimbólummá. S olvasóként azt várná az ember Karinthy Ferenctől, hogy ha már a Budapesti tavaszban nem írhatta meg az igazi tanulságot, legalább a budapesti őszt fesse némileg reális színekben.

De igaza volt Hercegnek: az ő szavai nem rengették meg a világot, az 1982-ben megjelent Budapesti ősz ugyanúgy művészi fiaskó a szerző pályáján, mint 1951-53 között írt "előzménye", a Budapesti tavasz - annyi különbséggel, hogy az előbbi fele akkora terjedelmű az utóbbinál. Azt hihetnénk, hogy ezáltal a szerző az olvasó malmára hajtja a vizet, de sajnos, nem ez történik: a Budapesti ősz cselekményének jó része, bár az 1956-os események mozzanatait kívánja regényesítve ábrázolni, az írói felidézés nem jut tovább a különböző emlékezésekben, sajtóközlésekben, történelmi visszapillantásokban olvasható részleteknél és fordulatoknál. Ami a könyvben 1956 -, az szinte teljességgel "déja lu" (már olvastuk), ami pedig írói invenció, az egy nagyon vérszegény és érdektelen szerelmi háromszög, egy erőltetett apagyilkossággal fűszerezve.

Csakhogy...

Az ilyen könyveket is el kell olvasni ahhoz, hogy az ember érdemben szólhasson róluk.

2019. április 25., csütörtök

Újabb Dumbrava-kötet a láthatáron

A kötet hátsó fedőlapja
Miután összeállítottam válogatott verseinek kétnyelvű (bilingv) kötetét (Fehér őrház címmel), amely felkerült a MEK-re, majd a szerző gondoskodott egy nyomtatott változat kiadásáról is, újabb verseskönyveiből "köteles" példánnyal lep meg. Mint most is, húsvét táján. Új kötetének címe: Mereu rămâne ceva de spus [Mindig marad valami kimondatlan]. Ed. Ardealul, 2019.

Szokás szerint, hogy meg ne szakadjon a hagyomány, ilyenkor mutatványként fordítok néhány verset, inkább magamnak, hogy lássam, találok-e a kötetben tolmácsolni érdemeset. Ma érkezett meg a könyv, ezt a hármat azon melegében le is fordítottam. Folyt. köv...

Kölcsönsorok: Ion Dumbravă

időkörönd. távolodások / timp în jur. depărtări

váratlan fordulat. a tavasz
egy kisiklott vonat. a meleg
tájak felé utazás abba maradt.

veszteglések buckái
két állomás, két
évszak között.

köröttünk idő. Üres
órák akár a távol
láthatáron a füst.

párás ablak
a délelőtt. télies
lepkék élők s holtak fölött.

răsturnare de situaţie, primăvara 
un tren deraiat, călătoria 
spre zările calde întreruptă.

troiene de aşteptări 
între două gări. între 
două anotimpuri.

timp în jur. ore 
albe ca depărtarea 
ca fumul pe zări.

fereastră aburită
amiaza, fluturi
iernatici peste morţi şi vii.


megbánás nélkül / fără regrete

oly kevés az idő
elférne a zsebedben.
a dél lenyelte
az árnyékát. a néma
dombon esik.
a hegyen havazott.

lélegzel, hallgatsz. megbánás 
nélkül, mintha távoznál
vissza se nézve.
almák hullanak
érett csillag-
pottyanással miközben 
a vers napsütötte
véget áhít.

timp atît de puţin încît 
ţi-ar încăpea-n buzunare, 
amiaza şi-a înghiţit 
umbra, pe dealul 
mut plouă, 
la munte a nins.

respiri şi taci. fără 
regrete ca mersul 
fără a privi înapoi, 
merele cad 
cu pocnet de stele 
coapte în vreme 
ce poemul tînjeşte 
după un final însorit.

A tücskök is / până şi greierii

Kertedben nem alszik már
egyetlen madár sem. Mind
fürtökben csüngnek a szomszéd
kert ágain.

egyetlen ritka madár sincs
a kertedben.
sehol egy moccanó csillag.

kertedben még 
a tücskök is hallgatnak. a szél
baljósan süvít
mintha eltévsztetted volna
a kertet vagy  gyömölcsfákat
vagy zárva felejtetted
éjszakára.


în grădina ta nu mai doarme 
nici o pasăre, toate 
stau ciorchine pe crengi 
în grădina vecină.

nici o pasăre rară
în grădina ta.
nici o stea tresărind.

în grădina ta pînă şi 
greierii tac. vîntul 
fluieră a pagubă 
ca şi cum ai greşit 
grădina sau pomii 
sau ai uitat 
încuiată noaptea.


Fordította/traducere: Cseke Gábor



Roskadó karosszék (14)

A témának szól-e az érdeklődés, vagy az írónő varázsának? Máig szóló rejtély, hogy mi az írói kvalitás Szvetlana Alekszijevics fehérorosz (másként belorusz) Nobel-díjas írónő műveiben? Elég egyet is elolvasni, s már le is képezhetjük a módszert: válassz egy közérdekű témát, keress hozzá beszédes partnereket, akiknek van róla mondanivalójuk, beszéltesd őket, jegyezz fel mindent, majd szerkeszd könyvvé - de ne siess, elpiszmoghatsz akár évekig is - nem hajt a tatár!

Csernobili "imakönyvére" csekély két évtizedet áldozott  Szvetlana Alekszijevics. A mű annyira eszköztelen, és olyannyira mozaikok alkotják, hogy  az ember nem is hiszi, mihez kellett ide ennyi idő? Hiszen húsz év alatt akár kézzel is le lehetne másolni, méghozzá több példányban.

El kell olvasni a könyvet ahhoz, hogy megértsük azt a vívódást, amivel az írónő szembesült, miközben anyagát tette-vette, fúrta-faragta. Mert az százas, hogy nem monológok nyers szövegévek traktálja olvasóit. Bár helyenként úgy tűnik, mintha a szerkesztő háttérbe vonulna, s hagyja beszélni alanyait. Akik néha összefüggéstelenül beszélnek. Miként az életben szoktak. De a sok monológ ijesztő képét adja ki az összeroskadt szovjet rendszernek. Azt hiszem adott ponton, hogy elég volt, nem olvasom tovább, már mindent tudok, le van leplezve az a világ. És mégis, tovább olvasok, ameddig a könyv tart, hátha még rejteget új igazságokat a számomra. És rejteget... De hiába mondom magamban, hogy mindez a Szovjetunióról szól, s ott is csak inkább Fehéroroszországról, mert a történések ismerősek, mintha csak a szomszédban estek volna meg, ugyanannak a logikának megfelelően, kísérteties hasonlósággal.

Rokonszenves az írói szándék is: "Ez a könyv nem Csernobilről, hanem Csernobil világáról szól. Magáról az eseményről már több ezer oldalt írtak, több százezer méter filmszalagon örökítették meg. Engem viszont az foglalkoztat, amit elhallgatott történetnek, földi és időbeli létünk nyomtalan nyomainak nevezhetnék. Írok, és gyűjtögetem az érzések, gondolatok, szavak hétköznapiságát. Próbálom megragadni a lélek hétköznapi életét. Átlagemberek átlagos napját. Itt pedig minden rendkívüli: az esemény is, az emberek is, akik belakták az új teret. Csernobil számukra nem metafora, nem szimbólum, hanem a házuk. Hányszor próbálta el a művészet az apokalipszist, a világvége különböző technológiai változatait ajánlva, de most már nincsenek kétségeink afelől, hogy az élet sokkal fantasztikusabb. Egy évvel a katasztrófa után valaki megkérdezte tőlem: „Mindenki ír. Maga meg itt él, és nem ír. Miért nem?" Én pedig nem tudtam, hogyan írjak erről, milyen eszközöket használjak, és honnan közelítsem meg. Amikor a korábbi könyveimet írtam, mások szenvedéseit figyeltem, most viszont az én életem is az esemény része lett. Eggyé váltunk, nem tudunk távolságot tartani egymástól. Minden nyelven megszólalt Európában elveszett kis országom neve, amelyről korábban szinte semmit sem hallott a világ; átváltozott ördögi csernobili laboratóriummá, mi, fehéroroszok pedig csernobili nemzetté váltunk. Akárhol jelentem meg, mindenki érdeklődve nézett rám: „A, maga oda való? Mi van ott?" Persze lehetett volna gyorsan írni egy könyvet, amilyenek aztán egymás után jelentek meg - mi történt azon az éjszakán az erőműben, ki a bűnös, kik titkolták a világ és a saját népük elől a balesetet, hány tonna homok és beton kellett ahhoz, hogy fölépítsék a szarkofágot a halált lehelő reaktor fölé -, de valami visszatartott ettől, A kezemet fogva. Micsoda? Az az érzés, hogy itt valami titok van. Pillanatok alatt kialakult bennünk ez az érzés, és ez töltött be akkor mindent: a beszélgetéseinket, a tevékenységeinket, a félelmeinket, és elválaszthatatlan volt az eseménytől. Attól a szörnyűségtől. Kimondva vagy kimondatlanul mindannyian átéreztük azt, hogy beleütköztünk az ismeretlenbe. Csernobil rejtély, amelyet még meg kell fejtenünk. Kiolvasatlan jel. Lehet, hogy a XXI. századnak kell feltárnia ezt a titkot..."

Sikerül-e ez a szerzőnek? Olvasója válogatja. Van, akinek hiába sorakoztatja megdöbbentő tényeit, mert az illető nem lát át a szitán. Leragad a jelenben, a múltban. Süket az előre mutató gondolatokra. Pedig a Csernobili ima nem csak az "akkori" eseményhez jelent kulcsot, hanem mindenhez, ami a hazugság és a félelem tartományába tartozik. Breviárium ez a könyv, többszöri olvasatra szól, nem szabad eldugni a könyvtár mélyére. Kézügyben tartom, egyelőre...

Néhány jellemző monológot a Periszkóp portálon itt olvashatunk.

2019. április 22., hétfő

Roskadó karosszék (13)

Ha eljutottunk a tizenharmadik részig, akkor gondolom, már nem hátrálunk meg és befejezzük a "házat", aminek meggondolatlanul nekikezdtünk.
Hogy mi értelme van egy ilyen leltárnak, az is ma reggel világosodott meg bennem, az eredendően lusta ember szemszögéből. E szerint "a legjobb dolgokat mindig mások írják", és ez csak annyiban eredeti meglátás, hogy nem emlékszem arra, olvastam-e valahol, ami nem jelent semmit, mert már annyi dologra nem emlékszem az életemből...

Csalog Zsolt Cigányon nem fog az átok c. könyvére viszont (Maecenas, 1988) kétszeresen igaz ez. A szerző ugyanis végig beszéltet egy idős cigányasszonyt, név szerint Károlyi Juliannát (Juliskát a javából), aki tálcán kínálja nem csak a rendkívüli életanyagot, de az eredeti világlátást is. Szóval, a szerző kész könyvet kapott - nyersben, amiből össze kellett állítania ezt a nem túl terjedelmes, mozaikszerkezetű könyvet (oral history). Nyelvi és gondolati hűség köti Csalog Zsoltot a cigány asszony észjárásához és fogalmi világához. Szerencsére, ez az asszony a maga módján annyira nyitott a világra, hogy nem nehéz követni és - elfogadni.

A szerző (?) érdeme (bár gyanítom, inkább a mesélőé), hogy egy fejlődésében, alakulásában megnyilvánuló főhős beszél hozzánk: ifjúkori történeteit, emlékezéseit egyfajta fiatalos rugalmasság, nyitottság lengi át, míg élete idős kori szakaszát egy megkeseredett, bosszút forraló, korlátolt öregasszony szemén át nézhetjük - megértően és némileg szomorúan.

Juliska számára a pártállami világ, a "fényes szelek" ígérete és hangulata volt a legeszményibb, amikor a legszegényebbek - s köztük a cigányok - valóban emelkedni érezték magukat, a sorsukat, amikor mindenkinek jutott valamicske a megígért javakból.

"Én aszondom: ilyen jó világ soha nem vót! Meg nem is lessz ílyen még másik!
De viszont ílyen hazug világ sem volt még soha.
Mer ma annyit tud a níp hazunni, amennyi csak belefér - Jaj istenem! - -"

Nem kíméli a saját fajtáját sem, bár némileg különbnek tartja őt a nagy és változatos cigánytársadalomban. De ennek sajátos folklórja van, amiről szintén az ő átiratában vehetünk tudomást:

Minden féle cigányok vannak! Mer cigánba is van sokféle!
Ott vót a Ferenc, például. Am meg lusta vót! Ajaj!
Bátyám vót a Ferenc, nem idegenyem vót - már hogy rokon; mer nállunk ha rokon, akkor már úgy mondjuk rá hogy „bátyám".
Egy CSEPP kis ember! De dógozni egy CSEPPET se szeretett. Elállt egyszer aratásba marikverőnek - hát rávitte az ésíg! Vitte magával a Terust is, a felesígit. Első nap reggel kivitte űket a gazda a tanyára:
-  Na Ferenc fiam! - aszondja a gazda. - Reggelizzünk, oszt utánna csináljuk!
Megreggeliztek akkor. De szegínyek vótak a Ferencík borzasztó, ki vót íhezve a Ferenc!
-  Gazduram - aszondja a reggeli vígin -, együk má meg a dílt is!
-  Együk Ferenc! Egyed ha éhes vagy fiam!
Megette akkor az ebídet is Ferenc.
-  Na Ferenc, mehetünk?
-  Gazduram! - aszondja Ferenc.  - Együk meg a vacsorát is!
-  Hát íllyen íhes vagy fiam? - aszondja a gazda. - Jó van, hát ott az ítel, egyél amennyi beléd fér!
Jól bevacsorált Ferenc! Amikor oszt má nem fírt belé semmi, nem bírt többet enni má egy falattal se, mondja neki megin a gazda:
-  Na Ferenc! Gyerünk!
-  Na hallod, ez a magyar! - aszondja a Ferenc a felesíginek, a Terusnak. - Még alig süt a nap, aszt csak hajrá, hajrá!
Megkereste a templomtornyot a fák közt, oszt indult hazafele! A Terus meg utánna!

*

De azír a Jízus is szerette a cigánt!
Mer azír hogy a cigány ellopta a szeget.
Mikor a Jízust elfogták a zsidók, oszt vittík hogy kifeszittik, úgy terveztík hogy nígyfele feszítettík vóna a kereszten. Oszt a cigán nagyon megsajnálta a Jízust, hogy most nígyfele feszittik. Oszt ellopta a nígy közzül az eggyik szeget, eldugta a gatyakorcába. De majdnem elkapták írte! Keresik a szeget - nincs! Szíjjelníznek - meglássák ám a cigánt!
-  Cigán! Megállj! Te loptad el a szeget!
Megíjjedt a cigány! Aszondta rá nagy hirtelen:
-  Idesanyámat bassam síjjel, ha hozzsá-nyútam!
A Jízus meg erre felnízett az ígre, aszt aszondta:
-  Uram isten, atyám! Engedd hogy ne fogja a cigánt az átok!
Így azután csak három szegre bírták feszitteni a Jízust. Mer a negyedik szeg ott vót a cigánnak a gatyakorcába. Az átok meg mindörökre el lett türülve. Mer a Jízus eltürültette. Azuta nem is fog cigányon az átok!

Csak azír ezt nem lehet biztosra tunni, hogy nem fog. Nem biztos ez se egísszen! Úgyhogy azír cigány a gyerekire sose mond átkot. Én is: fíltem vóna aszondani rájok, hogy ,,a rák egyik meg", mer háthogyha mégis valóra válik! SOHA SEMMI átkot én a gyerekemre nem mertem mondani! Inkább baszattam apjával, tesvírivel - hát azt úgyis tudtam hogy lehetetlen, az úgyse lesz meg! De átkozni sose mertem. Mer eltürülte a Jizus, eltürülte - de isten tudja azír —

A cigányságot megismerni, megérteni vágyó ember egyik alapolvasmánya lehet ez a könyv - kár, hogy bölcsességével kisebbségben marad és csak az olvasó lelkében hagy maradandó emléket, jelet!

2019. április 20., szombat

Roskadó karosszék (12)

Szabad-e komoly embernek, hát ha még felkent lovagja is a szépirodalomnak, magas művészeteknek (mint pl. alulírott) sikerkönyveket olvasni? Olyanokat, amilyeneket példának okáért Vaszary Gábor is írt?
A Monptit például?
Nem tudom a választ a kérdésre, de azért én elolvastam. Soron kívül. Elvtelenül megelőzve más könyveket, amelyek jó ideje vártak már sorukra, s úgy tűnik, hiába, mert kénytelen vagyok őket elodázni. Most Vaszary kedvéért. De aztán ott a Csalog Zsolt könyve is (Cigányon nem fog az átok), meg a Szvetlana Alekszijevics könyve (Csernobili ima), amelyek úgy vonzanak, mint lepkét a frissen felgyújtott lámpa fénye.
De miért is problémázok annyit? Miért lenne bűn az, ha egy író olvasható, szellemes könyvet tesz az asztalra? Mert a Monpti ilyen. Nem csak az én ítéletem ez, hanem sok-sok kiadóé, amelyek angol, bolgár, francia, holland, német, olasz, spanyol, svéd és török nyelven is képesek voltak kiadni? Nem beszélve a számos megfilmesítésről, amelyek élén az a német változat áll, melyben a mű női főszereplőjét Rommy Schneider játssza a maga csodálatos csacska szőkeségével? Ahogyan azt a Vaszary könyv trgaikus sorsú főhősnője megkívánja.
Párizsban tengődő (értsd: nyomorgó) magyar fiú szeretne mindenáron tartozni valakihez,s a páros élet utáni vágyában egy francia lány mellé csapódik, akivel nehezen találnak egymásra, de ismeretségük mégis nagy-nagy szerelem lesz. Megismerjük közben - a főhőssel együtt - az emigráns sors, a munkanélküliség kiszolgáltatottságát, a máról holnapra élők cifra nyomorúságát, akasztófahumorát. A Párizsban laptudósítóként nyomorgó Vaszary a Rejtő-féle stílusban közelít az emberi problémákhoz, de hellyel-közzel Karácsony Benő fanyar szatirikus humorára is emlékeztet. Remek helyzetrajzokat, hangulatfestést kapunk, az élet dolgait képekbe szerkesztő művész szemlélete rányomja a bélyegét a szövegre, hiszen a cselekmény a lehető legbanálisabb, a miliő viszont színpompás, hangulatos, hatásos, érzelmes, természetes.
A könyv szinte-szinte csupa móka, akár az élet is, még ha teli is van nehézséggel, ellentmondással, nélkülözéssel, hazugságokkal. Aki teheti, szerezze meg, olvassa el. V agy nézze meg a filmet. Monpti felejthetetlen figurája a huszadik századi magyar prózának. Akár csak Fülig Jimmy vagy Kakukk Marci. Vagy Szindbád...

Vaszary Gábor: Monpti. Az író 26 illusztrációjával. Téka Könyvkiadó, Budapest, 1988.

2019. április 11., csütörtök

Roskadó karosszék (11)

Most egy olyan (vékonyka) könyv került a kezembe, amit akár egy este alatt is el lehet olvasni. De nem a karcsúsága miatt. Hanem mert olyan érdekes. Legalább is számomra.  1997-ben jelent meg Szatmárnémetiben és miként  fellapozgatéskor kiderült, én szerkesztettem. Szerzője néhai barátom és munkatársam, Sike Lajos, aki rendszerváltást túlélt egykori tárcái legjavát gyűjtötte benne össze. Az Előrénél, majd a Romániai Magyar Szónál voltunk kenyeres társak, egymás tisztelői és kölcsönös ösztönzői. Nem egyszer látott vendégül, rendszeresen megajándékozott általa főzött "tigristejjel" (méregerős kősuzegremetei szilvapálinkával), de nem ezért becsültem nagyra. Erkölcsi tartását, tisztaságát csodáltam - ezért is vállaltam el a könyv keresztapaságát, s írtam hozzá előszót. (Tiszta szégyen, hogy mára már megfeledkeztem erről a "gyermekemről", úgy forgattam az előkerült kötetecskét, mintha először látnám.
Íme az előszó:

Baráti sorok Sike Lajos életképei elé

Csak aki nyitott szemmel élte meg és szenvedte át azokat az évtizedeket, melyek az emberiség kollektív megalázását és feláldozását tűzték ki végső célul - a földi boldogulás és megdicsőülés ígéretével;
csak aki türelmesen és mélyről jövő üzenetnek szóló, beavatott cinkossággal böngészte át a '89 előtti újságokat, s nem átallt minden helyén ülő szónak, gondolatnak, rejtett felszólításnak örülni;
csak aki gyermekeiben kívánta, minden nehézség dacára, megtestesíteni azt a vágyat, amit a társadalom mindenáron megpróbált benne elfojtani, és nem csupán magának, de másoknak is megpróbált egy jobb világot, egy valódi ébredést remélni,
csak az tudja valóságosan is befogadni és élvezettel ízlelni a Sike Lajos írásait.
A kötetben szereplő életképek egy része még 1989 előtti keltezésű, mások az elmúlt években íródtak. Legtöbbjük az egykori A Hét, az Előre, illetve a Romániai Magyar Szó, a Szatmári Friss Újság, az ÉS (Élet és irodalom) hasábjain látott napvilágot.
A családi hagyományok, a vérségi ragaszkodás, az egészséges munka- és életerkölcs, a megaláztatásban is felsejlő derű szeretete vezetik Sike tollát, s anélkül, hogy meg nem érdemelt írói babérokra törne, saját műfajt teremt az írásbeliségben: a nyersen megmunkált, de jelentéses, emberi-kisebbségi gondjainkban határozott véleményt mondó tárca, kroki áll leginkább közel hozzá. Nem csak annak élvezetes olvasmány ez az emlék- és gondolatfüzér, aki saját ifjúságát, kacskaringós életútját fedezi föl benne, hanem annak is, aki úgy csodálkozik rá a hét évvel ezelőtt - reméljük, örökre - letűnt közelmúltra, mint borjú az új kapura.

Bukarest, 1997. március 23-án

CSEKE GÁBOR

Mivel ma éppen a magyar költészet napja van, álljon itt egy témába vágó jegyzet a Történelem mosóporral című kötetből, amely 1997-ben jelent meg. Műszaki szerkesztő, fedőlap: (néhai) Debreczeni Éva.

Sike Lajos: HÁT NORMÁLIS VAGYOK?

Egyik új költeményéről beszélgettünk éppen, s azt kérdi tőlem Gál Éva Emese kolléganő: én soha nem írtam verset?
- Várj csak... Úgy emlékszem, soha!
- Gyermekkorodban sem?
- Akkor sem. Ha csak az olyan rigmusokat nem tekintem annak, amilyeneket Zoli bátyámmal, Sándor és Dezső öcsémmel szereztem közösen, amikor az egyik nyáron sok tökkáposztát kellett ennünk. Ez így szól: "Sose fogy el a töklaska / Pergelice s krumpli elfogyott régen, / Ezért maradunk mi éhen!"... Vagy ott voltak a csúfolódók! Ki emlékszik már rá, mit vettünk át másoktól és mit költöttünk mi magunk? Bennünket, Sikéket úgy csúfoltak, hogy "Sike-bike, fuss a bikre, / Hozz egy darab fát a tűzre!" A Dohiknak mi meg így válaszoltunk: "Dohi-bohi dögöt harap, / Ha megeszi, másat harap!" A Hentereknek pedig: "Henter-benter, kint a pendely, / Majd felköti a vénember!"... De olyan verset, mint amilyenre te gondolsz, Éva, nem írtam.
- Hát akkor te nem vagy normális, mert gyermekkorában minden normális ember ír verset - így a kolléganő.
Erre nehezen tudtam replikázni, de némi kivárás után olyan választ adtam, amin Éva ugyancsak elgondolkozott. Nevesen azt, hogy én a verset többnyire a magányos emberek műfajának, kommunikációs eszközének tekintem, márpedig én soha nem voltam magányos, legkevésbé gyermekkoromban. Abban a hatgyermekes, hagyományőrző parasztcsaládban, amelyben Kőszegremetén felnőttem, igencsak pezsgett az élet, nyoma se volt az unalomnak. A népdal, a népmese, a népi játék éppen úgy életelemünk, mindennapi kenyerünk volt, mint a kemény munka. Működött a fantáziánk, működtette a környezet, amelyben éltünk. Mindent magunk csináltunk, beleértve játékeszközeinket. Ahogy szüleink és a nagyobbak tanítottak, magunk faragtuk a fűzfasípot, a kisszekeret, a kelepelőt, a csutka-hegedűt, kötöttük-gyúrtuk a szőrlabdát, a seprűs boszorkányt, nyestük a bürök-juhokat, kecskéket, a tökszár-tülköt... Este hallgattuk a meséket, olyanokat is, amilyeneknek ma már nyomuk sincs, mint például a minden akadályon áthatoló, máguserejű libanyak.
Visszatérve a versre, talán azért se írtam, mert elég korán kiismerhettem másokjó verseit. Négy-öt évesen szakaszokat tudtam a János vitézből, a Családi körből, a Szondi két apródjából, de még a Walesi bárdokból is. Nem mintha csodagyerek lettem volna. Hideg téli estéken hamar a dunna alá dugott Édes. Ám sokáig nem aludtam el, füleltem, mi zajlik körülöttem, s hallgattam Sárika nővéremet, aki a sok napi munka után, a szobában fel-alá járva, ilyenkor tanulta a leckét, rendszerint hangosan. Emlékszem, milyen meglepetést okoztam a családban, mikor egyszer a reggelinél szavalni kezdtem: "Tüzesen süt le a nyári nap sugára /
az ég tetejéről, a juhászbojtárra..." Hát még, amikor: "Eduárd király, angol király /Léptet fakó lován..." Ezek voltak az első irodalmi élményeim, s talán döntőek abban, hogy megszerettem az irodalmat és - apám 48-as és kuructörténeteivel segítve - a történelmet, hogy később az újságírás felé sodródjam. Mennyit évődtem a dunna alatt, mert nem értettem, mi például a bakacsin ("az eget, a földet bakacsinba vonta..."), vagy a bülbül („bülbül szavú rózsám"). Már csak Szatmárnémetiben, a középiskolában, Bezdek István tanár úrtól ismertem meg tulajdonképpeni jelentésüket.
Nagy kincs volt számunkra, hogy szüleink rengeteg népdalt ismertek, sokat és szívesen daloltak. Nem ritkán éppen velünk, bennünket tanítva. Apánk talán a környéken mindenkinél több kuruc-, Petőfi- és Kossuth-nótát tudott. Olyanokat is, amit senkitől se hallottam azóta. Mint:
„Tavasz elmúlt, a rózsának lehullott a szép virága, / Nyugodj békén, Kossuth Lajos, lesz hazádnak szabadsága..." Kedves nótája volt a Fa leszek, ha fának vagy virága, amit később Dezső fia első helyre tett saját nótatárában. Büszkén lépkedett köztünk az Öreg, ha egyszerre négy fiával mehetett a Nagyhegyre egy kis présházi mulatságra. De bármilyen jó hangulat volt a kandallónál, mikor eljött a délutáni jószágetetés ideje, szedte magát és futott haza, mert a tehén, a ló, a juh - és mindaz, amiből élt a  család - mindennél előbbre való volt számára. Ezt a felelősséget nehéz megtanulni, bele kell születni, benne kell élni. A nagyobb jogán, rendszerint Zoli bátyámra bízta ilyenkor a pincekulcsot. Oly sokat bízta, hogy Zoli Csávossy-tanítvány lett a csombordi szőlészeti iskolában. A legtöbb nótát azonban Sándor öcsém tanult meg apánktól.
Édes alföldi származású volt, a gombási tanyavilágban nőtt fel, onnét hozta magával a romantikus betyártörténeteket és a melankolikus juhásznótákat. Ő ritkábban, de érzéssel, átéléssel énekelt. Emlékére ma is elő-elővesszük a kandallónál: "Leégett a csiribiri határ, /Odaégett kilenc juhászbojtár...'' Vagy: "Lent a pusztán, az alföldi rónán / Ül két juhász leterített subán..."
Más tájak népdalait az enyedi tanítóképzőben végzett kántor-tanító, Kottra Gyula hozta el hozzánk. Akkor (1945-49-ben) kötelező tantárgy volt a népdal, az éneklés, a nemzet második anyanyelve. S Kottra Gyula ezt nagyon komolyan vette. Neki köszönhetem első "dalos sikeremet" is, a tőle tanult "A szennai lipisen-loposon"-t énekeltem Kovácsné Perecz Ilona tiszteletes asszonynak, s úgy tetszett neki, hogy sapkányi májusi cseresznyével jutalmazott.
Mennyit segített a népdal a nehéz munkában! Már nyolc-tízéves korunkban szántani jártunk Zoli bátyámmal. Mi a lovakkal, apánk az ökrökkel más irányba ment. Este holtfáradtan indultunk haza s farkaséhesen. Mindkettőn enyhített az éneklés. Egészen az első házakig fújtuk, az elcsigázott lovakat biztatva: "A rárói halastó, halastó...", "Vadkörtefa fehéret virágzik...". Az ének megszépítette, emberivé tette az érdes paraszti életet, egy picit a rögös, poros föld fölé emelt bennünket. Már gimnazista voltam, mikor apám kölcsönadott az egyik rokonnak a búzahordásban segíteni. Kint a mezőn én dobáltam fel a szekerekre a keresztbe rakott búzakévéket. Távoli mezők voltak, nem mehettem haza enni, mint a térülő-forduló szekeresek. Estére már majd elhúzott a kéve, alig álltam a lábamon, meg-megszédültem a kimerültségtől és az éhségtől. Restelltem szólni, hogy nem bírom tovább, inkább a szám szélét haraptam. Aztán eszembe jutott, hogy daloljak. S daloltam, ami csak sorba jött. Mintha szárnyam nőtt volna, elkezdtem lebegni, már-már túlrepültem a szekéren a feldobott kévével. Nem éreztem a súlyomat, egy érintéssel elváltam a földtől.
A népdal, virágénekeink képisége, kifejező ereje egész gondolkodásomat befolyásolta. Például, amióta a Béborula, mert elmúla a nap fényes világa, Béres Ferenc által eljutott hozzám, azóta szerelmes regényt vagy novellát alig olvastam. Egyszerűen azért, mert a szép szerelmet és annak beteljesülését talán sehol máshol nem fogalmazták meg olyan tömören és kifejezően, mint ebben a virágénekben. Azt mondja: "Addig a házamból ki nem mégy, / Míg három szál gyertyám el nem ég!"
Akinek ennél több kell, annak nincs képzelőereje, az soha nem szerelmeskedett vagy szép-szerelmeskedett. Két sorban egy egész univerzum!
Nem tudom, hány népdalt, magyar nótát tudok (hej, ne finnyáskodjunk, mert Krúdy és Ady is igen szerették ám!), de van egy többé-kevésbé hiteles mércém. A diktatúra idejében már tüntetés gyanánt is sokat, néha maratonit nótáztunk. Egyszer Sándor öcsémék disznót vágtak Szinérváralján, a vacsorán ott volt Zoli bátyám, Éva húgom, Jóska sógor, Ábrám Sámuel református lelkész s néhány barát. Szombat este lévén, volt időnk jól megereszteni a nótákat. Senki sem akart hazamenni.
Éjféltájban azt mondja Ábrám nagytiszteletű: marad, ameddig bírjuk új nótával!... Reggel hétkor azért ment el, mert még nem készült fel a vasárnap délelőtti istentiszteletre...
Szokásommá vált, ha hosszabb útra indulok kocsival, már énekelni
kezdek, mihelyt beülök. Anyósomékhoz, a bihari Mezőtelegdre mentem a családdal, s Nagykárolyban leintett egy fekete ruhás falusi bácsi. Felvettem. Mikor beszállt, tovább daloltam. Egyszer megkérdem, nem ismeri ezt a nótát? Hallgat. Hát ezt? Megint hallgat, majd szomorúan azt mondja: nincs neki kedve nótázni, hisz két hete temette el a feleségét! Isten nyugtassa, mondom -, én meg három hónapja temettem el az apámat, az ő nótáit dalolom, mert szerintem az ő nótáival a gyászban is illő rá emlékezni! Hát lehet, szól az öreg megenyhülve, majd egy harmadik nótánál jelzi, hogy ezt a felesége is nagyon szerette. Az ötödik dalt már velem dúdolta... Mikor Érkörtvélyesen kiszállt a kocsiból, előre jött és a nyitott ablakon át megölelt, s fényes szemmel mondta:
- Köszönöm, hogy így megvigasztalt!