Roskadó karosszék (2)

Pár napja telefonált Gagyi Jóska társadalomkutató (amúgy tehetséges költőként indult az irodalmi életben, de félbehagyta a poézist), hogy megjelent új könyve, amely egyenes folytatása annak a munkának, amely 2012-ben jelent meg Ha akartam, fütyörésztem, ha akartam, dudolászgattam címmel, s a jobbágyfalvi beszélőember, az időközben elhunyt Balogh Pállal folytatott beszélgetéseiből merített a falu háború utáni átalakulásáról szóló eseményekkel kapcsolatban. Annak idején írtam volt a könyvről (Amikor eljött a mesélés ideje), s némi kritikai élű kérdéseket is föltettem a szerzőnek, mivel befejezetlennek gyanítottam a vállalkozást, s úgy éreztem, kissé elsiette a közlést, vagy ha nem is, az egészet nem gondolta alaposan végig. Ő akkor egy szerzői magyarázatot fűzött a megjelenés előtt álló kritikámhoz, s a két szöveg egyszerre jelent meg a maszol.ro portálon, majd később a Sorsok könyve (2016, Hargita Népe Kiadó) c. kötetemben.
Jól éreztem én, hogy Pali bácsinak a bénulásával megjött mesélő kedve nem sokáig fog gyümölcsözni a szerzőnek: Gagyi könyvének megjelenését ugyan még megérte, de utána nem sokkal (2014-ben) a "beszélőember" végleg elhagyta az árnyékvilágot. 
Szerencsére jókora adag feldolgozatlan nyersanyag maradt utána - beszélgetések jegyzőkönyvei, emlékek a "szocialista" falu mindennapjairól.
A most számomra dedikált újabb könyvből (Aki tudta, vitte. Lopás, közösség, társadalom. ProPrint, 2018) olvasom a szerzői előszóban:
"A lopásról szóló kötet tulajdonképpen a könyv második fejezetének 'kifejtett' változata." Vagyis, immár kevésbé riporteri hangvétellel, inkább vérbeli társadalomtudósként boncolgatja azokat a történeteket, vallomásokat, melyeket Pali bácsi elsorolt neki a jobbágyfalvi ember különös meghasonlásáról:  a rendtartó falusiakból, gyaníthatóan a kollektivizálás, az erőszakos közösbe terelés visszahatásaként a közöst meglopó, erőszakkal elvett javait ekként visszavenni próbáló egyének lesznek, s ez a magatartás úgy elterjed a gazdaságilag és a hagyományaiban megnyomorított székelyföldön, hogy az egykori erények már nyomaikban is alig felfedezhetők. Nem szívesen és nem egykönnyen mond ítéletet a szerző, kérdéseit nagy körültekintéssel sorakoztatja föl, nem szeretne mindenáron sablonos, spekulatív válaszokhoz jutni, ezért a könyvbeli elemzés több mint 200 oldalon terjeszkedik. 
Gagyi így foglalja össze szándékát és véleményét: "Írásom arra a feltételezésre épül, azt igyekszik bemutatni, értelmezni, hogy a lopásnak mint közösségben/közösség előtt történő, morálisan
megítélhető társadalmi cselekvésnek van egy olyan fajtája, amelyt nem tartanak bűnnek, nem tiltanak, hanem megengednek az emberi közösségek, és amelynek nem társadalomromboló, hanem közösségépítő szerepe van."
E könyvében Gagyi fokozottabban társadalomkutató, mint korábban, stílusa, bár nem nélkülözi az értelmezés világosságát, hangsúlyozottabban teletűzdelt a szaknyelv fordulataival, neologizmusaival, egyszerre érdeklődést felkeltő és az unalomig "altató", s végül maga is bevallja: "Írásomban igen sok megválaszolatlanul maradt kérdést fogalmaztam meg, hagytam nyitva.Ezek legnagyobb részét ott, a befejezésben sem tudom megválaszolni. Azzal biztatom magam, hogy a téma vizsgálatát nem zártam le... folyt.köv."
Nem kétlem, hogy a folytatáshoz megvan a kellő kutatási, értelmezésre váró anyag. De lesz-e erő, idő kibontani minden lehetséges értelmezést, amit több évtizedes, fáradságos, időogényes terepezéses falukutatás felkínált az írói ambícióinak hátat fordító kutatónak?

Következő említésre váró olvasmányom könnyebb falat lesz: Rilke Képek könyvéből c. kötetének néhány őszi darabja, németül és magyar nyelven (Kányádi Sándor tolmácsolásában), Plugor Sándor illusztrációival. Az alig húszvalahány oldalas verseskönyv érdekessége, hogy 1990-ben jelent meg, a Kriterion kiadásában, gyalázatosan rossz minőségű papíron, elfuserált nyomással, de - cenzúra nélkül, szabadon.