Hargitai böngészde (3): Dobrudzsai magyarokról

Tavaly decemberben a Csíkszeredában élő Beder Tibor ny. földrajztanár, volt főtanfelügyelő, székely-török kapcsolatok szorgalmas ápolója, Rodostó díszpolgára, számos, múltunkat, gyökereinket taglaló könyv szerzője (Gyalogosan Törökországban, Apadó fájdalom, Az utolsó csata, A bujdosók nyomában, Ágyú és tulipán, Megidézett múlt stb.) öt folytatásban taglalta gondolatait a dobrudzsai magyarokról. (Hargita Népe, 2012. december 12, 13, 14, 17, 18.)

Ami önmagában véve is szenzáció számba menő téma... 

Oituz katolikus temploma

A magyar-török kapcsolatok múltját tárgyaló bevezető után - amelynek során szó esik a törökországi, máig bizonytalan eredetű Macarköy falu "magyarjairól", akik mellesleg egy szót sem tudnak magyarul, annak ellenére, hogy a helység neve Magyarfalut jelent - Beder Tibor bemutatja Dobrudzsát, ezt a népek keveredésével benépesült furcsa tengerparti földrajzi képződményt, amely a Székelyföldnél is terjedelmesebb.

Konstanca közelében létezik ugyanis egy Oituz (Ojtoz) nevezetű falu, amelyet csángómagyarok laknak, akik "beszélik a magyar nyelvet, illetve annak archaikus változatát. Ennélfogva a magyarokról szóló rekordok könyvébe is bekerülhet a falu, hiszen jelenlegi ismereteink szerint Európa legkeletibb és legdélibb magyar faluja - írja a szerző, majd így folytatja: - E tájegység teljesen különbözik Románia többi vidékétől. Dél felől nincs természeti határa, ezért a politikai határ is folytonosan ingadozott. A mai bolgár Dél-Dobrudzsa a román határtól a Rusze-Várna közötti vonalig terjed. Írott történelme az ókori görögökkel kezdődik, akik városokat alapítottak a tengerparton. A terület része volt Nagy Sándor birodalmának és a Római Birodalomnak is. Később a népvándorlás idején a nyugati gótok hatalmába került, majd a 7. században a szlávok foglalták el. 679 óta a bolgárok bírták, majd mintegy kétszáz évig a bizánci császárok uralkodtak rajta. 1186-tól 1396-ig ismét a bolgároké, majd 500 éven át az Oszmán Birodalom része lett. Volt idő, Nagy Lajos korában, mikor a magyar király hatalma Dobrudzsára is kiterjedt, a török világ idején pedig kis időre a román vajdák is uralták, legtovább Mircea cel Bătrân idején, 30 esztendeig, 1387 táján."

Dobrudzsa XIX. századi története nem idegen a magyar történelemtől. Észak-Dobrudzsa ugyanis az 1878-as függetlenségi háború nyomán Romániához került, s Beder szerint "ebben nagy szerepe volt az akkori Osztrák-Magyar Monarchia külügyminiszterének, a székelyföldi - csíkszentkirályi - gyökerekkel is rendelkező Andrássy Gyula grófnak is. Az 1878-ban megtaretott  Berlini Kongresszuson ő szorgalmazta Dobrudzsa Romániához csatolását, akinek sikerült ezáltal megszüntetni a földrajzi tőszomszédságot az akkori Bolgárország és Oroszország között. Ily módon kudarcba fulladt az oroszok évszázados politikájának végcélja: Konstantinápoly birtoklása. Különben ezt tartják külügyminisztersége legnagyobb sikerének, ami gátat vetett a háború következtében a Balkán felé megindult orosz térfoglalásnak."

A román közigazgatás akkor nekilátott, hogy a többségében nemzetiségek (törökök, tatárok, bolgárok, lipovánok, oroszok, örmények, zsidók, cigányok) lakta, frissen szerzett országrészt gyors ütemben román elemmel telepítsék be. A függetlenségi háborúban részt vett harcosoknak jutalmul földeket mértek Dobrudzsában s a XIX. sz. utolsó évtizedeiben nagyszabású betelepítési mozgalom indult meg. A helybeli lakosság nem nézte jó szemmel a jövevényeket, ezért teljesen új telepesfalvak jelentek meg a térképen, amelyek az első világháború után is tovább szaporodtak, a románság részaránya pedig hamarosan átbillent a többségbe. Beder Tibor szerint ezt nemzeti kérdésnek ilyetén való megoldását a román politika sikerrel vitte át a következő évtizedekben az ország más régióira is.

Sósmezői temetőrészlet

A már említett Oituz falu is így jelent meg Dobrudzsa térképén. A szerző megemlíti, hogy 1923-ban a Bákó megyei csángó Lujzikalagorból indult útjára egy 20 (mások szerint 45) családból álló szekérkaraván, hogy a Ferdinánd király által felkínált, az ojtozi csatákban való hősies részvételükért járó földet birtokba vehessék s ott letelepedhessenek. A román hadseregben harcoló lujzikalagori katonák "életük kockáztatásával támadták a magyar hazát, majd védték a románt a benyomult ellenséggel szemben. Ezáltal részesei lettek Erdély egyik legfontosabb stratégiai jellegű kapuja történelmének, ahol annyi ellenség és barát ki-bejárt... A hajdani magyar határon 1821-ben létrehozott telepes falu, Sósmező (Poiana Sărată) Hősök temetőjében nyugszanak az ojtozi harcok hősi halottai, románok és csángók, németek és magyarok. Köztük a lujzikalagoriak és a soproni honvédek is."

A magukat legtöbbször katolikusoknak nevező csángók Nagyboldogasszony napján ünnepi búcsút tartanak, azon emlékeznek meg falualapító elődeikről, az ojtozi hősökről. A szerző idézi a magyarországi Posch Dánielt, aki személyesen is részt vett a 20102-ben tartott ünnepségen, amelyen a helyieken kívül Bákóból és Konstancáról érkezett "nagyemberek" adták meg az esemény súlyát. Volt ott prefektus, parlamenti képviselő, egyetemi tanár, egy sor polgármester a környező községekből. A búcsút ünnepség egészítette ki - így a cikksorozat befejező része -, melyet részben az I. világháborús hadbalépés és az Ojtozi-szorosnál folytatott győzelmes harcok emlékére, részben pedig a román függetlenségi háború hősi halottja, Andrei Lupu (Farkas András) tiszteletére rendeztek."

Farkas András és 77-es harcosai

Legyünk mi is büszkék ezekre a hősökre - sugallja Beder Tibor, aki tudja, hogy az elkeveredett népek földjén milyen nehéz, s talán fölösleges is, választóvonalat húzni ember és ember között...

(Cseke Gábor)

Itt olvasható: Posch Dániel beszámolója az oituzi ünnepségekről