2014. január 8-a új fordulatot hozott a Zsigmond-féle óriásmozaik ügyében: a Hargita Népe napilapban megjelent a művész egy oldalas állásfoglalása, amely az új esztendő küszöbén azt próbálja megértetni a város vezetőivel és a hozzánk hasonló laikusokkal, hogy tulajdonképpen mi is az, amit egy művész az övéhez hasonló művével (el)bánókkal kapcsolatban sérelmezhet. A tanulságok végett, mintegy utóiratként, ide mellékelem Zsigmond Márton sajtólevelét.
„Kultúrkocsma" a hősi köztéri alkotás tövében
Két, a technikában mércének is tekinthető - mert mindeddig senki sem volt képes követni a példát e vonatkozásban megyénkben - köztéri alkotásommal összefüggésben történtek miatt a 2013-as évet a kudarcok évének tekinthetem.
Előjáték
A gutaütés agyréme környékezett, amikor lábra kapott a hír, hogy valakik célszerűnek találnák a néhai Transzilvánia mozi épületének teljes ledózerolását egy ún. székely színház megálmodtatása fejében. Balsejtelmem azt sugallta, hogy ha az ábrándozók eme szándékát valamilyen más körülmény nem téríti el, közösségünk üdvözülésére önzetlenül felajánlott alkotásomat szemrebbenés nélkül lebontják az épülettel együtt. Később, amikor arról értesültem,, hogy a „felsőbb szerv" az épületet a lebontás megtiltásával adta át a Csíkszeredái polgármesteri hivatal tulajdonába, valamelyest fellélegeztem.
 |
| Ahogy a mozaik ma kinéz |
Két legyet egy csapásra
Bizonyos idő elteltével a Csíki Hirdető 2012/l-es számában közölt látványterv-változathoz mellékelt cikkből tudomásomra jutott, hogy „az épület homlokzatán apró mozaikokból (?) készült művészeti alkotás érintetlenül marad". Mint utólag kiderült, az érintetlenséggel kecsegtető ígérgetés mögött már ott settenkedett a szakmaiatlanság ördöge.
Az átalakítás - a Hargita Népében 2012. november 13-án közölt hevenyészett látványterv szemlélése - mély aggodalommal töltött el. A lap Korodi Szabolcs építésszel készített interjúja szerint a Majláth tér felőli árkádsort (?) lebontják, újraépítik, és rajta „kultúrkocsmát" alakítanak ki. A cikk és a látványterv megjelenését követően valaki közbenjárására találkozhattam az építésszel. A tervező építész, Korodi úr közölte velem, hogy az épületet a multikulturalitás igényeinek megfelelően fogja áttervezni. Ez alkalommal értesültem arról is, hogy az épületben lesz egy kávézó, ahonnan a vendégek, különösen a cigarettázók, közvetlenül a művem előtti teraszon élhetik ki - egyúttal - panoráma-igényüket is. Közöltem az építésszel, hogy ezzel az elképzelésével egyáltalán nem értek egyet. Azzal talán még igen, hogy kivételes alkalommal egy operaegyüttes előadja Verdi Nabuccóját az alkotásom előtti teraszon... Megjegyzésemre Korodi úr valahogy úgy reagált: na lám, lám... a multikulturalitás.
Nyilvánvalónak éreztem a multikulturalitás leple alatt becsempészett anyagi érdeket. Kétkedve távoztam az úgyszólván kirimánkodott első és utolsó „eszmecseréről". Vajon a tervező egyáltalán nem gondolt a többségi, a földön járó és közöttük akár művészi igénnyel rendelkező emberek másmilyen igényeire?
„Mind a tér rendezési terve, mind a mozi átalakítási terve egyrészt kortárs akar lenni, jelezni kívánja, hogy a 2010-es években épül, másfelől nem fordíthat hátat annak, hogy az 1960-70-es években alakult ki ez az urbánus struktúra, az akkori modern építészet szabályai szerint, amelyben, ha monoton is, szürke is, de vannak kvalitásai, olyan elemek, amelyeket tovább lehet vinni. Erre még ráerősített az a monumentális mozaik, amely a mozi déli falát díszíti, ezt meg is tartjuk a mozi felújítása során (micsoda kegy! - saját megjegyzés), de mindezzel együtt teljesen friss, mai arculatot próbálunk adni az épületnek" - nyilatkozta az építész a Hargita Népe említett számában. Volna mit vitatni az idézett sorok kapcsán...
A kutyák sem ugattak...
... pedig a karaván, azaz az építkezés a „friss, mai arculat" igézetében haladt a maga útján. A Csíki Hírlap 2013. november 28-i számában közölt SMS-t telitalálatként értékelem és a P. alatt rejtőzködőnek ezúttal megköszönöm. (Ki a kicsit nem becsüli, az a sokat nem érdemli.)
A Hargita Népe újságírójának köszönhetően nyilvánosságra hozhattam fenntartásaimat az épület művemre hátrányos módosítását illetően (HN, 2012. dec. 5., A városnak is érdeke, hogy megmaradjon az alkotás). A cikk megjelenését követően Antal Attila, művelődési ügyekkel foglalkozó alpolgármester azt közölte a napilappal, hogy a homlokzat úgy marad, ahogy a művész akarja. Mint később kiderült, a kijelentés nem volt egyéb porhintésnél. Erre akkor döbbentem rá, amikor - egy kiállítás megnyitóján - az alpolgármester úrhoz fordultam, teli bizalommal, és megkértem, hogy vigyázzon a mozaikomra. „Amennyire lehet" - mondta lakonikusan.
Segítségben és hatékony közbenjárásban reménykedve fordultam a politikai szférához. Kihallgatást kértem Tánczos Barna szenátor úrtól, ő hívásomra készségesen ki is jött a mozaik előtti térre, ahol a sajtó jelenlétében kifejtettem a mű látványcsonkításával kapcsolatos véleményemet (HN, 2013. június 5., Azt ígérték, vigyáznak rá). Hiába vártam a szenátor úr megígért közbenjárása nyomán megfogalmazott és egy héten belül birtokomba kerülő levélre.
Arra a következtetésre jutottam, hogy ha segítséget akarok, Hargita megyében született „egyke" köztéri művészeti szakosként át kell lépnem a megyehatárt. Az események láttán feltárulkozott helyzet/kép hihetetlen, abszurd. Az épület új tulajdonosai közül senki sem tud/hat/ta, hogy a valamikor Pro Urbe papírocskával illetett szerzőnek, vagyis nekem, van valamelyes szerzői joga, műve élete folyamán szellemi tulajdonnak számit, ez az állapot pedig a halálától számított 70 éven át vérségi kötelékeimre is átruházódik, és - nem utolsósorban - létezik egy köztéri alkotásokra vonatkozó törvény.
Szemellenzős tervezés
Úgy látszik, hogy a tervező elvakultan követte a megrendelő igényét. Annak kénye-kedve szerint lépett át a mozaikkompozíció esztétikai-művészeti szempontjain: ,
1. Teljesen kiiktatta a teraszt addig csupán ereszként tartó oszlopsor épületszerkezettel összefüggő kompozíciós elemeit. A terasz alatti rész immár nem kapcsolódik szervesen a homlokzati falhoz a stabilizáló jelleg eltűnése folytán, sem a jobb oldali oszlopsorhoz.
2. A terasz - külső és belső korlátperemének az előző változathoz viszonyított magasítása következtében - a bal szélen majdnem teljesen eltakarja a mozaikkompozíció egyik jelentős motívumát, a további részeket pedig mintegy 35-40 centiméter magasságban teszi láthatatlanná. Ezt a csonkítást tovább tetézi majd a „kulturális kávéház" vendégeit óvó korlát és a sétafikáló emberi tényező.
3. „Műfojtogató" hatása van a túlméretezett, óriási kalaptartó fogasra emlékeztető tetőfedőnek is. Feltételezésem szerint nem annyira az alkotás megóvását kívánja szolgálni, mint az arra kifeszítendő óriásreklámok felfüggesztését.
4. Indokolatlanul előreugrik az épület bal széle előtti - talán felszolgálóhelyiségnek szánt - pót-terasz is, lényegesen lecsökkentve a mozaik délnyugati irányból való szemlélésének lehetőségét.
5. „A komplex társadalomban tárgyak és mikroesemények halmozódnak fel mindennapi életünk során, az alkotás szétforgácsolódik következményektől és felelősségtől mentes mikrodöntésekre. Mindebből a giccsélet képe rajzolódik ki, mely a sznobizmusban jut kifejezésre, és amely fokozatosan terjed ki a modern élet egészére - menet közben felelevenítve az 1900-as évek léhaságát" (Abraham A. Moles: A giccs, aboldogság művészete). Ide sorolható példa ez is: a kapitalista kereskedelmi terasszá átépített szocialista eresz.
Csíkdánfalván
közel kétévnyi munkám eredménye a művelődési otthon homlokzatának 6x6 méteres falát borító, Kibontakozás címet viselő mozaik. Heti rendszerességgel járok szülőfalumba, az óév vége felé ott is megdöbbentő látvánnyal szembesülhettem. Az épület homlokzatát színaljának beillő lépcsővédő faszerkezettel egészítették ki, elrondítva az aránylag esztétikus épület fő nézetét. Hát - építési kedv van. Anyag is van. Akkor - ha farral előre is - miért ne építkeznének, lámpaoszlopoznának, ládásfáznának stb.?
Sorsom nagy ajándékának
tekintettem, hogy 28 évesen négy kerek éven át kezdhettem behatolni egy nehéz és időigényes szakma, a köztéri művészet rejtelmeibe a fővárosban. Építésztanáromtól tanultam meg igazán tisztelni a vizuális művészetek anyját, az építészetet. Hiszen a köztéri képzőművészeti alkotásnak nem elég szervesen beilleszkedni az adott mesterséges avagy természeti környezetbe, hanem a tér esztétikai-művészeti fókuszpontjává kell lennie. Míg az alkotói tervezés egyáltalán nem mellőzheti a térrel való szembesülést, a kivitelezésnek az anyagszerűségminőségét kell érvényre juttatnia. A köztéri mű erővonalait valamiféle rejtett köldökzsinór kapcsolja a befogadó tér kompozíciós szerkezetéhez. A köztéri alkotás nem egy kény és kedv szerint ide-oda tehető kép, szobor, hanem az őt magába ölelő tér alkatrésze. Az esztétikai jellegű gyakorlatias formavilágot művészi eszközökkel kiteljesítő szellemi funkció. A köztéri művészet tehát kapcsolódó, alkalmazott művészet.
A köztéri műalkotás megtervezése nagy körültekintést igénylő, hosszas folyamat. A tervezőnek minden alkalommal fel kell nőnie a feladathoz, mert műve a térben folyamatosan mozgó emberek számára a legteljesebb esztétikai-művészeti skála élményét kell hogy nyújtsa. Ennek a szakmai területnek a művelése kizárólag erős hivatás- és küldetéstudattal rendelkező egyéneknek ajánlható. E művészet művelése szöges ellentétben áll a fogyasztói társadalom mókuskerekével, amely mindent árunak tekint, és ki/elhasználás előtt lecseréli a portékát.
A sors - segítő szándékomnak köszönhetően - úgy hozta, hogy az egyetem elvégzése után egy évet a fővárosban tanítottam. Eltántoríthatatlan szándékom volt hazajönni akkor is, ha voltak, akik ott állami lakáshoz juttattak volna. Eltökéltségemtől egy kollégám azzal próbált elriasztani, hogy - a szakmai érvényesülés szempontjából - „az öngyilkosságnak többféle változata van". Tisztában voltam azzal, hogy ha majd hazaérkezem, a családomon kívül senki sem fogad tárt karokkal. Nem voltak illúzióim. Itthon - gyakorlatias megfontolásból - a műfaj iránti igényt a kőmozaik technikájával igyekeztem feltámasztani. Nagy becsben tartom két festőkollégámat, Gaál Andrást és Márton Árpádot, akiknek volt bátorságuk megalkotni pár, mára már jobb sorsra érdemes művet a köztéri művészet területén. Honi tevékenységem egyik nagy akadályát a falművészet hagyományának elvesztése miatt fennálló igénytelenségben látom.
A kő - márvány, gránit, andezit, travertin stb. - mozaik technikájában, mély szépségén kívül, időtállóságát tisztelem. Nem annyira sérülékeny, mint a freskó vagy a sgraffito, ez a technika nemcsak az időjárás, hanem - amint a jelen állapotok is igazolják - a társadalmi közöny és érzéketlenség viszontagságait is inkább átvészeli. Persze, előfordulhat, hogy „kő kövön nem marad", de akkor vége mindennek.
Zsigmond Márton
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése