 |
| A 11. Székely Határőr huszárezred zászlaja, 1765 körül a budapesti Hadtörténeti Múzeumban |
Az emlékév kapcsán beszélgetett el Daczó Katalin riporter Nagy József gyergyóremetei hadtörténésszel, doktorandusszal, aki úgy véli: amit ma tudunk a határőrségről, az nagyrészt egy 19. századi romantikus felfogásból eredő, az akkori történészek által feldolgozott kép. Őszerinte a történelemben nincsenek csak talpig gonosz osztrákok és jó székelyek, a kép sokkal árnyaltabb, vagy az lenne – ha sokoldalúan elemeznénk.
Ezt teszik a Hargita Népében (2013. november 4.), egy újságoldalnyi terjedelemben – higgadtan, úttörő módon, előítélet mentesen. A fiatal hadtörténész elismeri: az tény, hogy fegyvertelken emberekre támadtak a felfegyverzett császári csapatok. Az is tény, hogy sok áldozata volt ennek a vérengzésnek. Csakhogy…
*
Mindannak, ami 1764. január 7-én történt, van egy elő- és utótörténete. Azok nélkül az események megközelítése szubjektív, sőt hamis. De figyeljük, mit mond a kutató:
- Székelyföld a 18. század közepén egy elzárt, periférikus vidék volt a birodalmon belül. A bécsi felvilágosodás generálta változásokat itthon nem érzékelték annyira az emberek, ezért nem tudtak alkalmazkodni, nem tudták objektíven értelmezni a határőrség megalakítása miatt kiérkezett katonai küldöttségek rendeleteinek hatását, ami nagyban hozzájárult a feszültségkeltéshez. A székely határőrség történetét „bécsi” oldalról is meg kellene vizsgálni, a helyben ismert forrásokat, feldolgozásokat, Szádeczkyék, Teleki Domokosék munkáit fel kellene dolgozni a történettudomány mai szempontjai szerint…
A századforduló történészei a kérdésben egy 1848-as forradalom képét vázolták fel, visszavetítve a 18. századra, megfeleltetve az osztrákokkal szembeni magyar sérelmi politikai gondolkodásnak.
A ma történésze számára a korabeli művek nagyszerű források, de nem többek annál.
De miért volt akkor egyáltalán szükség a határőrség szervezésére? – feszegeti a húrt a riporter, hiszen a háborúsdkodás a székelyekkel ezen robbant ki.
- Mária Terézia uralkodása az európai történelemben a felvilágosult abszolutizmus korszaka. Az abszolutizmus idején a király egy korlátlan hatalmi gépezetet épített fel, amelynek ő állt az élén, sőt még a dinasztiák isteni eredetét is hirdették, ami legitimációt adott ahhoz, hogy a birodalom minden népe, lakosa felett korládanul rendelkezhessen. A felvilágosodás korában az uralkodók próbáltak a tudományok, a kultúra, a gazdasági fejlődés irányába is nyitni. Elkezdtek igényes udvarházakat, palotákat építeni, berendezni, tudósokat megfizetni, hogy tartózkodjanak az udvarban, vagy éppen Mozart hegedüljön esténként nekik. Ausztria is ezeket a nyugati folyamatokat követte. Mária Terézia modernizálni akarta a birodalmat, megváltoztatni a régi feudális, pókhálós világot. Iskolákat alapított, újjászervezte az adminisztrációt, modernizálta a jogrendszert. Ennek az átalakulásnak a része volt a közbiztonság fejlesztése, főleg a határ menti területek védelmének biztosítása…
Ekkor hozták létre a határátkelőkkel ellátott, a határzónát állandóan ellenőrzése alatt tartó határőrizeti rendszert. 1762-ben hirdette ki Mária Terézia a rendeletet, hogy főleg az ország veszélyeztetett pontján, a déli részen, ahol még mindig konfliktus robbanhat ki a Török Birodalommal, katonai határőrizeti rendszert kell létrehozni. A veszélyeztetett szakasz a Török Birodalommal szemben a teljes déli határzónája volt a történelmi Magyarországnak, a délkeleti részét képezve a birodalomnak, beleértve Székelyföldet is. A Bécsi Udvar és a császári hadvezetés úgy határozott, hogy létre kell hozni 18 határőrezredet, és azokat a határ menti területeken kell felállítani. Minden határőrezrednek egy meghatározott toborzasi területe legyen, katonai adminisztrációt kell létrehozni, és részben elengedni az adókat. Kijelölték ezeket, és a régiókba kiküldték a katonai bizottságokat, hogy megszervezzék a katonai alakulatokat, amelyek helyben kell szolgáljanak és a határőrizetet kell elássák, és csak szükség esetén kell részt venniük a Birodalom háborúiban. Ez volt az eredeti terv, ami többé-kevésbé mindenhol konfliktusok nélkül zajlott. Dalmátok, horvátok, románok, szerbek, svábok, székelyek – ezekből a népekből állt össze a 18 ezred, 17 gyalogezred és egy huszárezred. Ez utóbbi székely volt, mert a huszárezredeket hagyományosan mindig magyar területről szervezték. A tizennyolc ezredből három ezredet Székelyföld adott: Háromszék a másodikat, Csík-Gyergyó-Kászon az elsőt s a Székelyföld együttvéve a huszárezredet. Ezek az ezredek lényegében a szorosokban kellett lezárják a határokat. Egyik részük folyton a határokon állomásozott, ekkor épültek meg a vesztegzárak, a határbiztosító épületek. Mi, székelyek, itt voltunk a Birodalom szélén, ezt nem lehetett kikerülni. De a székelység nem igazán volt tisztában azzal, hogy a kezdeményezés mi is akar lenni. Ugyanakkor a Bécsi Udvar sem volt tisztában azzal, hogy a székelységnek milyen sajátos társadalmi problémái, helyzete van, amely egyensúlyát felborítja ez a beavatkozás.
Csakhogy a székelység, a Rákóczi szabadságharc bukása után – amelyben ő is részt vett – úgymond “elásta a csatabárdot”, kezdett megbarátkozni a civil életmóddal. A császári rendelet ezt a konszolidációs folyamatot bolygatta meg. A székelyek úgy érezték, a határőrséggel jármot kívánnak a nyakukba helyezni. Egyvalamiről azonban elfeledkeztek… Mégpedig arról, amit Nagy József így foglalt össze:
- Olyan világ, ahol minden székely „szabad”, utoljára Mátyás király idején volt. Mohács után összeomlott Magyarország, az erdélyi fejedelemség nem volt képes arra, hogy olyan államhatalmat építsen ki, mint a történelmi Magyarország, az erdélyi fejedelmek jobban rászorultak a székely hadrendszerre, mint addig a történelmi Magyarország, pénzügyileg is nagyobb bajban voltak, s ezért az erdélyi fejedelmek gyakorlatilag felszámolták a székely szabadságjogokon alapuló katonai rendszert, ami azt jelenti, hogy folyton kellett menni háborúba, még többe, mint addig, de adóztatták is őket.
Ugyanakkor az erdélyi nemesek is meg akarták kaparintani a székelyek földjeit, s jött az önként vállalt jobbágysors: inkább jobbágy leszek, csak ilyen rendszerben ne szolgáljak. Nem beszélve a belső székelyföldi társadalmi konfliktusokról, amelyek a primőrök, lófők és gyalogok társadalmi egyensúlyának felborulásával jártak. II. Rákóczi Ferenc bukása után, mint katonai hadszervezetet, felszámolták Székelyföldnek ezt a régi világát, amit nem is kívánt talán vissza senki. Ezért a székelyek 1763-ban már nem akartak katonáskodni, ígérhetett akárki akármit. De ezt a területet Mária Terézia ugyanúgy kezelte, mint a többit, amelyeken jobbágyokból lettek könnyűszerrel határőrök. Ez sok helyen különösebb ellenállást nem váltott ki, ezért is jó egyben vizsgálni a tizennyolc határőrezred történetét. Ha nem, a madéfalvi veszedelem leírása is a székely történelem mitikus értelmezésének foglya marad. Igaz, hogy amikor megérkeztek az osztrák katonák, hogy létrehozzák a katonai adminisztrációt, és rájöttek arra, hogy súlyos problémákba ütköztek, erőszakkal válaszoltak a kihívásokra. Mert ha az abszolutista uralkodó kiad egy parancsot, az parancs, ha egy székely sem marad élve, akkor is végre kell hajtani. A jelenlegi értelmezésben azt látjuk, hogy az ideérkező Buccow vagy Siskovics császári tábornokok negatív személyek. Pedig Siskovics szegedi születésű, kora híres katonája volt, a csatákban hősiesen küzdött. Tulajdonképpen a kor pozitív személye, nekünk meg negatív…
A székely huszárok sem voltak gyilkosok, mégis Rastatt városát 1799-ben, a napóleoni háborúk idején megtámadták és kifosztották. Vajon ott erre emlékeznek-e ma?
Az események innen már gyorsan torkolltak tragédiába: a határőrséget szervezni küldöttek ambíciója ellenállásnak feszült. Csakhogy úgy nem mehettek vissza Bécsbe, hogy kudarcról számolnak be. Erőszakhoz folyamodtak, mit sem törődtek a meggyőzéssel. Gyergyóban például az osztrákok börtöntöltelékeket, alkoholistákat, tolvajokat toboroztak, akik pénzért kötélnek álltak. Feleskették őket 1763-ban, megkapták a fegyvereket, és megrohamozták a kocsmákat, az udvarokon tyúkokat lövöldöztek, a kocsma előtt megsütötték, napokig tivornyáztak a város közepében. A leváltott Bucow helyett akkor küldték ki Siskovicsot. Ámde, a Madéfalván történteken túl maga a folyamat pozitív hozadékú. A hadtörténész szerint:
- Más, sokkal modernebb katonai rendszer volt, mint amit addig a székelyek ismertek: egyenruhában taktikát tanulni, művelt tisztekkel… Szerintem ne hagyjuk, hogy a székelység történetét felülírja Madéfalva. Nem negatív vagy pozitív történet. Negatívan kezdődött, de a legnagyobb dicsőséggel végződött, mert 1848 sincs, ha nincs határőrség. Mert a székely határőrség volt Magyarországon a forradalom kezdetén, 1848 nyarán az egyeden ütőképes magyar szolgálatban álló haderő, amíg lassan megszerveződtek a honvédalakulatok, sőt a történelem első honvédzászlóalja az egyik székely határőrzászlóaljé volt, amit Kossuth Lajos avatott honvédzászlóaljjá a budai várban 1848 nyarán. Azt is tudni kell, hogy az a határőr, aki Mária Terézia ellen Madéfalván lázadt, az tűzbe ment utána a császárért a napóleoni háborúban, ’48-ban meg Kossuth Lajosért. Először énekelte 1800-ban a székely, hogy „I. Ferenc azt üzente”, 1848-ban, hogy „Kossuth Lajos azt üzente”, 1914-ben pedig, hogy „Ferencz Jóska azt üzente”. A történelmet Európában a nemzeti mítoszok alakítják a 19. század óta. Hogy mikor, melyik periódust kell „jónak” vagy „rossznak” tekinteni, és hogy adott korban, adott politikai generáció saját legitimálásához azt a történelmi eseményt használni tudja vagy nem, azt az adott kor dönti el. Ma, amikor kisebbségi létben élünk, mind olyan események kellenek, amikor nem kisebbségi létben éltünk: II. Világháború, Nagy-Magyarország. Az Osztrák-Magyar Monarchiában mindent 1848-hoz és a középkori egységes magyar birodalmi jellegű államhoz társítottak.
A határőrség másik nagy pozitívuma, hogy Székelyföld polgárosodását indította el, hiszen a napóleoni háborúk alatt a legfejlettebb nyugati területeken keresztül-kasul mászkálták a székely bakák, és sok mindent láttak. Eltanultak és használtak különböző gazdasági folyamatokat, eszközöket, sokszor a nyugállományú katonatisztek mozgatták itthon a kulturális szférát. Fejlődött az iskolai oktatás is. És mindez a madéfalvi veszedelemmel kezdődött…
Az interjú kimondatlan, de reális nagy kérdőjele: hajlandók vagyunk-e újragondolni a belénk plántált mítoszokat, legendákat?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése