Nyirőről - így is, úgy is (4)

Minden nap hoz valamit, ami kibillent eredeti szándékomból. Tegnap például az történt, hogy a Hargita Népében terjedelmes interjú jelent meg (a Transindex hasonló részletességgel tálalta a kulisszából gyűjtött értesüléseit). Ebben Lukács Csaba újságíró, az újratemetés kommunikációs vezetője többszörösen megmagyarázta a megmagyarázhatatlant, azaz jó csíkiasan kibeszélte a krumplit a földből. Tisztelem-becsülöm riporteri tevékenységét, azt az eleven, kalandos szellemet, amivel a legnehezebb témákat fölvállalja, Nyirő esetében azonban sajnálatosan kilépett a szerepéből s mesterségesen, a román hatóságokat "megvezetve" (erről valósággal büszkén szól, ráadásul kétszer is, az interjú folyamán!) maga teremti a mesterséges feszültségeket, a riportos elemeket. Amit ott magyarázatként föltálal, amit láthatóan elégedetten elrészletez, az már-már a gyermetegség határát súrolja, hiszen a valóságban nem történt más, mint az, hogy a hatóságok felvették a kesztyűt, belementek az abszurd játékba s ezzel megkezdődött a szokásos versengés (lásd Tom és Jerry), ki jár túl a másik eszén, avagy ki lesz az, aki a végén nevet?


(Annyi biztos, hogy azok nem mi leszünk!)


Ez az, ami aztán végérvényesen túlmutat Nyirőn, olyannyira, ahogy a fürdővízzel együtt szokták a csecsemőt is kiönteni. Ebből derül ki, hogy az egész eseménysorozatban az író csupán apropó és eszköz volt, még akkor is, ha a "kegyeleti aktus" szervezői mást mondanak és azt ráadásul még komolyan is gondolják.


De térjünk vissza az átkos időkbe, azokba az évekbe, amikor a magyar 56 utáni hangulatban Erdélyben sem mentek túl jól a dolgok. A kolozsvári Utunk akkoriban sem állt le azzal a szándékával, hogy megpróbál szembenézni az erdélyi (akkor: romániai magyar) irodalom háború előtti örökével, mintegy átmentve a (szocialista) realizmus követelményeit nagyvonalúan értelmezve egyes vitatott írói életművek vállalható részét. Így történt, hogy az akkor fiatal prózaíró és szerkesztő, Katona Szabó István terjedelmes tanulmányt közöl Nyirő József írói útja címmel, amelyet a kolozsvári irodalmi hetilap két részletben ad közre, az elhíresült Nézzük hát szembe rovatban. Az általunk fellapozott Pomogáts-féle antológia egyik kulcs-darabja ez a szöveg, hiszen a háború, a tiltólistára helyezés után első ízben szól érdemben Nyirőről, s bármennyire igazodik is érvelésében, értékelésében a kor szelleméhez, jó szolgálatot tesz Nyirő megismertetésének: dióhéjban tartalmazza az írói életmű darabjainak tartalmi átvilágítását. Paradox módon, miközben a tanulmány szerzője elítélőleg szól Nyirő egy-egy munkájáról, megnyilatkozásáról, nem csupán a megítéléssel szembesülünk, hanem az addig teljesen elhallgatott mű szinopszisával is. És ez több, mint amit azoktól az időktől el lehetett várni. Katona Szabó kritikushoz illő alapossággal fejti fel egy-egy novella társadalmi hátterét, a cselekmény lélektani motivációját - igaz, közben számon-számonkéri Nyirőtől a realista ábrázolás kánonját, illetve fejére olvassa miszticizmnusát, narodnyik szemléletét. Ezekről a vádakról ráadásul nem is lehet azt mondani, hogy üres vádaskodások - az akkori évek ideológiájába tökéletesen beleillenek s reálisan tetten érhetőek a Nyírő műben; az már más kérdés, hogy az e fajta műelemzésnek nem sok köze van a műközpontú irodalmi elemzéshez.


Érdekes módon, ami az író alapvető értékelését illeti, Katona Szabó István józan, mértékletes ítészi szemléletet követ: 

"Nyirő ábrázoló művészetének sajátossága, hogy alig rajzol társadalmi környezetet, alakjai elsősorban a tájban, a természetben élnek. A társadalmi viszonyokat nem mutatja meg elég plasztikusan, hősei tragédiájának társadalmi okait elmulasztja feltárni. Az okokat főképpen a „székely sorsban" keresi (Földig le székely, Jézusfaragó ember, A klánéta). Novelláiban a tragikus elemek emiatt egyedi, különleges esetekként, kuriózumokként hatnak. Ezért nem tudjuk élőnek, hanem csak egy eszmei koncepció megvalósulásának elfogadni a Jézusfaragó ember című novella szobrász-figuráját. A valóság elemeinek - melyeket felhasznál és költőien ábrázol - Nyirő mitikus értelmet ad. Ez a sajátos felfokozás okozza, hogy a novellák mondanivalója nehezen bontható ki, a jelképek értelme nehezen ismerhető fel.
Nyirő novelláinak nagy erénye az író gazdag, egyéni nyelvezete, amely sokat merített a székely tájnyelv értékeiből, s mégis sajátosan nyirői. Nem mentes azonban a túlzásoktól: modorosság, a népies formák halmozása, a homályos hangulati elemeknek tett engedmények teszik helyenként kissé komorrá. Későbbi műveiben sokat levetkezett nyelvi különcködéseiből, s a népi kuriózumok másolása helyett a maga nyelvi kifejezőkészségére támaszkodott." 


Számíthatott-e akkor író nagyobb megértésre, empátiára, hát még, ha olyan múlttal rendelkezett, mint Nyirő?


A tanulmány abban is kiemelkedik, hogy nem kever össze politikai szereplést írói teljesítménnyel - bár simán megtehetné, sőt, egyesek szerint akkoriban talán meg is kellett volna tennie, de elmulasztotta (dicséretére legyen mondva), az én nemzedékem pedig hosszú ideig maradt egy olyan alapos - bár mondom, balos - Nyirő-értelmezéssel és -értékeléssel, ami végső soron elvezetett bennünket a mű megismerésének igényéig és cselekvéséig. 


Pomogáts Béla széleslátókörűségét dicséri, hogy ez az írás is helyet kapott a kötetben, annyi más, vitatható, de tárgyszerű értékeléssel, kritikával egyetemben. Ezért lehetett megkerülhetetlen alapkönyv ma a Nyirő József, a székely nép krónikása.

(Folytatom)