Olvasónapló Sarány István
Garabonciások c. könyvéről
A valamikor Nagykárolyban élő (azóta az anyaországba áttelepült) Murvai György fotóművész e közönségességében is zseniálisan pontos felvétele évtizedek óta kísért.
A nagyváradi Premfotón fedeztem föl magamnak, s az extázist illusztráló jellegzetes, megismételhetetlen mozdulat egész fiatalkorom hangulatát örökítette meg. Az erdélyi rock-nemzedék emblematikus képe ez, annak ellenére, hogy számos felvétel készült a zenei élet számos hasonló megnyilvánulásáról.
Meglepődtem, meg talán nem is, amikor a képet viszontláttam a Garabonciások című kötetben. Aztán megbékéltem: hiszen a kép éppen úgy tartozik hozzám, akár a Garabonciáshoz – elvégre az 1979-es szatmári Ifjúmunkás Matinén, a banda előadásán kapta lencsevégre a jó szemű fotós, megfogalmazva ezzel a zenei élmény lényegét – a pillanatnyi extázist.
A fotó engem évekkel utána versre ihletett, amit igazából ma sem szégyellek, sőt büszke vagyok rá, hogy megértettem a kép rejtett üzenetét… Amit most a könyvből is kiolvasni véltem… Mondanom sem kell, hogy a saját könnyűzenei élményemről, lelkiállapotomról adtam jelzést sorokban… (Persze, akkor még nem láttam át igazán, milyen rejtett üzenetek lehetnek egy pár perces, neki-nekilendülő, veszett dobpergésben...)
dobszóló
nem tudni ki
adta kezembe a dob-
verőket de már
félórája püfölöm
a feszes bőrt tudom
hogy egyes fülek
miként a tátika este hamar be-
csukódnak ennyi dübörgő
indulattól nem is
azért ütöm oly makacsul a vissza
visszatérő ritmust hogy a
karom sajog belé tulajdonképpen
bármikor abbahagyhatnám
egy fergeteges
fináléval beleadva
apait anyait
facsaró víz az ingem
tudom hogy a végletekig
feszítettem a húrt ha
dobolás közben egyáltalán
beszélhetünk húrról most
látom mekkora nonszensz
vagyis zagyvaság
de ha nem vernék rá ki tudja
mi jönne utána a
pillanatokig beálló csendtől félek ez az igazság
hogy csak a hajlongás maradna
meg és a verejték kapkodó
törölgetése innen onnan az illedelmes tapsok
mit sem érnek
akár ketté is törhetném a
még mindig őrülten motollázó
verőket szóljatok rám
hogy elég volt
de áhítattal hallgattok
pedig oly szívesen ülnék
köztetek én is
dobhártyámon
dobszólóval
vakon
*
Mivel óhatatlanul a szubjektív benyomások talajára tévedtünk, itt kell megemlítenem a könyvnek azt a fejezetét – függelékét –, amelyben Csutak István, a Garabonciás vezetője a maga enyhén szarkasztikus, csipkelődő stílusában elmeséli útját a zenei pódiumig és vissza, felidézi a könnyűzenei élet alakítóihoz fűződő meghatározó emlékeit, élményeit. Mindaz, amit szöveges-képes összeállításból nyerünk, jóval túlmutat a magánemlékeken, egyfajta Csutak-féle dobszóló, amit jó lett volna, ha minél több beat-(rock-,folk-stb.) zenészünk még idejekorán papírra vet, hogy a Sarány István által jobbára kikövetkeztetett „regény” történései életre kelhessenek.
De jó, hogy legalább most, a 25. órában akadt egy vállalkozás, amely kíváncsian visszatekintett a nem túl dicső, de nem is érdemtelenül felsejlő kezdetekre, az olvasó pedig, a mai Garabonciás (Wandering Magicians) ajándék-zenéjét hallgatva ráébredhet arra, hogy a késedelem immár behozhatatlan – a huszonnegyedik óra odalett.
Ez már egy egészen más nap...
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Csutak istván. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Csutak istván. Összes bejegyzés megjelenítése
2018. december 8., szombat
2018. december 5., szerda
A dió feltörése (5)
Olvasónapló Sarány István
Garabonciások c. könyvéről
Mielőtt tanulmánnyá duzzadna ez az olvasónapló, megígérem, nem térek ki mindenre, ami olvasás közben átfutott rajtam. Azt viszont föltétlenül elmondom, mennyire megérintett a tizennegyedik fejezet, "amely egy sajátos sajtóműfaj, a könnyűzene-kritika szerencsés fejlődéséről számol be, ízelítőt adva a nyolcvanas évek elején dúló esztétikai viták hangulatából."
Amelyben a könyv szerzője elővette azt a vitát, ami Sebestyén Mihály Anyu, fenn vagyok a toppon c. Utunk-beli cikke váltott ki, s amire Csutak István Egy "garabonciás" hozzászólása követett, Bodor Ádám Nézőpontok c. glosszájával megspékelve. A vita itt nem zárult le, csupán átkerült az Ifjúmunkás térfelére, ahol Boros Zoltán tette fel a nagy kérdést: Hogy vagytok, fiúk?, erre a lap szerkesztője, az angyali szelídségű Müller Ferenc válaszolt Így vitatkozunk mi, avagy ki a felületes című terjedelmes cikkével.
A fő problémát az okozza - olvasható ki a szóváltásokból -, hogy aki fogást keres az alakuló erdélyi magyar könnyűzenén, az rendszerint a tévéközvetítések élményére alapoz, aki a mundér becsületét védi, az bizony, veszi magának a fáradságot, és beül a koncertekre is, a pályán tartózkodva fogalmazza meg véleményét, értve érezvén, hogy miről is van szó...
A viták e klasszikus bökkenőjéhez érve elszabadulnak az indulatok, felszabadulnak a válogatott szellemeskedések, poénkodások, keményen zajlik a szellemi csihipuhi, pedig az idő távola majd mindegyik írásból megcsillantja azt, amire nem csak ma, de már akkor jó (lett volna) odafigyelni, ha nem vagyunk annyira türelmetlenek és elfogultak.
Magamon tapasztaltam: valahányszor közvetlen átélője lehettem egy-egy könnyűzenei élménynek - s az Ifjúmunkás Matinék annak idején erre bőséges lehetőséget nyújtottak -, egészen másként rezonáltak bennem a hangfalakból áradó hangzatok, a közönség élő reakciójának megnyilvánulásai, az ember részese lett a produkciónak, maga is hangszerré vált, amelyen nem a muzsikusok, de az általuk létrehozott zene játszott. Aki hangversenyterembe, élő előadásra jár, az érti, hogy miről beszélek. Aki konzerv zenét hallgat, az merevebben igazodik a klasszikus értékekhez, a hagyományos zenei élményekhez, nem befolyásolja annyira a szubjektív átéltség szempontja, mert kívül van az alkotáson, hiányzik az azonosuláshoz szükséges közelsége.
Ma már jobban érthető és meg is bocsátható mindkét véglet indulatos türelmetlensége, a szomorú inkább az, hogy az első látványos sikerek után a szinte teljes zuhanás következett be az "ideológiai forradalom" beszűkítő intézkedéseinek köszönhetően. Abban a helyzetben a legtöbb bíráló szó - még ha jogos is volt - disszonánsan hangzott, s az ember ott is ellenséget vélt látni, ahol pedig némi empátiával barátra és szövetségesre találhatott volna.
(Befejezése következik)
Garabonciások c. könyvéről
![]() |
A vajdasági Léphaft Pál szellemes karikatúrái derítik fejezetről fejezetre Sarány könyvét |
Amelyben a könyv szerzője elővette azt a vitát, ami Sebestyén Mihály Anyu, fenn vagyok a toppon c. Utunk-beli cikke váltott ki, s amire Csutak István Egy "garabonciás" hozzászólása követett, Bodor Ádám Nézőpontok c. glosszájával megspékelve. A vita itt nem zárult le, csupán átkerült az Ifjúmunkás térfelére, ahol Boros Zoltán tette fel a nagy kérdést: Hogy vagytok, fiúk?, erre a lap szerkesztője, az angyali szelídségű Müller Ferenc válaszolt Így vitatkozunk mi, avagy ki a felületes című terjedelmes cikkével.
A fő problémát az okozza - olvasható ki a szóváltásokból -, hogy aki fogást keres az alakuló erdélyi magyar könnyűzenén, az rendszerint a tévéközvetítések élményére alapoz, aki a mundér becsületét védi, az bizony, veszi magának a fáradságot, és beül a koncertekre is, a pályán tartózkodva fogalmazza meg véleményét, értve érezvén, hogy miről is van szó...
A viták e klasszikus bökkenőjéhez érve elszabadulnak az indulatok, felszabadulnak a válogatott szellemeskedések, poénkodások, keményen zajlik a szellemi csihipuhi, pedig az idő távola majd mindegyik írásból megcsillantja azt, amire nem csak ma, de már akkor jó (lett volna) odafigyelni, ha nem vagyunk annyira türelmetlenek és elfogultak.
Magamon tapasztaltam: valahányszor közvetlen átélője lehettem egy-egy könnyűzenei élménynek - s az Ifjúmunkás Matinék annak idején erre bőséges lehetőséget nyújtottak -, egészen másként rezonáltak bennem a hangfalakból áradó hangzatok, a közönség élő reakciójának megnyilvánulásai, az ember részese lett a produkciónak, maga is hangszerré vált, amelyen nem a muzsikusok, de az általuk létrehozott zene játszott. Aki hangversenyterembe, élő előadásra jár, az érti, hogy miről beszélek. Aki konzerv zenét hallgat, az merevebben igazodik a klasszikus értékekhez, a hagyományos zenei élményekhez, nem befolyásolja annyira a szubjektív átéltség szempontja, mert kívül van az alkotáson, hiányzik az azonosuláshoz szükséges közelsége.
Ma már jobban érthető és meg is bocsátható mindkét véglet indulatos türelmetlensége, a szomorú inkább az, hogy az első látványos sikerek után a szinte teljes zuhanás következett be az "ideológiai forradalom" beszűkítő intézkedéseinek köszönhetően. Abban a helyzetben a legtöbb bíráló szó - még ha jogos is volt - disszonánsan hangzott, s az ember ott is ellenséget vélt látni, ahol pedig némi empátiával barátra és szövetségesre találhatott volna.
(Befejezése következik)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)