(Olvasónapló)
Közel
negyven éve – 1984-ben – megjelent szociográfiai munka vétette
le magát nemrégiben zsúfolt könyvespolcomról: kinézetre
szerény, mondhatni póriasan szegényes, tartalmilag viszont annál
gazdagabb. És alapvetően ma is megbízható.
Ez egy
kicsit furcsán hangzik 2013 derekán, hiszen a Változó valóság
címmel kiadott szociográfiai tanulmányok az erdélyi/romániai
városkutatásról (előszó: Egyed Péter, szerkesztő: Szabó
Zsolt), hiszen az a távoli időszak a romániai "aranykorszak"
kellős közepét jelentette, s a mai közhiedelem úgy "tudja",
hogy akkoriban vígan lakkozták a valóságot, elhallgatták a valós
problémákat, grandiózus projekteket eredményként dicsőítettek
stb. Ami, természetesen mind igaz is, csakhogy nem éppen úgy,
ahogy ma egyesek beállítani próbálják. Mai olvasatában egy
ilyen könyv – és a továbbiakban maradjunk meg ennél mint
demonstrációnk izgalmas példájánál – jóval alaposabbnak,
mélyebbnek és lényeglátónak hat, mint a maga korában, amikor
papírra vetették, és még inkább, amikor valósággal
kiverekedték, kitaktikázták a megjelenését.
Kiállta
volna az idő próbáját?
Azt hiszem,
erről szól ez a mostani olvasónapló.
Arról a
törekvésről, amit illendő volna rendre újra észrevenni,
megvizsgálni és a maga helyére tenni, s amit úgy ahogy működő,
még meglévő nemzetiségi intézményeink a kisebbségi önismeret
és öntudat ébrentartásáért megtettek – szó szerint
embertelen körülmények között.
*
A Változó
valóság című kötet azért is többletjelentés-hordozó, mert
egyfajta szintézisét, áttekintését adja a szocialista valóságban
végbement városkutatói törekvéseknek, beleértve a romániai
magyar sajtó idevágó tényfeltáró tevékenységét is. A kötet
tanulmányaihoz csatolva ugyanis ott találjuk, legalább egy ívnyi
terjedelemben az akkori főbb romániai magyar lapok (Ifjúmunkás,
Utunk, Korunk, A Hét, Falvak Dolgozó Népe) városkutatással
foglalkozó írásainak 10-12 évre terjedő repertóriumait,
amelyekről az előszóban Egyed Péter így vélekedik: "Sok
olyan érték halmozódott föl bennük, amely nem csak
számontartásra érdemes, hanem a longitudinális vizsgálatoknál
is sikerrel alkalmazható anyagot tartalmaz." Ugyancsak az
előszó szerzője mondja ki, mintegy végszóként: "A
városkutatás – önismereti diszciplína." Az
ekként lezárt bevezető csöppnyi kétséget sem hagy afelől, hogy
a kötetbe foglalt írások mindenike a romániai magyarság
önismeretéhez kíván hozzáadni egy-egy olyan részletet, amelyben
nyoma marad annak a változásnak, ami sorsában, anyagi és szellemi
létfeltételeiben, közérzetében városaink vonzkörében
bekövetkezett.
*
Persze,
közelíthetnénk úgy is tárgyunkhoz, hogy szóvá tesszük, mi
mindent kellett elhallgatni, kidekázni, elködösíteni, tompítani,
kicicomázni, fellobogózni, sejtetni stb. ahhoz, hogy ezek és az
ehhez hasonló írások egyáltalán megjelenhessenek. És az effajta
tárgyalásmódnak is meglenne a maga haszna, tanulsága. Csakhogy az
írásokat úgy kell elfogadnunk, ahogy azok fennmaradtak az időben
– eszményi lenne, ha minden szellemileg megalázott,
megcsonkított, megszelídített, "kiherélt" stb.
kéziratunk megtalálná a teljesség szabad kimondásának a
lehetőségét, viszont erre gyakorlatilag nem csak lehetőség
nincsen (a kivételeket leszámítva), de kiadói hajlandóság sem
túl sok. Így aztán a megjelent és megőrzött látleleteket kell
olyan alapnak tekintenünk, amiről a közelmúlt valóságát
úgy-ahogy megközelíthetjük.
*
A kötet
egyik, mindenféle értelemben súlypontjának számít az a hatvan
oldalas tanulmány (szerzők: Pillich László-Vetési
László-Vincze Zoltán-Feleki Károly), A kolozsvári magyar
hóstáti közösség népesedési és szerkezeti alakulása
(1899-1980), amely minden bizonnyal önmagában is sok
ütközőpontot jelentett a kötet megjelenésének folyamatában, de
amelyre ma is bátran lehet hivatkozni, hiszen rendkívül gazdag
tényanyagot tartalmaz a Szamos menti város egy sajátos kisebbségi
közösségéről, mely a huszadik században Kolozsvár
magyarságának urbánus utánpótlásának egyik forrása volt, nem
beszélve a város mezőgazdasági életében, ellátásában
játszott meghatározó szerepéről. Az írás nagy fegyverténye
ugyanakkor, hogy abban az időszakban készült, amikor nagyszabású
"városrendezési" – valójában inkább: városrombolási
– projekt keretében céltudatos lendülettel igyekeztek eltüntetni
a magyar agrárhagyományok e rendhagyó fertályát, felszámolni a
mezőgazdasági termelésre fordított földtulajdont, ledózerolni a
családi házakat, gazdasági épületeket, s az egészet "beültetni"
sietve összetákolt, stílustalan tömbházlakásokkal, sivár,
gödrökkel teli, sárba vesző utcákkal... Igaz, a tanulmány maga
nem röpirat, közvetlenül nem lázít a barbár merénylettel
felérő pusztítás ellen, nem fogalmaz meg expresis verbis világra
szóló segélykérést, de a sajtónyilvánosság akkori
lehetőségeit maximálisan kihasználva, tényanyagát felépítve
többszörösen is kimondatlanul vádolja azt a rendszert, mely egy
ilyen sajátos kisebbségi társadalmi szerkezetet és értékegyüttest
nem csupán veszni hagy, hanem feláldoz az embertelenül ésszerűtlen
városi telekgazdálkodás oltárán. Amíg egyfelől folyt tehát a
pusztítás, addig a másik oldalon a szerzők a szavak erejével
próbálták tanulmányukba átmenteni – Feleki Károly
segítségével pedig a dokumentarista fotográfia révén is –
mindazt, amit az építők megsemmisítettek.
Ide tartozik
megemlíteni azt is, hogy az egyik, szerző, Pillich László
pár év múlva önálló kötetben dolgozza fel hóstáti kutatásuk
tapasztalatait (Városom évgyűrűi. Kriterion, 1985), majd a
2000. október 12-13-án megrendezett Kolozsvár 1000 éve című
tudományos konferencián elmondott Kolozsvári Hóstátok –
kolozsvári hóstátiak című előadása (2001-ben megjelent
kötetben az Erdélyi Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Magyar
Közművelődési Egyesület közös kiadásában) ugyancsak a
huszadik század hetvenes éveinek végén elvégzett alapos kutatás
adataira és következtetéseire támaszkodott. Pillich László így
érvelt alapvetésük hitelessége mellett:
"Három
szempontból is rendhagyónak érzem akkori városkutatási
munkánkat:
– először
abban a vonatkozásban, hogy egy főleg szociálisan és morálisan
motivált jelenkutatás mezsgyéjén, a hóstáti magyar közösség
lakóterének szétrombolása előtti állapotának rögzítése és
a mai, már terrorisztikus eszközökkel véghezvitt bontások
folyamatának lejegyzése mentén jutottunk el egyre mélyebb
időrétegekbe a városnak és népe életének, Kolozsvár és annak
hóstáti népe közötti különös szimbiózis történelmi
dimenziójába, a vonzás és taszítás különös játékának
időalagútjába;
– másodsorban
abból a szempontból, hogy nem a Belváros, a polgári élet
központi erővonalai mentén kívántunk eredményre jutni, hanem a
külső, peremkörzetek népéletének és népmozgalmának
történelmet alakító, vagy annak alakulását inkább csak lázadó,
csendes beletörődéssel követő jellemzőiből szerettük volna
megérteni a kolozsvári polgáriasodás általános, ezen belül
magyar közösségének sajátos alakulását;
– harmadsorban
módszertani vonatkozásban, vagyis, hogy nem minden tekintetben a
hagyományos eszközeit használta a történelmi dimenziókban való
kutakodásnak, nem csak a dokumentumoknak, hanem az élő
emlékezetnek is párhuzamos faggatója; az 1970-es években
kifejlődő modern kutatási módszerek, rendszerelméletű és
interdiszciplináris megközelítésnek alkalmazója."
*
Némileg a
hóstátiékra emlékeztető, de egy székelységből a távoli
Bánságba irányuló migrációs jelenséggel foglalkozik a kötet
élén álló tanulmány szerzője (Tófalvi Zoltán: A
Temesváron élő atyhaiak közössége), amely több mint fél
évszázadon át tartott, ám a vizsgálat pillanatában már
megállni látszott, ugyanis az atyhai "utánpótlás"
kifogyott. Így inkább a jövőre utaló kérdőjelek azok, mely az
eddig kialakult, idegenbe szakadt, de belső kötelékeit fel nem adó
mikroközösség sorsát jelzik.
Keszi-Harmath
Sándor egy, a múlt század nyolcvanas éveiben gyakran
napirendre kerülő témát: a városiasodó községek elméleti és
gyakorlati feltételeit járja körül két konkrét helység –
Bonchida és Egerbegy viszonylatában. Tanulmánya (A városiasodás
mutatói. Bonchida és Egerbegy városiasodása) egyrészt
módszertani ismertető a világszerte és nálunk is alkalmazott
feltételrendszerről, annak kialakulásáról és legfontosabb
mutatóiról, másrészt külön-külön megvizsgálja, hogy nevezett
nagyközségek mennyiben felelnek meg a vázolt feltételhálónak,
illetve milyen sajátos arcélű urbánus profilt érdemes
megcélozniuk a közeljövőben. A gyakorlati elemzés során a
szerző valósággal késélen táncol: egyrészt nyilvánvaló, hogy
a községek fejlesztési keretszámokba foglalt kritériumrendszerét
könnyen gyűrte akkoriban maga alá a tervszerűsített politikai
akarat, így nyíltan nem mutathatja ki, hogy a vizsgált helységek
gyors, a kilencvenes évek elejére tervezett urbanizációja
esélyeiben erősen kétséges, annyit viszont képes sugallni, hogy
bár a mutatók nem ígérnek teljes sikert, a remény csak a
valamikori gazdasági hatalommal (a közeli széki sókitermelés
vámhelye volt volt a XIV. században) rendelkező Bonchida esetében
villan meg, az is csak feltételes módban, míg Egerbegy
városiasodása csak úgy valósulhat meg, ha magába szippantják a
közelében lévő Torda, illetve Aranyosgyéres.
A maga
nemében érdekes, bár inkább az építész szakember szempontjait
kutató és megjelenítő szakírás a Létay Lászlóé
(Város–városközpont–városiasság), s három tanulmány
is vizsgálódik a korszak egyik vezető társadalmi jelensége, az
ingázás, illetve a munkahelyi mobilitás összefüggésrendszerében
(Vécsei Károly: Ingázás és lakhelyi stabilitás;
Várhegyi Júlia: Fiatal értelmiségiek fluktuációja egy
kisvárosban; Vofkori László: A társadalmi
mobilitás, a foglalkozási-területi átrétegződés vetületei
Székelyudvarhelyen), a szociográfiai vizsgálatok bő
eszköztárát vonultatva fel.
*
Bodó
Barna tanulmánya (Egy társadalmi sodrás iránya és
hozadéka. Munkásszállások – 1980) több
szempontból is eltér az eddig ismertetettek módszereitől. A
temesvári – főként ifjúsági – munkásszállások egész
világát, létrejöttének szükségességét, fenntartása és
emberi életkörülményeinek biztosítását, a nevelési szempontok
érvényesítését, riporteri szemléletbe oltott alapos
szakvizsgálattal világítja át, hogy megfogalmazhassa a
következtetéseit, illetve hogy tudatosítsa azt a társadalmi
paradoxont, hogy miközben mindenki átmeneti, "szükséges
rossz" típusú megoldásként áll hozzá a szükségszállások
kérdéséhez (tervezőtől-építőtől kezdve a karbantartóig, a
gondnokságig és a bennük lakó több tízezrekhez), addig ez az
átmeneti időszak a fiatal életekben az egyik legmélyebb,
legmeghatározóbb nyomot hagyja hátra, amelynek következményei
nehezen szívódnak fel – föltéve, ha elmúlnak egyáltalán. A
fiatalokat ekkor ért kedvezőtlen, társadalmilag-erkölcsileg
negatív befolyásokat az átmeneti, tessék-lássék rögtönzött
lakhatási-élhetési feltételek nem képesek nem hogy
ellensúlyozni, de éppen ők bizonyulnak
előidézőiknek-gerjesztőiknek. E tanulsággal természetesen, a
nyolcvanas évek romániai társadalmának nem volt mit kezdenie, de
az ítélet kimondatott, aki a könyvet kezébe vette, érthetett a
szóból.
*
A végére
maradt – a kötet tanulmánysorát formailag is záró – írás,
Molnár H. Lajos: Szanáltak című szociográfiája.
Műfajában, életanyagában, valóságvizsgálatának módszerében
eltér a kötet általános hangvételétől. Majdnem szabályos oral
historyt tálal föl az olvasónak – anélkül, hogy kötné magát
a műfaj szigorúan megkövetelt formai előírásrendszeréhez. Öt
életsorsot vesz nagyító alá, öt család addigi lakóépülete
lebontásának ("szanálásának") és tömbházba
kényszerítésének történetét. E történetek mindig ugyanúgy
zajlottak le és mégis mindig másként, legalábbis a
sorsüldözöttek benyomása az volt, hogy a velük megesettek egyedi
történések. Érdekes módon, az ötféle társadalmi közegből
érkezett és más-más előtörténetű riportalany életérzése
egyazon ponton találkozott: értetlenül álltak a saját maguk
teremtette korábbi otthonaik szétverése előtt, és bár próbálták
hangulatukat valamilyen módon a "fejlődés" társadalmi
elvárásaihoz igazítani, a veszteségérzés és a jogfosztottság
élményét képtelenek voltak elfojtani. A riportnak ez a mélyen
megrázó üzenete a vallomásos, beszélt köznapi nyelv fordulatai
révén rendkívül hiteles és hatásos; a tapasztalt riporter
(képzettségére nézve pszichológus) valósággal be tud bújni
alanyai bőre alá, s nem egyszer olyan igazságokat is kimondat
velük, amiknek a megfogalmazására más körülmények között
talán nem vállalkoznának.
Kényszerkilakoltatott
városi férfi – apja megjárta a náci lágereket – mesélte el,
hogyan hordták szét értelmetlenül kertes házukat és kertjüket,
miközben őket jól-rosszul összetákolt blokkba kényszerítették,
majd kifakadt:
"Ezt
nem lehet megszokni. Bele lehet törődni vagy bele lehet fásulni,
de megszokni ezt az életformát nem lehet. Semmi nem működik ebben
a lakásban, semmi nem olyan, amilyen kéne, hogy legyen. Ezt az
ajtót például már háromszor kellett, hogy kivegyem s
utánagyaluljak, a zsanérnál alátét helyett két szeget vertek be
s lehajlították, az alátét az már túl civilizált dolog, úgy
látszik. Minden ereszkedik meg, ahogy a fűtés megindul; az ujjamat
itt, az ablaknál, a zsanér mellett ki tudom dugni, mindenhol
beázás, pokoli ronda kivitel, minden borzalmas. Jó, hogy most erre
egyelőre nincs is pénzem, de hogyha volna se költenék egy büdös
lejt se. Nem akarok itt élni. Az első adandó alkalommal, ahogy
olyan környezet lesz, hogy nem riad vissza mindenki az utcától,
elcserélem egy kisebbre, egy rosszabbra, csak ne legyen blokk, és
legyen lehetőség arra, hogy egy műhelyt összetákoljak az udvaron
s dolgozzak benne."
*
A
Kriterionnak nem ez a kötet volt az első próbálkozása, hogy
időszerű társadalmi kérdésekben, a romániai magyar kisebbség
életével kapcsolatos szociográfiai vizsgálatokat a nyilvánosság
elé tárjon. A művet a kiadói tevékenység folyamatában
elhelyező előszóíró, Egyed Péter elmondja, hogy 1978-ban már
jelent meg Változó valóság címmel egy első, zömében
szociográfiai műfajú Kriterion-kötet (Imreh István
szerkesztésében). 1980-ban látott napvilágot a Korunk folyóirat
város-profilú évkönyve, majd két év múlva egy újabb évkönyv
állt elő további város-orientált tanulmányokkal. Később a
megkezdett kutatások folytatása, a kiadói figyelem fokozása egyre
nagyobb ideológiai akadályokba ütközött, a tudományos
megközelítés helyett a könyvkiadás a sikereket dicsőítő,
zsurnaliszta szemléletű, hangulati benyomásokra épülő
tézisriportok gyűjteményeivel próbált megfelelni a hivatalos
elvárásoknak.
Az Egyed
Péter által megfogalmazott kötetnyitó üzenetben igazából benne
van a vizsgált probléma magva, amiről e kötet nélkül csak
halvány és impresszionisztikus emlékeink lennének:
"A
romániai magyarság – szemben például a zömében városlakó
németséggel, zsidósággal és az örményekkel – történelmében
először vált többségében városlakóvá! Ez a fordulat a
hetvenes évek végére következett be, és egyik alapvető
jellemzője az, hogy a mai magyar városi lakosság jelentős része
az ország egész lakosságára jellemző mobilitási-városiasodási
folyamat eredményeként lett városi lakos. Ugyanakkor részben
kicserélődött a történelmi magyar városi lakosság. Sajnos nem
rendelkezünk a korösszetétel etnikai felbontású adataival,
amelyek lényegesen finomítanák összképünket a régi és új
városi magyar lakosság mennyiségi arányait tekintve. A folyamat
további területi jellegzetességeket mutat, amennyiben jelentős
magyar lakosság került például Brassóba, Medgyesre, Segesvárra
– más helyütt csökkent a magyarság számaránya.
Az egyik
legfontosabb kérdés, amely ezekkel a tényekkel kapcsolatban
fölmerül, az, hogy mennyiben módosítja ez a változás a romániai
magyarok demográfiai szokásait... A szakmai és társadalmi
beilleszkedés a nemzetiségi városlakó esetében sajátos
problémákat is felvet, tekintve, hogy a nyelvi-kulturális
beilleszkedés feltételei között zajlik. A családon kívül nem
rendelkezik más azokkal a primer kapcsolati rendszerekkel, amelyek
nemzetiségi identitását a hagyományok automatizmusának
segítségével tartják fenn. Ennélfogva igen fontos szerep hárul
a nemzetiségi kulturális intézményekre, iskolákra és a
tömegkommunikációs intézményekre, rendezvényekre,
amelyek a kulturális identitás fenntartását szolgálják,
másrészt a városi beilleszkedés és élet minőségi
követelményeinek és elvárásainak megfelelő korszerű
ismeretekkel anyanyelven látják el a nemzetiségi városlakót.
Ismét csak a jövő feladatai közé tartozik a beilleszkedés
intézményszociológiai vizsgálata a fenti összefüggésekben."
A jelenben
immár kiteljesedett, jóval korszerűbb szociográfiai kutatások
már egy jócskán meghaladott, másfajta kisebbségi társadalmi
szerkezettel és állapottal áll szemben s próbálja rögzíteni
minél pontosabb rajzát. De az 1980-as önismereti kísérletek
megismételhetetlenek – következésképp: pótolhatatlanok –
maradnak.
Csíkszereda,
2013. június 5.
Feleki
Károly fotói a nyolcvanas évek elejének kolozsvári és Kolozsvár
környéki valóságát ábrázolják (az Ifjúmunkás és az Előre
archívumából)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése