2018. szeptember 22., szombat

Rövidprózák Kocsis Francisko új kötetéből



A napokban futott be Kocsis barátom Un roman intr-o gara mica (Regény egy kis állomáson) című, frissen megjelent prózakötete, a szerző kedves dedikációjával. A könyvet e hétvégén, a marosvásárhelyi Bookfest könyvvásáron mutatják be, s tisztelgésképpen lefordítottam belőle két rövid prózát, amit alább (Két nyelven) közzéteszek. A könyvet a Polirom adta ki, Ego.Proza nevű sorozatában.





Elfogyott a teremtő gyufája / Autorul a rămas fără chibrituri

Titokzatos tájakat képzelek el, melyeket csak egyetlen ember, legtöbb kettő ha láthat; szokatlan tájakat, történetek hátteréhez, hogy elleplezzem a mögöttük meghúzódó roppant űrt. Tekintetem észrevesz mindent, ami nem tökéletes: egy hirtelenül megrezdülő levél, faág mögött felsötétlő tér tűnik fel, egy közönséges csóka röpte nyomán sötét csík jelenik meg, amely lassan villámzárként összezárul, elfödve a szédítő vaksötétet. Akárha díszletek közt élnénk. Ami ezután játszódik le a szemünk előtt, méghozzá velünk , statisztákkal együtt, arról fogalmunk sincsen. Miránk nem osztottak ki szerepet, csak céloztak rá, vagy csak a képzeletünk hitette el velünk, hogy a rendezőnek célja volt a mi szerepeltetésünkkel. Csakis ő a mindentudó; ő a sorsunk és a teremtőnk is.
A kellő időben tudatja majd velünk mindazt, amit tudnunk kell.
Én azért úgy vélem, ne akarjuk mindenáron megtudni mindent a végjátékról. Valami azt súgja nekem, hogy a bennünket körülfonó vaksötétségtől megfagy ereinkben a vér. E világ teremtőjének kifogyott a gyufája, az ige pedig már nem kap lángra. Amit még látunk, az már az utolsó gyertyacsonk fényében történik. Talán épp a legvégső jelenetekről van szó. A látszat viszont az, mintha egy örökkévalóság állna előttünk.

Fordította Cseke Gábor

Intuiesc peisaje tainice, ascunse, pe care le poate vedea doar cate un om, cel mult doi, peisaje stranii care au numai rostul de a fi fundal pentru întâmplări, de a ascubde golul imens de dincolo de ele. Ochiul meu descoperă imperfecțiunile: îndărătul unei frunze ori al unei crengi mișcate brusc, apare un spațiu întunecat, în urma banalei stăncuțe în zbor rămâne o dâră de întuneric ce se închide încet de parcă s-ar trage un fermoar care ascunde bezna copleșitoare… Parcă am trăi într-un decor. Ce urmează să se joace în fața noastră și împreună cu noi, figuranții, n-avem de unde ști. Nouă nu ni s-a dat niciun rol, doar ni s-a sugerat, sau mai degrabă ne-am sugerat noi înșine, că regizorul ne-a întrodus în piesă cu un scop. El singur știe totul, el ne este destin și autor.
Ne va învăța în timp util tot ce trebuie să știm.
Dar eu aș fi de părere să nu ne dorim cu prea mare ardoare deslușirea. Ceva îmi spune că întunericul năprasnic dimprejur ne va îngheța sângele în vine. Autorul acestei lumi a rămas fără chibrituri, iar cuvântul nu se mai aprinde. Ceea ce se mai vede se joacă la mucul ultimei lumânări. Poate sunt ultimele scene. Dar se joacă de parcă am avea veșnicia în față.


A szereplő / Personajul

Ő írásom szereplője. Kitűnően ismerem. És ő is engem. Annyira jól, hogy elfog a nyugtalanság: még képes lenne a helyembe lépni. Hogy a tudtom nélkül én leszek belőle, anélkül, hogy egyáltalán észrevenném.
Helyettem menne el a piacra, és pontosan azt vásárolná meg, amit én vásárolnék, ugyanazoknál az asztaloknál, ugyanazoktól a falusi asszonyoktól, szóba elegyedne velük, a gondjaik felől érdeklődne, és azoknak se tűnne fel, hogy valami változás történt.
Az én mozdulataimmal és szavaimmal köszöntené az ismerősöket, hozzánk fűződő történéseket és emlékeket idézne fel, s mikor ideje engedi, meghívná őket egy kávéra, hozzám hasonlóan kerülné a szeszfogyasztást . Hazatértekor otthon sem ébresztene gyanút, mesélne, az asztalhoz ülne, majd pontosan ugyanazt a könyvet olvasná tovább, amit én olvastam, mintha ő hagyta volna abba az olvasást, mielőtt a piacra indult, nem pedig én…
Itt most már megállok, mielőtt beesteledne. Tegyük helyre a dolgokat, mielőtt bediliznénk.

Fordította: Cseke Gábor

El este personajul meu. Îl cunosc foarte bine. Și el la fel. Atât de bine, încât mă încearcă neliniștea că m-ar putea substitui. Că el ar putea deveni eu, chiar fără să știu și fără să pară nefiresc.
Să se ducă în locul meu la piață, să cumpere exact ce aș cumpăra și eu, de la aceleași tarabe, de la aceleași femei de la țară, să stea de vorbă, să le întrebe de necazuri și jnici ele să nu observe că s-ar fi schimbat ceva.
Să-i salute pe cunoscuți cu gesturile și cuvintele mele, să evoce amintgiri și întâmlări care ne leagă, să-i învite, când are timp, la o cafea, să evite alcoolul, ca și mine, să se întoarcă acasă și să nu trezească suspiciuni nici acolo, să povestească, să se așeze la masă și după aceea să continue să citească exact cartea pe care eu o citeam, de parcă el ar fi întrerupt lectura înainte de plecarea la piață, nu eu…

Dar să mă opresc aici, înainte de a se lăsa seara. Să punem lucrurile la punct, până n-o luăm razna.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése