 |
| Kalagori asszonyok a templomban / a szerző felvétele |
A riporter vendéglátója "Petres László tusnádi születésű filozófia-történelem szakos tanár, aki három évvel ezelőtt a Csángó magyar oktatási program tanáraként Lujzikalagorba költözött." Vasárnap van, megtelik a templom melletti Disznótér, ahogy a vásárteret nevezik.
A „magyar tanító", Petres László a közelben lakik - a „diák", vagyis a néhai Kocsánga János házában. Az egykori tulajdonos kántortanítót és adószedőt a kalagoriak mai napig tisztelettel emlegetik. A kétosztatú vályogházban működik az iskolán kívüli magyar nyelv oktatását osztályteremként szolgáló szoba, ugyanakkor a tanár lakószobája, amely egyben a fürdő, a konyha, sőt a didaktikai raktár szerepét is betölti. Délután a gyerekek ide jönnek magyarórákra, több csoportban.
- Rendesen van tankönyv, füzet, tábla, ez az egyik részét képezi az én tevékenységemnek - részletezi László. - Tanuláson, írás-olvasáson kívül rengeteget kézműveskedünk. Elég kevés inger éri ezeket a gyerekeket az iskolában is, otthon is. Sok probléma van az írással, az olvasással, sok a diszgráfíás, diszlexiás gyerek, rengeteg programot kellene szervezni a finommotorikus mozgás fejlesztésére. Éppen ezért sokat rajzolunk, sokat festünk, gyurmázunk. Játszunk, énekelünk, beszélgetünk, ez mind hozzátartozik a teremhez. Ez nem klasszikus magyaróra, nem lehet leszabályozott keretek közé szorítani, mert a csángók magyar nyelvű oktatása bonyolult és nehéz feladat Az adott falu nyelvállapotához is kötődik, függ attól, hogy a gyerekek milyen nyelvtudással jönnek otthonról, és azt hogyan tudjuk hasznosítani. Ezen kísérletezem, hogy ezt minél hatékonyabban lehessen megoldani.
Lujzikalagorban falurészenként is változik a nyelvismeret szintje - állítja a tanár, akinek tapasztalataira érdemes odafigyelni.
- Van egy falurész, Oszebic a neve, ahol jobban tudnak magyarul a gyerekek, ami azt jelenti, hogy többet beszélnek előttük s talán hozzájuk is a szülők magyarul - taglalja megfigyeléseit a tanár úr. - Itt a harmincas nemzedékig mindenki jól ért, beszél magyarul. Ha a nagymama neveli az unokát, akkor még több tudással jön ide. De ez egy passzív nyelvtudás, ami azt jelenti, hogy rengeteg szó és rengeteg szófordulat van a fejükben, és az a feladat, én úgy képzelem el, hogy ezt a sok szót, mint egy puzzle-t ki kell rakni. El kell érni, hogy a fejükben lévő szavakat összekapcsolják, mondattá formálják, és használják is. Nagyon sok szót ismernek, nyilván a csángó magyar nyelvjárásnak megfelelően. Itt majdnem minden faluban más a nyelvjárás, akkora különbségek vannak a falvak között, Székelyföldön ez elképzelhetetlen... Más hangtant kellene kidolgozni számukra, nem hallják többek között az a és az o közötti különbséget, sok hangot másképp ejtenek. Ezeket nem lehet egyik napról a másikra kiküszöbölni. Kérdés, hogy egyáltalán ki kell-e küszöbölni ezeket a nyelvi sajátosságokat?
- Az első évben volt egy furcsa tapasztalatom: volt egy nagyon ügyes tanítványom, akivel nagyon intenzíven tudtam foglalkozni. A tanév vége felé mondta, hogy otthon végre hosszabban beszélgetett az édesanyjával magyarul és az édesanyja nem értette, nogy mit mond. Pedig én akkor is törekedtem arra, hogy egy kicsit közelítsem a helyi nyelvjáráshoz a magyartanítást, de rájöttem, hiába tanítom meg neki az általunk beszélt magyar nyelvet, ha azzal ő nem tud kommunikálni a szüleivel. S tulajdonképpen ez a csángóföldi magyartanításnak az egyik legnagyobb kihívása, hogy ezt a szervességet, ezt a nyelvi fonalat kellene egy kicsit erősíteni, ha már „visszabogozni" teljesen nem is tudjuk. Ha standard magyar nyelvet tanítanánk, akkor lehet, hogy Magyarországon tudna boldogulni vele, de otthon azokat az énekeket, azt a beszédet, ahogyan a szülei, nagyszülei is beszélnek, nem tudná megérteni. Akkor álltam rá intenzívebben, hogy nagyon figyeljem, hogyan beszélnek itt, és én is megtanuljam ezt a nyelvjárást... igyekszem.
Lujzikalagoron, amely az egyik legnagyobb moldvai csángó magyar település, nemrégiben múzeumot avattak: egy százötven éves, egyterű boronaházban talált otthonra jó néhány régi használati tárgy, díszes ing, bernéc, képtár...
- Nagy és égető szükség volt rá - egészíti ki az eddig látottakat Salamon Mária, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének munkatársa, aki Külsőrekecsinyben született, és Lujzikalagorba jött férjhez. - Nagyon régi álmunk volt, hogy találjunk egy helyet, egy házat, ahol a régi dolgokat összeszedjük, hogy a gyerekeink, az unokáink lássák meg, hogy a szüleik hogy ettek, hogy öltöztek. Mert most az utolsó időkben nincs értéke a réginek itt, falvainkban. Elégetik a dolgokat. A fiatalok közül nagyon sokan kint dolgoznak Olaszországban, Spanyolországban, a szülő meghal, a fiatal eljön, takarít s elégeti. Biztos vagyok benne, hogy az ő gyerekei meg fogják kérdezni később, hogy az én nagymamám miért beszélt magyarul? Mibe öltözött? De nem fogja tudni megmutatni. S az a célunk, hogy ez a hely legyen az, ahová be lehet jönni s meglehet mutatni. A viseletek egy részét is vásárolni kellett, de akadt, aki ingyen adta.
A falulátogatás végén a riporter megállapítja:
Az iskolaház kapuja nagy betűkkel hirdeti: Isten hozott! ide térünk vissza a kalagori séta után, hűsölünk az árnyékban, kipróbáljuk a pottyantós árnyékszéket (ez még a jobbak közül van, mert betonozott - magyarázza Laci.) Ezt pénzért nem lehet vállalni...
- Miért vagy itt? Mi tart itt már három éve ? - faggatjuk a régi barátot.
- Sokan jönnek Moldvába, és sokan el is mennek. Ebben az oktatási programban sok tanár megfordult itt és sokan itt ragadtak. Nehéz Moldvától elszakadni. Más, mint Erdély. Ezért is nehéz megérteni azt, ami itt történik a csángó magyarokkal. Több tízezren elmentek Moldvából Olaszországba, Spanyolországba, s velük együtt a fiatal húsz-harminc-negyven éves csángó magyarok. Kívülről nehéz megérteni, hogy mit jelent ez a közösségük számára. Ez bonyolult dolog, s ha az ember beletekint ebbe, akkor vagy elmegy, mert nem bírja, vagy belekeveredik és nehéz ettől elszakadni. Van valami, ami sokakat visszatart. Hogy mi lenne? Ez nem egy átlagos munka. Itt nem úgy van, hogy négy vagy nyolc órát ledolgozik az ember, hanem folyamatosan benne vagy az életükben, a gyermekek életében, sok mindent intézel el helyettük vagy értük, nagyon sok ember érdeklődik utánuk, aki nálad száll meg. Ez egy kicsit átjáróház, kicsit szociális intézmény, lelkisegély-szolgálat, de játszótárs vagy és nagyobbik testvérbáty... Aki ebbe belekeveredik, ezekbe az érzelmi kapcsolatokba, nehéz ettől elvonatkoztatnia és ezeket megszakítania. Én úgy képzelem el, hogy csak úgy lehet elmenni innen, hogy az ember elmegy, és többet vissza sem néz.
- De hogyha az ember megszokja ezeket a dolgokat, a füstös ruhát, az egereket, a lavórban való mosdást, a fát, ami esedeg nyersen érkezik, vagy a vizet, ami esetleg ihatadan, ha ezeken túl tud lépni az ember, akkor már egy olyan tapasztalat birtokába kerül, amit mondjuk jövő évben már képes felhasználni, és azt nem szeretné eldobni. Ha ezeket így megtapasztalta, át tudott lépni rajta, túlélte, akkor egy következő évet simán kibír. Ezt nyilván megbeszéljük kollégáikul, nyugtázzuk, hogy te is belejöttél? Akkor Isten hozott Moldvába! - hangzik az áldozatkész magyartanár végső következtetése a riportban.
Daczó Katalin
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése