Roskadó karosszék (22)

A címlpon Dudás Sándor rajza

Ilyen könyv se járt még a kezemben: siket és nagyothalló (magyar) költők antológiája Megjelenési év: 2007. Kiadta a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége (sinosz). Előtte csipán 1990 tavaszán jelent meg, szinte csak házi használatra hallássérült verselőket csokorba szedő, kis példányszámú antológia (Csöndharang címmel). Filológiai képzésem dacára hirtelen nem is tudnék megnevezni olyan élvonalbeli költőt-írót, aki beleillene e rendhagyó csoportba. 
Lehet, hogy nem termett kiugró teljesítmény a gyengén vagy egyáltalán nem halló verselők körében, de Madárharc c. antológiájuk – mely felöleli az egész huszadik század termését – tanulságos olyan szempontból, hogy milyen versvilágot építenek azok, akik számára a világ nem üzen különböző hanghatásokkal. A kötetet szerkesztő Dudás Sándor, maga is az antológia egyik szerzője, így vall magukról: „A költészet nem ismer előítéletet! Akik tollat ragadnak, s nekivágnak az alkotás olykor felemelő, többnyire keserves útjának - elmenekülnek a belső hangok felé. Szerzőink ilyenformán teljes életet éltek-élnek, hiszen egy-egy remekműben, megalkotásukban elmerülve, átélik az írás-olvasás egyetemes élményét.”
Ezt a szempontot követtem, végiglapozva az antológiát, kiválasztva az említésre érdemes költeményeket, minden külön kommentár nélkül.
Bevezetésül egy…

Ajánlás

Kinyújtott kezem nem kér, hanem ad, 
Szokatlan dolgot, furcsa dalokat, 
Mik eddig a léleknek ismeretlen 
Mélységében zengtek, zakatoltak.

Nem azt dalolom én, amiről 
A hallók boldog koncertje szól. 
Néha úgy tűnik az ép fülnek -, 
Mintha valaki sír valahol…

Könnyes, mosolyos, szívhez szóló 
Dalaimmal köszöntök rátok, 
Csupán azt kérem én tőletek, 
Hogy megértéssel olvassátok…

Cz. Varju Mária

***

Bogner Gyula (1901-1994): Őszi tájkép

Mikor a tájra pára ül, 
a szél tar ágon hegedül, 
a dombtetőn pipál a csősz: 
- akkor már újra itt az ősz.

Mint egy pompázó tűzmadár 
elillant már a drága nyár, 
de miénk, amit itt hagyott: 
a dúsan rakott asztagok.

A torkos rigó ott csereg 
ahol már érik a gerezd, 
és mint csillogó ezüstszál 
vitorlázik az ökörnyál.

A bárányfelhős ég alatt 
lármásán húz egy lúdcsapat, 
mely most a nyártól elköszön 
s majd új tavaszra visszajön.

A napsugár, mely égetett, 
mint fáradt vándor lépeget, 
nyomában hűs árnyék halad, 
míg elnyeli az alkonyat.

Mély csend honol a táj fölött,
 ember és gép elköltözött, 
csak emlékekben él tovább: 
egy dal, egy csók, egy szál virág.

Halkan zizzen a rőt avar, 
mit léptem itt-ott felkavar. 
Ketten vagyunk: az ősz meg én. 
Az őszi tájban ősz legény.

És hogyha jő az őszi est: 
- miért? és meddig? - kérdem ezt.
A nyarak mennek csendesen... 
de nem válaszol senki sem.

Bánhidi (Borbás) Lajos (1936-2007): Ámítás

Én azzal ámítom magam:
nem igaz,
hogy vannak hangok.
Hangtalan
a fal, ha pattog.
Tudom,
cintányér
s dob pereg.
Gongütésre
nincsen gondom.
A szemmel fölfogott képeket
meglátható
hangokra bontom.

Dudás Sándor (sz. 1949) 

Mozgó csönd

Szemeim elé dobta 
szájmozgását a tenger, 
Isten eltanulhatatlan 
beszéde.

Nézem a hullámokat 
s nem értem 
lelkem legközelebbi 
rokonát.

Miért
a megszólalásig néma
négy elemmel
üzen?
Miért a füvek, fák
jelbeszédével?
Kinek bolygók,
sorsok peregnek
ujjain,
aki engem
a mozgó csönd
szájmozgáshullámaiba
vetett,
miért
nem szólal
meg ő maga?

Jegenye

Mióta eszmélek, itt áll 
ablakom előtt. Írás közben, ha
 töprengve kinézek, szív formájú ,
leveleivel értő-kedvesen biztat.

A hajnali fényben súlyos 
lombzsoltárokat énekel 
szememnek. Többet tud nálam 
csendről, szélről, madarakról.

Titkunk: éjjel lejönnek 
ágaira a csillagok. Hármasban 
beszélgetünk, amíg csak álomba 
nem ringat a közös csend.

Gyengéné Fogarassy Margit (1892-1972): Vakság felé

A végzet - szörnyű, vad, sötét madár, 
Amely mindig fejem felett lebeg -
Lecsap reám egyszer könyörtelen, 
És akkor... akkor... én, jaj, vak leszek.

Sziromcsodákat bont a kikelet, 
Kalászt dajkálnak szent sugárkezek 
Aranybíborba öltözik az ősz, 
De én nem látom, mert én vak leszek.

Lesz szivárvány. És néma éjszakán 
A tó tükrén a csillagfény rezeg, 
Lesz délibáb, lesz táncos hópehely, 
De nem nekem, mert én már vak leszek.

Szíven markol a kínzó fájdalom: 
Hogy nemsokára elhagy minden fény. 
De halk-szelíden bíztat Jézusom: 
Ne félj, világítok majd néked én.


Kováts Ilona: Így igazi (Meditáció)

A denevér sorsa
ó, de mostoha! 
Nem fogadják maguk közé
őt soha 
a madarak, hiába, hogy
szárnya van. 
S emlősök se, mivel neki
szárnya van!

Nagyothalló sorsa
éppoly mostoha, 
nem fogadják maguk közé
őt soha 
a jól hallók, csupán azért,
mert siket, 
a siketek meg azért, mert
nem siket!

S. Pohánka Margit (1894-1945): Enyém a csend

Enyém a csend,
Enyém örökös, ólomsúlyú szárnya, 
Zengő akkordok jutottak teneked; 
S e messze váló sorsfolyamon által 
Aranyhidat vont közénk a költészet. 
Ám lantod húrján másnak szól a dal, 
Simogató csókként felém hogy is lengne! 
S disszonáns hangom hogy vegyülne hozzá! 
Sebzett s bénult szárnyú madár 
Magas régiókban vajon mit keresne!?

Enyém a csend...
És érzek a lét tündöklő mezéből
Rám lopódzani egy halvány sugarat:
Éji órán az álom bűv-hatalma
Elérhetetlen üdvként nékem ad...
Szívünkre omlik lágy rózsaszirom,
És ajkunk bűbájos, gyönyörű igézet...
S vallom, hogy nem vágyom se többre, se másra
Csak hallgatag s észrevétlen
Szeretni, szeretni, szerethetni Téged…

K. Tóth Éva (1947): Csönd

Mióta készülök
elmondani a CSÖNDET -
nem szánalomért,
s lehet a szó téged el sem érhet -
hová nem jut el a bogárzümmögés,
madárdal,
süvítő szélben a fák
földig hajló bánata,
felhők villámló csatája,
az ősz könnye,
kopogó, ezüstlő esőcseppek,
hűvös estén rőzselobogás,
gallyak ropogása,

hol a szeretet mindig 
szemet csípő füst, 
pára…

Cz. Varju Mária (1897-1997): Hej, ha én hallanék…

Hej, ha én hallanék, milyen boldog lennék, 
Reggeltől estélig egyre énekelnék…

Két marokkal szórnám szét a boldogságom, 
Hadd legyen mindenki boldog a világon!

Ne búsuljon többet miattam az anyám, 
Örömtől sugárzón tekintsen rám apám.

Hej, ha én hallanék, azonban hiába... 
Tétlenül minek is várok a csodára.

Van két ép szemem és ügyes, munkás kezem, 
Mellyel megkeresem a napi kenyerem.

E csöndességben is boldog lehetek még, 
Dalolhatom és is az öröm énekét...

Összeállította, válogatta: Cseke Gábor

Roskadó karosszék (21)

A lassan feledésbe merülő, néhány évtizede még kellő, megérdemelt figyelemmel kísért szovjet irodalomnak örvendetesen még napvilágot láttak legjobb hajtásai.
Igaz, azóta a keletről , a volt szovjet térségből érkező irodalmi piac „kissé” átrendeződött, de a jó, a tartós művek fénye alig fakult.
Borisz Vasziljev nem csak érzékeny és értékelt prózaíró és színpadi szerző, de a szovjet társadalomban felnőtt, abban élő mindennapi ember lelkületének értő „mérnöke” - valódi józsefattilai értelemben.
Alig százvalahány oldalra rúgó, világhírű kisregénye (A hajnalok itt csendesek; de ismeretes a mű Csendesek a hajnalok címváltozattal is) nem csak rendhagyó olvasmány, hanem az egyik legérdekesebb szovjet háborús  filmhez nyújtott páratlan nyersanyagot – olyannyira, hogy készítői gazdag képi ihletésű, két részes játékfilm forgatásához elegendő anyagot találtak benne s hoztak a kisregény szelleméhez hűen felszínre – anélkül, hogy a cselekmény akár egy csöppet is felhígult volna! Ráadásul a kisregény hatáshálója sem sérült az adaptáció során, ami ritkán történik meg…
A cselekmény különben nem csak az autentikus szovjet miliőhöz képest enyhén abszurd: a második világháború oroszországi színterein zajlik, valahol a szovjet északon, ahol a szemben álló felek állóháborúra kényszerülnek, a harci cselekmények ritkán elrendelt felderítésekben és a hátország civil lakosságával való együttélés hétköznapjaiban csapódnak le.  A helyszínül választott orosz faluba beszállásolt szovjet csapatok életmódja egy idő után mind a civil, mind a katonai szférában gondokat gerjeszt, ezért az egység parancsnoka segítséget kér feletteseitől: a gyakori letolások helyett küldjenek olyan utánpótlást neki, akik nem néznek a pohár fenekére és akik nem zaklatják a helyi asszonynépet. Felettesei fintorognak, majd megfenyegetik: teljesítik kérését, de ha az újoncokkal se boldogul, akkor… És itt fenyegetés következett.
A napokon belül megérkező segélycsapat több gondot jelentett, mint megkönnyebbülést: „A ház előtt két sor álmos lány várakozott. Azt hitte. Álmodik, hunyorgott, de a harcosok zubbonya most is éppen olyan elevenen domborodott ki, mint az előbb, azokon a helyeken, amelyeket a szolgálati szabályzat nem említ, és a sapkák alól huncutul kandikáltak ki a legkülönbözőbb színű és formájú tincsek.”
Cseberből vederbe… A vodkázó és asszonyoknak szelet csapó katonák helyett tapasztalatlan női harcosok rendhagyó életkörülményeit kell biztosítani – úgy, hogy a harci fegyelem pillanatig se szenvedjen csorbát. 
A parancsnok, aki maga sem veti meg a szépnemet, de a fegyelemnek is elkötelezett híve, egyre zavartabban érzi magát a női környezetben – hogy összeszokjanak, felderítésre visz néhányat a lányok közül, s megpróbálja őket a harci feladatokhoz idomítani. Váratlanul ellenséges felderítőkkel találkoznak, akikkel macska-egér harcba kezdenek, amelyben a németek túlereje és harci fegyelme győzedelmeskedik. Igaz, hogy a parancsnok és a rendre eleső női harcosok végül is együtt érző, összetartó közösséggé forrnak, de már késő; a változás már csak az olvasó lelkében megy végbe…

Hasonló üzenete van a kisregényt kiegészítő, A legutolsó nap c. elbeszélésnek is, amely az elsőnél is rövidebb, ám jóval szabványosabb írás. A szolgálata utolsó napját töltő eszményi rendőr a nyugdíj előtt még végigjárja körzetének problémás eseteit és újraéli az általa megoldódni látszó társadalmi konfliktusokat, míg egy óvatlan pillanatban naiv humanizmusának áldozatává válik: egy veszélyes bűnöző, akinek a nyomára bukkan, nem átallja legyilkolni a feladatát teljesítő rendőrt. Hatásos, de nem teljesen élethű helyzetkép ez utóbbi a szovjet társadalomról. A címadó kisregény azonban „viszi” az egész könyvet. Aki meg teheti, nézze meg a filmet is, a youtube csatorna jóvoltából.

Csendesek a hajnalok (1972) 1/2 

Csendesek a hajnalok (1972) 2/2 

Roskadó karosszék (20)

A Távol-Kelet, Kőrösi Csoma Sándor példája, a magyar őshaza (s benne az ősök nyomának) keresésének tüze nem hunyt ki a XIX. század utazási romantikájával. A nagy elődök példájával megteremtődött a magyar orientalisztika (méghozzá rangos változatban), s a tudomány művelői.
Akik nem egy esetben lebilincselő olvasmányokat is letettek az asztalra egzotikus tapasztalataikról.
Ilyen sokat próbált sikerszerző és orientalista tudós Ligeti Lajos, aki a huszadik század harmadik-negyedik évtizedében hosszú éveket töltött Észak-Mandzsúriában és Belső-Mongóliában. Sárga istenek, sárga emberek című útleírása (Kentaur Könyvek, Budapest, 1988) az ottani lámakolostorokban eltöltött hónapok tapasztalatairól számol be – olyan egyedi élményekről, melyekben kívülről érkezett idegenek csak igen ritkán részesülnek. Ligeti komolyan vette magára vállalt küldetését: az alázatos és alapos megismerés türelmével kopogtatott be a mindinkább kínaivá színeződő mongol láma-társadalom ajtaján, megosztotta velük mostoha életvitelüket és -körülményeiket, elviselte emberi gyengeségeiket, de akármilyen nehézség dacára maximálisan igyekezett tanulni környezetétől, gazdag dokumentumanyagot szerezni annak a népnek az életéről, gondolkodásáról, mely valamikor őseink elődeivel érintkezhettek.

„Nem vadászkalandok után vágytam, s nem is egzotikus élmények vonzottak erre az útra, hanem szigorúan tudomános problémák. Egyetlen szolgával utaztam Mongóliában, valósággal vándoroltam kolostorról kolostorra,, mindenütt együtt éltem a kolostorok népével. Olyasvalamit láttam, amit nagy expedíciók nem láthatnak: zavartalan, mindennapi életüket. Tanúja voltam bajuknak, örömüknek, s láttam a szürke hétköznapok egyhangúsága mögött egy vallás pusztulását, és egy valamikor féktelen, erős nép sorvadását” - vallotta könyvében a szerző.

Útirajzát olvasva magunk is átélhetjük vele együtt a mindenhová beszüremkedő kínai hódítás hatásának pusztító áldatlanságát, megismerhetjük a mongóliai lámatársadalmat, amit elsősorban nem a vallásos meggyőződés, inkább a megélhetési hagyományok tartanak fenn. Ligeti lépten-nyomon tapasztalja, hogy „a kolostorok nemcsak a vallási élet központjai és a puszta fiai műveltségének, írásbeliségének legfőbb őrizői (ha mindjárt egyoldalúan is), hanem hogy ezek a templomok és kolostorok voltaképpen nagy-nagy temetők is. Temetői a mongol élet anyagi javainak és férfiúi erejének. Ami szépség és gazdagság a mongol ég alatt megtermett, az majdnem mind idevándorolt az istenek oltárára, vagy az Élő istenek zsebébe, a puszták palotáinak szépítésére, javítására. Még ennél is jóval súlyosabb az a másik adó, amit fizetnie kellett a nomád családnak: odaadni a telhetetlen templomoknak, kolostoroknak fiai javát, virágát. Amelyik családban három fiú van, abból kettő okvetlenül a kolostoroké, mert a családnak minél több tagja lakik a kolostorokban az istenek szolgálatában, annál nagyobb a család erénye és dicsősége. Közben a nemzetség persze számban és erőben gyöngül, hiszen helyrehozhatatlan érvágást jelent minden törzsre és nemre a soraikból nagy számban kiváló férfiak nőtlen életre kötelező papi rendbe vonulása.” 
Saját bőrén tapasztalja, mily szegényen és nyomorultul tengődik a lámanép, hogy tehetetlenül vergődik az égiekkel szembeni bűn, az ügyeskedés és a vallásos elvek szüntelen megszegésének árnyékában. Jobb sorsra érdemes, amúgy tudós lámái vagy iszákosak, vagy a játékszenvedély rabjai, vagy ópiumfogyasztók, tivornyázók, nem egyszer útonállók, rablóbandák tagjai – olyanok, akár a rétegekre, egyénekre hulló társadalom maga. És mindent maga alá gyűr a szüntelenül terjengő kínai hatalom, egy gyökeresen más kultúra diktatúrája – ebből kell a szerzőnek kihámoznia a még élő hagyomány maradványait.
Visszafojtott lélegzettel olvastatja magát a könyv – amúgy ez Ligeti Lajos valamennyi (tudományos) útikönyvére jellemző. Csak sajnálni tudom, hogy egyelőre csak egyhez volt szerencsém – de ahhoz aztán szerencsém volt! (Sajnáltam, mikor a végére értem...)

Cseke Gábor: A tücsök (el)hallgatása

Pusztai Irina: A tücsök és a hangya
(La Fontaine illusztráció)

valamikor
az éjszaka kellős közepén
1 és 2 óra között
mikor a legmélyebb az álom
erkélyünk tücske
hirtelen
elhallgatott

a végtelenül monoton
idegesítően kitartott
végtelen hangsor
váratlanul fennakadt
az est és a reggel között
mint ködpamacs a fa lombján

párnámat gyömöszölve
gyűrögetve tűnődök
mi lehet az elhallgatás
oka

ezért hát mindent számításba
veszek alább:

1. hallgatni minden tücsöknek szíve joga
2. fenyegetés, ellenség váratlan közelítése
3. kezébe került La Fontaine hírhedt meséje (A tücsök és a hangya)
4. sajnálatosan kimúlt (feldobta a talpát)
5. elégedetlen volt a sikerrel
6. rájött, hogy kár a gőzért
7. hirtelen más erkélyt választott magának
8. gyűjtögető életmódra váltott
9. „eltörött a hegedűm, nem akar szólalni...”
10. unta már a banánt
11. csak…

még lett volna, de belealudtam a gyötrődésbe
s az éjszaka többi része némán telt el
szorongó szívem kattogott
hónom alatt
s reggelig a tücsök
máskor agyonhallgatott süket
egy lére menő melódiáját
fújtam emlékezetből
megállás nélkül 
valahol a jó remény és az őrület
határán

Roskadó karosszék (19)

Jóformán le se moshatta magáról a három napos romániai útja porát a vatikáni Szentatya, a csíkszeredai Hargita Népe riporterei már csinos könyvecskében örökítették meg látogatásának emlékét, különös tekintettel a csíksomlyói közjátékra, amit premierként könyvelhettek el a szentszéki statisztikákban. Először fordult meg ugyanis római pápa a székely katolikusság körében, különös tekintettel annak szakrális helyére, amit Csíksomlyónak hívnak, és világszerte ismernek.

A könyv újságírói szövegek, hírek, jegyzetek, interjúk, kommentárok, dokumentumok, fotók segítségével azon melegében rekonstruálja a történelmi látogatás kiemelten csíksomlyói mozzanatát, beleértve a készülődéseket és az esemény köré gyűlt előzetes értelmezéseket is. Olyan, újságírói erőket rendhagyó módon mozgósító feladat volt ez, amire legtöbbször csak nagy apparátussal rendelkező sajtófórumok, lapok mernek vállalkozni. A Hargita Népe kimondottan nem ilyen – tekintélyes ugyan a maga nemében és hatókörében, de erői, tartalékai az utolsó apró részletig ki vannak számítva – erőfeszítés volt ez a javából, az olvasókra és a mesterség etikájára való odafigyelés jegyében.
A könyvet összeállította Sarány István, segítségére volt Kovács Hont Imre. A gyors és minőségi nyomást a csíkszeredai Tipographic Nyomda biztosította. Tipográfia: Xantus G. Lehel.

*
A könyvecskében, amelynek címlapján a pápai ajándéknak szánt Xantus-festmény reprodukciója áll, olvashattunk a szentatyának szánt ajándék készítéséről és készítőjéről:

"A Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye, Hargita Megye Tanácsa és Csíkszereda Megyei Jogú Város önkormányzata képzőművészeti alkotással ajándékozta meg a szentatyát a június elsejei pápai szentmise végén. Az ajándéknak szánt műalkotás Xantus Géza festőművész műtermében készült, címe Ahol az ég találkozik a földdel (Dove cielo e terra si incontrano). A művész szerint alkotása „azt a hangulatot sugallja, amely évszázadokon át tömegeket késztetett zarándoklatra”. A kompozíción hívők csoportja látható, akik a két Somlyó-hegy között található Hármashalom-oltár felé tartanak, hogy a természeti környezetben bmutatott szentmisén részt vegyenek. A képen dominál a sárgás-fehéres fény, amely az oltár irányából fókuszál. Erőteljes hatása az égen, a felhők közt felsejteti a csíksomlyói Szűzanya szobrának körvonalát és a földön az oltárhoz közeledő zarándokokat beolvasztja a természetbe, mintegy eltörölve az ég és a föld közötti határt. A kékes-zöldes színekkel megfestett alakok közül előtérbe kerül egy ferences szerzetes, aki a kegyhely őrzőit és egyben a szentatya lelkületét jelképezi.
Az ábrázolás újszerű képi megformálásában a háromdimenziósnak tapasztalt világon túlmutatóan egy további „transzcendens dimenziót” is feltár, ahol a figurák, formák egymáson átjárhatók. Mindez különös sajátosságot ad az alkotásnak."

Roskadó karosszék (18)

Életében ritkán lehetett őt mosolytalanul látni, pedig érték csapások, bőven. De még legelkeseredettebb pillanatában is ott csillogott a derű a tekintete mélyén, mintha mulatságos történetet készülne elmesélni, de valamiért meggondolta magát, és egyedül mulat azon, ami hirtelen az eszébe jutott… 
Szerencsére, humoros történeteit. - ún. anekdotáit – nem vitte magával az öröklétbe; még a múlt század nyolcvanas éveiben úgy gondolta, hogy összegyűjtheti, papírra vetheti és kiadhatja őket, írói munkájának melléktermékeként. Hamar rá kellett ébrednie, hogy az a korszak nem a humoráról, sem a toleranciájáról volt híres (bár állítólag akkor keletkeztek a legjobb viccek Romániában.)

Történetesen azok az évek járták, amikor nem lehetett nyilvánosan használni az erdélyi magyar és német helységneveket. Ráadásul azt is körülményesen körül kellett írni, amin különben jóízűen, felszabadultan mulathat az ember. Az akkor elkészült anekdotás könyv, később újabb történetekkel kiegészítve, végül néhány esztendővel az író halála előtt jelent meg a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál (Ki ez a… majdnem? Anekdoták, Csíkszereda, 2000.) Fodor Sándor, használati utasításként, egyebek mellett az alábbi sorokat írta a könyv hátuljára:

„Beérem annyival, ha a mindennapok gondjaival barázdált homlok néhány órára kisimul írásaim olvastán. Ha ezt nem sikerül elérnem, , ha az olvasó unalmasnak véli a könyvet – kérem, ne bosszankodjék: csukja be sürgősen – esetleg kérje vissza az árát.”
Fodor Sándor történetei mosolyt fakasztanak, méghozzá széleset – de inkább csak annak az arcán, aki otthonos az erdélyi irodalmi élet történéseiben. És halványan derengő derűt azokén, akik e könyvecske révén ismerkednek az írói lét mulatságos erdélyi-romániai pillanataival.



Irodalmi somolygás 

Fodor Sándor: Mit nem ivott nagyapám?

Valamennyi bodoki Fodor Sándor közül (dédnagyapámig visszamenően, családomban minden elsőszülött fiút Sándornak kereszteltek) nagyapám volt a legmulatósabb természetű. Ennek köszönhetően maradt aztán a legfiatalabb valamennyiünk közül – immár mindörökre. 
Harminc éves lehetett, amikor két hónappal édesapám születése előtt – 1896 májusában – megevett egy borospoharat nagy jókedvében. A Schieferberg alatti kisvárosban akkoriban még nem végeztek vakbélműtétet.
Édesapám, aki már félárván született – csak fényképről ismerte édesapját. Tizennyolc évesen, mindjárt érettségi után, 1914-ben önként bevonult katonának (veszélyben a haza, ugye). Hét év múlva került haza, Szibériából. Nos, amint hazakerült, szülővárosában az adóhivatalnál alkalmazták. Tanítónő-nagyanyám nem vezetett háztartást: édesapám vendéglőben étkezett, ebédelt legalábbis.
Egyik alkalommal, amikor belép az étterembe, nagy örömmel üdvözli őt és hívja asztalához nagyapám egyik hajdani barátja, egykori mulatópajtása.
–  No, Sándorka, hát megjöttél?! Ezt megünnepeljük! Kezdjük mindjárt egy jó snapsszal, mit szólsz hozzá?
– Köszönöm, nem iszom snapszot.
–  Nem-e? – hökkent meg az atyai barát. – No, mert apád ivutt. Akkor bort hozassak?
– Köszönöm, bort sem iszom.
– Nocsak. Mert apád azt is ivutt. Akkor sört!
– Köszönöm, sört sem iszom.
– Ejha. Apád bezzeg ivutt. Hát te mit iszol?
– Ásványvizet, ha szabad.
– No, mert apád azt nem ivutt.