 |
| Bach-huszár torzképe (Domanovszky: Magyar művelődés történet, MEK) |
Dr. Hermann Gusztáv Mihály tanulmányának ötödik, befejező részében (Hargita Népe, 2013. január 18.) tényszerű választ ad arra, hogy hol szoktak tévedni a székely autonómiát sürgetők, akiknek szent meggyőződésük, hogy minden de minden, ami szent volt e földön, Trianonnál veszett el. Tévedés - állítja a szerző. "Pedig... már 1848 októberében, Agyagfalván „kimondatott az, hogy jogban és kötelezettségben a Székelyföldnek [...] minden polgára egyenlő". Ezzel a székelység elméletileg lemondott autonómiája alapjáról, rendi kiváltságairól. Aztán jönnek a forradalmat követő parancsuralmi rendszerek, melyek a gyakorlatban is megfosztják önkormányzatisága maradékától, összevissza teszik-veszik külső-belső közigazgatási határait, miközben az egész országot ellepik a „Bach-huszároknak" csúfolt idegen hivatalnokok."
Igaz, hogy a kiegyezés közeledtével a központi ellenőrzés szigora enyhül, a császári hatalom azt játssza, hogy látszólag visszaáll az önállósosdi, szerephez jutnak a székek, fő és alkirálybírákat állítanak, de a "Bach-huszárok"-nak eszük ágában sincs lemondani. Maradnak és keresztbe tesznek, ahol csak lehet. A kiegyezés után áll vissza csupán a tényleges széki élet.
Csakhogy... És itt megint dr. Hermannt idézzük:
"A rendi eredetű autonómia összehangolása a modern idők államnemzeti ábrándjaira épülő új magyar belpolitikájával nem működik. Miképpen korábban, Mária Terézia és II. József felvilágosult abszolutizmusa és centralizmusa idején, most sem tud senki egy áthidaló jó megoldást. A székely közéleti szereplőgárda minden modernizációs kísérlet idején bajban volt, mert hagyományos autonómiája régen elavult „csereértéke" helyett sohasem tudott valami újat, aktuálisat és kelendőt ajánlani. Régi szabadságait lobogtatta, de ez éppen azokat érdekelte a legkevésbé, akik a kor igényei szerint kivanták átszabni az ország gazdasági-társadalmi életét. így az autonómia keretei egyre fogytak: csodák csodája, hogy a konstrukció megérte a modern kort. Talán e túlélésben szerepe lehetett annak, hogy a kettős monarchia Magyarországában sok olyan jelentős lélekszámú etnikai csoport élt, melynek esze ágában nem volt a magyar államnemzetbe betagolódni. így a rendi-nemzeti különállás nosztalgiája, ami a székelységben tovább pislákolt, kevésbé volt kihívó az államhatalom számára. "
1876-ban új megyefelosztás lép életbe, amelynek keretén belül az autonóm státuszukat elvesztett székely székek nagyobbik része - kisebb területi változásokkal - vármegyévé átszervezve, betagolódva a központosított államstruktúrába, legalább földrajzi kereteit megtarthatta - írja a szerző. - "Szembetűnő a változás viszont Maros- és Aranyosszék esetében, amelyek területét egyszerűen beolvasztják Maros-Torda, illetve Torda-Aranyos vármegyébe. A megyék élén a központilag kinevezett főispánok, illetve a közigazgatási ügyeket ténylegesen intéző alispánok állnak. A székely autonómiának immár formálisan is vége."
Mielőtt pont kerülne az eszmefuttatás végére, dr. Hermann joggal veti fel a kérdést: és hogy állunk a Magyar Autonóm Tartománnyal? Az mit adott hozzá az autonómiához, vagy mit vett el tőle? Szerinte a két világháború közötti erdélyi helyzethez képest mindenképpen az autonómia oldalára billentette a mérleg nyelvét. "Ekkor, noha a megyék egy ideig nagyjából megmaradtak, élükön „nemzeti missziós" küldetésüket végző román prefektusokkal (túlburjánzott és korrupt hivatalnokhadukkal együtt); majd 1938-ban, az ország új közigazgatási felosztásával, a Székelyföldet szerteszaggatva darálják be az újonnan létesített tartományokba (Háromszéket például a Kárpáton-túli súlypontú "Bucegi Tartományba".) Autonómiának tűnhet az ötvenes-hatvanas évek időszaka akár az 1940-44 közötti „kicsi magyar világhoz" képest is, amikor - a változatosság kedvéért - Kis-Magyarországról érkező hivatalnokok leckéztetik (olykor megalázó modorban) illemtanból és magyar nyelvből azokat a székelyeket, akiknek elődei már akkor „született nyelvükön" írták hivatalos irataikat, midőn a magyar vármegyék nótáriusai még a latinnal bíbelődtek. Nos, ezekhez képest a szovjet mintára és nyomásra létrehívott Magyar Autonóm Tartomány „vezetőkáderei" (a tartomány központjában, illetve a részegységekben, az ún. „rajonokban") zömükben a Székelyföld „városi és falusi dolgozói" soraiból lettek „kiemelve". De a korabeli szólásmondás („magyar az autó, de román a sofőr...") sejteti, hogy a párton belül egyre erősödő román „nemzeti kommunista" irányzat korlátozni igyekszik ezt a szovjet típusú kirakat-önrendelkezést, hogy majd alkalomadtán félresöpörje. Ez meg is történt az 1968-as területi-közigazgatási átszervezéssel, mely megszüntette a Maros Magyar Autonóm Tartományt, területét felosztva Hargita, Maros, illetve Kovászna megye között."
Van-e hát haszna az egykori székely autonómiának ma? - ez a nagy kérdés. Úgy, ahogy hadi szolgáltatások fejében érkezett, semmiképpen. Afelett rég elszállt az idő, hogy hadi tettekkel váltsák meg magukat a székelyek. A szerző két szempontot lát megfontolandónak.
1. "A Székelyföld hagyományos belső területi-közigazgatási és tájtörténeti tagolódása, a székely székek, társszékek meg fiúszékek rendszere. Ez kétségkívül egy szerves történeti fejlődés eredménye, ami egyfelől tükrözi a végleges letelepedés szakaszait-hullámait, aztán a természetes határok rajzolatát, de a nyelvészek szerint az eredetkérdés tekintetében is hordozhat fontos információkat a székelység különböző csoportjairól. E belső tagolódás a Székelyföldön élők számára minden hivatalos közigazgatástól függetlenül létezett és létezni fog. A jelenlegi megyerendszer több mint negyvenesztendős múltja nyomán sem beszél senki „hargitai székelyről". „Kovásznairól" is csak kimondottan az illető város viszonylatában. Csíkiról, gyergyóiról, udvarhelyiről, háromszékiről, nyárádmentiről annál inkább..."
2. "Az általános, történetileg adatolható és szinte fóbiaszerű ódzkodás attól, hogy egy mindent kézben tartó területi központ fogja össze a Székelyföld régióit. Az évszázadokig egyenrangú székely székek lakói ezt mindig elutasították, illetve csak annyiban és azokban a dolgokban fogadták el, amennyiben és amiben feltétlenül szükség volt rá. És ez működni tudott egy fegyelmet és határozott irányítást követelő katonai társadalomban is! Most viszont más időket élünk - mondják, akik már elképzeléseket, terveket szőttek egyik vagy másik (ki egyik, ki másik...) település majdani kiemelt státuszából fakadó fejlődési lehetőségeit illetően. Nos, az idők változtak, de bizonyos beidegződések nem. Mérlegelni, a helyzethez a kezdet kezdetétől rugalmasan viszonyulni talán szerencsésebb, mint erőszakolni, kínos igyekezettel „jól kommunikálni" azt, ami senkinek, vagy csupán egy csekély kisebbségnek jó." (Dr. Hermann szerint a német modell követhető lenne: a főváros ismét Berlin, de a kormány Bonnban székel, az Akadémia Halléban, a bankélet és pénzintézmények központja a Majna menti Frankfurt, a divaté Düsseldorf, a könyvvilágé Lipcse, és így tovább...).
És, természetesen, meg kellene találni az együttműködés és az összetartás valóságos gazdasági motorjait is, hogy a Székelyföldön élők valóban érdemesnek tartsák az ott maradást.
(Cseke Gábor)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése