2017. április 13., csütörtök

Antikvár (1)

A könyvnek ma már csak eszmei értéke van. Legalább is annak, amitől egyesek szívesen megszabadulnának. Az új kiadások, az ún. "könyvsikerek" ára égbe szökő. Nem is nagyon vásárolják könyvszeretők, csak akik valami jó, gondűző lektúrát hajszolnának...
Azokról a könyvvásárlási élményekről számolok be e cím alatt, melyekben szimbolikus áron (1 lej erejéig - megfelel 140 Ft-nak vagy 20 centnek) volt részen az utóbbi időben.

Kedvesebb hazát

Ma is befordultam az antikváriumba. Könyvbolt az, de aminek nincs keletje, annak gyorsan leviszik az árát. Szinte semmiért vehetsz ott ezüstöt. Aranyat. Gyémántot is.
Én ma Ladányi Miskát vettem: Kedvesebb hazát. 1971. Egy lej. Lepengettem két darab réz 50 banist (egy kifli, illetve.egy csupor tej ára.) Odahaza olvasom és nem tudom letenni. Izgatott vagyok. Tényleg ilyen olcsók leszünk? De kit érdekel? Fő, hogy jók maradjunk, ilyen versekkel, mint ez – de én most csak egy lej értékben tudok idézni –a kötet Gyarmatosítás c. ciklusának nyitó darabját…

Látom ülnek érdekeik faágán
lustán tetvésznek egymást megdobálják
Csimpánzok nemzék a besenyőket
cerkófoktól születének az árják

Feneküket kitüntetés borítja
de szájuk honfibúval van teli
Nem sok jót mond majd rám a származástan
hiszen ezek lesznek az őseim
(Ladányi Mihály: Kedvesebb hazát. Magvető, 1971)


A levelezés titkosságát a törvény garantálja

Keskeny kis könyv, ugyancsak kifli áráért (1 lej), már-már felszívódva az antikvári könyvóceánban. Kár lett volna otthagyni… Szerzője nemzetközi hírű szovjet tudós, Zsoresz Medvegyev, cselekményideje a huszadik század hatvanas-hetvenes évei, a szovjet társadalom brezsnyevi korszaka, tárgya pedig egy agyafúrt, ám türelmes és alapos megakísérlet, amit a szerző azért folytat, hogy leleplezze a szocialista demokráciában működő, balgatagon együgyű és szánalmas levélcenzúrát. A professzor kísérletképpen nem sajnálja a munkát s a költséget külföldi kollégáival történő levelezésétől, mindenféle küldeményt és postai útvonalat kipróbál, hogy statisztikai úton bebizonyítsa: levelezése – amelynek zömét egyszerű tudományos nyomtatványok, közlemények teszik ki – durva ellenőrzésnek, késleltetésnek, olykor meg egyenesen visszatartásnak vannak kitéve. A kafkai Hatalom abszurditása elhalványul a brezsnyevi idők kuszasága és értelmetlen túlbonyolítása mellett, az elénk táruló kép már nem is diktatúráról, hanem annak silány karikatúrájáról vall. Zsoresz Medvegyev szamizdatban terjedő, emberjogi küzdelmét megörökítő munkájának a Modern Könyvtárban megjelent könyvecske csupán első fejezete; magányos ellenzékisége miatt majdhogynem elmegyógyintézetbe zárják, ennek megakadályozása és az emiatti szolidaritási küzdelem történetét Zsoresz Medvegyev később testvérével, a világhírű történész Roj Medvegyevvel közösen irt könyvében (Az őrültség kérdése) meséli el. Hogy miért tanulságos e kis könyv? Mert tudományos módszerrel leplezi le a rendszer összevissza hazudozását. Kérdezhetnénk: szerzőnek nincs jobb dolga, mint levelekkel, postai küldeményekkel kísérletezni? Helyette inkább csodáljuk azt a módszeres alaposságot, amivel Medvegyev professzor a hálóját szövi és a kísérleteit objektíven kielemzi. Azt is mondhatnánk, hogy hol vannak azok az idők, amikor leveleinket postaládákba dobtuk, postahivatalokban gyűjtötték össze, szortírozták azokat, majd kiszállították rendeltetési helyükre. Elvégre igaz, hogy manapság a levelezés immár villanypostán, az internet segítségével zajlik, a nehézkes postahivatalok kiiktatásával, de a mindent tudni akaró és megkaparintó “Fekete Hivatal”- ok megőrizték pozícióikat és fontosságukat. Más idők, más szokások…
Egy “kortyintás” a könyvből:

„…A következő elveket alkalmaztam:
Először: a leveleket nem egyszerűen csak különböző postahivatalokban, de különböző városokban adtam fel.
Másodszor: különböző időpontokban /1969 / március folyamán.
Harmadszor: a feladás módozatait is váltogattam (ajánlott térti vevénnyel,, normális ajánlott, szabályos légiposta, expressz légiposta). Úgy gondoltam, hogy a szabályos légipostai leveleket esetleg felületesebben nézik át, mivel ha nem ajánlottak, kisebb értük a felelősség.
Negyedszer: … a leveleket két nyelven írtam, hogy a cenzúra különböző nyelvi osztályain menjenek át.
Ötödször: a borítékokat különféleképpen címeztem. Részben írógéppel, részben kézzel, s az utóbbi csoporton belül különféle karakterű kézírásokkal. Néhány borítékon nem szerepelt sem a cimzett neve, se a feladó neve és címe. Ezeken csak egy hivatali cím szerepelt: X.Y. Egyetem “getentikai osztály”, vagy “fizikai laboratórium”. Némelyik borítékon szerepelt a feladó cime, de igy: “Moszkva, poste restante”, az aláírás pedig az M és Zs betűk teljesen olvashatatlan keveréke volt. Magában a levelekben, amelyeket ugyanilyen olvashatatlanul írtam alá, nem szerepelt az angol levelekben szokásos üdvözlő formula. Levelezőtársaimat keresztnevükön vagy becenevükön szólítottam, mint egy kedves barátot: Kedves Dave, Kedves Bob. Úgy gondoltam, hogy kollégáim – a laboratóriumok vagy kutatóintézeti osztályok vezetői – a levelek tartalmából rájönnek, hogy ki irta.
Hatodszor: az egyik levelet a március 8-ra kiadott speciális nőnapi borítékban küldtem. A borítékhoz tartozó üdvözlőkártyán L. professzor feleségét köszöntöttem a nemzetközi nőnap alkalmából. Ez a levél lakáscímükre ment…
Hetedszer: Még ravaszabb fortélyt is kieszeltem. Két angol nyelvű levelet eredeti, Mit Luftpost címkével ellátott német borítékba tettem. Ezeket különböző időpontokban adtam fel a Nemzeti Szálloda portájáról. Az itteni postahivatal (No 600) külföldi turistákat szolgál ki. Feltételeztem, hogy a külföldiek levelei a “Fekete Hivatal” valamilyen speciális osztályán mennek át.
Nyolcadszor: a levelek közül kettő úgynevezett “filatelista levél” volt. A kér borítékon űrhajós bélyegek voltak, speciális bélyegzővel lepecsételve, amelyet minden évben április 11-én, az űrhajósok napján használnak. Egy így lebélyegzett boríték becses filatelista szuvenír, s az űrhajósok napján hosszú sorokban állnak az emberek a postahivatalok előtt, hogy megszerezzék a pecsétet. Ezen a napon egyedül Moszkvából legalább ezer filatelista levél megy külföldre, s ezekbe csupán néhány üdvözlő sort szoktak írni… Leveleim besodródtak az úrhajós borítékok áradatába.
Márciusban és áprilisban hasonló módon további tizenkét levél indult útjára az L. professzornak december 17-én küldött, “elveszett” levél másolatából.” 
(Zsoresz Medvegyev: A levelezés titkosságát a törvény garantálja. Európa Kiadó, Modern Könyvtár, 1989. Fordította Kenedi János)


Magyar szerelmes levelek 1528–1944

Szinte szégyelltem ezt az elegáns-őzbarna, keménykötésű, védőborítós kötetet (Gondolat, 1976) 1 kemény lejért elvinni az üzleti polcról. De ha ennyire taksálják manapság Kozocsa Sándor munkájának forgalmi értékét, akkor nincs mit tenni, mint vinni, amíg lehet… A szerelmes írók titkait, bármennyire illetlen dolog, szeretjük kilesni, leveleiket úgy olvasni, mintha nekünk írták volna. Az előszóban szerkesztő így mentegetőzik: “Az olvasónak bizonyára feltűnik, hogy jó egynéhány nagyság – Balassi Bálint, Zrinyi Miklós, Kisfaludy Károly, Széchenyi István, Arany János stb. –neve hiányzik a válogatásból. Ennek az az oka, hogy szerelmi tárgyú levelezésükből nem maradt fenn semmi, ámbár azt is feltételezhetjük, hogy egyikük-másikuk egyáltalán nem irt szerelmes levelet.” Vajon, lehetséges ez?
De érjük be azokkal, akik ugyancsak sűrűn mártogatták a tollukat a felfokozott, kicsordulni akaró érzelem violaszín (vagy egyéb színekben pompázó) tintájába. Bizony, az idők folyamán sűrűn kellett bizonygatni, s talán nem csak hűséges betűvetőkként, a szerelmetes ragaszkodást “édes urunkhoz” vagy “én szerelmes mátkámhoz”, s van úgy, hogy az üzenet gyakorlatilag csak arról szól, hogy így szeretlek, úgy szeretlek, majd megeszlek “szívem szerelmem”, ahogy egy jó falatot gusztál az éhes ember, csak persze sokkal cikornyásabban és alázatosabban. Ez pedig mind asszonyra, mind férfiemberre egyaránt jellemző. Ám ahogy lazulnak a századok megkötései, emberiesülnek stílfordulatai, helyet kapnak az írásban a szív és az elme intimitásai, úgy válik bensőségesebbé a levélváltásba csomagolt vallomás és üzenet.
Tompa Mihályunk két érdekes levéllel szerepel a kis gyűjteményben: mindkettőt élete két nagy múzsájához írta. Az elsőt Böszörményi Katalinnak hívták, kinek 1842-ben még ily sorok mentek Sárospatakról: “Látod, édes Katicám! nem nyilik virág a jóltevő nap nélkül; puszta és kietlen az én életem nálad nélkül – te vagy életemnek tavasza, napja, reménye, mindene… Oh, csak tizedrésznyire szeretnél is te engem, mint én téged szeretlek!” Hanem akkoriban Tompa még anyagilag reménytelenül, fiatal református lelkészként a házasság gondolatával még csak el se játszadozhatott, arra csak pár év múlva, 1849-ben kerülhetett sor, amikor kurtán furcsa lánykérő levelének címzettjét már bizonyos Soldos Emiliának hívták: “Emma kisasszony! Az idők nagyon háborúsak, az élet rövid, házasodni kell. Becsületem ki van váltva, itt a pár sor. Tompa” S a frigy megköttetett…

Tanács boldogoknak /Finnországi svéd költők/

1990-ben dobta piacra az Európa kiadó, (akkori) 75 forintos áron, most 1 (egy) lejért hoztam haza – könyvtárból kiselejtezve (az állományból “törölve”), próba-szerencse elkótyavetyélve. Azt se tudom, hogy ezt a Jávorszky Béla megálmodta (s válogatta, előszavazta) legelső ilyen gyűjteményt követte-e újabb, jutottak-e magyar megmutatkozáshoz a finnországi svéd poéták, de úgy gyanítom, hogy a válasz egyszerű nem-mel fogalmazható meg. Pedig a többségi lakossággal mindenben egyenrangú és -jogú lakosai Finnországnak.
Jávorszky szerint: “A finnországi svéd irodalom erőssége mindvégig a líra volt és marad.” Az is érdekes, hogy miközben az ottani svédek lélekszáma enyhén növekszik, országos arányuk mégis csökkenőben – visszaszoritja a finn szaporulat; és fékezi a kivándorlás, a beolvadás. A kép, a közérzet, a benyomás, az üzenet lehangolóan korszerű egyben:

Valaki mindig ott áll a buszra várva
az ég legtöbbször szürke
az emberek országút-szinűek
a nőkön puplinkabát
a férfiak fenekén lóg a nadrág

a világ változik – Finnország soha.
(Per-Hakon Pawals: Valaki mindig ott áll a buszra várva – ford. Tornai József)

Varjak
a fákon.
Életed kiált
berozsdált hangon,
gúnyosan.
(Bo Carpelan: Varjak a fákon… – ford. Jávorszky Béla)

Mondd: igaz-e
hogy ebben az országban mindenkit megvakítanak
aki nem vakon született?

Ó istenem lehetséges hogy szomszédaim
ádáz prokusztészek titokban –

Fontos hogy az ember
apró sebeit is eltakarja,
s gondoljon a ragadozó piranyákra.
Így kell tekintenem eztán még
a vérrokonaimra is –
(Bodil Lindfors: Mondd: igaz-e… – ford. Nagy Gáspár)

Az asszony lehajolt, fölvette kicsijét,
haja lehullt arcára,
belsejében egy kis öregasszony görnyedt le
tiszta szemmel és száraz,
remegő fejjel
a kötése fölé,
benne
egy kislány hajolt gyöngéd ujjal
a babájáért

három nővér,
kik sose láthatják egymást.
(Solveig von Schoultz: Három nővér – ford. Tornai József)

És ez csak mind szemelgető csipegetés – amit e sorok papírra vetése után is szorgalmasan folytatok – a 300 lapos kötetből, amelyben 17 költő fért el, s a fordítók között ott találni még Csoóri Sándort, Fodor Andrást, Kányádi Sándort is!

Költők szigete?

Jó reggelt, Európa. Utak és találkozások” – ha ma jelenne meg, ezzel a címmel könyv, rá se néznék. De így, hogy 1978-ban látott napvilágot (Gondolat kiadó) Sediánszki János rádiós újságíró útinaplójaként, s ráadásul 1 lejre kóstálták az antikvárium “elfekvő” részlegén, mohón hónom alá vettem. Legelőször A pokol tornácán című fejezetnél nyílott ki, amely a szerző 1971-es izlandi úti benyomásait meséli el. Sedánszkinak sikerül szóba állnia Jónas Jónasson íróval is, aki a következő meglepő kijelentést teszi: az izlandiakat “a telente uralkodó majdnem egész napos sötétség bizonyos mértékben tétlenségre kényszerítette, a hó- és jégtakaró, a hideg miatt otthonához volt szegezve, s állatainak ellátása mellett elég ideje maradt a képzelet játékaira, történetek megtanulására, a szájhagyományok továbbadására, majd az írásbeliség után lejegyzésére, versfaragásra… Hajdanában az ország akkori 50-60 ezer főnyi lakosából a legtöbb költő, író, de legalább könyvkészítő volt. Manapság is azt tartják: majd minden izlandi nem hivatásos író. Napjainkban bármilyen foglalkozással együtt jár a költői tevékenység… Ezek után nem meglepő, hogy a lakosság lélekszámához viszonyítva nálunk jelenik meg a legtöbb könyv a világon…” Sedánszki rádióriportjait dúsította útirajzokká Európa majd minden tájáról: értékek, tanulságok, érdekességek tárháza a könyv. Illik melléje némi kóstoló az izlandi lírából is.

Einar Már Gudmunsson: Izlandi évszakok

Tél

A világon minden, de minden mulandó,
kivéve a magas légnyomást Grönland felett
és ezt az átkozott kátrányos latyakot
a városi kocsikon.

Téli álmát alussza a fű

Tavasz

Zuhog.
Alacsony légnyomás.
Folytatódik, károg az előrejelzés.
Eső veri a hunyorgó ablakot.
A föld hasa szinte mocorog,

mintha bélférge lenne.

Nyár

Por száll a dombok felett.
Gyönge keleti szél.
Nehéz földtolók brummognak­dohognak
kinn a melegben.

Fölöttük szivárvány felhők.

Ősz

… s a sok levél, lám, ismét elpirul,
bár a kommunizmus rég dugába dőlt,
s a szexuális gátlástalanság
lassan nem ismer határt.

Fordította: Mervel Ferenc / Forrás: Magyar Napló, 2000/4

Ballada a nekifutásról

Nemrégen kötetnyi jó vers “ütötte a markomat” 1 kemény lejért, szokásos antikváriumomban, hová úgy fordulok be nap mint nap, mintha kurtakocsmába…

Jevgenyij Jevtusenkot vásároltam meg, jóval áron alul, 1980-as Ballada a nekifutásról című kötetét (Európa), azt a sokáig visszhangos és mindenfelé divatos orosz költőt, aki a legfrissebb hírek szerint most az emberélet végének küszöbén vergődik, élet és halál között…
Szentgyörgyi N. József barátom tudatta velem az éjjel – közösen fordítottunk le még a rendszerváltás első éveiben egy nevezetes Jevtusenko-verset, erre a bravúrra emlékeztetvén -, hogy a 84 éves költőt súlyos állapotban szállították kórházba az USA- ban, ahol 1991 óta él. Felesége csak annyit mondott: ez nem a szokásos felülvizsgálat; részleteket még nem tud ő sem. Az Irkutszk mellett született költő első verse 1949-ben, első verseskötete 1952-ben jelent meg (akkor a szovjet Írószövetség legfiatalabb tagja lett 19 évesen), 1963-ban irodalmi Nobel-díjra jelölték, s eddig több, mint 150 könyve jelent meg. Feltűnése, kormeghatározó alakja és szerepe, bár legendás, mára megkopott. Tény: mindenről tudott verset írni. Mindenben meglátta a lírát. Még fordítóiban is. A magány szeretete című versével ülök le virtuálisan a betegágy mellé, kicsire összehúzva magam.

Jevgenyij Jevtusenko: A magány szeretete / Любовь к одиночеству

A Lóczy Lajos utcában,
Budapesten
áll egy ház
őszi lombpáncélba zárva.
Se férfi ott,
se macska,
csahos-vigaszos kutya sincsen:
csak egy asszony
s az orosz vers lakása.
Ez az asszony már most emkékművet érdemelne;
rjazányi tehénbőgést
csak az ért így, aki ott él,
hóvihar éledt a tollán –
s vesztőhely s oltár nyerse,
hol magyarul kiált
lemosatlan orosz vér.
Találkahely ez.
Ó, különös titkú találkák!
A háziasszony szeme
álmatlanságtól árnyas.
Jeszenyin iszik vele vodkát,
Cvetajeva szív mahorkát,
Paszternákkal Chopin-négykezest játszhat.
De önkéntelen is
fölfedi önmagát;
felejtve talán,
hogy a kísértet mind tünékeny?
“Szeretem a magányt!
Szeretem a magányt!” –
öklével veri az asztalt,
az éj ellen,
ekképpen.
Így van-e kedvesem, így igaz-e?
E kiáltásban meztelen a lélek.
S a magány – fájdalmak ellenszere,
mégsem örül senki a közelének.
A magány: csend ajándéka körülötted.
Sértésektől félsz? Keresd a magányt.
A magány sose üt meg,
sose bánt meg, ha bánt.
Megértő – mint senki más e világon;
férfi nem jöhet a nyomába.
Úgy ölel, hogy semmi se fájjon;
nincs hija, nincs hiúsága.
De a meztelen idegek ruháján
oly tüzesen
izzik a gomb!
“Szeretem a magányt!” –
oly árván
hangzik ez,
mint a “Nem fáj!”
a kínpadon.
Pedig hogy fáj,
istenem, fáj, nagyon!
És bárkit magadhoz szorítanál.
Mert minél inkább oltalom,
annál gyűlöletesebb a magány.
Az asszonyi fájdalomnak
– még életében! –
emlékoszlopot!
Álljon,
századokon át,
férfivádlón.
Feldorombol a hűtőgép.
Cigarettafüst, pálinkaszag.
A lépcső kopog:
mintha almák, körték
gurulásznak le a padlásról.
Fájdalom – mennyi nyelvről!
S a fordítói csend…
Gyűlölt nyersfordítás-sor,
mely torkunkon akad:
“Szeretem a magányt!”
“A magányt szeretem!” –
Aztán műfordítását
suttogni, védtelen:
“Maradj…”

1974
Tandori Dezső fordítása


A hiba (A. Szamarakisz)

Valaki leül egy kávéházban. Elővesz egy papírdarabot és rajzol rá két kört: egy nagyobbat és egy kisebbet. Közepükön egy-egy ponttal.
Közben jövő-menő vendégek kétszer is rálépnek kinyújtott lábára. A tyúkszemére. Az egyik tyúkszemtaposót odakint a titkosrendőrök lelövik. Gyanús. De gyanús a botlás is. És gyanús a rajz is: egyáltalán, mit ábrázolhat? Támaszpontot? Rakétasilót? bevetési hely vázlatát?
Hiába, gyanús az egész világ, ha a nyomozók egyszer fülest kapnak, hogy itt és itt, ekkor és ekkor… A köröket rajzolót villámgyorsan letartóztatják. Sokáig nem derül ki a könyvből: indokoltan-e avagy teljesen alaptalanul. De azért elviszik, gépkocsival. A székházba, a főnök elé. Nem árulják el neki, hogy feltételezett kapcsolata, akit lelőttek, halála előtt semmit se vallott. Sőt, meglebegtetik: fölösleges hallgatnia, a “társa” úgyis mindent elmondott. Hamarosan szembesítik is vele, úgy hogy ki vele…
A letartóztatott hallgat. Nyugodtan áll a fejlemények elébe! Gépkocsin hosszú éjszakai útra indulnak, pár száz kilométerrel odébb. Előtte a gyanúsitottat szállitó titkosrendőrök (hivatali nevükön: Menedzser és Kihallgató) megkapják a főnöktől az utasítást: léptessék életbe az új, még ki nem próbált módszert. Felejtessék el foglyukkal, hogy ők a hatalom emberei, mutatkozzanak együttérzőnek, humánusnak, nyerjék meg a bizalmát, teremtsenek olyan helyzetet, amiben elárulja magát – ha másként nem, hát azzal, hogy szökni próbál. A szökési kísérlet pedig egyértelmű bevallása lenne a bűnösségnek. A Hivatalnak egyetlen vezérlő jelszava van: “Akkor is lehet valaki a Rendszer ellensége, ha semmit sem tesz a Rendszer ellen. Elég ha nem támogatja a Rendszert, ha nem mutat fel semmiféle pozitív cselekedetet, amit a Rendszer érdekében követett el.” Gyanúsított és fogvatartói kölcsönösen tartózkodnak: mindenki a legrosszabb lehetőségtől fél. Óvatosak. Játsszák a közömböst – az ártatlant! A gyanúsított mindenben együttműködik, nyugodt, nem izgágáskodik. Őrei közvetlenek, úgymond emberségesek. Az egyik el is tűnik, a lerobbant kocsit javítani (ami igazából el se romlott, de ez is a forgatókönyv része – ürügy, amiért az ismeretlen városban kell időzniük, előre lefoglalt szállodában “véletlenül” megszállva), a másik városnéző túrára invitálja foglyát. kirakatokat néznek, emlékeket idéznek fel korábbi életükből, fagylaltoznak, strandolnak, felkeresik a Vidám Parkot is – mintha a bűn és a bűnüldözés ismeretlen fogalom lenne számukra. A fogoly tovább gyanakodik, őre előre kidolgozott szerepet játszik: annyira családiassá, meghitté tenni kettejük kapcsolatát, hogy megkísérelje a szökést. És azzal vége is a dalnak… Eljön ez a pillanat is, de csak későn… A fogvatartó annyira beleéli magát szerepébe, hogy érzelmileg áthangolódik a fogoly nézőpontjára, s amikor az végre, szökni próbál, életét kockára téve is segít neki – de mindketten csak a közös halálig jutnak. Az elképzelésbe hiba csúszott, a rendszer elvesztett egy nagyon valószínű, de csak elméletileg bizonyított ellenséget. Aki javíthatta volna a bűnüldözői statisztikát…

A könyvet, amit most 1 lejért vihettem haza a könyvturkálóból, már olvastam, valamikor a nyolcvanas évek közepén, egy délutánra kaptam kölcsön, szigorú biztonsági feltételekkel Domokos Géza feleségétől (akivel egy szerkesztőségben dolgoztunk), felváltva olvasták Gézával, ők is csak egy hétre kapták kölcsön, a romániai könyvpiacra nem engedték be ezt a nyilvánvalóan áthallásos történetet. A Kriteriont akkor vette célkeresztjébe az állambiztonság, Domokos Géza aktuális olvasmányként lapozhatta Szamarakisz regényét, és én csak ma merem bevallani azt, hogy kitől kaptam annak idején az olvasnivalót; diszkréten, szorongó bizalommal adogattuk egymás kezébe a “tiltott” irodalmat, mert A hibában megteremtett világ vészesen hasonlított a miénkhez…
*

Ja, és tudják, mit ábrázolt az a két rajzolt köröcske? Egyik nagyobb, másik kisebb?

A gyanúsított szórakozottságot mímelve firkálta rá egy újságról letépett fecnire, mert úgy szólt a konspirációs megegyezés, hogy a kapcsolata erről a gesztusáról ismeri őt fel. Ő pedig lerajzolta az első, eszébe jutó látványt: szeretőjének imádott melleit (egyik kisebb, másik nagyobb – de vajon miért? - tűnődött...), akivel fél órával korábban szeretkezett, hogy kitöltse a konspirációs találkáig fennmaradó időt… 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése