Hargitai böngészde (13): Pszichiáter a kirakatban

Egy pillanatig sem volt magába zárkózó, rejtőzködő típus dr. Veress Albert csíkszeredai elmegyógyász - sőt, mondhatni, ennek épp a szöges ellentéte az igaz. Barátságos, jókedélyű, vérbeli mókamester, társaságkedvelő ember, akinek nagy szíve van és minden érdekli, ami emberi. Mégis, a Hargita Népe riporterét úgymond meglepte az a hír, hogy nyomdakész állapotban van a főorvos úr önéletrajzi kötete, az Életvillanások, s a könyvet várhatóan februármárciusban már kézbe is veheti az olvasó. Az is lehet, hogy a meglepődés amolyan ravasz fogás az újságíró Forró Erős Gyöngyi részéről, a napilapban megjelent interjúban azért felhangzik a kérdés: miért ír egy elmegyógyász önéletrajzi művet, s nem tart attól, hogy ezáltal közszemlére állítja magát?

Veress Albert (barátainak csak Berci, olykor Red Börszi) nem tart a megmérettetéstől. Még akkor sem, ha a saját magunk mérlegéről nem könnyen olvassuk le a pontos adatokat. Ám neki van annyi szakmai és élettapasztalata, s azokon alapuló hírneve, hogy félretegye elfogultságait és a tetteiről beszéljen. Mindarról, amit most könyvbe sűrítve tár a nagyközönség elé, de amiről szűkebb és tágabb környezetében s az orvostársadalomban amúgy jól dokumentáltak az emberek. (Emlékeztetném a blog olvasóit arra az olvasónaplóra, amelyet a pécsi Vadas Gyula és dr. Veress Albert: Az ördög cimborája. A felcsíki öngyilkosságokon túl… Státus Kiadó, Csíkszereda, 2012 című tanulmánykötetéről írtam, illetve a Veress Albertről szóló bejegyzésekre is.)

Magam is közelről ismerem dr. Veress Albertet, még orvostanhallgató korából, amikor újságírói oroszlánkörmöket vélt fölfedezni magában - s nem alaptalanul! - a hajdani Ifjúmunkás egy riportpályázatán. A mai főorvos a pályázaton díjat nyert, majd teret kapott a lapban, hogy a fiatal olvasók egészségügyi gondjaira keresetlen, őszinte és hasznos választ adjon. Azóta tart a barátságunk, ami végül is abban csúcsosodott ki, hogy nemrégiben első olvasóként vehettem a kezembe emlékező könyvének kéziratát. Amit öröm  volt elolvasni, s egyáltalán, olvasmánynak is melegen ajánlom.

De lássuk, miket nyilatkozott könyv éről a szerző a csíkszeredai lapban?

"- Azt  mondják, mindenki élete egy regény. Én meg arra gondoltam, hogy megnézem: ha összeteszem az életem kockáit, kijön-e belőlük egy életregény? A kockákat összeillesztettem, aztán hogy lett-e belőlük regény, vagy nem, azt majd az olvasók döntik el...

- Nem válogattam, nem rostáltam bizonyos kritériumok alapján, azaz nem volt olyan, hogy ezt vagy azt nem írok le, mert esetleg rossz fényt vetne rám, lejárató lenne. Nem. A könyvben villanások vannak - ezért lett a címe Életvillanások -, de nemcsak humorosak, hanem azok is, amelyek olyan élethelyzeteimről szólnak, amikor bizony öngyilkossági gondolatok is kísértettek, és azok is, amelyek tanulságul szolgálhatnak akár az olvasónak is. Nehogy azt higgyék, hogy az orvos, az elmegyógyász egy dobogón, talapzaton álló valaki, akire úgy kell felnézni. Ez nem igaz. Esendő emberek vagyunk, mint bárki más. Egy botlásoktól sem mentes, de alapjában véve  egy humoros, optimista, mindig felállni tudó ember alaknak kellene kirajziolódnia a könyv oldalain.

- Én felvállalom magam - hiszen egész életemben felvállaltam magam. Kiállok a kirakatba. Fogam közé vettem a szívem, és azt mondtam, ez vagyok. Ha valaki másnak ismert, és rossz vagy jó irányba csalódik, az az ő dolga, én ezt vállaltam.

- Úgy érzem, most fent vagyok az életem delelőjén: 66 éves vagyok, vissza tudok tekinteni az eddigi életemre. Lehet, hogy a lefelé vezető íven is lesz megírni való, az egy második kötetnek lehet majd az anyaga, de amit az ember megvalósít az életben, azt 66 év alatt megteszi. Ami ezután jön, talán nem annyira közérdeklődésre számot tartó lesz. Ügy is fejezem be a könyvem, hogy felét megéltem és megírom... Kérdezték már azt is, hogy miért sietek, miért akarom ezt most rögtön be is fejezni. Azt mondtam, azért, mert ez így már egy kerek egész."

Kóstolónak álljon itt egy részlet a hamarosan megjelenő könyvből - azok az életmozzanatok, amelyek eljegyezték őt az Ifjúmunkással, az újságírással. (Cseke Gábor)

Veress Albert:

Élet az életben

...Középiskolás koromban Molnár Zoltán kémiatanárunk keze alatt megtanultam a fényképezés labortechnikáját, lévén ő a fotókör vezetője is. Akkori időbefektetésem rövid távon a kicsengetési képeim saját kezű elkészítését eredményezte, hosszabb távon pedig egyetemista koromban hozta meg igazi gyümölcsét. Amolyan félhivatalos fotósa lettem egymást követő évfolyamainknak. Kedvenc fényképezési területemmé az anatómia labor és a boncterem vált. Első évesek szívesen fényképeztették magukat a Johny-nak elkeresztelt tan-csontvázzal, vagy boncolás közben (első éves korunkban, az első bonc-órán, Enescu Mihaela ploieşti-i kolléganőm elájult – egy hónappal később viszont, egyik kezével boncolt, a másikkal már nyugodtan tízóraizott).Tíz éves egyetemi találkozónkon mutatták meg egykori képeimet. Huhhhh, be kezdetlegesek, be rosszak voltak! Akkoriban viszont már annak is örültünk, ha azokon magunkra ismerhettünk.
Igazán nagyot akkor markoltam, amikor a szívsebészeti klinika vezetőjének meghívására az akkor szenzációs hírű Christian Barnard szívsebész eljött Marosvásárhelyre. Belépést nyertem a fogadásra, klinikalátogatásra, a Somos tetői pártvillába, ahová az orvost feleségestől elszállásolták. Ott egyenesen kizárólagosságot kaptam! Éjt nappá téve dolgoztam a képsorok sokszorosításán, de vették is, akár a cukrot. Jól emlékszem: 4500 akkori lejt sepertem be – miközben Édesapám havi fizetése 800 lej körül mozgott!
Szabad délutánjaimon, hétvégeken szorgalmasan becserkésztem keresztelőket, lakodalmakat, öregdiák találkozókat. Fényképeztem bárkit, aki kérte. Még azon éjjel ki is dolgoztam a képeket, másnap vittem azokat megrendelőiknek. 
Előadások, gyakorlatok, tanulás, fotózás mellett aránylag intenzív kulturális életet folytathattunk. Jutott idő családi életre, újságcikkek írására, diákkirándulásokra, hegymászásra, angol tanulásra a népi egyetemen, hajtási jogosítvány megszerzésére. Mintha jobban gazdálkodtunk volna akkoriban az idővel, mint tesszük azt manapság. Lelassultunk volna? Avagy tennivalóink szaporodtak el? Belefáradtam volna sokasodó éveimbe? Többünk helyett vállalt többlet tevékenységekbe, szakszervezet és orvoskollégium szervezésébe, konferenciák, kongresszusok lebonyolításába?
Hatodévben Diákszemmel a diákházasságról című írásommal, Bajka Lacival – későbbi komámmal és kebelbarátommal – megosztott első díját nyertem az Ifjúmunkás esszé pályázatának.
Az Ifjúmunkás volt akkor a mi lapunk. Magyarul nem létezett más ifjúsági fórum Romániában. Olyan volt, amilyen – de életünkben sokat jelentett. 
1974. január 19-ére Bukarestbe hívtak díjátvételre. Éjszakára egy Északi pályaudvar melletti kis szállóban foglaltam az utolsó szabad szobát. Míg a bejelentőt töltöttem, megállt mellettem egy cingár, dús, fekete hajú, barna képű legényke. Tört románságú szálláskérésének elutasítását „letörten” nyugtázta. Akkorra már a harmadik szállóban próbálkozott. Magyarul kérdeztem tőle, hová tart, miért jött Bukarestbe. Díjátvételre, válaszolta. Csak nem Bajka Laci vagy? – hibáztam rá személyazonosságára. Persze, hogy ő volt... Rendben, maradj, megosztom veled a szobámat. Egyszemélyes ágy volt benne. „Te vagy a vendég, aludj te az ágyban!” alapon terítettem magamnak egy pokrócot a padlóra. 
Másnap a Scânteia Házban levő szerkesztőségben fogadtak, a 2-3. díjasokkal együtt. Kovács Nemere szerkesztő bontotta a pezsgőt. Mint mondotta, szakértője a műveletnek! Miközben bíbelődött a nyitással, folyton beszélgetett a csapattal. A dugó kirepült, a pezsgő pukkant és fellövellt. Visszahulltában szépen végigfolyt a Nemere vadonatúj öltönyén. Három ujjnyi pezsgő, ha maradt az üvegben. Azon osztoztunk 16-on, ahányan összezsúfolódtunk a szobában. Hát, nem rúgtunk be! 
Akkor tudtuk csak meg: tulajdonképpen a három csillagos Ambasador szállóban foglaltak számunkra szobát 2 éjszakára (jócskán működött a kommunikációs zavar!). Keserves nevetéssel nyugtáztuk a szerkesztőségi bocsánatkérést, amiért ezt elfeledték hamarabb tudatni velünk. Aznap éjszaka kellett visszautaznunk. Lacival összebeszéltünk: ha már kifizették a szobát, hát nézzük meg legalább, milyen egy három csillagos szálloda. Felmentünk, lefürödtünk, használtuk valamennyi törülközőjét, belehemperegtünk a tiszta, vetett ágyba. Ámde kellett már indulni a vonathoz. (Aludtam én azóta öt csillagosban is, emlékeimben mégis ama két szálló fészkelte be magát. Egy életre! Ahogyan a Lacival való barátságom is már 39 éves.)

(...)

Nem sokkal később kért fel orvosi témájú sorozat megírására Cseke Gábor, a lap akkori főszerkesztője. A tizenhárom részesre sikeredett, Hogy szolgál az egészséged című sorozatomat hamarosan folytatásokban hozta a lap. Ugyanakkor elindítója lett később, már körorvos koromban, a Borogatás, S. O. S majd, 1990 után a már Csíkszeredában megjelenő laputód, az IFI FÓRUM Psyche Káefté című népszerű rovataimnak. Cseke Gábor jelezte, hogy a lap olvasói számtalan levelet küldtek be amelyekben, a Hogy szolgál az egészséged hatására, orvosi témájú kérdéseikre kértek választ. Javasolta, válaszoljam meg kérdéseiket a lap hasábjain. Így indult be az Ifjúmunkás utolsó oldalára tördelt rovatom. 13 évig bírta szusszal. Három egymást követő évben vitte az olvasottság pálmáját. Évente átlagban 2000 levélre válaszoltam a lapban vagy személyesen. Szerkesztője – D. Harasztosi Éva – és főszerkesztőnk oldalkacsintásával nőtte ki magát egy olyan rovattá, amelynek hangvételét, tartalmát irigyelték más lapok, csodálták olvasói. Akkori prűd világunkban szokatlan volt újságban önkielégítésről, kamaszkori terhesség megelőzéséről, fehérfolyásról, magömlésről írni. Méghozzá a KISZ központi lapjában! Kimúlásának „sírfeliratára” Varga József, a lap legutolsó főszerkesztője „írta” fel a szöveget: „Idős már a rovatvezető, fiatalabb kell szóljon a fiatalokhoz!”. Felkérték hát a 63 éves, volt egyetemi tanáromat, venné át ő a rovatot – ennyit a „fiatalításról!”. Később súgták meg nekem a „felsőbb utasítás” titkát: hangvételemet nem bírta tovább a KISZ-mundér „becsülete”...

Hatodév nyarán, mindjárt a pályázat után szárhegyi táborozásra toborzott az Ifjúmunkás. A táborozásnak a Lázár-kastély feltárása volt a tervbe vett célja. Magam is úgy döntöttem, hogy felveszem a kesztyűt: jelentkeztem a táborban. Utána kötelességemnek éreztem, hogy megírjam tapasztalataimat. Ma sem írnám meg másképpen...

„Minden pórusommal a táborozók közé kívánkoztam. De, ehhez, túl kellett tennem magam a felduzzadó akadályokon. Aztán, már hagyományos stoppoló helyemen várva, valamilyen guruló kóberes alkalmatosságra, jóleső érzéssel nyugtáztam gátfutásom sikerét.
...Összesen kilenc könyörületes vezetőnek köszönhettem odajutásomat: teherautóban, kiskocsiban, szénásszekéren sőt, egy Trabantban is igyekeztem célom felé. Ha valamikor valakinek Párizs megért egy misét, nekem sem akaródzott alább hagyni! Szárhegy is megérdemelte a rizikót!
Kisebb kaliberű garabonciásként oldalogtam be a táborba. Tavalyi hírekre alapozva, 2-3 emberre számítottam. Sátor helyett sátortábort találtam. Kíváncsi elemlámpa fénye pásztázta végig arcomat… Barabás Zolival összebogoztuk első szavainkat... áttelepedtünk egy pázsitos pádimentumra, szabadtéri népdalvetélkedőt hallgatni. Körülöttünk 20-30 tagú csoport fenekedett az éjszakai hideg ellen. Táborozók voltak. Megismertem egy kitűnő pedagógust, önzetlen embert, aki tanári tekintélyének grammnyi csorbulása nélkül vált a diákok barátjává: Kónya Ádi bácsit!... Éjfél felé Bajka Laci barátom jónak vélte, hogy elráncigáljon a tábortűz mellől. Hálóhelyet kellett keresnem magamnak. Ő, Ákossal és Mirk Lacival egy csűrben fészkelték be magukat. Elfogadtam meghívását: közéjük fúrtam magamnak álmodó helyet. Sosem kérvényeztem álomért, de ezúttal, a gyaloglástól kifáradva, szénaillattól bódítva igazán nem kellett arra fanyalodnom, hogy patikából vegyem az éjszakát.
Nappalok, éjszakák összefolynak az emlékezetemben. Munka, szórakozás, kajázások, kirándulás. Munkaszünetekben jókat vakaróztunk a Nap felé, szivacsként habzsolva az ultraibolyát.
A kastély szemétgödrében régi ágymelegítő cserépdarabjait forgatta ki az ásó. Átugrottam az 1700-as évekbe – mintha csak a szomszédba néztem volna be –, hogy az előmelegített ágyban pajzánkodhassak valamelyik Lázár kisasszonnyal. Sajna, az anyák már akkor is résen álltak. Szöknöm kellett, ha nem akartam papi áldást a nyakamba varratni. És szöktem! Mihez kezdenék ma egy főúri Lázár boszorkánnyal? Meg sem égettethetném, hiszen Könyves Kálmán már régen kimondta a verdiktumot: márpedig boszorkányok nincsenek! Letettem hát a cserépdarabot és forgattam tovább az ásót.
A sátraink fölé emelkedő sziklahegy délcegen meredezett az ég felé. Esténként szőrén lovagoltuk meg a gerincét bele-beleütve fejünket az égi szemöldökfába, miközben tekintetünkkel buzgón kerestük a műholdakat... Fényképező gépembe zárt pillanatokkal, száznál több csinos szeletét oroztam el az időnek. Akkor még nem gondoltam, mennyi munkámba kerül majd tárolásuk.
Esténként tábortűz mellé kuporodva vegyítettük a beszédet dallal, űzve otthoni hétköznapjaink gondját. Korán reggel volt, amikor elnehezedett a tűz szeme és a miénk is pislogni kezdett. Tömött körünkből rendre kihullott egy-egy társunk, majd még egy pillantást vetve a lángok sírgödrébe, elsirültem én is a csűrbe, hogy jólesően elnyújtózkodhassak álomvánkosomon. Amolyan mesebeli repülő szőnyegen! 
Érkezés–búcsúzás! Miként a mondat, mely két pont között egy életet él le, úgy hasítottunk ki magunknak életünkből egy kisebb szeletet – a táborit –, belesűrítve a két esemény közé. Élet az életben, írnám fel táborunk jelmondatának, miként Verne írta Nautilusának falára: Mozgó a mozgóban!”