2018. július 18., szerda

Gündisch Feri távozására

Minerva-archivum
2018. július 18, délután... Csöng a telefon: volt osztálytársam, Kun Csaba adja tudtomra, hogy közös barátunk, egykori társunk, Gündisch Feri örökre eltávozott. Pénteken temetik a Házsongárdon. Nem tudom, ott leszek-e a ravatala, a sírja mellett a kellő időben, vagy csak távolról hajtok fejet emléke előtt, de itt, e helyen emléket állítok neki, hiszen bensőséges barátom volt, akivel nem osztottunk meg sok gondot, de mindig közel éreztük magunkhoz a másikat. Ugyanabban az évben születtünk, ő is népes család tagjaként nevelkedett, ugyanabban a kolozsvári fertályban. Sok-sok iskolai emlék köt össze bennünket, s ő volt az, aki rendszerint eszembe juttatta kései osztálytalálkozóink időpontjának közeledtét. Szinte minden alkalommal mellém szegődött a közös bankett után és kikísért az állomásra. 2018 tavaszán, amikor közöltem vele, hogy nem tudok ott lenni a soros találkozón, szinte bocsánatkérően rebegte: azt hiszi ő sem lesz ott, mert újra kórházba került. A tüdejével. Ez pünkösd után pár nappal volt. Most meg július közepe van. Álljon itt emlékül az az interjú, amit kereken negyven évvel ezelőtt készítettem Zilahon, egy szállodai szobában A szöveg egy távoli, akkori valóságot őriz. De benne van a hitünk és az életünk...


„Dolgoztam románnal, magyarral, szásszal...”

...Hunyorít, mintha most lépne ki az iskolapadból, mert felelni szólítják történelemből. Busa fejének búbját vakargatva meghordoz a cuppanó sárba süllyedt építőtelepen, a sárguló satnya vetéseken át, meghallgatja a gumicsizmás, védősisakos emberek sóhajtozását a hónapokon át ömlő, egyvégtében csurgó eső miatt, tanácsokat ad, kurta jelentéseket hallgat, kamaszosan mosolyog nemlétező bajusza alatt, munkaideje reggeltől estig tart, késő éjszakába nyúlik beszélgetésünk s közben – akarata ellenére – akkorákat ásít, hogy két tenyérrel alig tudja eltakarni száját.

Gündisch Ferenc 1941-ben született Kolozsvárott. 1957-ben érettségizett a kolozsvár-napocai Brassai Sámuel fiúközépiskolában. 1963-ban építészmérnöki diplomát szerzett szülővárosa műegyetemén. Gyakornoki idejét Balánbányán tölti. Majd: Radnót, Marosnémeti, Braila, Rovinari, Mariselu... Az itt felépült hő- és vízi erőművek egyik főépítésze ikertestvérével, Jenővel együtt. Később a náluk pár évvel fiatalabb testvér, Mihály is csatlakozik a „családi” országépítéshez, jelenleg külön építenek: Ferenc a készülő hőerőmű és a gumiabroncsgyár munkálatainál hasznosítja eddigi szakmai és emberi tapasztalatait. Az Ipari Építkezési Tröszt 3-as munkatelepének vezetője.

– Magyar tannyelvű iskolában érettségiztél. Hogyan jutottál be az egyetemre?

– Úgy, hogy felvételiztem, és a felvételin éltem azzal a jogommal, hogy anyanyelvemen vizsgázhassak. Felvételim pedig sikerült.

– Mennyi volt ebben a szerencse?

– Amennyi bármilyen vizsgán szokott lenni... Nézd, abban az évben öten jutottunk be a Brassaiból s rajtunk kívül még a kollégánk lett öt más magyar nemzetiségű fiatal. Lássuk csak, az évfolyam összlétszáma... Igen, szóval jelentős hányadot mi, magyarok tettünk ki, s bizony, nem is szerepeltünk olyan rosszul.

– Kikkel barátkoztál az évfolyamon?

– Míg az iskolába jártam, örökké a testvéremmel, Jenővel közösködtem. Az egyetemen más volt a helyzet, új barátok után néztünk. Az előadásokon a marosvásárhelyi Pop Ioannal kerültem egy asztal mellé, gyorsan megkedveltük egymást s nem mozdultunk egymás mellől öt éven át. Még voltak barátaim az évfolyamon, jobbára román fiúk, ám Ioannal remekül kijöttem. Fura alak volt... Zenekonzervatóriumba vágyott, de az apja hallani sem akart arról, hogy a fia muzsikus legyen. Így lett építészmérnök, ma a marosvásárhelyi tervezőintézet munkatársa. A kollégák mulattak rajta, hogy amíg mi az unalmas előadások alatt a sportújságot olvastuk, Popica kottákat vett elő a táskájából, azokat olvasgatta. Mikor már kifogyott belőlük, engem nógatott, hozzak neki hazulról, az édesanyám partitúrái közül... Azóta valahányszor Marosvásárhelyen járok, mindig megkeressük egymást, Emlékszem, az elmúlt években nősülni készült, s valahogy úgy alakult, hogy hosszabb ideig nem szabadultam a telepről, ő meg képes volt várni a döntéssel, amíg velem megbeszélheti a dolgot. Végre, találkoztunk, s nekem szegezi a nagy kérdést. Mit mondhattam volna neki én, a nőtlen? Addig-addig, hogy de mondjam csak, mert bennem megbízik, akkor aztán mondtam valami ilyesmit, hogy próbáld meg, mert azután rnár késő lesz. Úgy tudom, azóta is boldogan élnek...

– Ha valaki a munkakönyvedbe lapoz, ámulva tapasztalja, mennyi felé éltél és dolgoztál az országban. Hogyan tudtál minden alkalommal új életet kezdeni?

– Radnóton és Marosnémetin van a válasz kulcsa. Sikerült e két munkatelepen olyan munkaközösséget kialakítani, amelyben öröm volt dolgozni. Ott senki sem leste, ki mit vagy mit nem csinál. Egytől egyig fiatal szakemberek voltunk, nyakig a munkában, korán reggel megjelentünk a telepen és jócskán sötét volt, mire hazavetődtünk. Ekkora rendben nem csoda, hogy a munkálatok rendben mentek. Mindkét erőmű időben elkészült. A beilleszkedés nálunk, épitészeknél nem azt jelenti, mint az átlagembernél. A mi életünk nem egy városban vagy községben, hanem a munkatelepen zajlik Ha ott tökéletes az egyetértés és a munkának látszatja van, akkor az építészmérnök lelke szárnyakat kap.

– Nem válaszoltál a kérdésemre...

– Éppen azt akartam megmagyarázni, hogy ha mi lakhelyet változtatunk, nem egy ismeretlen vidéki társaság közepébe kell hogy beilleszkedjünk, hanem azon vagyunk, hogy minél gyorsabban a magunk képére formáljuk a munkatelepet. Ez történt Rovinari-on is.

– Hogy kerültél oda?

– Miniszteri utasításra... Miután Marosnémetin végeztünk az erőművel, Brailába mentem „szerencsét próbálni". De alig telt el egy fél év, jött a telex-értesítés, hogy azonnal jelentkezzem Rovinari-on. Kocsiba ültem, egész éjszaka robogtam, amikor megérkeztem, már ott volt az egész marosnémeti gárda, a testvérem és a többiek. Ugyancsak a miniszteri leirat értelmében... Gyorsan tudomásul vettük a helyzetet: az erőmű munkatelepe nem halad a kellő ütemben, az addigi igazgató ballépést ballépésre halmoz, az építkezés pedig országos jelentőségű, a nemzetgazdaság nem ér rá helyi szájtátiakkal hadakozni... Világos volt, mint a nap; azt várták tőlünk, hogy kivágjuk a rezet.

– Kik rejlenek a fejedelmi többes mögött?

– Stoica Tit Liviu, Morut Mihai, Bordi Mihály, Cazacu Emilian, Popescu Lucian, Thail Hermann, no meg Jenő, Mihály és jómagam, aztán Csöregi Endre, ami a mérnököket és mestereket illeti. A csoportvezetők közül hirtelen most Bíró Dénes, Bernád András, Comanescu Gheorghe, Csáki János, Barabás Imre neve jut az eszembe. Egyszóval voltunk vagy négyszázan, akik se szó, se beszéd, valósággal megszálltuk Tirgu Jiu környékét.

– Hogyan fogadtak benneteket?

– A helyieknek nem tetszett a gyökeres változás. A környékről toborzott munkásoknak nem volt érdekük az építkezést siettetni. A telep munkalehetőséget jelentett számukra, sokan meg úgy igyekeztek, hogy a munkában lehetőleg ne erőltessék meg magukat, tartogatták erejüket a háztájiban rájuk váró „második műszakra”. A tét nagy volt: idejében biztosítanunk kellett az első 330 megawattos román turbina beszerelését és hibátlan működését. Az elején ott tartottunk, hogy még a megyei pártbizottság egyes aktivistái is görbe szemmel néztek ránk, nehezen tudták megszokni a gondolatot, hogy az addigi telepvezetés hibái után mi, Erdélyből érkezettek képesek leszünk megbirkózni a nehézségekkel. A helyiek érzékenységét nyilvánvalóan sértette a gyökeres átszervezés, ami nem ért véget a mi odaérkezésünkkel. Menet közben is szükség volt leváltásokra, hiszen csak így véltük biztosítottnak a tőlünk várt eredményt. Fél évig tartott ez a sanda feszültség, amikor nyilvánvaló lett, hogy mi elsősorban dolgozni mentünk oda, nem pedig azzal a céllal, hogy mindenáron lejárassuk a Gorj megyeieket. A fordulat látványos volt: munkatelepünk olyan ütemben számolta föl a lemaradásokat, hogy év végére az iparág éllovasa lettünk. Ilyen vállalata addig nem volt még a megyének. Nyomban mi lettünk a kedvencek, s mindenki abban járt, hogy további óhajainkat gáncstalanul és feltétel nélkül, a lehetőségeken belül teljesítse.

– Munka után mivel telt az idő?

–Továbbra is együtt maradtunk. Lakásunk egy helyt volt, s arra használtuk a pihenést, hogy nagyokat kirándultunk. Valóságos turista-paradicsomnak bizonyult a környék. Nem úgy volt, mint Kolozsváron, hogy már korán reggel ki kell rohanni, jó helyet foglalni... Megálltunk egy-egy patak partján, fociztunk, beszélgettünk, falatoztunk ... Ezen kívül olvastunk is. Képzelem, mennyire meglepődhettek néhány hazai magyar lap szerkesztőségében, nálatok is, hogy egyszer csak hét előfizetést is jegyeztek Gorj megyéből. Mi voltunk azok ...

– Hányféle nemzetiségű embert ismertél meg a munkatelepeken?

– Ahány náció csak él Romániában. Dolgoztam románnal, magyarral, szásszal, svábbal, szerbbel, lipovánnal, göröggel, törökkel, cigánnyal...

– Tapasztaltál-e közöttük bizonyos feszültségeket?

– Alapjában véve mindannyian egyetértettek, s főleg azok, akik becsületesen dolgoztak. Feszültség akkor keletkezett, ha a közös munkában lógósok is akadtak, akik a többiek nyakán élősködtek. Megtörtént, hogy egy-egy ilyen esetet egyesek úgy kommentáltak, hogy lám-lám, ez a fajta ilyen és ilyen. Elég volt elbizonytalanodni valaki megítélésében, máris szállt a bumeráng: igen, ennek szabad, mert ez... Az ilyesmi nem nevezhető nemzetiségi konfliktusnak, egyszerű munkaügyi kérdés. De megtanultam, milyen fontos pártatlanul és azonnal igazságot tenni bármely személyes ellentét esetén, mert mindig akadnak olyanok, akik kihasználják a zavaros, a tisztázatlan helyzeteket. Mélységesen igaz az, hogy a munka csak egy nyelvet ismer: a becsülettel elvégzett feladatokét.

– Milyen élményeid vannak ezzel kapcsolatban?

– Marosnémetin például volt egy román telepi őr, aki nagyon szeretett munkaidőben aludni. Ilyenkor egy barakkba húzódott, s felőle történhetett akármi, csöppet se zavartatta magát. De éppúgy lehetett volna magyar, cigány vagy akár szerb is, itt arról volt szó, hogy a munkatelep azért fogad fel őrt, hogy az éberen vigyázza mindannyiunk közös vagyonát. A közöttünk lévő konfliktust csakis úgy kell megítélni... Többször rajtakaptam, s egyik nap azt mondtam néhány munkásnak, történetesen magyarok voltak, hogy tüntessék el nappal a barakkot, hátha akkor észhez tér az atyafi... Az lett belőle, hogy őkelme, mivel sejtette, hogy a munkaügyi viszályban senki sem ad majd neki igazat, övön aluli ütéssel próbálkozott, s beadványt írt, amelyben állította: magyar ácsokat küldtem rá, hogy őt megverjék... Gondolom, az évek során még összegyűlt ellenem pár hasonló panasz, de lám, senki se zaklat, s az eddigi munkám rá a tanúság: gyökerestől kell irtani a hibákat, a mulasztásokat, függetlenül attól, ki követte el őket.

–Te milyen nemzetiségűnek vallod magad?

– ?...

– Neved esetleg kérdéseket ébreszthet egyesekben...

– Erről eszembe jut, hogy népszámláláskor éppen Jenőéknél kérdezte a számláló biztos, mi a gyermekek nemzetisége. Magyar... És az anyanyelvük? Román... Ezt nem értette. Meg kellett magyarázzuk, hogy hát az anya, Jenő felesége román nemzetiségű, akkor a gyermekek anyanyelve is csak román lehet... Bonyolult, s egyben nagyon sajátos, jellemző helyzet ez mifelénk. Mi odahaza magyarnak nevelkedtünk, attól függetlenül, hogy apai nagyapám szász. De a felesége magyar asszony volt. Nagyapám aztán igen fiatalon meghalt, s ezzel megszakadt szorosabb kapcsolatunk a szászsággal... Magyar vagyok tehát, annak érzem magam, de nem az a fajta, aki ököllel döngeti a mellét. Inkább erdélyi tudatnak nevezném ezt az állapotot: népek és nemzetiségek megbékélésének örök igényét hordozom magamban.

– Van-e sajátos életmódjuk a különböző nemzetiségű telepi munkásoknak?

– Az életmód-elkülönülés inkább tájegységekre jellemző. Alig nyílik meg egy munkatelep, az egy-vidékiek, egy-falusiak egyből megtalálják egymást. Még a legtávolabbi helyeken is hajdani katonatársakra, gyerekkori játszópajtásokra bukkannak. Igy inkább bánátiakról, moldvaiakról, szilágysági, mezőségi emberekről, székelyekről, oltyánokról vagy máramarosiakról beszélhetünk. És a kisközösségek összetartását csöppet sem zavarja, hogy tagjaik különböző nemzetiségűek. Megértik egymást, mert a közös hagyományok, a szokások mindennél erősebben kötik őket. Láttam például nem egyszer egymással bakalódó magyarokat, csak azért, mert az egyik Biharból, a másik Székelyföldről jött és éppen nem talált a szó... Az így összeverődő csoportok aztán rendszeresen együtt járnak kirándulni, szórakozni, egy-egy sört legurítani. Vagy ha ünnepekkor hazautaznak, közös autóbuszba ülnek, hát kész népdalfesztivál, ami elhangzik az úton. Van mikor románul, magyarul, németül harsog a nóta, és mindenki énekel!

– Mióta végeztél, országépítésünk élvonalában dolgozol. Szerinted mivel magyarázható nálunk egy magyar nemzetiségű mérnöknek kijáró országos bizalom?

– A munkájával. Ha dolgozik, nem kell félnie attól, hogy „háttérbe szorul". A családban már gyermekkoromban hozzászoktunk, hogy rendszeresen dolgozzunk. Másképpen nem is végezhettük volna el az iskolát és az egyetemet. Apánk tévedés áldozata lett, s bár később rehabilitálták, a négy gyereknek kemény megpróbáltatást jelentettek azok az évek. Hogy az érettségi banketthez szükséges pénzt befizethessem, egyedül ástam ki egy emésztőgödröt, Jenő meg esténként a szomszédos üzletben segédkezett. Télikabátra, könyvekre, kerékpárra csak úgy tellett, ha a szünidőben is dolgoztunk. Főleg építkezéseknél alkalmaztak, később az állami pálinkafőzőnél segédkeztünk, egyetemi jegyzeteink csak úgy bűzlöttek a cujkától. Aztán hidakat festettünk, azzal jól lehetett keresni. Nem panaszkodhatok, kijártam a munka iskoláját. S amikor végeztem, természetesnek tűnt, hogy dolgozni kell. Az első évek, az első munkahelyek légköre különben döntő fontosságúak: vagy megfogom a dolog végét, s akkor viszem valamire, vagy ellinkelem a munkát, hónap végén zsebre teszem a borítékot és áldás, békesség... Én az első perctől kezdve a munka mellett. döntöttem.

– Milyen élményekkel gazdagodtál eddigi munkahelyeiden?

– Balánbányán feleltem életemben az első épületekért. És mi építettük az első kényelmes bányászlakásokat, ami nagy szó volt, addig az emberek barakkokban laktak, hárman egy ágyban. Persze, három váltásban. Radnót az első nagy leckét jelentette a hőerőművek építéséből. No és, mert a csehekkel együtt építettük, a nemzetközi együttműködésből is. Déván az volt az izgalmas, miként alakult át a szemünk előtt ez a nyugdíjas városka fél év alatt mozgalmas munkásközponttá. Emlékszem, mikor megjelentünk, az egész, nyugalmában megzavart város ellenünk volt. Még olyan is előfordult, hogy az iskolában egyes tanárok kisebb jegyet adtak, bosszúból, az építők gyerekeinek! Különben itt ért a '70-es árvíz. Aztán Brailára kerültem, s alig rendezkedtem be, hát megérkezett a dunai árhullám is! Brailán különben titkolt vágyam teljesült: naponta valódi tengeri hajókat láttam ringatózni a vizen. Rovinari-on az oltyán emberek szokásait, életmódját ismertem meg, s a táj szépségeit. Mariselun kipróbáltam, mit jelent két évig egy alagútban dolgozni. Az átadás előtti két hónapon át 16 órát dolgoztunk naponta. El se tudtam képzelni addig, hogy az ember ilyen teljesítményre is képes... S végül Zilah... Hát itt a szilágysági sarat kell első helyen említenem, ami ma is ugyanolyan híres és mindent elnyelő, mint hajdanán.

– Milyen hatással voltak rád más nemzetiségű munkatársaid?

– Mindenkitől igyekeztem valamit tanulni. Vagy egy könyvre hívták fel a figyelmem, amit érdemes megszerezni, vagy egyszerűen emberi tartásuk volt olyan, hogy jól éreztem közöttük magamat. Általuk ismertem meg jobban más nemzetiségek sajátos problémáit, például a németekét... Vagy egy csoport moldvai, különben mindig sok moldvaival dolgoztam, akik Marosnémetin csatlakoztak hozzánk, csodálatosan tudtak meséim szülőföldjükről, a háború utáni nagy szárazságról, az otthoni szokásaikról, hagyományaikról. Megjegyzem, külön élmény az, ha egy telepen két-három moldvai egymásra talál. Valósággal élvezet hallgatni azt az ízes beszédet, a derűs, vidám fordulatokat, mellyel az eseményeket előadják... Általában jó, ha igyekszünk megismerni belülről, gondjai és szokásai felől a más nemzetiségű embert. Hogy ilyen szempontból mindig figyelmes tudtam lenni, annak most az az eredménye, hogy egycsapásra megtalálom bárkivel a közös hangot, rájövök gondolkodásmódjának sajátosságaira. El se tudtam képzelni valaha, milyen nagy dolog az, ha egy építkezésen megérti egyik ember a másikat, és ezt a másik is tudja.

– Az általános feladatokon túl, milyen sajátos kérdések előtt áll egy hazai magyar nemzetiségű műszaki?

– Amikor építünk, s a határidőkkel bajlódunk, akkor főként a szaktudásom a döntő, függetlenül a nemzetiségemtől. Meg a hozzáállásom. Persze, az életben minden bonyolultabb. Mert még a munkában is felvetődik a szakmai továbbképzés gondja. Itt vannak például a kategóriavizsgák. Előreláthatóan még hosszabb ideig szükség lesz rájuk. Találkoztam például olyan idősebb székely vagy Szatmár környéki emberekkel, akiknek a hiányos nyelvtudás miatt a vizsga valóságos kínszenvedés volt. Pedig ismerték, a szakmájukat, s ácsolásban például nehezen lehetett versenyre kelni velük. Nos, itt az olyan műszakiak sajátos szerepe, akik eleve több nyelvet ismernek – hozzásegíteni az arra rászorulókat, hogy könnyebben, anyanyelvű ismeretekkel is elsajátíthassák a szakma elméleti vonatkozásait. Sajnos, sok szaktárs ezt nem ismeri föl, mert szeret kényelmesen, plusz feladatok nélkül élni.

– A munkahelyi szakképzésnek azért az építőiparban is előbb-utóbb leáldozik...

– És a szaklíceumok? Hány és hány osztály, tagozat működik magyar nyelven az országban? Innen is, onnan is hallani a panaszokat: a mérnök-tanár elvtárs nem tudja leadni a szakanyagot anyanyelvén, mert másként tanulta. De abban senki sem gátolja meg, hogy utánapótoljon, szakmai műveltségét legalább kétnyelvűvé szélesítse. Szótárak, szakkönyvek, kiadványok akadnak bőven, csak a hivatástudat kell még hozzá. Úgyhogy az oktatás gyökeres átalakítása, közelítése a mindennapi munka szükségleteihez új feladatok elé állít minket, nemzetiségi szakembereket is. Fel kell ismernünk, hogy nem csak téglával, malterrel, betonnal vagy kotrógéppel bíbelődünk – bár ezek nélkülözhetetlen segítőtársaink –, hanem egyre nagyobb szavunk és felelősségünk van a holnapi szakembergárda nevelésében, anyanyelvű műveltségének megszilárdításában.

– Ha építéstechnológiai órákat kellene tartanod anyanyelveden, mondjuk egyik szaklíceumunk magyar osztályában, el tudnád vállalni?

– Föltétlenül. Igaz, az órákra készülnöm kellene, utána kellene olvasnom a magyar nyelvű szakirodalomban, de ez már a tanárkodás természetes velejárója.

(Megjelent az Ifjúmunkásban, 1978-ban)

1 megjegyzés: