2012. július 23., hétfő

Rejtő vagy Nagy Lajos?


Gergely Tamás válaszol Cseke Gábor kérdéseire

Mint szerkesztőt és mint olvasót is érdekelne a Bódog előtörténete. Tudom, hogy az esztétikai normák szerint a mű az ami beszél, de én már ilyen vagyok. Nekem fontos az alkotás folyamatát is megismerni.

G.T. a 70-es években
("Bódog fiatalkorában...")
Sétáltunk Rostás Zoltánnal a bukaresti Obor piac felé, s én kérdeztem. Meg kell jegyeznem, hogy nem volt szokásom Rostással sétálni, sőt az volt az első és talán az utolsó sétánk, a véletlen hozta, hogy azon a napsütéses kora délután ott, a kanalizált és a kanalizálatlan világ határán egymás mellett lépdeltünk, neki valami dolga volt, én meg hazafelé a Colentina 1 szám alá. Kiderült, a tízemeletes házban van egy közös ismerősünk, egy, a jóval később megírandó Bódog című kisregényem szempontjából jellegzetes család: kommunisták voltak, akik a népi demokráciában annyira bedőltek a szocialista nemzetköziség propagandájának, mi szerint a kommunista meggyőződés a fontos, nem a nemzetiség, hogy már a családban is románul beszéltek...
Szóval kérdeztem, kérdezni szoktam, utazom például a lifttel a munkahelyemen, s hogy ne álljunk némán, megkérdem egyik-másik kollégámat, éppen mit olvas... Különös kérdés az, részben mert a liftben, részben mert a könyvtárban hangzik el, hát olvas egy könyvtáros vagy könyvtári alkalmazott...? Néha megbánom a kérdésem, de nem tehetek mást: civilben amatőr szociológus lennék...
Szóval kérdem Rostástól, éppen mit ír, s érkezik a válasz, hogy valamelyik ötvenes évnek egyik napját szeretné összeállítani. Talán azt is mondta, hogy egy rajonközpontban, már nem jól emlékszem.
Én akkor meglepődtem a válasz hallatán, váratlan volt, talán mert valami aktuális témára számítottam. Hanem a választ „eltettem”, ha jól emlékszem, ez volt az egyik szál a Bódog ötletének a megszületéséhez. Mert mi az ötlet... – már megélt gondolatok összekapcsolása a tartalmi vonzódás szabályai szerint...
A másik szál... Szóval, ha napsütötte is volt az a kora délután a poros bukaresti utcán, a kor, bármennyire is igyekeztek szóban világosnak megfesteni, nagyon is sötétnek bizonyult. Például újra kezdődtek az íróperek, névre már nem emlékszem, de arra igen, hogy kicitálták egy faluba a falusi életről szóló könyv íróját és megbírálták, amiért nem az igazi falut írja meg, az „igazi” alatt azt kellett érteni: ahogyan a pártvezetőség elképzelte, a falusiaknak miként kellene gondolkodjanak saját magukról. Éppen rombolták le a kisebb településeket, hogy több búzát termesszenek, s kényszerítették be az embereket a falusi „blokkok”-ba, amit a parasztok szabadságuk elvesztéseként éltek át, de az a „hőn szeretett” két romániai díszkommunista számára nem számított.
Emlékeztet ez az ötvenes évekre, amikor kiosztották, teljesen jóhiszeműen – a Nagy István–Balogh Edgár-nemzedékről beszélek -, hogy ki ír egy bányász-regényt abban az évben, ki egy olvasztárt, és úgy tovább.
Incselkedett velem az ördög, hogy írjak hát egy olyan regényt, amilyet a Központi Bizottság C-épületében, ahol a cenzoraink működtek, szeretnének. Nem meggyőződésből, nem szolgai engedelmességből, hanem hogy maga a regény, a tett legyen szatirikus cselekmény, kigúnyolása az eredendő gondolatnak. Úgy csinálni, mintha teljesen az elvek szerint tennék, de maga az őrült helyzet jelezné, hogy a produktum a szöges ellentéte annak, aminek mutatja magát.
Mondok erre egy könnyebb példát: Tizenkettedikes korunkban az országszerte elhíresült magyartanárunk, dr. Szikszay Jenő hirtelen arról kezdett el beszélni, hogy milyen jó pálya a nyomdászé. Én éppen az osztály előtt álltam harmadmagammal, „feleltem”, más szóval és magyar szakra készültem. Magyar szakos tanár akartam lenni, vagy ha az nem sikerül, valamivel korábban így fogalmaztam: akkor újságíró... És akkor jött Szikszay a maga ajánlatával, amit valahogyan megalázónak tartottam, úgyhogy amikor megkérdezte, mik akarunk lenni, pimaszul bemondtam, hogy én nyomdász. Nem vicceltünk: én úgy mondtam be, mintha meggyőzdésem szerint mondanám, ő sem vette viccre a dolgot, az osztály elnémult, mert érezték a feszültséget.
Hát valami ilyennek képzeltem el a nyolcvanas években írandó „termelésregényt”.
Természetesen a tervből semmi nem lett. Egyrészt nem tudok én olyat írni, másrészt és főként: nem mertem. Tudom, hogy rájöttek volna, és nagyon visszavágott volna a szatíra, közelebbről megismerkedhettem volna a Szekuval, és hát velük nem lehetett viccelni! Ez, hogy kérdésedre visszatérjek, a tervezett szöveg nem a szatirikus kisregény ötlete, viszont most, hogy a szöveg kész, mondhatom, hogy a Bódog előtörténetéhez tartozik.

Amikor abban a közegben éltél, amelynek karikírozása a kisregény, gondoltál-e arra, hogy valamikor "kiírod" őket és hogy az éppen így történik majd?

„Kiírni”, azt kellett volna a lelki hügiéné miatt, de én akkor a hallgatást választottam: miután a Forrás-kötetem megszületett, csak az egyperceseimet írtam. Hat év alatt harminc született. Harminchárom. Negyven. Azok is inkább akkor, amikor Láng Zsolttal esténként telefonon beszélgettünk, s én naponta elmondtam egy-egy frissen született egypercest. Az elsők bekerültek még a Forrás-kötetbe, azelőtt Szőcs Géza közölte őket a híres Fellegvár-oldalon, a későbbiek már csak a „fordulat” után kerültek be a Mentor által kiadott Balcanophelesbe.
Én akkor azt hittem, a hallgatás valamiféle ellenálás, protest. Emlékszem, mikor egyszer véletlen összefutottam Egyed Péterrel Kolozsváron, biztatására, hogy írjak, felsoroltam neki, kik hallgatnak az erdélyi írók közül... Persze ez is bonyolult kérdés volt, ma már nehéz elképzelni annak, aki maga nem élte meg, hogy évenként ellenőrizték az írógépeinket, nemcsak az írókét, hanem mindenkiét, abszurdnak tűnik talán, de a munkahelyemre utasítás érkezett, hogy „láttamozott” szépirodalmi szövegeket közölhetünk, ahol pontosan tudjuk, a szerző hol él, hol dolgozik, s hogy esetleges saját szövegeinket, amelyeket máshol kívánunk publikálni, be kell mutatnunk a munkahelyünkön. Nem hiszem, hogy az Utunk, a Korunk kérte volna közlés előtt az „ajánlást”, de én a bukaresti szórványban nagyon egyedül voltam, és munkahelyem pedig egy politikai fórum szócsöve volt.
A közeg, te tudod, melyik – újságíró voltam a diktatúrában – , lelkünk szitává lyuggatva az „Elvtárs” szavaival, lozinkáival, beteges gondolataival, amelyeket világrengetőknek kellett prezentálnunk. Az „Elvtárs” arcképével, amelyet a „vörös lapszámok” számára főnökömmel vadásztunk a nyomdában. Szombaton derült ki, hogy mennyire jól választottunk a hivatalos képek közül, akkor jelent meg a Ceausescu-család költőjének a lapja, azt szerették, állítólag a legjobban. Egy idő után úgy vettem észre, jobban ki tudom választani, mi lesz a Flacãrában, mint Varga főszerkesztőm, aminek egyrészt örvendtem, mert az volt a bizonyosság, hogy tökéletesen megértem, hogyan gondolkoznak „ott fenn”, másrészt kínos érzés volt, hogy beköltöztek a lelkembe, nem vakarhatom ki őket. Most, harminc év után sem tudom kivakarni, legfeljebb felejtem őket, de a viszonyulásom a napi politikához ugyanaz. Hogyan is fogalmazzak, ott vannak minden másodpercemben.
Hogy valamikor „kiírom” őket... Nem gondolkoztunk hosszú időre előre. Bár azt sutorászták a Scînteia Házban, hogy Gorbacsov egyik körútján közölte a szovjet rendszerű kisállamok vezetőivel, hogy az a korcs kommunizmus, amiben éltünk, anyagilag nem tartható, nem tudtuk elképzelni, hogy úgy és olyan hamar összeomlik. Hogy tehát a „kiírás” lehetséges lesz. Csak amikor Svédországot megcéloztuk, akkor éreztem azt, hogy „kiírni”, megmutatni, mi is történt velünk, szinte a feladatom. Egyéni sorsom viszont úgy alakult, hogy nem tudtam a világ elé tárni a „bódog korszakot”, arra csak évekkel később, magyarul és magyarul is elszigetelten került sor.

Véleményed szerint miért nem lett a Bódog-ból papírkönyv? Úgy, ahogy a Torokcsavarból végül lett.

A helyzet az, hogy a Bódoggal nem fordultam kiadóhoz. Egyrészt azért, mert nem ismerek olyan kiadót, amelyik ezt jó kedvvel kiadta volna. Másrészt energiámból arra tellik, hogy azt a napi tíz sort megírjam, saját adminisztrálásomra nincs kapacitás. A távolság sem segít – nem tud rám szólni az utca túloldaláról a kiadó, hogy „aztán hozd az újabb kötet anyagát, Tamás, szerdán estig bent találsz.” Nem iszom együtt más írókkal, nincs irodalmi társaságom, nem tartozom egyik szekértáborhoz sem. Bár ez utóbbi nem egészen igaz, mert a Látó felvállalt, nem túl gyakran, de amikor jelentkeztem, közölt, s a Látó körüli kiadók, egykor a Mentor, most a BOOKART kiadott egy-egy kötetet tőlem. Hogy a Torokcsavar megjelent... A Torokcsavar megjelenése két BOOKART-osnak köszönhetõ: Láng Zsoltnak, aki szerkesztette a könyvet, s aki ajánlotta, vállalta, kiállt érte, meg Hajdú-Farkas Zoltán igazgatónak, aki alaposan olvasta el, olyannyira, hogy ő maga ajánlotta címként a „torokcsavar” szót. Amit én alkottam ugyan, de megfeledkeztem róla, Hajdú-Farkas ajánlata tulajdonképpen váratlanul ért, meglepett.
Viszont amit én írok, nem számíthat nagy közönségre, legalábbis míg a kritika nem fedez fel, addig a Hajdú Áron szavával élve „kísérleti” irodalom az, amit művelek. Nem jött a kiadótól hosszú ideje elszámolás, de abból, hogy nem került sor újabb nyomásra, sejtem, hogy jobbik esetben nem veszítettek a Torokcsavar kiadásán. Akkor pedig nincs amit sürgetni az újabb könyvet, s még ha a BOOKART szerzőjének is számítanak, nem jelenhet meg náluk félévenként könyvem.


Próbálj meg kívül helyezkedni a Bódog belső világán; meg tudod-e saccolni, mit mondhat, sugallhat ez a történet egy olyan olvasónak, aki nem hallott Erdélyről, Romániáról, az itteni szocialista valóságról?

Erre a kérdésre könnyű is válaszolni, meg nehéz is. Amikor a tulajdonképpen a kis terjedelmű regényt el akartam helyezni egy irodalmi lapban, „nem” volt a válasz. A „nem” nem a személyemnek szólt, hanem ennek az akár bizarrnak is nevezhető humornak, amit egyesek nem fognak fel humornak vagy nem élveznek. Tulajdonképpen lelki beállítottság kérdése. Én Rejtőt nem tudok olvasni, Karinthyt sem mindig élvezem, világos, hogy a Rejtőt imádók engem nem szeretnek. És ők vannak többen. Gyakorlati példával szolgálhatok: a könyvtárban, ahol dolgozom megvan A Láthatatlan légió is meg Nagy Lajos gyilkos humorú humoreszk-kötete, találják ki, melyiket kölcsönzik többen... Én viszont Nagy Lajost tartom a mesteremnek.
Amikor ti a Romániai Magyar Szóban részletekben közöltétek a Bódogot, igencsak szerettem volna tudni, mi az olvasók reakciója, de soha nem jutottam hozzá a hozzászólásokhoz. Most, hogy a MEK-be kitetted, ajándékként, dedikálva küldöm szét barátaimnak, ismerőseimnek az e-könyv webcímét, meglepnek továbbra is a reakciók. Van például olyan közöttük, akit a barátaim közé számítok, mégsem érti a lényegét a szatirikus kisregénynek, a szatírát.
Úgyhogy azt hiszem, egy empátiával megáldott, sokat olvasó svéd közelebb áll a Bódoghoz sok magyar olvasónál, aki abban a világban élt, esetleg maga is „Bódog” volt.

/Fenti interjút annak dacára kértem Tamástól, hogy előszóval láttam el MEK-re is beajánlott kisregényét. Örvendek, hogy megértette szándékaimat és arról is beszélt, ami nem fért be irodalmi  alkotásába, de legalább olyan fontos, hogy rögzítve legyen.../

2 megjegyzés:

  1. És én meg azt hittem, hogy Barbu Saptaminája tetszett nekik. :-)

    Paunescu tényleg beleadott apait-anyait azért, hogy lelki táplálékkal és jó hírekkel lássa el az elnökpárt. Igyekezetében néha kapitális bakot lőtt. Az (egyik) energiakrízis alatt például többoldalas riportot közölt bukaresti tudósokról, akik a normális hőmérsékletű levegőben előforduló ”forró” és ”hideg” molekulákat egy turbinában, választófal segítségével különválasztanák, hogy az egyik csövön kiáramló forró levegőt fűtésre, a másikat pedig hűtésre használják.

    Hátborzongató marhaság, ellentmond a természet alaptörvényeinek (gy.k. entrópia). Mintha mákot és homokot összekevernénk, és utána azt várnánk, hogy magától szétváljon. Mégsem illett hangosan röhögni, még tudós körökben sem.

    Rejtőről és a könyveiről pedig annyit, hogy másként értékeli az, aki 1960 táján vette először kezébe, és másként az, aki ma olvassa. Mindannyian, legalábbis mi hárman :-) tudjuk, hogy P. Howardot jó ideig ponyvaregényíróként tartották számon, a könyvei „indexen” voltak. Amikor szalonképes lett, és újra megjelenhetett, faltuk a könyveit, idéztük a sorait. Szükségünk volt vidulásra, egy szalmaszálra, ami megerősít abban a hitben, hogy a komolyan vett esztelenség napjai végesek. Ebből a szempontból felbecsülhetetlen értékkel bírnak.

    Pelyhes állú srác voltam, amikor nagybátyámmal, a Teleki Tékában (ott dolgozott) felolvastuk egymásnak a Fülig Jimmy leveleit, és észrevettük azt, hogy az egyik kiadásban Vöröskaromnak zöld, a másikban meg nemtudommilyen, de más színű szeme volt.
    :-)

    Üdvözlettel, Zs

    VálaszTörlés
  2. A Bódogról (pedig) annyit, hogy kitűnő szatíra, amit a proletárdiktatúrától a sokoldalúan fejlett szocializmusig terjedő kor szóhasználata tesz hitelessé. A "Nagy fej az Öreg" beszóláson és a féltéglás mellveregetésen hatalmasat derültem. Riska patkóját és a kommunizmust - mely utóbbi azóta is a hruscsovi horizonton várakozik - a költői szabadság róvására írom.

    VálaszTörlés