 |
| Révész Imre: Két magyar |
Sorscédulák a nagy háborúból (1914–2014)
Tartalom:
Cseke
Gábor: Sorscédulák a nagy háborúból
Babits
Mihály: Kép egy falusi csárdában
Fejtő
Ferenc: Szarajevó, 1914. június 28.
Ignotus:
Háború
***A
merénylet
***
Ferenc József azt üzente...
Anna
Ahmatova: 1914. július 19.
Parázs:
A bevonulás
Veres
Péter: 1914. augusztus
***Megjövendölték
a világháborút
Móricz
Miklós: A háború egy vidéki városból nézve
Gyóni
Géza: Ferenc Ferdinánd jár a hadak élén
Walzel
Kelemen: Kémszolgálat a háborúban
Benedek
Elek: „Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam”
József
Ferenc főherceg: "Hatalmas orkán, tiszta levegő..."
Székely
Júlia: Nagyapám tévedett
***Mulatság
a lövészárokban
Stefan
Zweig: A túláradó háborús lelkesedésről
***
Kis bakanyelvi szótár 1914-ből
Rudyard
Kipling: A fiam, Jack
Schöpflin
Aladár: A szavak háborúja
Rónay
Ernő: Mi vár ránk?
***Az
itthonmaradottak hadi tízparancsolata
Kosztolányi
Dezső: Szív
Gyóni
Géza: Levél a gránicról
***Akik
idegenben rekedtek
Bodor
Aladár: Hajnali ködben
Ken
Follet: Karácsonyi meglepetések
***A
háború férgei
Dan
Culcer: Egy bocskoros katona
Jaroslav
Hašek:
Švejk kalandjai
Királyhidán
***
Hogyan éljünk háborús időkben?
Ady
Endre: Távol a csatatértől
Hősök
a költetőgépben
A
finom Péter
Az
öreg vátesz
A
nagy szolidaritás
A
magyar Svájc
Napóleon
kissé haragos
Hervadnak
az asszonyaink
Az
Állam siratása
Tabéry
Géza: „...én a halálba, ő az életbe rohan...”
Dömötör
Gyula Ferenc: Kémgyanús
jelenségek
Yolland
Arthur: Háborús Anglia életéből
Robert
Rozsgyesztvenszkij: Annyi márvány
***
Turistaság és háború
Ady
Endre: Nótázó, vén bakák
Howard
Sergeant: A hangok
***A
páncélosvonat
Guillaume
Apollinaire: Madár dalol
***Könyörgés
– véres munkához?
Lám
Béla: Tűzkeresztség
Oláh
István: Szerelmes harctéri levelek
***
Gulyáságyú
Endre
Károly: A harctéri versekből
Monte
San Gabriele
Haláltánc
Lászlóffy
Aladár: Az üteg
***
Mosolygó háború
Gyóni
Géza: Végvári sáncokban
Vészi
Margit: Repülőgépen a cattarói öböl felett
Bertolt
Brecht: A tőrdöfés dicsérete
Botár
Árpád: A láthatatlan hadsereg
Köntös-Szabó
Zoltán: Fehér zászló Erdély felett
Békássy
Ferenc: Holtomiglan
Tóth
Árpád: Elmerült sziget (Békássy Ferenc versei)
David
Frost: Ó, az a csodás háború...
Ernest
Hemingway: Idegen hazában
Munk
Artur: Adieu, Vetluga!
Karinthy
Frigyes: Bűn és bűnhődés
Camil
Petrescu: A szerelem utolsó, a háború első éjszakája
Betegh
Miklós: Erdély a háborúban
dr.
Nagy András: Rádió még nem volt...
Erdélyi
román hangok
Emil
Isac: A román–magyar béke
Octavian
Goga: Maniu is bevonul...
Szávai
Géza: Személyekre lebontott történelem
Végel
László: Versailles unokája, Jalta gyermeke
Lászlóffy
Csaba: A lokálpatrióta hős
Bereményi
Géza: Minden késő ősszel
***
Bombavetés repülőgépről
Bözödi
György: Háború lesz
Franz
Werfel: Az istenek közjátéka
***
A béke útja
Székely
János: A vesztesek
Patrik
Ouředník: Europeana
Arkagyij
Babcsenko: Jelenetek egy háborúból
A
tehén
A
lakás
A
katona álma
Kóda
Karinthy
Frigyes: Hazám és „hazám”
John
Keegan: Egy európai tragédia
Emőd
Tamás: Írás a palackban
Cseke
Gábor: A fegyver eldördült...
Az
olvasókönyvben szereplő szerzőkről, forrásokról
***
Ugyanakkor tanulságos lehet az az interjú is, melyet Oláh István barátom készített az Udvarhelyi Híradó számára, s amely meg is jelent két részletben. Alább olvasható...
A nagy háború sorscédulái
Cseke Gábor mai irodalmunk egyik legizgalmasabb írója, költője, műfordítója, újságírója. Ez a reneszánsz óta tudatos és rokonszenves sokoldalúság alakítja életművét, most csak egyik utóbbi és nagy port kavart kötetének címét mondom: Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben. Cseke online könyvtárát is az olvasó figyelmébe ajánlom, amely nem papíron s nem nyomdafestékkel készül, de változatlanul a huszadik század sorsproblémáit kutatja-elemzi. Legutóbb a száz évvel ezelőtt kitört első világháború olvasókönyvét állította össze, olyan szövegeket válogatott egybe, amelyek ideje lejárt, mindamellett nem idejétmúltak, a tanulságokat pedig jó lenne megjegyeznünk most, 2014-ben az egész emberiség, a világ érdekében. A Sorscédulák a nagy háborúból (Rendhagyó olvasókönyv) című összeállításra a Google-ben lehet rákeresni, tessék beütni a Sorscédulák szót, a többi magától jön.
* Száz évvel a nagy háború után háborús olvasókönyvet szerkesztett. Minden kerek évfordulón innen és túl – milyen megfontolásból?
Az olvasókönyv csak melléktermék, az eredeti cél egy szubjektív vétetésű, de széles nyitásra s merítésre beállított szöveggyűjtemény volt, weboldalba gyűjtve és rendszerezve - a könnyebb áttekinthetőség és elérhetőség érdekében. A centenárium inkább csak alámgyújtott egy olyan kalandban, amit egyedül mértem saját magamra, legyűrve eredendő idegenkedésemet a kincstári történelemszemlélettől, amely minden esemény, történés, folyamat mögül évszámokat, uralkodókat, hadjáratokat, lázadásokat, különféle cselszövőket és női személyeket tolt az előtérbe. Szerencsém volt, hogy írók műveiben keresgéltem indításképpen: a Nyugat 1914-es közleményei mentén vágtam neki a sűrűjének, s amikor már a hétről hétre duzzadó, szerteágazó honlap térképe mind beláthatatlanabbá vált, éreztem: összegeznem kell addig szerzett benyomásaimat.
* Nagyon izgalmas az előszó gyanánt megírt műhelynapló…
Éppen a műhelynapló volt az, ami az első körbeli összegzés szándékával készült. Miközben a gyűjtött anyagot próbáltam meg értelmezni, szinte magától állt össze, a behordott anyagból az az antológia, amely mondanivalómhoz háttérként szolgál. Nehéz harc volt ez a bőség zavara és a válogatás szempontjai között. Úgy elegyítettem a szövegeket, hogy mind irodalmi, mind publicisztikai, illetve tudományos élményt is nyújtson egyben. És hatalmába kerített a nagy háború vizsgálatára alkalmazott korszerű nézőpont, amit kezdetben jelenkori francia történészek szorgalmaztak azzal, hogy a katonai hadműveletek történetéről az egyszerű katonák és a civil lakosság - a háborút ténylegesen átélt lakosság - emlékrögzítésére helyezték a hangsúlyt. E módszerrel az irodalom akkor már jó ideje élt, megteremtve a háború ábrázolásának olyan egzisztenciális remekműveit, mint amilyen Lev Tolsztoj Háború és békéje vagy később, Roger Martin du Gard Thibault családjának egyik vezérkönyve, az 1914 nyara. Megfogadtam: ebben a szellemben kell majd megvizsgálnunk valamennyi ránk maradt adalékot, dokumentumot, tanúvallomást...
* Székelyföldön nincs oly kicsi falu, hogy fő terén ne állna obeliszk az 1914-18 közötti évek hősi halottaival. Hősök vagy halottak? A dilemmát úgy oldották fel, hogy a hőst jelzősítették a szókapcsolatban. Lehet erről más véleményünk?
Ma is ez a nagy háború egyik kulcskérdése. A harcok hevében, a beígért gyors győzelem reményében, szigorúan taktikai szempontokat követve, egyáltalán nem volt célszerű a mifelénk előszeretettel hinterlandnak nevezett hátország előtt bevallani, hogy már az első ütközetekben garmadával hullnak - jobbik esetben: sebesülnek meg - katonáink, akiknek csak elenyésző részük volt tudatában annak, hogy miért is kellett elpusztulnia. Kósza golyó, rosszul előkészített roham, harci tapasztalatlanság, páni félelem, vezérkari hazugság, harci motiváció hiánya stb. mind-mind azt okozták, hogy a „lombhullásig” befejezni ígért hadjárat inkább csak az áldozatok számát halmozta. Hogyan is vallhatták volna be a háború manipulátorai, hogy az elesettek egy világméretű mészárszéken vesztették életüket, mindenféle hősi gesztusokat mellőzve? E csomagolástechnikáról, amitől aztán nagyon sokáig nem tudtak – talán nem is akartak – megszabadulni, egy olyan emlékalbumból merítek, amit 1915-ben adtak ki Maros-Vásárhelyen, sebesülteket és hadiárvákat segélyezendő. Az album elejétől a végéig demagóg porhintés és dagályos hazafias szólamoknak válogatott gyűjteménye, s egy a célja: harci mámorban megtartani mindenkit, aki áldozatot hoz - miért is? Olvassunk bele a korabeli stílremeklésbe, amit ma is tanítani lehetne a nagyotmondás iskolájában:
"Épp, mint valami pompázatos vitézségi érmet, ugy tűzte az elismerést a magyar katona mellére Joachim porosz királyfi, a császár legkisebb fia. Ami fejedelmi elismerése volt, ami meleg emberi érzése, azt csokorba kötve dobta a magyar katona elé; jutott belőle a tisztnek, a bakának, mindenkinek, aki magyar vérrel harcol az orosz óriás ellen.
Hallottuk a herceg gyönyörű szavait, amelyek ugy csengtek a fülünkbe, mint valami meleg muzsika és nem tagadjuk, hogy olyan boldogsággal fogadtuk ezt a sok jót, mint amilyen őszintén és szívesen a herceg adta ezt, az ő külön vaskeresztjét a magyarságnak.
A magyar katona... Drága vére, vére, amely nemesebb, mint királyoké és pirosabb, mint a falernumi bor, gőzölve freccsen az orosz síkságra, elönti a szerb földet, piros virágkéve csillog nyugat országútjain és mindenütt dicsőség fakad belőle.
A diadal zászlaját lobogtatja a kezében — és amerre jár, csodálatos, nagyszerű, szép, hősi legendák fakadnak a nyomában. Hol járnak most?... Kárpáti havasokon rohanva, elől a tűzben, szikláról sziklára kapaszkodva — a magyarok. Birkózva az orosszal, az első front véres tüzében, — a magyarok. Éjszakák vakmerő vállalkozásában, föl szegett fejjel lovagolva a halálba, — a magyarok. Ágyuk ellen puskatussal harcolva, ott mennek legelöl, — a magyarok. Mindenütt ők, ők a magyarok, szegény testükből hullatorlaszok emelkednek már, de rajta keresztül megint csak ők vágtatnak előre, — a magyarok.
Babérkoszorút fonva a fejük köré, rajongott értük a porosz királyfi. Ez a babér ott marad, a miénk lesz, a magyarságé és emlékeztetni fogunk rá mindenkit, akkor is, amikor csend lesz a harcok után, béke a magyar sirok fölött és jutalomeső az előretörtetőknek."
A jelen hivatalos emlékezőinek ideje egyértelmű választ adniuk erre a dilemmára. A céltalan, önbecsapós áldozatvállalás figurája lám, tetézve ismétlődött meg később, a második világháborúban. Legyünk végre őszinték magunkhoz: volt-e legalább fikarcnyi haszna sokféle módon megörökített, kőbe-bronzba merevített hősiességünknek? Sírokban sosem volt hiány. De a "jutalomeső" sajna, elmaradt...
* Kihalt az a nemzedék, a mi nagyapáinké, akik az első világháborúban harcoltak. Kihalóban az is, amelyet a még nagyobbra, a másodikra mozgósítottak. Sikerült-e megtudni mindent tőlük, róluk, ami a háborúval kapcsolatos, a kellő tanulságok megfogalmazásával? Vagy a tanulságokat már régen megfogalmazták, csak nem figyeltünk rájuk?
Ha lennének tanulságok, lenne mihez igazodni is. De a teljes igazságot valahogy mindig elhallgatták előlünk, vagy csak félig mondták ki. Igaz, kőtáblákba, parancsolatok formájában sose vésték őket, de nem mondhatjuk, hogy figyelmeztetések nélkül maradtunk. És ez ma is ugyanúgy megtörténik, mintha az eltelt száz év el se múlt volna fölöttünk. A második után a harmadik világháború ugyan még nem tört ki, de a vajúdás már jócskán elkezdődött, s félő, hogy ebbe a nehéz szülésbe többszörösen is belepusztulunk. Már-már a végszóra bukkantam Szőcs Géza tavaly decemberben megjelent színpadi játékára (Raszputyin küldetése. Irodalmi Jelen, 2013. december 16.) , és mindent fölkavart bennem, ami eddig leülepedni látszott. Nem túl eredeti, de merész ötlettel pörgeti vissza száz évvel a történelmet s teszi meg a halálközeli élményű Raszputyint, a cári udvar nevezetes jövőbelátóját túlvilági üzenetvivőnek. Aki, miközben ideje egyre fogyóban, azon van, hogy vagy az orosz cárt, vagy a német császárt, netán a brit uralkodót, esetleg a brit miniszterelnököt, vagy éppen Ferenc Józsefet, s ha ezek közül egyik se jön be - Clemanceau például egész egyszerűen elzavartatja inasával -, a merénylő revolvert elsütő Gavrilo Principet rávegye: fordítson egy-két fokot a történelem kerekén ahhoz, hogy minden másként történjen. Csakhogy a világ végzetesen vak és süket: akkor se lát, se hall, amikor még volna idő és esély a korrekcióra. A dráma kitűnően építi föl a történelemből amúgy ismert hírhedt frázisok felhasználásával az uralkodói kihallgatások steril, terméketlen párbeszédeit; a kegyosztók csupán formálisan nyitottak a meghallgatást kérők szavaira, tulajdonképpen csak a saját bölcsességük korlátainak foglyai - ezért is következnek be a történelmi katasztrófák. Egyedül Princip az, aki megrögzötten hallgat; hiába könyörög neki Raszputyin, akár sírva és átkozódva is, hogy csinálja vissza mindazt, amit a merénylettel a világra szabadított, a világhírre ítélt, még kiskorú anarchista egyszerű játékszer a történelem kezében... Szőcs később ki is mondja egy öninterjúban, hogy az közeli hónapok eseményei mintha az írás logikáját követnék: az ukrajnai és a krími válság világháborús méretű feszültséghálót teremtett egyik percről a másikra Európa országai körül - és nem csak. Állunk hát egy tanulságos centenárium küszöbén és vakon bámuljuk a kezünkbe helyezett tanulságokat, nem tudva, mihez kezdjünk velük...
* A gén-fetisizálók szerint örökletes emberi képességünk a háború imádata vagy legalábbis a hit, hogy megkerülhetetlen. Nem tudunk meglenni háború nélkül? Végül minden lehetett ok: szerelem és hiúság (Párisz almája a homéroszi korban), birtok-, sőt országfoglalás, nagyban a vallások különbözősége, a térítés mániája, meg a gyakoribb érvek, a politikai, társadalmi, nemzeti okok, szerintem még az ötvenes évek stílusparadoxona is ide tartozik: Harcolunk a békéért, így zárult kötelezően minden írásos kérés, amit a hatóságnak nyújtott be a halandó ember. Lehetne kicsit tisztáznunk ezt a káoszt?
Él egy remek, kivételes tehetségű orosz író a mai ún. "válságövezetben", aki 1977-ben született és még nem volt húsz éves, amikor besorozták a csecsenek elleni háborúba. Arkagyij Babcsenko a neve, a kaukázusi háborúk valóságából ihletődött riportjai, történetei, regényei világszerte hódítanak. Nem tartozik a szép szavú, kellemkedő írók közé. Szövegei darabosak, kemények, szókimondóak. És mentesek mindenfajta hamis illúziótól, ami a "háborús hősiesség", a pozitív háborús erkölcs védelmezése felé viszi el az emberiség józan eszét. Magyarul is elismert műve, a Jelenetek egy háborúból messzehangzó békekiáltás, a hatalmi játszmákhoz tapadó gyilkolászás ellentmondásaival és képmutatásával szemben. Néhány rövid írását épp ezért válogattam az antológiába: figyelmeztetése már a jövőnek szól:
"Szeretlek téged, háború.
Szeretlek, mert te vagy az ifjúságom, az életem, a halálom, a fájdalmam és a rettegésem. Mert megtanítottál arra, hogy a legutálatosabb élet is ezerszer jobb a halálnál. Mert tebenned még élt Igor, Paska, a Poltiszt... Te vagy az első asszonyom, az első szerelmem. Sok év telt el, de senkit sem tudtam úgy megszeretni, mint téged. Tizennyolc évesen löktek beléd naiv kölyökként, és megölettem benned. És százéves aggastyánként támadtam fel, betegen, roncsolt bensővel, üres tekintettel és kiégett lélekkel.
Mindörökre bennem vagy.
Egyek vagyunk, te meg én. Nem én és te, mi vagyunk. A világot a te szemeddel látom, az embereket a te mércéddel mérem. Számomra már nincs többé béke. Számomra most már mindörökre háború van.
Többé nem lehetek meg nélküled.
Első alkalommal élőként köptél vissza magadból, elengedtél, de nem bírtam egyedül, visszatértem hozzád.
Valamikor, talán harminc év múlva, amikor majd fegyver nélkül járhatnak ezen a földön oroszok, újra visszatérek. Elmegyek arra a helyre, ahol éhesen kúsztam a mocsárban, ahol a tetveket etettem, és tovább, oda, ahol Groznijt ostromoltam, és aztán a dombra, ahol testvéreim, akikkel megajándékoztál, elestek, térdre hullok, elnézem a vérünk öntözte meleg, termékeny talajt, és azt mondom... Mit is mondok?
Semmi mást, csak ennyit: – Légy átkozott, rohadék!"
* Mi vagyunk az első nemzedék, amelyet két háború közé, de emberöltőnyi vagy tán még tartósabb békébe csöppentett ide a jó szerencse. Megér egy tűnődést e tüneményes történelmi véletlen? Vagy épp a történelemben nincsenek véletlenek?
E hosszasnak tűnő "kegyelmi idő" talán azért következhetett be, mert hol itt, hol ott, hol meg amott, kis szünetekkel, mindig adódtak olyan lokális csihipuhik, amelyek lekötötték egy bizonyos érdekszféra erőközpontjait, kiélték a militarista törekvéseket, kitűnő próbaterepnek bizonyultak az új haditechnikához és harcmodorhoz. Nem véletlen, hogy Neagu Djuvara történész rendhagyó történelemkönyvében (Razboiul de saptezeci si sapte de ani (1914 - 1991) si premisele hegemoniei americane. Humanitas, 2008) nem első világháborúról beszél, nem is másodikról, hanem 77 éves háborúról, ami eszerint 1914-1990 között zajlott, több katonai hadjárattal és egy hidegháborús szakasszal. Az igazi háborús hullám, ha a ciklikusságban hiszünk, most, ezekben az években érne el bennünket - ha nem figyelünk oda Raszputyinra és társaira. Úgy tűnik, számos országban jó táptalaja alakulgat a feszültséggerjesztésnek, a nemzeti gőgnek és a kincstári érdekek alá játszó hősi pózolásnak. A pacifizmus, amelyet az első világháború idején például halálos véteknek, hazaárulásnak kiáltottak ki sok helyen, úgy tűnik, hamarosan visszanyeri ezt a besorolást. És akkor megint elborít bennünket a kikerülhetetlen sír- és hősromantika...
Kérdezett: Oláh István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése