Cătălin Bursacinak muszáj gyorsan élnie. Gyermekkorában ő még nem tudja, hogy életútját valahol igen-igen rövidre méretezték, azt viszont belenyugvással kell tapasztalnia, hogy testiekben inkább Gulliverre ütött, semmint a liliputiakra.
Egy önéletrajzi torzójában így vall rendhagyó testméreteiről:
„Tizenöt és fél éves vagyok, azt mondják, hogy az ember húsz-huszonöt éves koráig nő; remélem, addig még nőni fogok. Tehát négy év alatt évenként két-két centimétert, így 1,86 plusz 8=1,94 magas leszek. Milyen remek lenne.
Így tehát elérhetem ezt a testmagasságot, de szüleim aggódnak, azt mondják, hogy ez nem jó. Mit tudják ők.
De tulajdonképp nem is 1,86, hanem 1,89 vagyok — az iskola mérőléce szerint. Tehát 1,89 plusz 8=1,97; — 3 centiméter híján 2 méter.
Addig nyaggatják az embert, míg szét nem reped az agya, s aztán nézik, hogy nem csordul-e ki valami belőle.
„Ez a finom alvás, ami úgy leterít, mint a halál” — mondja anyu.”
 |
| Nem liliputi méret… 17 évesen |
Anyjához kimondhatatlanul ragaszkodik. Ennek dacára képes józanul felmérni az asszony viselkedését, s olyannyira elfogulatlan vele szemben, hogy édesanyja bizalommal fogja be a még gyermek Cătălint, hogy kijavítsa a verseit. E furcsa viszonyból a fiú irodalmi érdeklődése és pallérozottsága profitál: jó érzékkel tud anyja házi kritikusa lenni, naplófeljegyzései közt nem egy bíráló megjegyzést találunk a színésznő-költő verseléséről.
„Tegnap segítettem anyut a verseknél. Nagyon megdicsért, és azt mondta, hogy nagyon okos vagyok. A bosszú, amiért kijelentette, hogy okos vagyok az volt, hogy adott még néhány verset. Elolvasom őket, és a szélükre feljegyzem a véleményemet.
Láttad, anyu, hogy a falusi fészkekben hagynak egy-egy tojást; kotlóstojás ugyan, de nagyon nagy szerepe van, mert a tyúk, amikor megpillantja, odatelepszik és friss, jó tojásokat tojik. Ugyanez a helyzet ezzel a verssel is, nem közölhető, de buzdításként a fiókodban hagyhatod. Nem szabad fészekalj tojását vers rangjára emelni!
Nem beszélhetsz, nem írhatsz csak arról, ami vagy, amit magadban hordasz … Az enyhén dércsípett hagyma szagának elvész a csípőssége, nem könnyezik tőle a szemed. Ezt is megőrizheted, táplálékként; nem fészekalji tojás, más kategória: táplálékul szolgál — hogy ne érezd magad vigasztalannak, hiszen úgyis szereted a „vigasztalan” szót, nemde?
Anyu, látod, hogy nélkülem nem boldogulsz? Nekem kell beleavatkoznom, kijavítanom a verseidet. Mit számít ez, hát nem belőled vétettem, nem melletted fogok élni, s nem melletted fogok állni mindenkor?!…Írjál, hogy ne enyésszenek el azok a helyek, amelyeket szerettél. Ne enyésszenek el azok, akiket szerettél. Semmi jelentősége sincs annak, hogy mit mondanak mások. Te csak írj!
Egy fa, túlon-túl sok hernyóval — ahogy Alecsandri mondja … Fércmunkák és egy újabb kísérlet. Én nem tudom sem a jók, sem a rosszak közé sorolni… Egy ideje ezek a „versek” már nem hatnak rám. Nem hatnak rám semmiféleképpen. Magatehetetlen emberek irományai. Légy igazi „Muheres”. Ti, akik szülni tudtok! … Nem szeretem ezeket a verseket: „kövön kongó léptek” — „réten elterpeszkedő lélek” — „képmások az aszfalton”…. S ha látod, hogy nem megy, elzengsz egy népiest — hogy megtisztulj …
Ne kérdezd, hogy mi járt az eszemben, amikor ezeket a változtatásokat csináltam … Nem járt semmi. Olyan társadalomban élünk, ahol mindent gép csinál… Lehet, hogy rövidnek találod … Igen, nagyon rövid. Én sajátos-stílust kölcsönzök nekik. Nem tudom, hogy van-e logikájuk, összevissza kavarognak!
Micsoda csorda-ihlet! Ez nem vers, ez comics! Elegem, van az „ősi sírhalmokból”, meguntam őket… És az indulatszavakból! Én nem szeretem az indulatszavakat. A versnek, napjainkban igére van szüksége. Ezekből hiányzik az ige, túlságosan sok bennük a melléknév. Csak a hazafias versekben van ige, de az is elcsépelt…”
Úgy tűnhet a fentiekből, jócskán a Cătălin fejébe szállt a dicsőség: azt képzeli, mintha a kritikus alkotná a művet, nem pedig az író.
De mi sem áll távolabb tőle, mint a beképzeltség. Tipikus kamaszos igazságérzete fejeződik ki éles pengéjű kritikus hangjában. Hamarosan saját ügyeit illetően is szembe száll a szülői tekintéllyel:
„Drága Anyu, el akarok mondani egy dolgot, és mivel, ha élő szóban szeretném elmondani, megtiltanád, hát megírom.
Ezt mondtad — idézlek —: „Te, légy szorgalmas az iskolában, tanulj jól, fejezzed sikeresen be, mi pedig megengedjük, hogy itthon azt csinálj, amit akarsz, akár a fejed tetejére is állhatsz, ha azt akarod! Közeledik a vakáció és azt csinálhatod, amit akarsz!” „Becsület szavadra?” — „Becsület szavamra!” — válaszoltad.
Íme hogyan állod a szavadat:
— megszidsz, ha elkések!
— megszidsz, ha rendetlen vagyok!
— megszidsz, hogy nem eszem!
— megszidsz, hogy más nadrágot veszek fel, nem azt, amit ti mondtok!
— megszidsz egy tekintet miatt!
— megszidsz egy mozdulat miatt!
— megszidsz a hangnemem miatt!
Hát akkor én miért tartsam be adott szavamat? Közeledik a vakáció, de ugyanolyan vacak a programom. Úgy-hogy…”
És ekkor még csak 1972-őt írunk. Két év múlva, ugyancsak anyjának címzett naplófeljegyzésében olvashatjuk, nem túl fényes (jó közepes) iskolai eredményeivel kapcsolatban:
„1974. III. 15.
Én,… amikor fogadkozásokról volt szó… jobban mondva én nem igen fogadkoztam, ha a tanulásról volt szó; amikor ti azt mondtátok: „Ebben az évharmadban így meg úgy kell csinálnod” — én rendszerint azt válaszoltam: „Igen! Igen!” — de soha nem ígértem semmit. Meg voltam győződve … jobban mondva nem voltam meggyőződve arról, hogy úgy is csinálom, ahogyan ti mondjátok. És általában nem szokásom, hogy minden apróságért a szavamat adjam.
Nem szándékom ezzel mentegetőzni, vagy kisebbíteni a hibámat, csupán súlyt, kellő fontosságot vagy jelentőséget akarok adni annak a ténynek, hogy ezután a bevezetés után, ígérni szeretnék valamit; nagyon nehezemre esik, az ígéret komoly dolog, jól meg kell fontolni, mielőtt rászánja magát az ember, bármilyen jelentéktelen is lenne az. Általa elkötelezi magát az ember, és veszít valamit az önállóságából, megterheli lelkiismeretét. Tehát erre az ígéretre rég gondolok, nem ma, hanem régebb jutott eszembe, de nem éreztem magam képesnek arra, hogy megtegyem.
Megteszem! Most már megteszem!
Ugyanilyen nehéz szavakba foglalni is… ígérem, hogy … hogy jó magaviseletem lesz otthon és főleg az iskolában… hogy… nehéz egy bizonyos osztályzatot mondani — de az ígéret nem egyik napról a másikra, hanem az ezutáni két évre szól — tehát nyolcas körüli osztályzatot fogalmazhatok meg… tehát ígérem, hogy a lehetséges időn belül nyolcas általánosom és nyolcas jegyeim lesznek…
Végül is, ezt akartam közölni ezen a fehér papírlapon.”
Ígéretének épp azt a részét nem sikerült betartania, ami a legfontosabb lett volna: az „ezutáni két évet”. Cătălinnak vészesen fogytán az ideje. De ennek ő akkor még nincs tudatában. Viszont sejt valamit…
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése