A dió feltörése (6)

Olvasónapló Sarány István 
Garabonciások c. könyvéről

A valamikor Nagykárolyban élő (azóta az anyaországba áttelepült) Murvai György fotóművész e közönségességében is zseniálisan pontos felvétele évtizedek óta kísért.
A nagyváradi Premfotón fedeztem föl magamnak, s az extázist illusztráló jellegzetes, megismételhetetlen mozdulat egész fiatalkorom hangulatát örökítette meg. Az erdélyi rock-nemzedék emblematikus képe ez, annak ellenére, hogy számos felvétel készült a zenei élet számos hasonló megnyilvánulásáról.
Meglepődtem, meg talán nem is, amikor a képet viszontláttam a Garabonciások című kötetben. Aztán megbékéltem: hiszen a kép éppen úgy tartozik hozzám, akár a Garabonciáshoz – elvégre az 1979-es szatmári Ifjúmunkás Matinén, a banda előadásán kapta lencsevégre a jó szemű fotós, megfogalmazva ezzel a zenei élmény lényegét – a pillanatnyi extázist.
A fotó engem évekkel utána versre ihletett, amit igazából ma sem szégyellek, sőt büszke vagyok rá, hogy megértettem a kép rejtett üzenetét… Amit most a könyvből is kiolvasni véltem… Mondanom sem kell, hogy a saját könnyűzenei élményemről, lelkiállapotomról adtam jelzést sorokban… (Persze, akkor még nem láttam át igazán, milyen rejtett üzenetek lehetnek egy pár perces, neki-nekilendülő, veszett dobpergésben...)

dobszóló

nem tudni ki
adta kezembe a dob-
verőket de már
félórája püfölöm
a feszes bőrt tudom
hogy egyes fülek
miként a tátika este hamar be-
csukódnak ennyi dübörgő
indulattól nem is
azért ütöm oly makacsul a vissza
visszatérő ritmust hogy a
karom sajog belé tulajdonképpen
bármikor abbahagyhatnám
egy fergeteges
fináléval beleadva
apait anyait
facsaró víz az ingem
tudom hogy a végletekig
feszítettem a húrt ha
dobolás közben egyáltalán
beszélhetünk húrról most
látom mekkora nonszensz
vagyis zagyvaság
de ha nem vernék rá ki tudja
mi jönne utána a
pillanatokig beálló csendtől félek ez az igazság
hogy csak a hajlongás maradna
meg és a verejték kapkodó
törölgetése innen onnan az illedelmes tapsok
mit sem érnek
akár ketté is törhetném a
még mindig őrülten motollázó
verőket szóljatok rám
hogy elég volt
de áhítattal hallgattok
pedig oly szívesen ülnék
köztetek én is
dobhártyámon
dobszólóval
vakon

*

Mivel óhatatlanul a szubjektív benyomások talajára tévedtünk, itt kell megemlítenem a könyvnek azt a fejezetét – függelékét –, amelyben Csutak István, a Garabonciás vezetője a maga enyhén szarkasztikus, csipkelődő stílusában elmeséli útját a zenei pódiumig és vissza, felidézi a könnyűzenei élet alakítóihoz fűződő meghatározó emlékeit, élményeit. Mindaz, amit szöveges-képes összeállításból nyerünk, jóval túlmutat a magánemlékeken, egyfajta Csutak-féle dobszóló, amit jó lett volna, ha minél több beat-(rock-,folk-stb.) zenészünk még idejekorán papírra vet, hogy a Sarány István által jobbára kikövetkeztetett „regény” történései életre kelhessenek. 
De jó, hogy legalább most, a 25. órában akadt egy vállalkozás, amely kíváncsian visszatekintett a nem túl dicső, de nem is érdemtelenül felsejlő kezdetekre, az olvasó pedig, a mai Garabonciás (Wandering Magicians) ajándék-zenéjét hallgatva ráébredhet arra, hogy a késedelem immár behozhatatlan – a huszonnegyedik óra odalett. 
Ez már egy egészen más nap... 

A dió feltörése (5)

Olvasónapló  Sarány István 
Garabonciások c. könyvéről

A vajdasági Léphaft Pál szellemes karikatúrái
derítik fejezetről fejezetre Sarány
könyvét

Mielőtt tanulmánnyá duzzadna ez az olvasónapló, megígérem, nem térek ki mindenre, ami olvasás közben átfutott rajtam. Azt viszont föltétlenül elmondom, mennyire megérintett a tizennegyedik fejezet, "amely egy sajátos sajtóműfaj, a könnyűzene-kritika szerencsés fejlődéséről számol be, ízelítőt adva a nyolcvanas évek elején dúló esztétikai viták hangulatából."

Amelyben a könyv szerzője elővette azt a vitát, ami Sebestyén Mihály Anyu, fenn vagyok a toppon c. Utunk-beli cikke váltott ki, s amire Csutak István Egy "garabonciás" hozzászólása követett, Bodor Ádám Nézőpontok c. glosszájával megspékelve. A vita itt nem zárult le, csupán átkerült az Ifjúmunkás térfelére, ahol Boros Zoltán tette fel a nagy kérdést: Hogy vagytok, fiúk?, erre a lap szerkesztője, az angyali szelídségű Müller Ferenc válaszolt Így vitatkozunk mi, avagy ki a felületes című terjedelmes cikkével.

A fő problémát az okozza - olvasható ki a szóváltásokból -, hogy aki fogást keres az alakuló erdélyi magyar könnyűzenén, az rendszerint a tévéközvetítések élményére alapoz, aki a mundér becsületét védi, az bizony, veszi magának a fáradságot, és beül a koncertekre is, a pályán tartózkodva fogalmazza meg véleményét, értve érezvén, hogy miről is van szó...

A viták e klasszikus bökkenőjéhez érve elszabadulnak az indulatok, felszabadulnak a válogatott szellemeskedések, poénkodások, keményen zajlik a szellemi csihipuhi, pedig az idő távola majd mindegyik írásból megcsillantja azt, amire nem csak ma, de már akkor jó (lett volna) odafigyelni, ha nem vagyunk annyira türelmetlenek és elfogultak.

Magamon tapasztaltam: valahányszor közvetlen átélője lehettem egy-egy könnyűzenei élménynek - s az Ifjúmunkás Matinék annak idején erre bőséges lehetőséget nyújtottak -, egészen másként rezonáltak bennem a hangfalakból áradó hangzatok, a közönség élő reakciójának megnyilvánulásai, az ember részese lett a produkciónak, maga is hangszerré vált, amelyen nem a muzsikusok, de az általuk létrehozott zene játszott. Aki hangversenyterembe, élő előadásra jár, az érti, hogy miről beszélek. Aki konzerv zenét hallgat, az merevebben igazodik a klasszikus értékekhez, a hagyományos zenei élményekhez, nem befolyásolja annyira a szubjektív átéltség szempontja, mert kívül van az alkotáson, hiányzik az azonosuláshoz szükséges közelsége.

Ma már jobban érthető és meg is bocsátható mindkét véglet indulatos türelmetlensége, a szomorú inkább az, hogy az első látványos sikerek után a szinte teljes zuhanás következett be az "ideológiai forradalom" beszűkítő intézkedéseinek köszönhetően. Abban a helyzetben a legtöbb bíráló szó - még ha jogos is volt - disszonánsan hangzott, s az ember ott is ellenséget vélt látni, ahol pedig némi empátiával barátra és szövetségesre találhatott volna.

(Befejezése következik)

A dió feltörése (4)

Olvasónapló  Sarány István 
Garabonciások c. könyvéről

Tévés forgatócsoport: Boros Zoltán, talán Öllerer József,
az operatőr és Dan Grigore Popa (bajusz), a rendező

A könyv fejezetei úgy követik egymást, mint az összeillő, akkurátusan elrendezett kártyalapok. Mert egy könyv megírása, szerkesztése erősen hasonlatos a kártyajátékhoz: össze kell gyűjteni, majd el kell rendezni a lapokat, hogy a végén mindent hatásosan kitehessünk az asztalra.

Sarány könyvében ellentmondásos dolog volt számomra, hogy a szövegben, nem kevés helyen az ember a saját gondolatait, megállapításait is fölfedezze. Pár éve (2012) írtam egy tanulmányt a Pro Minoritate folyóirat felkérésére a hajdani Ifjúmunkás Matinékról, s mindarról, ami összekapcsolta azt a romániai magyar könnyűzene történetével. A tanulmányt saját emlékeimből és az általam elérhető sajtóanyagok, dokumentumok alapján állítottam össze.

Egyrészt, most örvendek, hogy hivatkozási pontot jelenthetett a Garabonciások megírásában, másfelől szokatlanul, olykor idegenül csengenek a mondatok, a papírra vetett megfigyelések és értékelések: kérdőjelekkel nyúl utánam a múlt, hogy vajon egészen biztos vagyok-e állításaimban? Hiszen lám, ezek most már nem egyszerűen leírt mondatok, ahogy hittem róluk valamikor, nem csupán egy kiterített kártyaalakzat, hanem hivatkozási alap, támpont, amire mások bizalommal építenek, amihez vissza-visszanyúlnak, amit komolyan vesznek.

Ugyanakkor elképzelem a könyv szerzőjének a helyzetét is, aki kénytelen megbízni forrásaiban, hiszen ő nem volt közvetlen tanúja az erdélyi magyar táncdal születésének, azoknak az időknek, amelyek a műfaj megszületésének és gyors fejlődésének a feltételeit megteremtették. Muszáj volt bíznia a gondosan összegyűjtött könyvészeti anyagban, még akkor is, ha azokban nem egyszer ellentmondásokra - olykor éppen parázs vitára, személyeskedésekre - bukkant. Tapasztalhatta, hogy minél jobban felizzanak könyvészete szövegeiben az indulatok, annál biztosabb, hogy jó nyomon jár - a feszültségek, hiúságok, sértődések felbukkanása azt jelzi, hogy van már miről tárgyalni, a folyamat beindult, a termés elkezdett beérni, most már a kritikusoknak és a közönségnek kell felnőniük az új helyzethez, az új műfajhoz, ami nem idegen ugyan a számukra, de szokatlan, hogy magyarul épül be a mindennapi életébe.

Érdekes fejezet számomra az, amely azt taglalja, hogy mit látott-tapasztalt a már akkor is kétszeresen is klasszikusnak számító Méliusz József a fiatalok forradalmi mozgalmaitól pezsgő 68-as Párizsban. Akkor én hozzá képest fiatal voltam, s most azt látom, hogy értette is, meg nem is a történéseket. Mint ahogyan magam sem értettem tökéletesen, milyen korban éltem. Aztán rendre minden letisztult, elrendeződött. 1968 is, a későbbi esztendők úgyszintén. A Garabonciások a maga értelmező módszerével hozzásegít ahhoz, hogy a kritikai látásmódot gyakoroljam saját múltammal kapcsolatban is. Sarány István látszólag elhisz mindent, amit elődei tanúságként föltálaltak és hátrahagytak a jelennek. Nem diszkriminál a vélemények között: inkább csak szembesít. Az értelmezés, a döntés a mi kezünkben marad. 

Csutak István és bandája, amellett, hogy belenőtt, szervesen belesimult a folyamatba, egyben alakított, változtatott is rajta, sajátos jegyekkel gazdagította azt. Alakult, miközben maga is intézménnyé vált, s története ezért hordozhat megkerülhetetlen tanulságokat. És hogy milyen értékek keletkeztek a működése nyomán, arra szerencsére hangzó és látványanyagok is maradtak fenn - ha nem is olyan mennyiségben és minőségben, ahogy az ember szeretné. Sarány munkájához hozzá lehet tenni ugyanis egy jókora mennyiségű tényanyagot - korabeli kép- és hangfelvételt, ami önmagáért beszél. Ilyen értelemben nem csupán a Garabonciás él - mert a könyvben olvashatunk róla, hogy miként sikerült új életre kelnie hosszú évtizedek kényszerpihenője után - , hanem mindazon együttesek, akikről olvastunk-hallottunk ugyan a könyvben, de ma már nincsenek; s mégis jóval többek nosztalgikus emléknél, ma is láthatók és hallgathatók. Olyanok, amilyenek lehettek - erről szól Sarány István a Garabonciások-ban.

(Folytatjuk)