Roskadó karosszék (7)

Szálasiék a népbíróság előtt (MTI)

Karsai Elek és László  1988-ban megjelent munkájától (A Szálasi per. Reform) ténylegesen nyöghet az ódon karosszék. Lemértem: több mint egy kiló. Kötése jó kemény, a könyv nem hull lapjaira akkor sem, ha kicsúszik a kezemből és a parketten landol (mondjuk, éppen belealszom). De ez a veszély már nem áll fenn, mert végre, sikerült végigböngésznem, ami ha kényelmesebb is, mint megszerkeszteni egy ilyen kaliberű kéziratot, nem tartozik a mindennapi teljesítmények közé.
Ami a könyvet illeti, ezt már régen ki kellett volna adni. Hogy minél hamarabb és minél többen elolvashassák. Apa és fia így is sziszifuszi munkát végeztek, aminek a végkimenetelét Karsai Elek már nem érhette meg - helyette fia, László végezte el az utolsó simításokat s egyengette a téma útját a további feldolgozások végett. A könyv rendezési elveiről ezt írja Karsai László:

"A kötet koncepcióját Karsai Elek dolgozta ki, a kézirat első félezer oldalát ő rendezte sajtó alá. Kórházi halálos ágyán 1986 májusáig, amíg ereje engedte, ennek javításán dolgozott. Jegyzeteit, vázlatát felhasználva könyvét én fejeztem be...
Felhasználtuk az 1946-ban megjelent, ma már antikváriumokban is szinte lehetetlen ritkaságnak számító A Szálasi per c. könyvet (Szerk. Ábrahám F. és Krussinszky E. Bp. 1946.) is, elsősorban azokban az esetekben, ahol nem az eredeti tárgyalási jegyzőkönyvet idéztük, hanem tömörítettünk, összefoglaltunk egyes részeket."

A per teljes anyaga tehát csak a forrásokban létezik: iszonyú mennyiségű szöveg. És valószínű, könnyen eltévedhetnénk benne, értő "idegenvezető" híján. Karsai László viszont becsülettel megfelelt az atyai bizalomnak, aki rátestálta a befejezést: publikálta Szálasi teljes naplóját, illetve 2016-ban közzétette Szálasi Ferenc politikai életrajza c. munkáját, amelyek elhelyezik e szélsőséges politikust a magyar politikai palettán.

Voltak, akik Karsaiékat a nyilasok rehabilitációjával vádolták, amiért nem az indulatok, hanem a tények ösvényét követték a dokumentumok feltárásával. Karsai László erről így vallott a 168 órának (egyáltalán nem mentegetőzve, nem mosakodva): 

"Azt a mítoszt szerettem volna eloszlatni, ami Szálasival kapcsolatban ’45–46-ban keletkezett, és ma is él. Az ő rendszere volt-e a legpusztítóbb a 20. századi magyar rezsimek között, vagy másé? 
...Negyvenöt-negyvenhatban még éles volt a verseny Horthy és Szálasi között a legnépszerűtlenebb magyar politikus címéért. A nyolcvanas évek végén, mikor a pártállami cenzúra elhalt, rengeteg hordalék a felszínre került. Előjött először is az, amit vulgárisan „zsidózásnak” nevezünk, és elkezdődött a Horthy-rezsim kezdetben óvatos, majd egyre gyorsuló rehabilitálása...
Azzal is próbálkoznak, hogy a holokausztot kizárólag a németek és a nyilasok nyakába varrják.
...A Terror Háza Múzeum 2002 februárja óta próbálja belénk sulykolni, hogy a dolgok menete szerint 1944. március 19-ig Magyarországon nem történt semmi rendkívüli. Ami korábban történt, elfogadható volt. De március 19-én megjelentek a németek, és váratlanul minden tönkrement. Pár hónappal később pedig a nyilasok gyilkolni kezdték a zsidókat. Amit el
akarunk felejteni, az nem kevesebb, mint hogy jóval ’44 márciusa előtt kezdődik Magyarországon a zsidóság jogfosztása. Ami március 19. után történik, az már az emberek totális kirablása. Május és augusztus között zajlik a Horthy által kinevezett Sztójay-kormány szervezésében 437 ezer ember
deportálása..." (168 óra / 2016. november 29.)

És így tovább... Aki figyelmesen olvassa a könyvet, az gyakorlatilag maga is tanúja egy már jó ideje lezajlott, lezárt pernek, amelyről lehet ugyan véleményt formálni, de megmásítani a történteket nem lehetséges. A kínosan lassan és körülményesen előre haladó kihallgatások, a kezdettől körvonalazódó végítélet inkább a zűrzavart és a köd sűrűbbé válását segítik elő, mint a tisztán látást. Lépten-nyomon tapasztalni, mennyire felháborítja, indulatossá teszi a bírákat a vádlottak - egyénileg, emberileg érthető - védekezése, tagadása, helyenként nyomon követhetetlen hazudozása. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a vétkeseket immár nem lehet tetten érni, a történelmi étkeket folyamatban és bűnszövetkezetben, szolidárisan követték el. Az aktákból kiderül, hogy a per nem a háborúba sodort magyarság iránti felelősséget kutatja, csupán a Szálasi csapatot kívánja lebuktatni mindenáron, próbál fogást találni képviselőin.
A per eseményeinek Szálasi általi megítélését a bőven idézett Szálasi-napló teszi teljessé (sokszor naponta fűz megjegyzést, kommentárt a tárgyaláson történtekről, fogságuk mindennapjairól), amely mintegy ellensúlyként hat a tárgyalás levezetőinek indulatos, kioktató hanghordozásával szemben. A mai olvasóban kései reminiszcenciák, párhuzamok ébrednek: az 1989 végi Ceausescu-házaspár kivégzése előtti kihallgatás tónusai, fordulatai köszönnek vissza - a nyeregben ülő győztes viselkedik így a legyőzöttel, mintegy legitimálva győzelmét - ami teljességgel fölösleges cselekedet, mert a győzőnek minden körülmények között igaza van...

Roskadó karosszék (6)

Azt hiszem, az elmúlt hetek valamelyikén megsértettem "lelki öcsémet", recsenyédi Cseke Pétert, akivel különben már régóta és folyamatosan talál a szó, mert mind a ketten a sajtó "valóságából" s nagyjából ugyanabban az idősávban nőttünk ki.
Az történt, hogy megjelent legújabb könyve, A teljesség sóvárgása (micsoda jó cím, verseskötethez is kiválóan illene!). Irodalomtörténeti tanulmányok 1981-2016 (megj. 2019), amely bevallottan szellemi folytatása a Borongós ég alatt c. sajtótörténeti tanulmányoknak 1980-2014; mindkettő a Nap Kiadó emblémáját viseli, mindkettő poétikus hevületű, s a nagyközönség előtt addig ismeretlen eseményekkel, irodalomtörténeti mozzanatokkal terhes - a közelmúltból.
Miben állt a sértés?
Egyszer azt találtam volt mondani, hogy nem tartok igényt dedikált szerzői példányokra, egyáltalán új könyvekre, mert könyvtáramban helykrízis mutatkozik, így is csak gyűl az olvasni és az elhelyezni való, s már nincs hová... Annyira mellre szívta, hogy magára vette s új könyvéről már csak beszélni mert, engem viszont - érthetően - égetően érdekelt mind a téma, mind a Péter által felfejtett eseményháló.
(Az az igazság, hogy CSP szinte valamennyi könyve meglepetés és sajátos megközelítése az irodalom történetének: témáit vizsgálva nem hagyja a küszöbön riporteri kíváncsiságát, az végig kitart mellette, ezért tud mindig az események mögé (alá,főlé) nézni.
Mikor ezt megjegyeztem előtte, nevetve dobta vissza a labdát: de hiszen Beke György, az egykori riportertárs is ezt mondta róla! Riporter az irodalomtörténet írásban...
Örvendek azért, hogy CsP túltette magát a nyilvánvaló sértésen, s elküldte számomra A teljesség sóvárgása elektronikus korrektúra-dokumentumát, ami ügyesen meghúzza magát a számítókép egy kis rekeszében, fizikailag nem növeli a karosszéken halmozódó könyvek oszlopait, de épp úgy elolvasásra vár, akár a többi. 
Nem fogom ideírni a tartalomjegyzéket, azt viszont muszáj megemlíteni, hogy a kötet nagy fejezetei (Jancsó Béla holdudvarában, A teljesség sóvárgása) jelzik a szerzői figyelem megoszlását a két világháború közti irodalmi események és a második világháború utáni erdélyi irodalmi fejlemények között.
Különösen tanulságos számomra a második csokor, amely a hiszékeny, még alig kinyílt kamasz szemeim előtt zajló politikai-irodalmi játszmákról fejti le a sztaniolt, amit - most látszik - jócskán megrepesztett az idő, de még mindig meg tudott téveszteni embereket - olvasókat és ítészeket egyaránt -, rámutatva arra, mennyire hamisak voltak egykori irodalmi vitáink és értékítéleteink, mennyi szánalmas szubjektivizmus szorult nagy formátumú tehetségekbe, amiktől képtelenek voltak megszabadulni, s végül a vesztüket okozták. A rendszerváltásig tartó kemény irodalomirányításról, illetve egy többszörösen sorsdöntő 1957-es irodalmi vitáról szóló "felfejtés" nem csak hivatkozási alap, hanem olvasmány is annak, aki némileg otthonos az irodalom világában.

Roskadó karosszék (5)

Dőreség azt remélnem, hogy az eddigiekkel valamit is változott a helyzet roskadó karosszékemben. Tudom, mert látom: éppen csak megbontottam a tekintélyes halmot és adósságaimra tereltem a saját figyelmemet. Ebből, sajnos, nem olvasás lett, inkább amolyan önsajnálkozás, miszerint oly rövid az élet...
Ami igaz is, épp ezért jobb, ha folytatom a blogbeli "vezeklést".
Szerencsésen a végére értem ugyanis Vaszilij Grosszman: Panta rhei (Európa, 2011) című esszéregényének, amit jó pár éve szándékoztam elolvasni, de mert sikeresen hivatkoztam rá egy olvasónaplómban (Hatvan év után is nyitott kérdés: A Gazda halott!?), elodáztam a mélyebb ismerkedést.
A szovjet-orosz (zsidó) Grosszman az elsők között próbált meg szembenézni a Sztálin nevével fémjelzett diktatúra törvénytelenségeivel és tragikus dimenzióival. A második világháború valósága az, amely önvizsgálatra készteti, elindítja benne az őszinteség utáni vágyat: "Élményei ráébresztik arra, hogy a szovjet hadsereg sziszifuszi hősiességét az ország vezetői többször is gyáván elárulták, az orosz nép valódi háborús veszteségeit nem is annyira az ellenség, mint inkább egy eszelős diktatúra és terror okozta. Az igaz ügyért című regénye még csak szordínós szintézise e meggyőződésnek, de máris ferde szemmel nézik az irodalmi ítészek és a közélet hangadói, eközben viszont ő már dolgozik két, később maradandónak ítélt, de csak a kelet-európai rendszerváltásokkal egyidőben napvilágot látó munkáján: a Pantha Rhei című esszén és az Élet és sors című nagyregényen, amelyben lemészárolt zsidó édesanyjának kívánt emléket állítani, mintegy vezeklésképpen; a befutott író ugyanis megmenthette volna édesanyját, amennyiben Bergyicsevbe, a keleti jiddis fővárosnak nevezett helységbe idejében vonatjegyet küld és elmenekíti onnan, de ezt annak idején elmulasztotta. Nagyregénye és az esszé is érthetően fennakadtak a szovjet ideológia szűrőjén és kalandos úton jutottak el külföldre, ott is jelentek meg elsőként. Oroszul majd csak 1988-tól kezdve láthattak napvilágot. Nem egy kritikus a regényt a huszadik századi Háború és béké-nek tartja. Amíg ez a kérdés így vagy úgy eldől, annyi máris bizonyos: az 1964-ben elhunyt Grosszmann merész és ugyanakkor naiv előfutára volt mindannak, amit aztán Borisz Paszternák és Alekszandr Szolzsenyicin képviseltek és véghezvittek az egyetemes orosz irodalom rehabilitációjáért."
Az olvasónaplómból vett idézet is árulkodik arról, hogy foglalkoztatott ugyan a könyv sorsa, de megelégedtem azzal, hogy rögzítsem és tovább adjam a róla szóló információkat. Most viszont magam is ellenőrizhettem, saját élményként raktározhattam el Grosszman merész úttörését. Egyúttal azon is elgondolkozhattam, hogy mi történt volna, ha könyve már megírásának idején hatni kezdett volna az oroszországi közvéleményre - vajon elhiszik az esszé igazságát? Érdekes, ez a kérdés az írót magát is foglalkoztatja, mert érzi, hogy szentségtörő szemszögből világítja át a dicső szovjet történelmet.
Kitalált(?) főhőse, Iván, éppen a gulágról tér vissza a mindennapi életbe. Napokon át utazik, néz, emlékezik, rokonokkal, ismerősökkel találkozik, életét leltározza, a múltat s az általa elkövetett s a vele szemben felhalmozott vétkeket értelmezi. Kóstolónak egy oldal a könyvből, amin el lehet gondolkodni és ami talán másokat is tovább olvasásra ösztönözhet:

"Itt van Iván! Három évtizedig vándorolt börtönről börtönre, lágerről lágerre, Nyikolaj Andrejevics pedig, aki mindig azzal dicsekedett, hogy nem tagadta meg Ivánt, e három évtized során egyszer sem írt neki levelet. Amikor Iván levelet írt Nyikolaj Andrejevicsnek, ő idős nagynénjét kérte meg, hogy válaszoljon neki.
Eddig természetesnek tűnt mindez, most viszont váratlanul idegesíteni, nyugtalanítani kezdte.
Eszébe jutott, hogy azon a gyűlésen, amelyet az 1937-es perekkel kapcsolatban hívtak össze, Rikov és Buharin halálos ítéletére szavazott.
Tizenhét évig nem gondolt ezekre a gyűlésekre, de most hirtelen eszébe jutottak.
Akkoriban furcsa, esztelen dolognak tűnt, hogy a bányászati főiskola igazgatója, akinek a nevét elfelejtette, és Paszternak, a költő megtagadta, hogy Buharin halálos ítéletére szavazzon. Hisz a per során a gonosztevők beismerték bűnösségüket. Hisz nyilvánosan hallgatta ki őket a művelt, egyetemet végzett Andrej Januarjevics Visinszkij. Hisz nem férhetett kétség a bűnükhöz, semmi kétség sem férhetett hozzá!
Most viszont Nyikolaj Andrejevicsnek eszébe jutott, hogy kételkedett. Csak színlelte, hogy nem kételkedik. Hisz ha lelke mélyén hitt volna is Buharin ártatlanságában, akkor is a halálos ítéletre szavaz. Könnyebb volt nem kételkednie és szavaznia, ezért színlelte saját maga előtt is, hogy nem kételkedik. Nem tudott nem szavazni, hiszen hitt Lenin és Sztálin pártjának nagy céljaiban.
Hiszen hitt abban, hogy a történelem során első ízben épült fel magántulajdon nélküli szocialista társadalom, hogy a szocializmusban szükségszerű az állam diktatúrája. Kételkedni Buharin bűnösségében, megtagadni a szavazást, ez annyit jelentett volna, mint kételkedni az erős államban, az állam nagy céljaiban.
A lelke mélyén azonban valahol kétséget táplált eszent hittel szemben.
Vajon szocializmus-e ez - Kolimával, a kollektivizálás idején lábra kapó kannibalizmussal, az embermilliók pusztulásával? Hisz előfordult, hogy a tudat titkos melyén már egészen más gondolatok éledeztek - már túlságosan embertelen volt a terror, már túlságosan nagy a munkások és parasztok szenvedése.
Igen, igen, meghunyászkodásban, nagy-nagy engedelmességben telt az élete, az éhségtől, a kínzástól, a szibériai kényszermunkától való félelemben. De munkált benne valami különösen aljas félelem is: hogy elveszíti jogát a kaviárra, és ezt a kaviáros, aljas félelmet a hadikommunizmus éveinek ifjúkori álmai is táplálták: csak nem kételkedni, csak körültekintően szavazni, aláírni. Igen, igen, a saját bőrének féltése táplálta eszmei erejét: csak nehogy elevenen lenyúzzák róla, csak nehogy elveszítse a kaviárocskáját.
És az állam egyszerre csak megrendült, és dadogva bevallotta, hogy az orvosokat kínvallatásnak vetették alá. Holnap meg az állam beismeri, hogy Buharint, Zinovjevet, Kamenyevet, Rikovot, Pjatakovot is kínvallatásnak vetették alá, hogy Makszim Gorkijt nem a nép ellenségei gyilkolták meg. Holnapután pedig az állam bevallja, hogy a parasztok milliói feleslegesen pusztultak el.
És kiderül, hogy a mindenható, tévedhetetlen állam vállalja mindazt, amit elkövetett, felelnie viszont Nyikolaj Andrejevicsnek kell, hisz nem kételkedett, mindent megszavazott, mindent aláírt. Olyan jól, olyan ügyesen megtanult alakoskodni saját maga előtt is, hogy senki, senki, saját maga sem vette észre ezt az alakoskodást, őszintén kérkedett a hitével és a tisztaságával.
Olyan erős volt ez a kínos érzés, az önmaga iránti megvetés, hogy időnként keserű szemrehányásokkal illette az államot: miért ismerte be a bűnét?! Hallgatott volna inkább! Nem volt joga, hogy beismerje, inkább maradt volna minden a régiben.
Vajon hogy érezhette magát Margolin professzor, aki kijelentette, hogy nemcsak a gyilkos orvosokat, hanem saját zsidó gyerekeit is kész megölni az internacionalizmus nagy ügye érdekében.
Elviselhetetlen a lelkünkre venni a többéves, engedelmes aljasságot.
Ám a nyomasztó érzés lassanként enyhült. Úgy látszott, hogy minden megváltozott, ugyanakkor viszont kiderült, hogy semmi sem változott meg.
Az intézeti munka összehasonlíthatatlanul könnyebb és nyugodtabb lett. Ez különösen azután vált érzékelhetővé, amikor Riszkov a felsőbb instanciák elégedetlenségét is kiváltotta gorombaságával, és elmozdították igazgatói állásából.
A siker, amelyről Nyikolaj Andrejevics álmodozott, végre beköszöntött: és ez nem hivatali, minisztériumi, hanem igazi, nagy siker volt. Mindenben érezhetővé vált: a folyóiratcikkekben, a tudományos konferenciák résztvevőinek megnyilatkozásaiban, a tudományos munkatársak és a laboránsok elragadtatott pillantásaiban, valamint a levelekben, amelyeket kapott.

Nyikolaj Andrejevicset jelölték a Legfelsőbb Tudományos Tanácsba, az Akadémia elnöksége pedig hamarosan kinevezte az intézet tudományos vezetőjévé..."

Persze, a Panta Rhei-t előbb kell elolvasni, mint az utána készült nagyregényt, az Élet és sors-ot. Olyan, mintha az előszobából belépnénk a várvavárt Nagy Terembe... Nem csoda, hogy egyes keleti (pl. magyar) kritikusai megkésettnek tartják az 1955-63 közt keletkezett esszéregényt - kései megjelenésekor nem is zavart már sok vizet.

Roskadó karosszék (4)

Pár hónappal ezelőtt még "időszerű" volt megidézni Ginsberg szellemét, hiszen az 1968-as világfordulatban az ő Üvöltés-e is jócskán hallatszott, s hallatszik azóta is - jól-rosszul, mikor hogy.
Hát akkor lássuk a medvét!
Markó Béla 2018-ban megjelent új verseskönyvét (Bocsáss meg, Ginsberg) a tabukat döntögető, szókimondó, "Május Királyának" nevezett Allen Ginsberg szellemisége lengi be. Persze, a Markó-féle költészetnek, a szókimondás dacára, lírai tartása van (ahogy az elő van írva - cum scrie la carte), viszont olyan dolgokat kotor fel tudatának, eszmélésének múltjából, amiket mostanig nem igen volt erdélyi költőnek késztetése kimondani.
Sokáig lehet vitatkozni arról, hogy a valódi költészet szentté avathat-e bármilyen fogalmat, gondolatot, bármilyen tárgyat, de Ginsberg legmélyebb meggyőződése szerint kivétel nélkül minden szent, még a test legordinárébb részei is... (Lábjegyzet az Üvöltéshez)
Eörsi István, aki 1984-ben A leples bitang címmel Ginsberg-kötetet állított össze s fordított az Európának, 1990-ben Cserépfalvinál adja ki a kötetből kitanácsolt tabudöngető darabokat, köztük az Üvöltés magyarítását is. (Allen Ginsberg: Május Királya). A könyv végén Utószó helyett: Ginsbergékkel, Debrecenben - a fordító már a rendszerváltás utáni felolvasókörútjukról, irodalmi találkozóikról ír, s megemlíti: "Induláskor Ginsberg meg is kérdezte, hogy milyen jellegű és méretű botrányt tartok hatósági szempontból még elviselhetőnek. Azt feleltem neki, hogy ezt az ő döntésükre bízom, ők is tudják, hogy milyen politikai és szexuális taburendszer alakult ki a világnak ezen a részén, rám mindenesetre nem kell tekintettel lenniük. Válaszom őszinte volt, de azért nem bánnám, ha ép bőrrel megúsznánk ezt a debreceni kiruccanást. A „tabu" szóra Ginsberg rögvest megkérdezte, hogy a „fuck" és „cock" szó magyar megfelelője miért hiányzik többnyire verseinek magyar fordításából - ő ugyanis már az első napon megtudakolta e szavak magyar jelentését, és megállapította, hogy más szavak - mint hallja, képes kifejezések - szerepelnek a szóban forgó helyeken. Én az ország feudalizmusban gyökeredző katolikus hagyományaira hivatkoztam, amelyeken, átütő polgári forradalmak híján, még a polgári radikalizmus sem tudott rést ütni, és amelyekhez minden kormányzat, még ha forradalmi ideológiát vall is magáénak - a békesség kedvéért és talán belső hajlamból is, alkalmazkodik."
Az Eörsi könyvet nem lehet egy-két óra alatt átböngészni, tanulságait leszűrni. Tény, hogy a fergeteges Ginsberg-versek mellett találtam szelíden fanyar verset is, ami közelebb áll lírai ízlésemhez, ezért ezt idézem:

Allen Ginsberg: AZOK KETTEN
ThoseTwo

Így szólt a fa
Nem szeretem azt a fehér kocsit alattam,
benzintől bűzlik
Mellette egy másik fa így szólt
Mindig nyavalyogsz
idegbeteg vagy
abból is látszik, ahogy gömyedezel.


1981. július 6. 20 óra

Érzem ugyanakkor, hogy ilyen szempontból Markó se sokkal különbözik tőlem, s bár Ginsberget idézi, nem szalad el vele a ló: múltunk ótvarras, gennyes, véres, elszutykosodott vétkeit és pillanatait úgy idézi föl egy-egy döbbenetes versében, hogy abból mégis csak összehangzik egyfajta "üvöltés" - de már idézhető, szavalható, mondható. És XXI. századi.

Markó Béla:
TÉLVÉGI ZSOLTÁR

Izzadságtól szaglik
s guberál az Isten,
ha már nem segít más,
hogy magán segítsen,

kenyérmaradékot,
félig ivott kólát,
formátlan tartalmat
s tartalmatlan formát,

mocskos a szakálla,
fekete a körme,
a kóbor ebek is
meghőkölnek tőle,

áporodott szilvát,
meglöttyedt barackot,
gyűjti piszkos zsákban
a pillepalackot,

turkál a világban,
mint koszos kukában,
evés előtt tesz-vesz 
az evés utánban,

mindent újragondol, 
mindent újratermel, 
abból él, amitől 
meghalna az ember,

éjszaka kilopja 
dögkútból a dögöt, 
mert ami romlandó, 
csak az lehet örök,

csak abból teremthet 
új kutyát vagy macskát, 
a fű közé tücsköt 
s a tóba halacskát,

nyálban, gennyben, húgyban,
kotor a szemétben, 
patkány tükröződik 
véreres szemében.

Guberáló Isten 
odafent a mennyben, 
hányszor használtad már 
minden egyes sejtem?

Hányszor rejtettél már 
szakadt tarisznyádba,
 hányszor hajítottál 
vissza a világba?


Hányszor volt tél eddig? 
S tavasz is már hányszor? 
Ismét nő a kertem 
saját anyagából.

(Markó Béla. Bocsáss meg, Ginsberg. Versek. Kalligram, Budapest, 2018)

Roskadó karosszék (3)

Végre egy könyv, amit a csíkszeredai antikváriumban nem könyöradományért vásárolhattam. Eszmei értéke: óriási, hiszen Rilke verseit tartalmazza, Kányádi Sándor tolmácsolásában és (néhai) Plugor Sándor eredeti illusztrációival (amelyek kissé a Szilágyi Domokos-féle Öregek könyvére emlékeztetnek.) Viszont csenevész, vékonyka könyv, olcsó, gyatra papíron, még gyatrább nyomással, a papíron majd mindenütt átüt az elmázolódott, feltehetően takarékosság miatt felhígított nyomdafesték. 
Viszont az ára ugyanúgy 1 lej, mintha a mellette lévő Váci Mihály válogatott verseit tettem volna a táskámba;
ezt is, azt is csak ennyiért viszik (ha viszik).
A Rilke kötet, úgy tűnik, nem illett bele az 1989 (a rendszerváltás) előtti irodalompolitikába, vagy csak az volt a baj, hogy a rendszerváltással nagy hiátus állt be a könyvkiadásban (-nyomtatásban), pontosabban egyfajta szellemi-üzleti zűrzavar, mert a kiadók, s köztük a Kriterion is, a leállított, cenzúrán fennakadt korábbi köteteket szerették volna gyorsan piacra dobni, mellette viszont produkálni kellett valami újat is. 
Tudja a fene, hogy történt, tény, hogy Rilke Herbst/Ősz. Tíz lap a képek könyvéből c. füzetnyi válogatása 1990-ben jelent meg, kétnyelvű kiadásban, 5000 példányban, 8.50 lejes árban, most meg itt van a karosszékemben, időnként belelapozok és azon gondolkodom, mi késztethette a szerkesztő Egyed Pétert, hogy:
1. elvégezze a válogatást (netán a fordítóra bízta?)
2. megrendelje az illusztrációkat
3. kihegedülje a fordítást.
(Meglehet, a válaszok pofonegyszerűek e kérdésekre, de aki illetékes lenne megadni, már nem teheti meg...)

Tény, hogy a Képek könyve Rainer Maria Rilke egyik meghatározó műve, mely korszakot nyitott költészetében - de erről itt olvashatni bővebben, nincs miért mások mondatait ismételgetnem... S hogy miért ebben a válogatásban és ilyen sorrendben kerültek a vékonyka kétnyelvű kötetbe, legyen a könyvkiadás megfejtetlen, örök titka. Mi lapozzuk fel és értékeljük a benne található nagy szellemek találkozását... (Egy biztos: nem ettől roskad az a karosszék.)

*

Iniciálé / Initiale 

Oszd a szépséget, pazarold, 
szótlanul, számolatlan. 
Hallgatsz, megszólít: Nézd. vagyok. 
S végül mindenből rádragyog, 
ezernyi árnyalatban.

Elalvás előttre / Zum Einschlafen zu sagen

Szeretnék valakit becézni,
ülni és lenni valakivel,
téged szeretnélek dallal igézni
és álomba ringatni el.
Szeretnék az egyetlen lenni, aki
tudná: hideg volt az éj.
Szeretnék rádfigyelni s odaki:
mit mond a Mindenség s a Mély.
Az órák egymást hívó hangja bong, 
látni az Idő fundamentumát. 
És lenn egy idegen bolyong,
és riaszt idegen kutyát.
Mögötte csönd. Nagyra tárt
szemem rád zárom, köréd;
szelíden őriz s mindjárt elbocsájt,
ha valamit megmoccant a sötét.

Magány / Einsamkeit

A magány olyan, mint a régen 
készülő eső, alkony ellenében 
a tengerből kél s át a messzi réten 
honába föl, az ég felé tolul. 
S az égbe érve a városra hull.

Megáll a semmilyen órán, szemelget,
mikor hajnalba fordul minden utca,
s mikor a test, amely semmit se lelt meg,
csalódva búsan magát félrehúzza;
mikor egy párnak gyűlöletbe fúlva
hálniok mégis egy ágyban, együtt kell:

a magány akkor elfoly a vizekkel…

Szorongás / Bangnis

A hervadt erdőn egy madársikoly, 
értelmetlenül száll a hervadt erdőn. 
És egy ideig mégis úgy honol 
a gyűrűződő bús madársikoly, 
akár egy tágas ég a hervadt erdőn. 
Minden e kiáltásba csillapul:
hangtalan terül a környék alája,
s mintha a vad szél is belejuházna, 
belesápad a perc, mely élne még, 
s mintha a dolgok sejtenék e csendben: 
meg kell és meg fog halni minden, 
magából messze szállva.

A Szent /Die Heilige 

A nép szomjazott, s akkor az egyetlen 
nemszomjazó lány indult, hogy epedten 
váró népének vizet esdene. 
De a fűzág kezében rezzenetlen 
maradt s az út már gyötörte a lányt, 
s csak őrá gondolt kétségbeesetten: 
a sápadt fiúra, kivel egy esten 
szemük sejtetőri egymásra talált. És akkor a fiatal fűzfaág 
szomjas állatként görbült le eléje: 
már vérében virágzón ment tovább, 
s alatta mélyen zubogva a vére.

Strófák / Strophen

Valaki van, ki mindent kézbe vesz,
s mint ujja közt a homokot lepörget.
Kiválasztja a legszebb királynőket, 
fehér márványból faragtatja ki, 
fekteti csöndes köpeny költeménybe 
s oldalukra, egyazon kőbe vésve, 
király uruk is odafekteti.

Valaki van, ki mindent kézbe vesz, 
hogy mint a rossz harangot törje-verje. 
Ő nem idegen, mert a vérben van — 
az életünk hol megáll, hol rohan. 
Nem hihetem, hogy igazságtalan; 
bár annyi rosszat hallani felőle.

Őszi nap / Herbsttag

Beteljesült. Bő nyár volt s vége van. 
Vond árnyaid a napórákra némán 
s fújjon a rónán újra szél, Uram.

Rendeld a még éretlent: érjenek; 
adj bár kétnapi délies verőt még, 
sürgess tökélyre és nyilazz a tőkék 
nehéz borába végső édeset.

Kinek most nincs, nem épít házat már. 
Ki most magányos, lesz hosszú időre, 
olvas, hosszú levéllel bíbelődve
virraszt, s riadtan meg-megállva jár 
a fák alatt, ha lombra lomb süvölt le.

Ősz / Herbs

A lombok hullnak, hullnak, mintha fönt 
a messzi égnek kertje hervadozna, 
nemet legyintve hullnak mind halomba.

S a csillagok köréből elbolyongva 
magányba hull a súlyos éji Föld.

Mi mind lehullunk. Nézd emitt e kart. 
S amott a másik: hullva hull le minden.

De egyvalaki végtelen szelíden 
minden lehullást a kezébe tart.

Őszutó / Ende des Herbstes

Látom, mint változik
egy idő óta minden.
 Valami munkálva serken, 
gyilkol, sajnálkozik.

Minden kert napra nap
másabbat ölt magára; 
a sárgulók lassudan sárga 
színre váltanak: 
utam be messze vitt!

Most a fasor kopárlón 
üres útjait járom. 
Majdnem tengerig tárón 
engedi magát látnom 
a komor tilalmas ég.

Záróvers / Schluszstück

Nagy a halál. 
S mi az Övéi:
víg mosolyok.
Életünk teljében, mikor élni
kezdünk remélni —

belénkzokog.

*

(Megjegyzés: az illusztrációkból csak válogattam; a reprodukálás minősége a nyomdai kivitelezés lelkén szárad...)

Roskadó karosszék (2)

Pár napja telefonált Gagyi Jóska társadalomkutató (amúgy tehetséges költőként indult az irodalmi életben, de félbehagyta a poézist), hogy megjelent új könyve, amely egyenes folytatása annak a munkának, amely 2012-ben jelent meg Ha akartam, fütyörésztem, ha akartam, dudolászgattam címmel, s a jobbágyfalvi beszélőember, az időközben elhunyt Balogh Pállal folytatott beszélgetéseiből merített a falu háború utáni átalakulásáról szóló eseményekkel kapcsolatban. Annak idején írtam volt a könyvről (Amikor eljött a mesélés ideje), s némi kritikai élű kérdéseket is föltettem a szerzőnek, mivel befejezetlennek gyanítottam a vállalkozást, s úgy éreztem, kissé elsiette a közlést, vagy ha nem is, az egészet nem gondolta alaposan végig. Ő akkor egy szerzői magyarázatot fűzött a megjelenés előtt álló kritikámhoz, s a két szöveg egyszerre jelent meg a maszol.ro portálon, majd később a Sorsok könyve (2016, Hargita Népe Kiadó) c. kötetemben.
Jól éreztem én, hogy Pali bácsinak a bénulásával megjött mesélő kedve nem sokáig fog gyümölcsözni a szerzőnek: Gagyi könyvének megjelenését ugyan még megérte, de utána nem sokkal (2014-ben) a "beszélőember" végleg elhagyta az árnyékvilágot. 
Szerencsére jókora adag feldolgozatlan nyersanyag maradt utána - beszélgetések jegyzőkönyvei, emlékek a "szocialista" falu mindennapjairól.
A most számomra dedikált újabb könyvből (Aki tudta, vitte. Lopás, közösség, társadalom. ProPrint, 2018) olvasom a szerzői előszóban:
"A lopásról szóló kötet tulajdonképpen a könyv második fejezetének 'kifejtett' változata." Vagyis, immár kevésbé riporteri hangvétellel, inkább vérbeli társadalomtudósként boncolgatja azokat a történeteket, vallomásokat, melyeket Pali bácsi elsorolt neki a jobbágyfalvi ember különös meghasonlásáról:  a rendtartó falusiakból, gyaníthatóan a kollektivizálás, az erőszakos közösbe terelés visszahatásaként a közöst meglopó, erőszakkal elvett javait ekként visszavenni próbáló egyének lesznek, s ez a magatartás úgy elterjed a gazdaságilag és a hagyományaiban megnyomorított székelyföldön, hogy az egykori erények már nyomaikban is alig felfedezhetők. Nem szívesen és nem egykönnyen mond ítéletet a szerző, kérdéseit nagy körültekintéssel sorakoztatja föl, nem szeretne mindenáron sablonos, spekulatív válaszokhoz jutni, ezért a könyvbeli elemzés több mint 200 oldalon terjeszkedik. 
Gagyi így foglalja össze szándékát és véleményét: "Írásom arra a feltételezésre épül, azt igyekszik bemutatni, értelmezni, hogy a lopásnak mint közösségben/közösség előtt történő, morálisan
megítélhető társadalmi cselekvésnek van egy olyan fajtája, amelyt nem tartanak bűnnek, nem tiltanak, hanem megengednek az emberi közösségek, és amelynek nem társadalomromboló, hanem közösségépítő szerepe van."
E könyvében Gagyi fokozottabban társadalomkutató, mint korábban, stílusa, bár nem nélkülözi az értelmezés világosságát, hangsúlyozottabban teletűzdelt a szaknyelv fordulataival, neologizmusaival, egyszerre érdeklődést felkeltő és az unalomig "altató", s végül maga is bevallja: "Írásomban igen sok megválaszolatlanul maradt kérdést fogalmaztam meg, hagytam nyitva.Ezek legnagyobb részét ott, a befejezésben sem tudom megválaszolni. Azzal biztatom magam, hogy a téma vizsgálatát nem zártam le... folyt.köv."
Nem kétlem, hogy a folytatáshoz megvan a kellő kutatási, értelmezésre váró anyag. De lesz-e erő, idő kibontani minden lehetséges értelmezést, amit több évtizedes, fáradságos, időogényes terepezéses falukutatás felkínált az írói ambícióinak hátat fordító kutatónak?

Következő említésre váró olvasmányom könnyebb falat lesz: Rilke Képek könyvéből c. kötetének néhány őszi darabja, németül és magyar nyelven (Kányádi Sándor tolmácsolásában), Plugor Sándor illusztrációival. Az alig húszvalahány oldalas verseskönyv érdekessége, hogy 1990-ben jelent meg, a Kriterion kiadásában, gyalázatosan rossz minőségű papíron, elfuserált nyomással, de - cenzúra nélkül, szabadon.

Roskadó karosszék (1)

Szüleimtől négy kárpitozott, hajlított karfájú, 1936-ban készült, rugós karosszék maradt rám. Nem fértek el panellakásunkban, ezért az egyiken túladtam. Maradt három. Az egyik íróasztalom előtt áll, benne ülök,  párnákkal felpolcolva, amikor számítógépen dolgozom,
Egy másik a könyvespolcom előtt áll, abban ülök, amikor könyvet, lapot veszek a kezembe. Mellette a harmadik, arra rakosgatom a könyveket, amelyek elolvasásra várnak. Régebbieket és újakat, egyaránt. Időnként a növekvő halomba túrok és végignézek porosodó borítóikon. Ravaszul hívogatnak. 
Az a karosszék olvasmányaim várószobája. Sosem tudni, ki és mikor kerül sorra a várakozók közül.
A könyveknek iszonyúan nagy a türelmük, Az enyém kisebb. Arra gondoltam, ha csak kutyafuttában is, megörökítem őket ebben a blogban - ki tudja, sorra kerülnek-e még életemben?
Sz. Feri barátom, pár évvel fiatalabban, most ajándékba kapott, dedikált könyveit s a szerzőkhöz fűződő emlékeit veszi számba napról napra.
Úgy tűnik, valahol mindannyiunknak meg kell vallanunk a könyvekhez fűződő titkos, rejtélyes kapcsolatainkat; azt, hogy miért nem tudunk meglenni nélkülük?

Félig kész, de egy sürgős munka miatt félretett olvasónapló vár a folytatásra Richard Wagner Kivándorlási kérelem (1988) című kisregénye kapcsán. Szerzője bánáti származású német író, aki 1987-ben fordított hátat Romániának.  Egy évvel németországi megjelenése után Budapesten is napvilágot látott a nagy példányszámú Rakéta Regénytár (RaRe) sorozatban, de hozzám csak hosszú évek múltán, az elmúlt hetekben jutott el., a csíkszeredai antikvárium révén. 
Sűrű szövésű, alig 150 kisformátumú oldalba sűrített, kopogó stílusú riport ez, amely élesen fotografálva ábrázol; szerzője, aki költő és újságíró (laptudósító) egy személyben, leírja mindazt, amit mindannyian átéltünk az ún. "aranykorban" (talán csak nem mindig egyformán láttunk, értelmeztünk), nem lelkizik különösebben és nem filozofál: megállapít, tényeket szögez le, eseményeket rögzít, világosít meg, kulisszák mögé pillant. S a végén, minden kommentár nélkül megírja a tényszerű kitelepedési kérvényét - a felesége és saját maga nevében.

"Aztán elérkezett az a nap, december eleje volt. Sabine és Stirner eleget tépelődött. Épp eleget töprengtünk, mondták. Épp elég hosszú ideig bírtuk. Sabine harminchárom éves volt, Stirner egy évvel idősebb. Délelőtt volt. Már megreggeliztek. Nincs értelme. A nap a túloldalon, a stadion fölött állt. Már régóta nincs értelme. Nemsokára ismét hideg lesz. És jön a következő undorító tél, és jönnek az Elnök következő undorító beszédei, jön a következő nyomorúság, jönnek a következő hetek tej nélkül, a napok kenyér nélkül, az esték áram nélkül, jön a következő szennyáradat a tömegtájékoztatási eszközökből, a következő igazoltatás, a következő megaláztatás és az az után következő. Elég volt. Stirner elnézett a stadion fölött. Mögötte komoran füstölgő gyár. A néma ország. Stirner felállt, a szekrényhez lépett, az asztalra tette az írógépet, levette a fedelét, befűzött két papírlapot, köztük indigóval, és gépelni kezdett: Az Útlevélhivatalnak. Ezennel benyújtjuk kivándorlási kérelmünket. Indokaink."


Az utolsó leírt szó után már nincs mit hozzátenni. Minden, ami addig a könyvben olvasható, valójában a kérelem indoklása. Az olvasó eldöntheti: elég-e ahhoz, hogy távozásával életre szóló traumát okozzon magának az ember.

A napokban ajándékozott meg Gagyi József Aki tudta, vitte. Lopás, közösség, társadalom (Pro Print, 2018) című szociológiai munkájával. Ez lesz az a könyv, amiről majd a következő részben ejtek néhány szót. Éppen csak belekezdtem a tegnap...