A nagy betörés, anno 1916

(dokumentum-összeállítás)

Úgy, ahogy Európa népei számára 1914. június 28-a maga az első világháború felejthetetlen, ikonikussá vált dátuma, úgy lett 1916. augusztus 27-éről 28-ára virradó éjszakából az erdélyi történelemben sorsdöntő cezúra.

Addig Erdély népe viszonylagos nyugalomban, a harci eseményektől távol, újságjaiba temetkezve kísérte nyomon – s csak a távolabbi harcokba küldött fiai véráldozata révén – élte át a gyötrelmesen elhúzódni látszó első világháborút.

Akár csak az 1914-es felejthetetlen nyáréjszaka esetében, most is elég volt néhány nyár végi óra ahhoz, hogy az erdélyi valóságban minden a feje tetejére álljon és emberek százezrei váljanak egyik pillanatról a másikra megfélemlített földönfutókká.

Ehhez elég volt egy heves vitákban töltött koronatanácsi döntés Bukarestben, melynek értelmében elhatároztatott: Románia az antant oldalán belép a háborúba és a Kárpátok hágóin át katonai erejével betör Erdélybe.

E döntés veszélye gyanítható, némileg előre látható volt, mégis a meglepetés erejével robbant s készületlenül érte Erdély lakosságát.

Az eseményt egyféleképpen örökítette meg a magyar nyelvű forrásirodalom, s teljesen másként a román érdekeltségű emlékezet. Igazságot tenni közöttük bajosan lehet, hiszen más-más érdekszférából szemlélték a történteket, s ami az egyiknek győzelemnek tűnt, azt a másik oldalon árulásnak, agressziónak érzékelték.

Alább megpróbálom néhány, a legkülönbözőbb forrásokból származó, jobbára korabeli információ, visszaemlékezés, újsághír alapján megidézni az Erdélyre szabaduló háborús káosz néhány beszédes vetületét.

*

„Augusztus 27-én éjjel az összes erdélyi szorosokban megdördültek a fegyverek. A védtelen lakosságot mindenütt álmából verte fel a riadó. Ma augusztus 28-a van és kocsiút, gyalogösvény csupa menekülőktől porzik. Tövisen túl már erősen megszaporodnak a menekülővonatok is. Itt-ott hármasával is jönnek a masinák. A Brassó fele vágtató gyorsvonat utasai minden állomáson kiugrálnak a kocsikból és neveket kiáltoznak. Mindenki keresi valakijét” – jegyezte le Pilisi Lajos haditudósító (1878-1918) A megrohant és felszabadított Erdély. (Budapest, Atheneum Irodalmi és Nyomdai RT. 1916) című riportkönyvében.

*

Az újságíró fenti megállapításai érthetően globálisak, mert felülnézetből történtek; ám álljon itt egy szemtanú élménybeszámolója is az egykori román–magyar határ közeléből, Barcaújfaluból:

„1916. augusztus 28. reggel, mikor a napsugarak be világították a földet, a nap korongja mintha valami szürke ködfátyolt vont volna magára – sugarai elhomályosodtak. E különös jelenséget mindenki szemlélte, kutatta az okát; de senki sem sejtette – a már beütött vészt, amely közeledik hozzánk. Vizsgálva az ég tájat s láttuk, hogy Rozsnyó, Keresztényfalva, Brassó, Hétfalu hegylánczolatai alján végig húzódva, valami sötét felhődarabokkal vegyitett sűrű köd emelkedne fel az ég felé... Néztük – gyanakodtunk, de nem találtuk ki e jelenség okát. A toronyba mentünk s onnan figyeltük, és onnan lehetett látni, hogy a sűrű köd formájú homályból tüzes lángnyelvek csapkodnak fel ég felé a levegőbe.

Azután összegyűltünk az elöljárósággal az irodába, s tanakodtunk, hogy mi történhetett ott, és a jegyző próbálkozott egy párszor a telefonon felhívni Brassót, hogy valamiről tudomást szerezzünk, de össze köttetést nem lehetett kapni. Az ellenség már a telefonhálózatot is szétrongálta. A Höltövényből is csak azt a telefon értesítést kaptuk, hogy: Brassóban valami baj van, mert semmire sem kapunk összeköttetést.

Újból kigyüttünk az iroda elé az utczára, de már minden utcza tele volt néppel. Tanakodott mindenki, hogy valjon mi lehet. Nemsokára egy küldöncz féle futár érkezett Brassóból egy darabka írással a kezébe, s kiabálva a nép között hogy – Menekülés! Menekülés, nyakunkon az ellenség. Az elöljárókhoz szaladt, átadta az írást, melyben rövid utasítást ad a hatóság az elöljáróságnak intézkedés végett, hogy a község népe rögtön haladéktalan meneküljön, mert orozva rajtunk ütött az ellenség. Minden 55 éven alúlli felnőtt férfi köteles menekülni: a menekülés Kőhalom felé történik...” Az emlékező Balogh György, a község bírója, maga is írogató ember tanúvallomását részletesen Veres Emese-Gyöngyvér idézte (...mikor Oláhország háborút izene... A barcasági csángók kálváriája. Barcasági könyvek 2. Barca Kiadó, Budapest, 2008 című munkájában).

*

A székelyföldi, pontosabban a csíkszeredai állapotokról dr. Nagy András memoárjából (Városkép és ami hozzá tartozik) tallózunk szemelvényeket: „Három óra felé verte ablakunkat Dr. Bochkor Antal agglegény törvénybíró, szomszédunk és jóbarátunk, aki a vendéglőben értesült az eseményekről és azonnal riasztotta az útjába eső ismerősöket. Jelszó: Menekülni, de azonnal, mert a határon ellenállás nincs! Irány csak Udvarhely felé lehetséges, vonatra nem lehet szállni, marad tehát kinek-kinek saját fogatja vagy ami van. Nagyszüleim Szentkirályon laktak, őket is riasztani kellett. Ott is voltunk hajnalosan (mivel, magam sem tudom; a mi lovainkat az első háborús napokban »bevonultatták«.) Falvakon a hír csak akkor kezdett elterjedni. Riadalom, kapkodás, fejveszettség mindenütt. Nagyapám a szekerek elé fogatja az igavonó állatait, vitatkozás, a nők a házi értékeket – ágynemű stb. –, férfiak a takarmányt raknák fel. Végül ez sem, és az sem. Értékes dolgok elmaradnak, vackok a szekerekre kerülnek. Tulajdonképpen mindegy, mert már Udvarhelyen ott kellett hagyni az egészet. Kilenc-tíz óra lett, mire Szeredába visszatértünk. Szeredából kifelé már a ligati sorompónál feltorlódik a tömeg. A hirtelen támadás híre, szemben az addigi nyugtató szónoklatokkal, a szükségesnél is nagyobb lavinát indított el. Mindenki menekült, legfeljebb egy-egy mindenre elszánt öreg maradt otthon. Tömegőrület, sokszor már a lövéseket is hallani véljük. Órákba telik, míg az udvarhelyi úton valahogy bele lehet illeszkedni az egyirányú özönlésbe. Felfordult szekerek, megvadult állatok már itt kezdődnek. Velünk is tengelyt akaszt valaki, szekerünk megrongálódik, az öreg Darvas Gáborné udvarán találunk egy elhagyott szekeret helyette. Délutánra már üres a város, de az átvonuló tömeg még napokig növekszik, lévén ez az egyetlen járható irány körülbelül hatvanezer ember számára...”

*

Népvándorlás az országúton. A lakosság menekül,
az újoncok bevonulnak * A Pesti Napló albuma

Utólag többen állították azt, hogy a tragikus fejlemény előre látható lett volna, ha...

Batthyány Tivadar gróf visszaemlékezésében (Az erdélyi betörés – in: Beszámolóm - I. Budapest, 1927. A szerző kiadása.) erről így olvashatunk: „1916-ban vőm, Esterházy Mihály gróf, mint a nagyszebeni hadtestparancsnok segédtisztje, Nagyszebenben tartózkodott nejével, vagyis leányommal együtt. Elmentem Szebenbe látogatásukra és útközben láttam, hogy a Maros mentén fedezékeket készítenek, azon túl azonban, vagyis a kolozsvár-nagyenyedi védvonaltól keletre a legkisebb nyoma sem volt, hogy a várható román betörés ellen védelmi intézkedések tétettek volna. Nagyszebenben sok ismerőssel találkoztam s katonák, polgárok egyaránt suttogva és rémüldözve mondották el, hogy az erdélyi román határ végigtömve van román katonasággal. Katonák pontosan meg tudták mondani, hogy az egyes vonalakon hány katona, hány puska, gépfegyver és ágyú vár készen a parancsra, hogy betörjenek hazánk területére. És ezzel szemben a mi oldalunkon semmi, de semmi előkészület vagy intézkedés az ellenség fogadására és visszaverésére. A határok mentén a hegyoldalakban voltak ugyan fedezékek, de üresen állottak, s legfeljebb egyes helyeken néhány magyar csendőr jelképezte a határvédelmet egy jól felszerelt, támadásra kész ellenséggel szemben. Sehol katonaság, sehol ágyú vagy gépfegyver. Július végén vőm elküldötte nekem az erdélyi csendőrség parancsnokának egy magánlevelét, amelyben az illető úr (S. L. ezredes) figyelmeztet, hogy minő veszély rejlik abban, hogy Erdélyt teljesen védtelenül hagyják. Az ezredes és vőm arra kértek, tegyem lehetővé, hogy Tisza István gróf miniszterelnök az ezredest jelentéstételre maga elé rendelje.” A katonatisztet nem hallgatták meg – saját kezdeményezésből ugyanis nem volt joga jelenteni –, s három hétre rá a betörés valósággá lett.

*

Hogy miként vált lehetségessé a szinte észrevétlen, meglepetésszerű betörés? Hadtörténeti kutatások nyomán megállapítást nyert: „A váratlan támadás során a román haderő gyors előrenyomulást valósított meg, mivel a magyar haderő távolléte miatt sokszoros túlerőben volt. A magyar rendvédelmi testületek számára ugyan meghatározták, hogy túlerejű támadás esetén vonuljanak vissza, azonban már nem volt hová visszavonulni, mert a magyar rendvédelmi testületek objektumait a román haderő körbezárta. A magyar rendvédelmi testületek határmenti alakulatainál szolgálatot teljesítők védekeztek ameddig tudtak. Sorsuk a megsemmisülés volt. Valamennyien hősi halált haltak a haza védelmében.” (Parádi József – Suba János – Vedó Attila: A magyar–román határ és őrzése 1867–1918. Budapest, 2011, Szemere Bertalan Magyar Rendvédelem-történeti Tudományos Társaság)

*

A koronatanácsi döntés nyomán a Romániában rekedt, ott élő magyarság helyzete krtikussá vált. Korabeli laptudósítás: „A Hamburger Fremdenblatt írja az alábbi megdöbbentő sorokat. Az orosz határról hajmeresztő részleteket jelentenek a bukaresti kémhajhászásról. Bukarestben hetvennégy kémet tartóztattak le. A rendőrség a bukaresti katonai parancsnok rendeletére házkutatásokat és razziákat rendezett honosított magyarok és osztrákok lakásán. A rendőrség hiradása szerint ezekben a házakban nagyon sok tulajdonosukat, erősen kompromittáló iratokat foglaltak le.

A letartóztatottak között 38 magyar asszony és leány van, a kik eddig a legkülönbözőbb iparokkal foglalkoztak. Jászvásáron is sok magyart és németet tartóztattak le kémkedés vádja miatt. Bukarestben az összes idegenek börtönben vannak. A hatóságok attól félnek, hogy ezek az idegenek bizonyos katonai intézkedéseket eddig még ismeretlen utakon a középponti hatalmaknak tudomására juttathatnának. Nagyon sok esetben halálra itélték a letartóztatott embereket.Romániában eddig kémkedés miatt hatvanegy halálos ítéletet hajtottak végre. A kémrazziákat a legelőkelőbb családokra is kiterjesztik. A bukaresti várkerület parancsnoka kijelentette, hogy a kémek ellen a legkiméletlenebb szigorúsággal fog eljárni.” (A magyarok sorsa Romániában. Idézi a huszadikszazad.hu)

*

Jászai Mari, a jeles színésznő feljegyzéseiben aggodalommal kíséri nyomon a háború iszonyatait. Ezt jegyezte fel bő két héttel az erdélyi betörés után: „1916. szeptember 14. Erdély népét úgy borították ki az otthonából, mint egy kasra való, ártatlan csibét, amely most csipogva szalad széjjel az országban. És nincs egy férfi, aki meglátná, hol a baj vagy a bűn? Aki az élete árán is segítene. Hogy nem undorodtak még meg a sok szép szónoklattól? Csodálkoznunk kell, hogy még megvagyunk. (Jászai Mari emlékiratai. Sajtó alá rendezte Lehel István. Kiadja a Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest)

*

A gyimesi határ, ahol legelőször került s
or a román betörésre * A Pesti Napló albuma

Tamási Áron testvéröccse, Tamási Gáspár önéletírásában élményszerűen idézi fel a Farkaslakára betelepülő román katonasággal való kamaszkori találkozását: „A szeptemberi hónap huszonnyolcadikán a nagyanyámmal szekérrel elmentünk fáért az erdőbe, mert itthon már nem volt fánk a tűzre. Én a szekeret, ahogy tudtam, megraktam fával, amit akkor vágtam le a lábáról. Elég lassan ment a rakodás, pedig még nagyanyám is segített. Ezalatt valami puskalövések hallatszanak nem is messze tőlünk. Én is féltem, nem tagadom, de a nagyanyám sokkal jobban nálamnál is, mindegyre mondta nekem: Siess, Gáspár, mert a mai szent áldott nap itt meglőnek minket. Mert mi nem vagyunk hibások, sem katonák, az mindegy az ellenségnek, ha katona, ha civil – mondja. Erre mondom én, hogy azok a katonák nekünk mért ellenség, mikor mi még nem is láttuk. – Majd meglátod s akkor megtudod. Erre még jobban megijedtem, már a kezem sem fogott úgy, mint addig. Na, de mégis megraktuk a szekeret fával, jól el is indultunk hazafelé, de amikor félútig eljöttünk, ott egy lejtőn eltört a járomszög, s a tehenek kifogóztak a járomból. Ekkor nagyanyám még jobban megijedt, akkor is a lövések jól hallatszottak. Siess, Gáspár, siess, Gáspár – csak azt mondta, s közben szökött ide, szökött tova ijedtségében. Én hamar más járomszeget csináltam fából s a teheneket befogtam s újra elindultunk. Szerencsésen haza is értünk, hála Istennek, nem történt semmi baj tovább. Otthon anyám ebéddel várt, de már román katonák voltak a faluban. Én addig nem láttam soha román katonát, s amikor megláttam, hát azok is csakolyan emberek, mint a magyarok, csak a nevük más. Hát én ekkor már tőlük egyáltalán nem féltem, igaz, nem is bántottak engem. Hanem ott a szomszédban harminc darab tojást a szomszédasszonyok megfőztek, az asszonyok közül nem került senki, aki a tojásokat odavigye, ahol a katonák le voltak táborozva. Az egyik szomszédasszony azt mondja: Gáspár, ezeket a tojásokat nem vinnéd oda evvel a katonával? – Én elviszem – mondom –, csak rakják belé valamibe. Belé is rakták egy kosárba, s én a kosárral a kezemben a katonával ketten elindultunk, s amikor a többihez értünk, akkor a katona a kosarat elvette, s én pedig vizsgálni kezdtem a lovakat. Mert minden katonának volt egy lova s azon nyereg s ahhoz való szerszám. Amikor már jól megvizsgáltam ott mindent, hát szétnéztem, s látom, hogy a kosár üresen ott van a kút mellett. Megfogtam a kosarat s visszavittem a helyére, ahonnan elvittem volt.

Ott az asszonyok kérdezősködni kezdtek, hogy hát mit láttál és bántottak-e. Hát mondom: Én csak katonát és lovat láttam, bántani sem bántottak, s magukat sem bántanák, ha odamennének. – Hát te ilyen sokáig mit csináltál ott? – kérdik. – Én-e? Én bizony megvizsgáltam a lovaikat s egyéb szerszámjukat. – Hát még lovuk is van nekik? – Van bizony, mégpedig jó lovaik vannak, s maguk is jó derék embereknek néznek ki, csak nem értettem meg, hogy mit beszélgettek, mert nem magyarul beszélgettek. – Hát azok nem magyarok – mondja –, mert románok. Az ők nyelvükön beszélnek. (Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág. Emlékezés. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1971.)

*

Érdekes, s egyben szokatlan módon tájékozódhatunk az első világháború mind európai, mind erdélyi-romániai kulisszaeseményeiről egy tollat fogó egykori magyar hírszerzőtiszt, Botár Árpád emlékiratából. Az erdélyi születésű újságíró az első világháborúban aktív kémelhárítóként dolgozott, referencia értékű munkájában megírta a huszadik század eleje kémtevékenységének egész mechanizmusát és módszertanát. Az erdélyi betörésről idézem néhány információját: „A bukaresti cs. és kir. hírszerzőtiszt 1916. augusztus 27-én, a hadüzenet napján egy német diplomáciai futárral utazott, aki váltig hangoztatta, hogy Ferdinánd román király 24-én, csütörtökön becsületszavát adta von Busche német követnek, hogy nem támadja meg a központi hatalmakat. Amikor pedig a hirszerzőtiszt a becsületszó értékét bírálgatta, sőt a tényeket állította ezzel szembe, a futár lepecsételt táskájában levő jelentésre hivatkozott, melyet a német követ általa küld kormányának. Keserűen mosolyogva biztatta a hírszerzőtiszt, hogy megtelegrafálhatja kormányának: Hohenzollern Ferdinánd még a mai nap folyamán megtámadja a Monarchiát... A hírszerzőtiszt, e sorok írója, Predeálra érkezve azonnal felkereste Burgh Kornél és Jódy Endre határrendőrségi kapitányt és közölte velük a helyzet állását. Burgh Kornél remegve hívta fel Sándor János belügyminisztert és figyelmeztette a közeledő veszélyre. A miniszter azt válaszolta, hogy fegyelmit indít ellene, ha vészhíreket terjeszt, erre a hírszerzőtiszt Brassóba utazott és felkereste Goldbach tábornokot. A katona elhitte a katona jelentését... (…) Ha a román hadvezetőség ismerte volna a mi erőviszonyainkat és annak megfelelően kíméletlen támadást indit, akkor teljesen és tökéletesen szétverhette volna maroknyi hadseregünket. Mert lássuk csak, hogy állottunk mi 1916. augusztus 27-én, a hadüzenet vasárnapján: Brassó környékén, a Tömösi szorosban és a Barcaságon két zászlóalj 82. ezredbeli gyalogság táborozott. A Törcsvári szorosban néhány pénzügyőr lebzselt. Vöröstoronynál pénzügyőrök és csendőrök, a Szurdoki szorosnál, Maderspach Viktor vezetésével egy bányászcsapat állott, amelynek a hadüzenet napján szentelték fel a zászlóját, Orsovánál egy árkászszázad és gyenge határrendőrség látta el a védelmet. Az egész határ mentén Dornavatrától Orsováig szétszórva a községekben körülbelül 34 zászlóalj gyalogság, 23 üteg tüzérség és egy ezred huszárság állomásozott. Alig volt 30—35.000 ember és 70 löveg a románok 250.000 embere és 680 lövegével szemben. Ezzel a hadsereggel a román hadsereget feltartóztatni nem lehetett, legfeljebb csak előrenyomulását késleltetni tudtuk. A meglepetésszerű támadás sikerült. A kárpáti szorosok rövid, kétségbeesett harcok után az ellenség kezébe kerültek. Csak a románok betörése után eszméltek rá az illetékes tényezők a borzalmas helyzetünkre.” (Botár Árpád: A láthatatlan hadsereg. Kémek, árulók, merénylők. Kiadja a Tapolcai Lapok Nyomdavállalata, 1938)

*

Erdély déli vidékein, ahol a magyarság szórványban élt együtt román és szász sorstársaival, sajátos kavarodást idézett elő a betörés. Meggondolkoztató események történtek például a Szeben megyei Szakadáton is, amelyről Vámszer Géza számol be néprajzi monográfiájában: „Szakadát, de különösen az odavaló magyarság tízszeresen kivette a maga részét a világháború borzalmaiból. Szakadatlanul nagy és gyakori szenvedésük egyik fő oka, hogy a Vöröstoronyi-szoros útvonalába estek s így ütközőpontul szolgáltak a bevonuló román hadseregnek. Így már 1916. szeptember 2-án megjelent Szakadáton három román katona, akik néhány magyar vezető embert letartóztattak. Ezeket Fenyőfalvára vitték, ahonnan másnap hazaengedték őket, megfogadtatván velük azt, hogy mint polgári elem, nem fognak a katonaság dolgaiba beleavatkozni. Értesülvén erről a magyar csendőrök, másnap szintén megjelentek a faluban és elhurcolták a román jegyzőt és bírót. Ez megint a románokat bántotta, s így a szeptember 5-én bevonult román lovascsapat összegyűjtötte a Felsőkútnál az egész magyar lakosságot. Akadt egy öreg szakadáti román ember, Vasile Ilisan, aki levett kalappal kérte a román katonákat, hogy a derék magyar földijeiket ne bántsák. Az öreg békés kijelentései azonban nem hatottak, elkergették és megfenyegették.

A magyarokat ezután Mahara Toma román tanítóval együtt Felekre vitték. Szeptember 17-én visszahozták őket a szakadáti községházára, majd 18-án este különválasztották a 21 magyar férfit hozzátartozóitól. 110 asszonyt és gyermeket Rákoviczára, a román iskolába vittek. Itt kilenc napig fogva tartották őket, amikor is a német hadsereg előnyomulása révén kiszabadultak. A legtöbben már szeptember 30-án átgázoltak az Olton, hogy otthonukba visszatérhessenek. Szomorúan szemlélték feldúlt lakásaikat és leégett gazdasági épületeiket. Az asszonyok és gyermekek kipihenvén fáradalmaikat, nekifogtak házuk és udvaruk rendbehozatalához, látván, hogy férjeik a fogságból még nem tértek haza.

A letartóztatott 21 férfi mindennél százszorosan nagyobb szenvedésen esett keresztül. A román katonaság levitte őket gyalog Porcsestig, s onnan vonattal Craiováig, ahol tömlöcbe kerültek. Végre kihallgatták és mivel semmi terhelő bizonyíték ellenük – hogy kémkedtek volna – nem volt, felmentették és egy baraktáborba internálták őket. Itt négy hetet töltöttek, míg a román hadsereg visszavonulása miatt őket is beljebb vitték Jalomitába. Mint lázadókat kezelték őket és főkép Adriányi lelkészt és a 72 éves András Dombi Istvánt sokat bántalmazták. Innen Sloboziába kerültek, ahol különválasztották a román anyanyelvű foglyokat, míg a magyarokat és szászokat erdei munkára küldték egy Pribici nevű falu mellé. Szegények eleinte örültek ennek a szabadabb életnek, pedig igazi szenvedésük és szétesésük tulajdonképpen itt kezdődött el. A rossz étkezés, majd a kolera és egyéb betegségek rövidesen végeztek velük.

1916. október 30-án Koppándi Péter kezdette el a sort. November 4-én András D. István halt meg. November 11-én Máthé Lajos szakadáti segédlelkész követte őket, aki 10 napra szóló kenyérjegyét elvesztvén, a szó szoros értelmében éhen halt. November 15-én Unger István dőlt ki soraikból. Az elhaltak ruháit a megmaradt szakadátiak maguk között elárverezték, mert már közelgett a tél.

A többiek ideig-óráig még hurcolták életüket, a szerint, hogy kit milyen helyzetbe sodort a sors, és hogy kinek milyen ellenálló képessége volt. Aránylag jól ment a sorsa Tamás Istvánnak és Palatka Mihálynak, akik mint pásztorok, egy tanyán nyertek elhelyezést, ahonnan néha tejet-túrót küldtek szakadáti testvéreiknek. Gergely Istvánt, Bálint Jánost és Gergely Jánost mint koleragyanúsakat hátrahagyván, december 8-án a többieket Moldvába vitték. Pál István ekkor behúzódott a kolerabetegek közé, hogy őt ne vigyék tovább. Ezzel mentette meg életét, mert miután a román hadsereg és a hátvédnek hagyott orosz hadsereg kivonult a községből, hangos zeneszóval bevonult a bolgár katonaság s így megnyílt az útja rövidesen hazafelé az említett három koleragyanússal együtt. Nekiindultak gyalog szülőfalujuk felé. Ploestiben Pál István és Gergely István lemaradt, míg Bálint János és Gergely János hol gyalog, hol vonattal folytatta útját. A tanyán elhelyezett két fogoly is elindult hazafelé. Útjukat részben gyalog, részben szamárháton s vonattal tették meg, amíg december 23-án végre Szakadátra érkeztek.

A 21 szakadáti fogoly közül csak hat maradt életben és került haza, a többi ott vesztette életét a fogságban. Külön kell megemlékeznünk Adriányi Adolf lelkész tragikus végű fogságbeli napjairól. Egyenként temetgette el híveit, míg aztán 1917. február 24-én végelgyengülésben kórházba került s még aznap meg is halt. (Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar szórvány. Erdélyi Enciklopédia kiadása. Kolozsvár, 1940.)

*

Igen sűrített, de az adott körülmények között meglepően pártatlannak mondható az a panoráma, amit egy ma már kevéssé ismert újságírónő, az Ádám Éva írói nevet használó Kamenyitzky Etelka rajzolt a nagy háború fontos helyszíneiről. Alapműve, a Hadak útján / Az Olt partjától Piavéig című riportkönyve az erdélyi betörés következményeit, a galíciai harcok nyomait és az olaszországi magyar áldozatvállalás helyszíni élményeit dolgozza fel. Minket pillanatnyilag a több mint 300 lapos mű első 83 oldala érdekel közelebbről: ebben foglalja össze ugyanis a nagy erdélyi menekülést, de még inkább azt a csöppet sem veszélytelen visszautat, melynek során mint megbízott riporter az elfoglalt, majd felszabadított Erdélyt bejárva tudósította lapját, a Magyarország-ot a helyszínen látottakról.

Szokatlan dolog egy ilyen eszköztelen, szinte csak a csupasz felsorolásra épülő írásművet dicsérni, ám Kamenyitzky Etelka beszámolója éppen ezzel a takarékos, szikár stílusával emelkedik ki a memoárirodalom tengeréből; egyrészt, amiről tudósít, azt azon melegében, vagyis a lehető legkevesebb utólagos torzulással közvetíti – és ebben áll rendkívüli hitelessége. Ugyanakkor objektivitásra törekvése nem jelent szenvtelenséget – az egyszerű, tényszerűsége ellenére is megnyilvánuló szenvedélyes líraisága egyúttal biztosítja írása egyéni hangját, érzelmi fűtöttségét is.

Amíg a betörés utáni fejveszett menekülés leírásában még dominál az apokaliptikus hangulat (szerencsére, ezek a részek alig pár oldalt tesznek csak ki), a visszaút során józanul, már-már a leltárkészítő rendíthetetlenségével veszi számba a tudomására jutó információkat, hivatkozik forrásaira, mutat be helyszíneket, emberi gesztusokat. Igaz ugyan, hogy a Hadak útján jó időn át nem tartozott a sokat emlegetett forrásművek közé, szerzőjét nacionalistának, irredentának tartották, pedig az erdélyi együttélés hétköznapjaiban edződött, azokat megélő Kamenyitzky Etelka csak a történelmi igazsághoz igyekezett hűnek maradni.

Lengyelországi gyökerű családja a 17. században kerülhetett Csik vidékére, s előbb Borszéken telepedett meg, majd onnan Köpecre is leágazott. Etelka Köpecen született, ezt tartotta szülőhelyének; édesapja, Kamenyitzky Benedek bányafelőr volt a helyi kitermelésnél. Az írónő életéről Kisgyörgy Zoltán jóvoltából tudunk meg részleteket, aki a Háromszék cimű lapban előbb 2010-ben, majd 2012-ben emlékezett már-már elfelejtett munkásságára. Ezekből tudhatjuk, hogy a kiváló íráskészséggel megáldott Etelka elvégezte a sepsiszentgyörgyi tanítóképzőt, pedagógusi pályára lépett, és a Sepsiszentgyörgyi Leány Ipariskola kézimunkatanára lett. Balázs Béla költő, író és filmrendező, valamint a gyergyócsomafalvi Lázár István költő biztatására ő hozta létre és irányította a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Irodalmi Társaságot (1914). A háborúban missziós hadifogoly-gondozóként működött. Levelezőkapcsolatot hozott létre a hadi özvegyekkel, árvákkal. A háború után mellőzötten tengette életét a Fejér megyei Kulcson, ott hunyt el magányosan 1958-ban. „Elfelejtett nyughelyét e sorok írója takarította ki a temetői bozótból 2004-ben. Sem Köpecen, sem Kulcson nem állítottak emléktáblát neki. Köpeci szülőháza még áll. Egyre halványuló emlékét a Marosvásárhelyen és Bukarestben élő távoli leszármazottak őrzik – zárja a portrét Kisgyörgy Zoltán.

*

Kamenyitzky Etelka

Ádám Éva így számolt be a betörés első napjairól: „Híre futott, hogy a Brassó melletti Földvár községbe tüzérek és ágyúk érkeztek. A nép az ágyúk csudájára járt messze falvakból is. A katonákat elszállásolták a környékben. Cséplés ideje volt és a falusiak örömmel vették a katonák segítségét. A tisztek ott voltak elszállásolva a gróf Nemes kastélyban és más úri családoknál. Bosnyák katonák is jöttek. Veszély sehol se mutatkozott, a falubeliek inkább csodálkozva bámulták a katonákat. A mi házunknál is laktak német tisztek, de néhány nap múlva tovább mentek. Azután vendégünk volt Undi Mariska, a kiváló festőművész. Az éjjeli vonathoz kikísértük az állomásra. Hazaérkezve, Tök Mari, a nagyobb cselédleány azt mondotta, ő már nem is fekszik le. Megdagasztotta a kenyeret és amíg mi felkelünk, az is kisül.

Mire ágyba kerültünk, Ida nővérem és én, már világosság lett ott künn. El se szundítottunk, egyre erősbödő lárma hallatszott az utcáról. Egy asszony bekopogtatott a lezárt ablakon:

– Keljenek fel hamar. Predeálon bejöttek az oláhok.

A fergeteg végigsepert a falun. A fennebbi falvak népe pillanatok alatt iszonyú áradatban zúdult felénk. Keresztényfalva, Vidombák és Rozsnyó ég. Valahogy elvergődöm a községházára hiteles hírekért. Petke Károly jegyző, Kolumbán Ferenc lelkész, Boér és Gáspár földbirtokos sietve pakolják a község irattárát. A falu belső hadszíntér, két órán belül távoznia kell minden embernek. Szekereket, lovakat hivatalból lefoglalja a beözönlő katonaság.

És megindul Erdély földönfutó népe...

A menekülők egy helyben hömpölygő tömegén megvadult csordák vágtatnak át. Nem mondom tovább...

Két órán belül mi is elhagyjuk a házat, hol édesapánk meghalt. A kamrából Tök Mari és Székely Mari kicipelik a kukoricás zsákot és kizúdítják az udvarra, hogy ne éhezzenek majd az állatok. Az üres zsákokat megtömjük ruháinkkal és friss, meleg kenyérrel. Kilépünk a házból. Elesett kis öcsém Bubi kutyája visító sírása fülemben van most is. A négy szoba ajtaja tárva, nyitva marad s benne minden, mit jó szülők valaha szereztek. Még egyszer visszanézünk az ajtóból. Velem együtt nézzetek vissza Ti is.

Látjátok, már ott vergődünk az országúton százezrek között. De a zsákot nem bírtuk. Még ott, a falunk határában kidobáltunk minden egyebet, csak a kenyereket vittük. Nővérem és én, Tök Mari és Székely Mari és Bubi. Gyalog. Gyalog. A menekültek vonata már megszűnt, a vasútvonal már a katonaság szállítására kell és szüntelenül robognak lefelé a határ felé. Valami ős ösztön és az Isten a vasutak felé sodor minket is és ott állunk félig tébolyodottan. Egyszer csak kihajolnak a haladó vonatból a katonák és felrántanak a magasba. Brassóból jött kifelé egy hivatalos vonat, mely hallomásunk szerint a brassói 24-es gyal. ezred értékeit mentette Magyarország felé. Magyar csendőrök mentettek fel minket is a teherkocsik rakományai tetejére. De többé senkise gondolt ránk.”

Ennél tanulságosabb és kockázatosabb is a hetekre-hónapokra nyúló visszaút. Amelyről az írónő nem csupán a rossz, az elszomorító élményeket rögzíti, de az emberi szolidaritás, az együttélés szép példáit is felmutatja. Leltározásával nem gyűlöletet szít, inkább tisztán látó, nem torzitó tükröt próbál tartani: az Erdélyre zúduló hadaknak, de Erdély népének is.

Szülőhelyének állapotáról írottakkal zárnánk ezt a száz év távlatából visszatekintő irodalmi tudósítást:

„Erdővidék! Hogy zsong ebben a szóban az élet, az erő, a szépség! A Székelyföldnek egy kis sarkát jelölte meg a nép ezzel a kedves szóval. Nem is tudom, hogy földrajzilag is ez volna a neve. De azt tudom, hogy aki erdővidéki, az büszke rá.

Barót község is ebben a területben fekszik. Itt lakott az oláh vezérkar és aránylag nincs nagy pusztulás a községben. Kapuk, kertek, ajtók, zárak nincsenek, de hát ez úgy-e nem kár?

A Debitzky gyógyszertár szereit elhasználták. A Zelch vendéglőből elvittek 28 hordó bort, cserében hagytak 21 szekér szemetet. A baróti híres túrógyárban csak a sajtok mindenen átütő szaga maradt a falak között és az egyik cseberben egy női fűző.

A Zathureczky kúria kifosztva. Biró tanár házatáját most takarítják. Kovács tiszteletes úr és Solymossy doktor háza még feldúlt képet mutat. A négy szeszgyárban víg élet lehetett. A r. k. plébániáról mindent elhurcoltak, a templomban is mindent összehánytak-vetettek, a gyertyákat elvitték. Az Olasztelek felé vivő úton a kápolnában már romboltak. A Reck üzlet gazdája a szemétben keresgél, van-e ott valami használható. Incze Gyula boltján a vasredőnyök összezúzva. Lőrincz Mózes már új dolgokat szerzett be és megrohanják az üzletet a petróleumért. Távoli falvakból jönnek érette. Zárug üzletében semmi se maradt. Brandstatter boltja szemétdomb, a Korona szállóval együtt. Dániel üzletébe hátulról törtek be. Rudolf órás órái ki tudná hol ketyegik az időt. A községházban most rendezget Domokos jegyző. A törvénytár a szemétdombon, de az anyakönyvek megmaradtak. A polgári iskola falain jeles oláh üzenetek. A Központi kávéház nagy viharokat mutat. A csendőrség ruhatárát elvitték, az iratokat széttépték. A kis nyomda, Barót büszkesége, géprészei az utcán rozsdásodnak. Tibáld doktor orvosi műszereit siratja. Gergely postamester megmentette az iratokat, de a páncélszekrények feltörve, a fiókok felfeszegetve, lázas keresés nyomát mutatják. A felsőrákosi postaügynökség iratai is itt voltak. Itt hallom, hogy az alsórákosi híres gránitkőbánya minden szerszámát elvitték.

Bajkó Lajosné, egy 48-as honvédtiszt özvegye, ha majd visszakerül úri házába, nem találja meg férje emlékiratait, kufsteini ereklyéit. Fábián ügyvéd házában lakott Popescu, a III. román hadsereg vezére. A tiszt urak az otthon maradott cselédtől elkérték a ház ura és felesége fényképét és azt üzenték nekik, hogy fehérneműiket elviszik, szükségük van rá és majd levelet is írnak a doktor úrnak. El is kérték a pontos címet.

Az elmenekültek földjeit és ingóságait kiosztották az otthon maradottak között és minden egyébbel kedvükbe jártak. A két bankot kirabolták és az állatokat is elvitték. Egy kgr. hús ára 1 kor. Dánér földbirtokostól 32 ökröt hajtottak el.

A szomszéd faluból Olasztelekről nem menekült el a nép. Sok helyen az a magyarázata ennek, hogy olyan gyorsan ért oda az ellenség, hogy nem volt idő elszaladni se. A Dániel bárók olaszteleki és vargyasi kastélyát kirabolták.

Füle községben azon örvendeznek, hogy 800 ökör rekedt a faluban. Az ellenség által elfogott állatok az ágyúszótól megvadultak és nem tudták tovább hajtani.

Miklósvár községről gyermekkoromban egy éneket tanultam:

„Miklósvára dombon vagyon,

Közepibe templom vagyon,

Köröskörül rózsáscsipke,

Rászállott egy bús gerlice."

Ez a kicsi falu most teljesen kihalt. Tiszta székely lakosságából 20—30 öreg ember van otthon. A Seethal kastélyban a drága bútorok összetörve. Tőrök tanító, Gyenge bíró, Szabó kereskedő oly komor és bús. A plébános lakásán egyházi ruhák, írások, belegyömöszölve a sok hetes ronda piszokba. Oly szomorú most ez a ház.

A falu túlsó végén van a Bernáth kúria. Kapuit valaki deszkával leszegezte. Nem tudom mi van belül.

A faluból elvitték Gyenge Mester Józsefet és Bokor Jánost előfogattal.

Kicsi kocsisom, ki áthozott egy másik faluból, tizenegy éves. Demeter Mihályka azt mondja: mű nem tuttunk elmenekülni s az útból visszajöttünk. Engem mindennap kiparancsoltak, valami nagy ládákat vittem örökösön. Reja se néztem. Eccer valami eltörött. Úgy rnegpofozának, hogy meg es hótam. Mondom édesanyámnak, valamit csinálni kéne a lónak. Hát mit fiam? Én biza szeget verek a lóba s megsántítám, met a magyar ló ne szógája az oláhot.

Baróton hallom, hogy hivatalosan 11 esetben állapítottak meg nőkön elkövetett erőszakot. Egy szomorú szemű, beteg gyermeklánykával személyesen is beszéltem. Nyolcéves. A leányka testvérei is hasonló sorsra jutottak.

D. J. az édes apa, ijesztően dermedt közönnyel ül az udvaron egy fatönkön.

A szomszéd község Ágostonfalva. Lakossága tiszta oláh. Az asszonyok kendert fonnak a kapuk előtt, a falubeliek alig is tudtak magyarul. Az oláh lakosságú falu is össze van dúlva alaposan. Megtaláltam az ágostonfalvi és ürmösi jegyzőt, Málnássy Gézát. Ürmösön nem volt benn az ellenség, csak őrjáratok, kiket egy asszony ügyesen tévútra vezetett és ott kelepcébe estek. Halmágyi Péter gr. kel. vallású, de oláhul nem tudó gazda, akit bírónak tettek, sok ember vagyonát megmentette. Ürmösön 400 szekeret rendeltek ki, éjjel-nappal hordatták a követ. Fel akarták tölteni az Olt medrét. Majdnem sikerült. Csak egy keskeny sávon folyik már a víz és hömpölygeti a menekültek elrabolt holmiját.

Az ágostonfalvi réten cigánykaraván módon táboroznak a hazafelé vándorló menekültek. Anyák szoptatják kékre dermedt gyermekeiket. Tej?! Sok virágbimbót eltemettek az utak szélén. Felégetett erdők, tépett távíróhuzalok, fákon ugráló elvadult macskák, oly szomorú képet mutatnak. Ágostonfalván fogadok egy oláhot, hogy csomagomat hozza át a mezőn Köpeczre.

Köpecz. Ennek a kis székely falunak nagy történeti múltja van. 48-ban felégették az ágostonfalviak. Csomagomat nem hozta be Köpeczre az oláh. 48-ban égettek, gyilkoltak és az áldozatok unokái még emlékeztek. Újból végig sikoltott Köpeczen az ükapák apái által is ismert szálló ige: Baj van, Köpeczen!

Benkő József, az európai hírű székely tudós, Transsylvania Generális c. művében, az 1700 évek végén a szálló igét így magyarázza: Barcsay Ákos erdélyi fejedelem adót vetett a székely népre is, amely pedig régi törvények szerint csak véradót fizetett mindenkor. Minden más adó alul fel volt mentve. A fejedelem rendelete ellen fellázadt a székelység és a két sereg Köpecz határában, a Cseme réten ütközött össze. A Halom útja mellett temették el az elesett székelyeket. A megcsonkított foglyok pedig világgá vitték a vészhírt, hogy baj van Köpeczen.

Köpecz határában az útszélek telve vannak összetört bútorokkal. Az őszi-téli napfényben Nagy Lajos nagyságos úr egyedül dolgozgat a mezőn. Az öreg úr faluja népének élt. Szociális alkotásai, tervei fenntartják majd nevét. Kúriáját úgy, ahogy megmentették hű cselédei.

Benézek Benedek Irma tanítónő elnémult házába. Irmát a menekülés izgalmai megölték, nem régen temették el Budapesten.

Novák Sándorné úriházában ép bútorokat látok. Hogy is lehet?! Balázs Ignác ref. lelkész házában minden összezúzva. A hivatalos iratok szalmába, szenybe, piszokba tiporva. A templomban az orgonát vasvillával feszítették erre-arra. A templom előtt táncolni kényszerítették a népet.

A falu végén áll a virágos Kamenyitzky ház. Nem látom a könnyeimtől... Itt halt meg az édesanyám. Vele szemben a szép Andrási ház. Mindenéből kifosztva. Itt tartották az oláh istentiszteletet. Az öreg úr után húsz lövést adtak le, de egy se találta. A rétre menekült, onnan a bányába.

A Hitelszövetkezet raktára kirabolva. Benedek József, a falu jegyzője ma érkezett haza. Nincs ahol megszálljon, mégis örül. Az anyakönyvek nem vesztek el. A községház előtt szép 48-as emlékmű. Összezúzták. Valami ünnep volt, az oláhok a szobor elé kiterítették a magyar zászlót, azon táncolt egy katona a jegyző magyar ruhájában, melyet őrjöngő mulatság közben szaggattak le róla.

A boltok egytől egyig kirabolva. Bocz Áron, Benedek András, Nagy István, Gáspár birtokosok tönkretéve. Nagy Károlyék házába a hegyen felmenni nincs időm. Gyenge József úri házában értékes könyvei, iratai, történelmi kutatásai mind összetépve. Ugyanilyen az ősi Móritz kúria is, csak a szénakazlak állanak őrséget az udvarban.

Hoffmann Géza 17 szobás kúriájában, térdig érő piszokban gunnyaszt egy roncsolt zongora. Ez a szép ház kórháznak volt berendezve. Ide szállították a kőhalmi csaták sebesültjeit.

A faluban lelőtték a kapuja előtt ülő Boros Ferenc vasúti őrt, mert egy tiszt kérdésére azt felelte, hogy nincs magyar katona a faluban és abban a pillanatban a kanyarodónál feltűnt három magyar vitéz.

A 80 éves Benedek Dénes, híres vadászember, ősszékely urat tettleg bántalmazták és arra kényszerítették, hogy saját részére sírt ásson. Egy tiszt mentette meg.

Győri Vilmos tanár édesatyját is megverték. Özv. Zakariásné úrnőnek pedig szappant vittek, hogy ruháit kimoshassa. A Sas-utcában Nagy Mihály gazdát megkorbácsolta egy tiszt, mert nem köszönt neki. A katonák egyszerűen lehúzták a csizmát az utcán járók lábáról. A kertekből kitépett káposztát és burgonyát nyersen ették meg. Nagyon ki voltak éhezve.

A lakosság nagyrésze, éppen mint 48-ban, felmenekült az erdőkbe és a kőszénbánya rejtett helyeire. Ez a kis bánya látta el szénnel a székelyföldi iparüzemeket, a botfalusi cukorgyárat és egyebeket. De szállított az államvasutak részére is. Sok ágostonfalvi oláh is dolgozott ott. külső munkákon, ezek ismerték a bánya viszonyait és ők vezették fel az ellenséget is. Gyulay bányafelőrrel magával szereltették le az üzemet. A raktárakat is kifosztották és megadott címre Bukarestbe kellett szállítani mindent. Csiki Györgynek pedig elő kellett adnia a dinamit készletet.

Tóth András felőrnél elégették a bányaüzem hivatalos iratait. Az oláhok bírónak kinevezték Csinta Istvánt, Benedek Lajost, Sebestyén Gyula Györgyöt. Jegyző: Sebestyén Gida. Nincs panasz rá.

Ott kesereg üres boltjában Lakatos kereskedő. Varga mészárosnál a falakat feltörték. Kiss Samu szép házában térdig ér a szemét. Balázs Mózesnél minden összetörve.

Most el kell mennem ebből a kőszénporos kicsi faluból. Ide fűz minden gyermekkori emlékem. Meg kellene várnom az estét, hogy szembe nézzek a nagy csillaggal. Meg kellene várnom a Hold járását, hogy lássam, úgy úszik-e át Ágazat erdeje felett, mint régen. Kimegyek a kicsi temetőbe. Egy karácsony estén ott temettük el az édesanyámat s hogy ne legyen egyedül, hazavittük az édesapámat is. Isten veled, kicsi falum.”

*

Kamenyitzky Etelka Csik környékét járja, az ottani állapotokat is lelkiismeretesen igyekszik megörökíteni, de mindegyre akadályokkal találkozik. Így vall erről útibeszámolójában: „ Már hetek óta tart nehéz munkám. Régen visszafordultam volna, ha lett volna hová s ha a kötelességteljesítés erőt nem adott volna. Látni és megörökíteni mindent. De egy napon megidézett a katonai parancsnokság és úgy találta, hogy olyan dolgokról is írok, amikről nem szabad. Irataimat erős vizsgálat alá vették. Ekkor egy magasrangú tiszt felismert, hogy Segesvárt királyok társaságában látott, Némay százados, VI. Corps-com. felhívta fivéremet, Kamenyitzky Árpádot, aki mint főhadnagy, a 37. honv. hadosztálynál híradó referens volt, aki szintén igazolt és így komolyabb kellemetlenségem nem lett, de két órán belül el kellett távoznom. Katonai autón, csikorgó hidegben vágtunk neki a Hargitának. Minden téli felszerelésem az a csuklyás zöld lóden köpeny, melyben a vasvárban laktam.

Huszár Károlynak igaza volt. Túlléptem azt a határt, melyre a Sajtóhadiszállás engedélye szólt. Meg kell említenem azt is, hogy erdélyi utamban mindenütt emlegetik Szadeczky Kardos Lajos történetírót, ki előttem haladva, tudományos szempontból írja meg a dolgokat: Erdély sorsát.

A sár hígan és vígan folyik az utakon. Az autók széles kerekei alatt úgy hullámzik, mint egy szürke tenger. A soffőr mellett megszárad a cipőm. Nekiszaladunk a Hargita tetőnek. Tarka emberkeverék mindenfelé. Csinos zubbonyos orosz foglyok törik a követ az országutakon. Nagy báránybőrsapkás oláhok és furcsa kalapos olaszok hányják a sarat. Az antant emberei mind összetalálkoztak a székely Kárpátokon. Itt már tél van. Az autó prüszköl, zihál, liheg, sípol, de nincs ereje. Kemény láncot vetnek a kerekeire, csak úgy tud kikapaszkodni a síkos, jeges hegyoldalon.

A Hargita-tetőn átvonult a sereg. Halott fenyőfák pihennek az erdőben. Némelyik derékban roppant ketté, a másik szilánkokban hullott szét. Gránátok szava zavarta meg a hegyek csendes világát. Mindenfelé lövészárkok. Mint valami szelid csatornák hálózzák be az erdőt. Hollandiában láttam csak ennyi csatornát, melyen a tenger vize ide-oda sétált, akárcsak a hólé a Hargitán.

Az utak mentén leégett házak. Hamu és korom itt az erdőben is. Fehér hó és fekete korom. A béke és a gyász színei. Egyformán erős mind a kettő, egyik se tudja elfödni a másikat. Fehér hajú, fáradt öregek jönnek szembe. Ha fiatalon, könnyelműen jönnének, nem fájna úgy a látásuk. Olyan szomorú öregség ez, mit ezek az emberek értek.

Most jönnek az idegenből, ahol keserű volt a kenyér és most mennek a szülőföld felé, ahol még keserű se várja őket.”

*

Utóirat:

Készül a csíkszeredai világháborús emlékmű 

Csíkszeredában az elmúlt napokban, a Millenniumi templom és a Szent Kereszt templom közötti füves terecske közepén, némi késlekedés után, felállítani készülnek a város első világháborús hőseinek emlékoszlopát. Száz évvel ezelőtt Csíkszereda jelentéktelen kis település volt a vidéken, az őt körülvevő helységek – Csíkzsögöd, Csíktaploca, Csíksomlyó – jóval népesebbek voltak a megyeközpontnál, s valamennyiben jó ideje, hogy megépültek az illő emlékoszlopok. Csíkszereda most jutott arra a pontra, hogy közadakozásból egy ilyen igényes munkálatot finanszírozhasson. Mikor e sorok születtek, éppen az emlékoszlop környékét rendezték, a háborúban elesett helyi lakosok névsorát festették fel a város címerét is tartalmazó kőoszlopra. A lajstrom több mint száz nevet tartalmaz, s hosszas kutatás eredményeként állt össze – 2006-től gyűjtötték hozzá az adatokat.

A vidék egy évszázad után is igyekszik megbecsülni mindennapi hőseit.

Összeállította: Cseke Gábor / Készült az Új Magyar Szó Kisebbségben c. melléklete számára

Tovább mélyült a háborús iszonyom...

Beszélgetés Cseke Gáborral legújabb e-könyve apropóján

Daczó Katalin (Hargita Népe) úgy találta, hogy az első világháborúról összeállított második szöveggyűjteményem is megér egy kérdezz-felelek játékot. Ma elküldtem válaszaimat kérdéseire. Alább olvasható az eredeti szöveg, amit a lap, terjedelmi korlátok miatt, némileg rövidítve tud csak közölni.

*

Dezső nagyapám búcsúja

Alig több mint egy évvel a Sorscédulák a nagy háborúról című világháborús olvasókönyve elkészülte után újabb – szintén csak digitálisan hozzáférhető – könyvvel rukkolt elő: Hová tűnt a katonatiszt avagy a nagy háború apró csodái című, 234 oldalas kötettel. Számomra ez azt is jelzi, hogy az első olvasókönyv sikeres lett. Sőt, azidoharcokatujraz honlapon az első kötet iránti érdeklődésről is találni adatokat, melyek szerint némely fejezet csaknem elérte a négyszázezres megtekintést. Mit bizonyítanak ezek a számok?

– Elsősorban azt, hogy a honlap, amely ezeket az adatokat méri, rendkívül forgalmas. Sokan látogatják. Valahányszor rálépek, legalább ezren böngészik. Ezek számomra amolyan kísérleti adatok, és nem a saját háborús honlapom keresettségét jelzik. Az ivisz.hu nevezetű irodalmi-művészeti-közösségi portál azzal, hogy vállalkozott a kísérletre s folyamatosan, fejezetenként közreadta az olvasókönyvet, az anyagot pedig huzamosabb időn át elérhetőként tárolja, belement a játékba. Tavaly május óta pörög a honlap számlálója, s amellett, hogy szinte kizárólag a háborús olvasókönyv bizonyos fejezetei – versek, cikkek, regényrészletek, visszaemlékezések vegyesen – vezetik a portál legolvasottabb anyagainak toplistáját, ráadásul valamennyien még meg is haladják a 150 ezer felkeresést! Ez szám szerint 18 írást érint, ennyiből már egy, a témába vágó előadóestet is könnyen össze lehetne dobni. Ezek már amolyan "hétpróbás" szövegek, jó színészek kezén biztos sikert ígérnének... A kérdésre válaszolva: a számok alakulása azt is jelzi, hogy internetes közegben az emberek elsősorban nem kötetnyi egységeket olvasnak előszeretettel, inkább érdekes, képzeletüket, érdeklődésüket foglalkoztató, együltükben végigböngészhető beírásokat kedvelnek. Azokhoz térnek vissza szívesen nap nap után. S ha nem csak bulvárt kínálnak nekik, hanem komoly kérdésekben is megszólítják őket, akkor érzékenyen válaszolnak e gesztusra.

Az előző olvasókönyv melyik fejezete bizonyult a legnépszerűbbnek? Vajon miért?

– Kezdetben magam sem igen értettem, menet közben viszont meggyőződtem róla, hogy az élen végző, legnépszerűbb anyag, Székely Júlia regényrészlete (Nagyapám tévedett) szinte törvényszerűen került a "topra", és végig, az utolsó pillanatig nem hagyta magát letaszítani onnan. Szerzője 1906–1986 között élt, nem tartozik a divatos írók közé, mellesleg zongoraművész, rendező, tanár volt, Kodály és Bartók tanítványa. Zenetörténeti témájú regényei – ő írta meg többek között Bartók Béla életregényét – jelentették számára a népszerűséget. Háborús élményeit két regényben örökítette meg (Nagyapám tévedett ; Valahol háború is van), közülük a második inkább tekinthető fikciós irodalmi műnek és a második világégés idején játszódik. Az első viszont egy bűbájos, gyermeki memoár a száz éves nagy háborúról – még akkor is így van ez, ha a szerző felnőtt fejjel írta. „Előre megfontolt szándékom csupán az emlékezés volt. Csakis olyat írok le, amire emlékszem, semmi mást… Öcsi meg én, a két gyerek csetlik-boltik a történelemben, szót sem értenek belőle. A főszereplő, nagyapánk sem sokat értett, ő csak szívből utálta a háborút…” Ez a hihetetlenül rokonszenves szemlélet végig töretlenül jelen van a könyvben s teszi izgalmassá, egyben hitelessé a gyerekek háborús élményeit. Sikerül az ártatlan, naiv kölykök szemével láttatni az eseményeket és felháborodni azok abszurditásán, kegyetlenségén. E pillanatban, október 26-án reggel, a fejezet számlálója pontban 401164 felkeresést mutat. A második helyen, 358075 felkereséssel Yolland Arthur angol irodalomtörténész emlékezése „végzett”, akit angol léte ellenére, mert Budapesten élt és dolgozott, a háború idején magyar spionnak néztek nemzettársai...

A mostani antológiát gondolom, az különbözteti meg leginkább a korábbitól, hogy kevésbé a szépirodalomra, inkább az emlékező műfajokra helyezte a hangsúlyt. Miért? Hogyan válogatta össze a kötet anyagát?

– A Székely Júlia-féle megközelítési mód kiugró sikere figyelmeztetett arra, hogy az emlékező, a dokumentáris prózát illik komolyan venni. Mert nem csupán illusztrációt tud nyújtani, viszont a történések párlata helyett egy-egy lehetséges megközelítési, értelmezési lehetőség. A gondolat, a tanulság nem új, az irodalom jó ideje merít belőle – témát és szemléletet –, s az utóbbi évtizedekben a történészek is hajlanak arra, hogy beengedjék a levél-, a naplóírókat, a megszállott krónikásokat a História szentélyébe, természetesen megfelelő irányítással és felügyelettel. Ez az oka annak, hogy magam is egyre több emlékező jellegű írást hajtottam föl, majd minden kezembe kerülő forrást ebből a szempontból vizsgáltam. Mondhatni, tudatosan készültem a második szöveggyűjteményre, amelyet eleve naplószerű, mozaikos, lehetőleg idővonalas felépítésűnek képzeltem el. Nagyjából ez is lett belőle... A válogatás alapja a folyamatos turkálás a gyűjtött anyagban. Előre-hátra olvastam, lapozgattam a szövegeket. s valahányszor megérintett egy-egy bekezdés, oldal vagy fejezet, nem egyszer egy-egy személyes történet, azt kiemeltem onnan és rendre egymáshoz illesztettem a részeket. Úgy igyekeztem, hogy a feltüntetett források és a szöveg összevetése nagyjából sugallja mind a történések idejét, mind közegét és a szereplők identitását.

„Van valami, ami miatt a háború naplószerűen megörökített töredezettsége ma olykor többet mond – mert hátsó szándék nélkül mondja – minden tudományos megállapításnál.” – írja a kötet előszavában. Hogyan alakult – módosult egyáltalán? – a háborúhoz való viszonyulása a több éves keresgélés, a számos visszaemlékezés olvasása során? Mi az, ami leginkább megérintette?

– Háborús iszonyom s a háborúkat generálók elleni megvetésem nemcsak hogy nem csillapodott, de még csak tovább mélyült. Jóval tisztábban áll előttem a veszély, amely bármelyik pillanatban lecsapni kész, lángba borítaná az emberi élet valamennyi színterét, elsöpörné azt a stabilitást, amit az emberiség jól-rosszul minduntalan megpróbál biztosítani magának, családjának, környezetének. Az indulatos, erőből politizálás végleges száműzése helyett annak épp az ellenkezője: az állandó rehabilitálása és szorgalmazott eszményítése folyik. A legelső nehéz pillanatban perceken belül előkerülnek a népek közötti, látszólag kibeszélt, nyugvópontra jutott, de megtorlatlanul maradt sérelmek, fájdalmak és félelmek. A jelenlegi migráns-helyzet kapcsán is, tisztán kirajzolódni látszik a Balkán és Közép-Európa körül feléledő belső konfliktushelyzetek sokasága, a nemzetek köldöknézése, amelyben nagyobb súlya van a nemzeti érdeknek, mint az együttműködésnek, az egyeztetésnek és a józan észnek. Legnagyobb döbbenetem e kíváncsiságból felvállalt szellemi kalandban annak szól, hogy az általam megismert anyagokból ismételten és félreérthetetlenül kiderült: minden, ami rossz az életünkben, a magatartásunkban, a reflexeinkben, a világproblémákra adott válaszainkban, az már nem is egyszer, és tragikusan megtörtént, többszörösen megszenvedtük, és ennek dacára újra meg újra a nyakunkba vesszük, elborult tudattal belehajszoljuk magunkat.

Válogatásából úgy tűnik, hogy Ön felülemelkedik a hadszíntéren. Előfordul, hogy az Ön által idézett emlékezők egymással szemben álló hadsereg tagjai? – de esetleg ugyanúgy, vagy hasonlóképpen látják a világégést?

– Háború ellenfél nélkül nincsen. Az csak természetes, hogy sokféle hadseregben harcolók emlékei érdekeltek, ha nem is vittem túlzásba e téren a „politikai korrektséget". De semmi pénzért nem hagytam volna ki például Makszimilian Volosin orosz író naplójegyzetét, aki éppen akkor utazik át Magyarországon, amikor a főváros a hadbalépés delíriumában ujjongva ünnepel. Nem érti a nyelvet, ergo azt sem, hogy mi történik, miért ünnepelnek ennek az ismeretlen nyelvű országnak az emberei. „Tagolva elemeztem az intonációt és a gesztusokat. A mohón szétnyitott esti lapok a gyorsan felgyűlő eseményekről írtak. Keresztülfurakodtam a falnál összeverődött emberek egy csoportján, és azt láttam, hogy széles, fehér plakátokat olvasnak. Egy szót sem értettem a plakátokon. De a papír színe, a hivatalos betűtípus, az állami címerek azt súgták, hogy a szöveg nem forradalmi felhívás, hanem a kormány bejelentése. Kiáltvány… katonák… zászlók… dobszó… – Háború! De kivel? Négy napja, amikor átléptem az ország határát, Európa-szerte javában nyári szélcsend uralkodott. Ám hirtelen érthetővé vált az ország ünnepi ujjongása, a szembejövő vonatok az emberekkel telezsúfolt tehervagonokkal, melyek mind a keleti határ felé tartottak. Hallgattam a kiabálást, és olyan hangokat vettem ki, melyek Oroszország nevéhez hasonlítottak." Amikor pedig minden világossá válik előtte, hogy ellenségként tartózkodik egy ellenséges országban, akkor szeretne láthatatlanná válni és gyorsan felszívódni... De merítettem számos román forrásból, sőt, egy helyen megszólaltatom a korabeli szentpétervári francia nagykövetet is magánnaplójával, továbbá az akkor még gyermek Simone de Beauvoir francia írónő háborús emlékei is árnyalják a képet. Nem találkoztam egyik táborban sem olyan krónikással vagy emlékezővel, aki ne szenvedte volna meg a háborút és ne kívánta volna a mihamarabb megkötendő békét. Megrendítőnek tartom például a franciaországi Fekete Kolostor hadifogoly lakóit naplójában bemutató háborús rokkant pékember, Louis Troussier aggodalmát, aki tudatában van annak: nem elég, hogy a háború miatt szinte lehetetlenné vált a franciák számára a megélhetés, de még a nyakukra hozott foglyokat is táplálniuk kell, méghozzá jó körülmények között! S ehhez még azt is elvárják tőlük, hogy jó képet vágjanak az egészhez...

Akadnak női emlékezők is, de jóval kevesebben… Hogyan látják ők a háborút?

– A női emlékezők aránya azért tűnik szerénynek, mert a harcok teljében mindenek előtt fa érfi résztvevők-szemtanúk azok, akik közvetlen képet nyújthattak a háborúról. Ennek ellenére igyekeztem a hátországban maradt nők életérzésére is odafigyelni, így bő részleteket használtam fel Kaffka Margit naplóiból, aki a háborúba ment orvos férje utáni aggodalmait veti papírra, s egyben a hátországi élet mindennapjait is rögzíti. Több részletet idézek Jászai Mari keserű naplójegyzeteiből, aki a háború egész menetét végigkövetve igyekszik a maga szakmájában – jótékonysági színpadi szereplésével – enyhíteni a sebesült katonák szenvedését. Mária román királyné ugyancsak szerepel naplójával a könyvben, a marosvásárhelyi Sigmond Elízt pedig felmenői háborús emlékei felkutatásával idéztem be. Ez azért különösen érdekes, mert közeli rokona a háromszéki Luka Lászlónak, akit sokan ma is Vasile Lucának ismernek, s aki maga is részt vett az első világháborúban, ráadásul a Székely Hadosztálynak is katonája volt. A nők háború-szemléletére beszédes példának érzem Jászai Mari önkínzó tépelődéseit, melyekből csak egy kis részlet fér ide: „Mindaz, ami máig az életemet kitette, betöltötte, most, íme, mind hazugsággá vált. Az élet felesleges, nélkülözhető cifrasággá lett. Most a gyilkolás az élet rendes folyása. Néhány hatalmas gazember egymással gyilkoltatja a népeket, akik nem haragusznak egymásra. Sőt! Ahol tehetik, összeölelkeznek és erővel kell őket szétválasztani és a lövészárkokba visszakergetni. Milyen őrület! Milyen gazság!" Szerepel a könyvben a Hargita Népéből is ismert Szilágyi Irma kémnő epizódja, az ő történetéről nem saját forrást, hanem kivégzése szemtanúinak jegyzőkönyvi vallomását, illetve az ügyet kivizsgáló Jancsó Benedek tanúságtételét használhattam.

Dezső nagyapám búcsúja (2)

Akadnak még újdonságok, vagy már mindent elolvasott, ami az első világháborúval kapcsolatos?

– Soha sem fogom tudni elolvasni mindazt, amit az első világháborúval kapcsolatosan összeírtak. A második háború jóval bővebb irodalmát még annyira sem. De talán nincs is rá szükség. Amikor nekivágtam a szellemi kalandnak, az a hiányérzet sarkallt, hogy egyik nagyapámról sem tudtam, járt-e a nagy háborúban, egyáltalán hogyan élték meg azokat az időket. Amíg éltek, elmulasztottam megkérdezni tőlük. Írott emlékek nem maradtak utánuk. És mégis, alig pár hónapja, véletlenül rábukkantam egy levelezőlapra, amely Dezső nevű anyai nagyapámat ábrázolja. Egy seregbeli, ismeretlen művészember örökíthette meg, ceruzarajzon 1915 novemberében a nagypapát, aki nagyanyámnak címezve a tábori lapot, annyit írt rá: „Az indulás előtti utolsó órákban millió csókot küld Apukád." A lap hátán kincstári pecsét magyarul és németül: "A hadrakelt seregből." Ezzel aztán meg is tudtam, hogy egyik nagyapám megjárta a háborút, élve hazakerült, de hogy mi mindent élt át és milyen tapasztalatai lehettek, arra továbbra is az általam szerkesztett két könyv alapján kaphattam választ.

A két háború évfordulói ezúttal elégé egybeestek, s így szinte eltörpültek a 100 éves évforduló mellett a második háború jelentős eseményeinek évfordulói. Tervezi, hogy a második világégéssel is olyan aprólékosan foglalkozik, mint azt tette az első esetében?

– A második világháború túlságosan nagy falat lenne a számomra, és már így is jóval többet olvastam róla, mint amennyi további kíváncsiság él bennem iránta. Egyes eseményei foglalkoztatnak ugyan, sőt izgalmas újságírói feladat lenne megtudni, hogy azok az emberek, akik megjárták és túlélték az első háború szörnyűségeit, milyen megfontolásból jelentkeztek harci szolgálatra a második háborúban is. Mert nem voltak éppen kevesen, de sajnos, manapság szinte alig maradt élő tanú közülük. Ha maradt még egyáltalán...

Ha szabad megtudnunk: hová tűnt végül is az a katonatiszt, aki a könyv elején azt a nagy adag tésztát rendelte a kis Marosántól?

– Ez is a nagy háború rejtélye. Nincsen rá válasz. Viszont annyira kedvesnek találtam ezt az epizódot, azt, hogy valakinek ilyen meghatározó emléke éljen a háborúról még idős korában is, hogy elolvasván, mindjárt döntöttem: erre a szálra fogom felfűzni a könyv teljes mozaiksorát. Hasonlóan természetesen adta magát a befejezéshez Lénárd Sándornak az apjáról szóló emlékezése, aki hetedhét országon keresztül, nagy megpróbáltatások árán tér haza gyermekeihez, családjához, "felismerhetetlenül, hosszú szakállal, koffer nélkül, zsebében két ezüst tojástartóval – ez volt a hadizsákmány, ajándék a gyerekeknek". E két emlék között pedig valahol ott bolyong azóta is, meg nem nyugvó lelkiismerettel ama bizonyos katonatiszt is...

Hol érhető el a Hová tűnt a katonatiszt? Továbbra is csak a neten?

– Igen. Nem kívánok belőle kötelező olvasmányt fabrikálni, ami aztán ott marad a polcokon. Akit érdekel, megtalálja. Vagy azidoharcokatujraz II honlapon, ahol teljességében olvashatja, vagy az aranytalicska, illetve az ivisz.hu honlapokon, ahol folytatásokban kerül fel napi-kétnapi rendszerességgel. Címük: http://bakternota.blogspot.ro/, illetve http://ivisz.hu/

Kérdezett: Daczó Katalin

Elkészült az olvasókönyv...

Elkészülte után is annyit toldottam-foldottam világháborús antológiámat, hogy jó harmadával sikerült felduzzasztanom. Ma éreztem először úgy, hogy ha még belerakok valamit, akkor "kihasad a zsák", vagyis több lesz benne a kelleténél. Megállj-t parancsoltam magamnak és ide is elmentem, az érdeklődők számára, legalább a tartalomjegyzéket. Innen majd tudni fogják, hol lehet részletesebben érdeklődni...

Révész Imre: Két magyar

Sorscédulák a nagy háborúból (1914–2014)

Tartalom:

Cseke Gábor: Sorscédulák a nagy háborúból

Babits Mihály: Kép egy falusi csárdában

Fejtő Ferenc: Szarajevó, 1914. június 28.

Ignotus: Háború

***A merénylet

*** Ferenc József azt üzente...

Anna Ahmatova: 1914. július 19.

Parázs: A bevonulás

Veres Péter: 1914. augusztus

***Megjövendölték a világháborút

Móricz Miklós: A háború egy vidéki városból nézve

Gyóni Géza: Ferenc Ferdinánd jár a hadak élén

Walzel Kelemen: Kémszolgálat a háborúban

Benedek Elek: „Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam”

József Ferenc főherceg: "Hatalmas orkán, tiszta levegő..."

Székely Júlia: Nagyapám tévedett

***Mulatság a lövészárokban

Stefan Zweig: A túláradó háborús lelkesedésről

*** Kis bakanyelvi szótár 1914-ből

Rudyard Kipling: A fiam, Jack

Schöpflin Aladár: A szavak háborúja

Rónay Ernő: Mi vár ránk?

***Az itthonmaradottak hadi tízparancsolata

Kosztolányi Dezső: Szív

Gyóni Géza: Levél a gránicról

***Akik idegenben rekedtek

Bodor Aladár: Hajnali ködben

Ken Follet: Karácsonyi meglepetések

***A háború férgei

Dan Culcer: Egy bocskoros katona

Jaroslav Hašek: Švejk kalandjai Királyhidán

*** Hogyan éljünk háborús időkben?

Ady Endre: Távol a csatatértől

    Hősök a költetőgépben

    A finom Péter

    Az öreg vátesz

    A nagy szolidaritás

    A magyar Svájc

    Napóleon kissé haragos

    Hervadnak az asszonyaink

    Az Állam siratása

Tabéry Géza: „...én a halálba, ő az életbe rohan...”

Dömötör Gyula Ferenc: Kémgyanús jelenségek

Yolland Arthur: Háborús Anglia életéből

Robert Rozsgyesztvenszkij: Annyi márvány

*** Turistaság és háború

Ady Endre: Nótázó, vén bakák

Howard Sergeant: A hangok

***A páncélosvonat

Guillaume Apollinaire: Madár dalol

***Könyörgés – véres munkához?

Lám Béla: Tűzkeresztség

Oláh István: Szerelmes harctéri levelek

*** Gulyáságyú

Endre Károly: A harctéri versekből

Monte San Gabriele

Haláltánc

Lászlóffy Aladár: Az üteg

*** Mosolygó háború

Gyóni Géza: Végvári sáncokban

Vészi Margit: Repülőgépen a cattarói öböl felett

Bertolt Brecht: A tőrdöfés dicsérete

Botár Árpád: A láthatatlan hadsereg

Köntös-Szabó Zoltán: Fehér zászló Erdély felett

Békássy Ferenc: Holtomiglan

Tóth Árpád: Elmerült sziget (Békássy Ferenc versei)

David Frost: Ó, az a csodás háború...

Ernest Hemingway: Idegen hazában

Munk Artur: Adieu, Vetluga!

Karinthy Frigyes: Bűn és bűnhődés

Camil Petrescu: A szerelem utolsó, a háború első éjszakája

Betegh Miklós: Erdély a háborúban

dr. Nagy András: Rádió még nem volt...

Erdélyi román hangok

    Emil Isac: A román–magyar béke

    Octavian Goga: Maniu is bevonul...

Szávai Géza: Személyekre lebontott történelem

Végel László: Versailles unokája, Jalta gyermeke

Lászlóffy Csaba: A lokálpatrióta hős

Bereményi Géza: Minden késő ősszel

*** Bombavetés repülőgépről

Bözödi György: Háború lesz

Franz Werfel: Az istenek közjátéka

*** A béke útja

Székely János: A vesztesek

Patrik Ouředník: Europeana

Arkagyij Babcsenko: Jelenetek egy háborúból

    A tehén

    A lakás

    A katona álma

    Kóda

Karinthy Frigyes: Hazám és „hazám”

John Keegan: Egy európai tragédia

Emőd Tamás: Írás a palackban

Cseke Gábor: A fegyver eldördült...

Az olvasókönyvben szereplő szerzőkről, forrásokról

***

Ugyanakkor tanulságos lehet az az interjú is, melyet Oláh István barátom készített az Udvarhelyi Híradó számára, s amely meg is jelent két részletben. Alább olvasható...

A nagy háború sorscédulái

   Cseke Gábor mai irodalmunk egyik legizgalmasabb írója, költője, műfordítója, újságírója. Ez a reneszánsz óta tudatos és rokonszenves sokoldalúság alakítja életművét, most csak egyik utóbbi és nagy port kavart kötetének címét mondom: Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben. Cseke online könyvtárát is az olvasó figyelmébe ajánlom, amely nem papíron s nem nyomdafestékkel készül, de változatlanul a huszadik század sorsproblémáit kutatja-elemzi. Legutóbb a száz évvel ezelőtt kitört első világháború olvasókönyvét állította össze, olyan szövegeket válogatott egybe, amelyek ideje lejárt, mindamellett nem idejétmúltak, a tanulságokat pedig jó lenne megjegyeznünk most, 2014-ben az egész emberiség, a világ érdekében. A Sorscédulák a nagy háborúból (Rendhagyó olvasókönyv) című összeállításra a Google-ben lehet rákeresni, tessék beütni a Sorscédulák szót, a többi magától jön. 

* Száz évvel a nagy háború után háborús olvasókönyvet szerkesztett. Minden kerek évfordulón innen és túl – milyen megfontolásból?

Az olvasókönyv csak melléktermék, az eredeti cél egy szubjektív vétetésű, de széles nyitásra s merítésre beállított szöveggyűjtemény volt, weboldalba gyűjtve és rendszerezve - a könnyebb áttekinthetőség és elérhetőség érdekében. A centenárium inkább csak alámgyújtott egy olyan kalandban, amit egyedül mértem saját magamra, legyűrve eredendő idegenkedésemet a kincstári történelemszemlélettől, amely minden esemény, történés, folyamat mögül évszámokat, uralkodókat, hadjáratokat, lázadásokat, különféle cselszövőket és női személyeket tolt az előtérbe. Szerencsém volt, hogy írók műveiben keresgéltem indításképpen: a Nyugat 1914-es közleményei mentén vágtam neki a sűrűjének, s amikor már a hétről hétre duzzadó, szerteágazó honlap térképe mind beláthatatlanabbá vált, éreztem: összegeznem kell addig szerzett benyomásaimat.

* Nagyon izgalmas az előszó gyanánt megírt műhelynapló…

Éppen a műhelynapló volt az, ami az első körbeli összegzés szándékával készült. Miközben a gyűjtött anyagot próbáltam meg értelmezni, szinte magától állt össze, a behordott anyagból az az antológia, amely mondanivalómhoz háttérként szolgál. Nehéz harc volt ez a bőség zavara és a válogatás szempontjai között. Úgy elegyítettem a szövegeket, hogy mind irodalmi, mind publicisztikai, illetve tudományos élményt is nyújtson egyben. És hatalmába kerített a nagy háború vizsgálatára alkalmazott korszerű nézőpont, amit kezdetben jelenkori francia történészek szorgalmaztak azzal, hogy a katonai hadműveletek történetéről az egyszerű katonák és a civil lakosság - a háborút ténylegesen átélt lakosság - emlékrögzítésére helyezték a hangsúlyt. E módszerrel az irodalom akkor már  jó ideje élt, megteremtve a háború ábrázolásának olyan egzisztenciális remekműveit, mint amilyen Lev Tolsztoj Háború és békéje vagy később, Roger Martin du Gard Thibault családjának egyik vezérkönyve, az 1914 nyara. Megfogadtam: ebben a szellemben kell majd megvizsgálnunk valamennyi ránk maradt adalékot, dokumentumot, tanúvallomást...

* Székelyföldön nincs oly kicsi falu, hogy fő terén ne állna obeliszk az 1914-18 közötti évek hősi halottaival. Hősök vagy halottak? A dilemmát úgy oldották fel, hogy a hőst jelzősítették a szókapcsolatban. Lehet erről más véleményünk?

Ma is ez a nagy háború egyik kulcskérdése. A harcok hevében, a beígért gyors győzelem reményében, szigorúan taktikai szempontokat követve, egyáltalán nem volt célszerű a mifelénk előszeretettel hinterlandnak nevezett hátország előtt bevallani, hogy már az első ütközetekben garmadával hullnak - jobbik esetben: sebesülnek meg - katonáink, akiknek csak elenyésző részük volt tudatában annak, hogy miért is kellett elpusztulnia. Kósza golyó, rosszul előkészített roham, harci tapasztalatlanság, páni félelem, vezérkari hazugság, harci motiváció hiánya stb. mind-mind azt okozták, hogy a „lombhullásig” befejezni ígért hadjárat inkább csak az áldozatok számát halmozta. Hogyan is vallhatták volna be a háború manipulátorai, hogy az elesettek egy világméretű mészárszéken vesztették életüket, mindenféle hősi gesztusokat mellőzve? E csomagolástechnikáról, amitől aztán nagyon sokáig nem tudtak – talán nem is akartak – megszabadulni, egy olyan emlékalbumból merítek, amit 1915-ben adtak ki Maros-Vásárhelyen, sebesülteket és hadiárvákat segélyezendő. Az album elejétől a végéig demagóg porhintés és dagályos hazafias szólamoknak válogatott gyűjteménye, s egy a célja: harci mámorban megtartani mindenkit, aki áldozatot hoz - miért is? Olvassunk bele a korabeli stílremeklésbe, amit ma is tanítani lehetne a nagyotmondás iskolájában:

"Épp, mint valami pompázatos vitézségi érmet, ugy tűzte az elismerést a magyar katona mellére Joachim porosz királyfi, a császár legkisebb fia. Ami fejedelmi elismerése volt, ami meleg emberi érzése, azt csokorba kötve dobta a magyar katona elé; jutott belőle a tisztnek, a bakának, mindenkinek, aki magyar vérrel harcol az orosz óriás ellen.

Hallottuk a herceg gyönyörű szavait, amelyek ugy csengtek a fülünkbe, mint valami meleg muzsika és nem tagadjuk, hogy olyan boldogsággal fogadtuk ezt a sok jót, mint amilyen őszintén és szívesen a herceg adta ezt, az ő külön vaskeresztjét a magyarságnak.

A magyar katona... Drága vére, vére, amely nemesebb, mint királyoké és pirosabb, mint a falernumi bor, gőzölve freccsen az orosz síkságra, elönti a szerb földet, piros virágkéve csillog nyugat országútjain és mindenütt dicsőség fakad belőle.

A diadal zászlaját lobogtatja a kezében — és amerre jár, csodálatos, nagyszerű, szép, hősi legendák fakadnak a nyomában. Hol járnak most?... Kárpáti havasokon rohanva, elől a tűzben, szikláról sziklára kapaszkodva — a magyarok. Birkózva az orosszal, az első front véres tüzében, — a magyarok. Éjszakák vakmerő vállalkozásában, föl szegett fejjel lovagolva a halálba, — a magyarok. Ágyuk ellen puskatussal harcolva, ott mennek legelöl, — a magyarok. Mindenütt ők, ők a magyarok, szegény testükből hullatorlaszok emelkednek már, de rajta keresztül megint csak ők vágtatnak előre, — a magyarok.

Babérkoszorút fonva a fejük köré, rajongott értük a porosz királyfi. Ez a babér ott marad, a miénk lesz, a magyarságé és emlékeztetni fogunk rá mindenkit, akkor is, amikor csend lesz a harcok után, béke a magyar sirok fölött és jutalomeső az előretörtetőknek."

A jelen hivatalos emlékezőinek ideje egyértelmű választ adniuk erre a dilemmára. A céltalan, önbecsapós áldozatvállalás figurája lám, tetézve ismétlődött meg később, a második világháborúban. Legyünk végre őszinték magunkhoz: volt-e legalább fikarcnyi haszna sokféle módon megörökített, kőbe-bronzba merevített hősiességünknek? Sírokban sosem volt hiány. De a "jutalomeső" sajna, elmaradt...

* Kihalt az a nemzedék, a mi nagyapáinké, akik az első világháborúban harcoltak. Kihalóban az is, amelyet  a még nagyobbra, a másodikra mozgósítottak. Sikerült-e megtudni mindent tőlük, róluk, ami a háborúval kapcsolatos, a kellő tanulságok  megfogalmazásával? Vagy a tanulságokat már régen megfogalmazták, csak nem figyeltünk rájuk? 

Ha lennének tanulságok, lenne mihez igazodni is. De a teljes igazságot valahogy mindig elhallgatták előlünk, vagy csak félig mondták ki. Igaz, kőtáblákba, parancsolatok formájában sose vésték őket, de nem mondhatjuk, hogy figyelmeztetések nélkül maradtunk. És ez ma is ugyanúgy megtörténik, mintha az eltelt száz év el se múlt volna fölöttünk. A második után a harmadik világháború ugyan még nem tört ki, de a vajúdás már jócskán elkezdődött, s félő, hogy ebbe a nehéz szülésbe többszörösen is belepusztulunk. Már-már a végszóra bukkantam Szőcs Géza tavaly decemberben megjelent színpadi játékára (Raszputyin küldetése. Irodalmi Jelen, 2013. december 16.) , és mindent fölkavart bennem, ami eddig leülepedni látszott. Nem túl eredeti, de merész ötlettel pörgeti vissza száz évvel a történelmet s teszi meg a halálközeli élményű Raszputyint, a cári udvar nevezetes jövőbelátóját túlvilági üzenetvivőnek. Aki, miközben ideje egyre fogyóban, azon van, hogy vagy az orosz cárt, vagy a német császárt, netán a brit uralkodót, esetleg a brit miniszterelnököt, vagy éppen Ferenc Józsefet, s ha ezek közül egyik se jön be - Clemanceau például egész egyszerűen elzavartatja inasával -, a merénylő revolvert elsütő Gavrilo Principet rávegye: fordítson egy-két fokot a történelem kerekén ahhoz, hogy minden másként történjen. Csakhogy a világ végzetesen vak és süket: akkor se lát, se hall, amikor még volna idő és esély a korrekcióra. A dráma kitűnően építi föl a történelemből amúgy ismert hírhedt frázisok felhasználásával az uralkodói kihallgatások steril, terméketlen párbeszédeit; a kegyosztók csupán formálisan nyitottak a meghallgatást kérők szavaira, tulajdonképpen csak a saját bölcsességük korlátainak foglyai - ezért is következnek be a történelmi katasztrófák. Egyedül Princip az, aki megrögzötten hallgat; hiába könyörög neki Raszputyin, akár sírva és átkozódva is, hogy csinálja vissza mindazt, amit a merénylettel a világra szabadított, a világhírre ítélt, még kiskorú anarchista egyszerű játékszer a történelem kezében... Szőcs később ki is mondja egy öninterjúban, hogy az közeli hónapok eseményei mintha az írás logikáját követnék: az ukrajnai és a krími válság világháborús méretű feszültséghálót teremtett egyik percről a másikra Európa országai körül - és nem csak. Állunk hát egy tanulságos centenárium küszöbén és vakon bámuljuk a kezünkbe helyezett tanulságokat, nem tudva, mihez kezdjünk velük...

* A gén-fetisizálók szerint örökletes emberi képességünk a háború imádata vagy legalábbis a hit, hogy megkerülhetetlen. Nem tudunk meglenni háború nélkül? Végül minden lehetett ok: szerelem és hiúság (Párisz almája a homéroszi  korban), birtok-, sőt országfoglalás, nagyban a vallások különbözősége, a térítés mániája, meg a gyakoribb érvek, a politikai, társadalmi, nemzeti okok, szerintem még az ötvenes évek stílusparadoxona is ide tartozik: Harcolunk a békéért, így zárult kötelezően minden írásos kérés, amit a hatóságnak nyújtott be a halandó ember.  Lehetne kicsit tisztáznunk ezt a káoszt?

Él egy remek, kivételes tehetségű orosz író a mai ún. "válságövezetben", aki 1977-ben született és még nem volt húsz éves, amikor besorozták a csecsenek elleni háborúba. Arkagyij Babcsenko a neve, a kaukázusi háborúk valóságából ihletődött riportjai, történetei, regényei világszerte hódítanak. Nem tartozik a szép szavú, kellemkedő írók közé. Szövegei darabosak, kemények, szókimondóak. És mentesek mindenfajta hamis illúziótól, ami a "háborús hősiesség", a pozitív háborús erkölcs védelmezése felé viszi el az emberiség józan eszét. Magyarul is elismert műve, a Jelenetek egy háborúból messzehangzó békekiáltás, a hatalmi játszmákhoz tapadó gyilkolászás ellentmondásaival és képmutatásával szemben. Néhány rövid írását épp ezért válogattam az antológiába: figyelmeztetése már a jövőnek szól:

"Szeretlek téged, háború.

Szeretlek, mert te vagy az ifjúságom, az életem, a halálom, a fájdalmam és a rettegésem. Mert megtanítottál arra, hogy a legutálatosabb élet is ezerszer jobb a halálnál. Mert tebenned még élt Igor, Paska, a Poltiszt... Te vagy az első asszonyom, az első szerelmem. Sok év telt el, de senkit sem tudtam úgy megszeretni, mint téged. Tizennyolc évesen löktek beléd naiv kölyökként, és megölettem benned. És százéves aggastyánként támadtam fel, betegen, roncsolt bensővel, üres tekintettel és kiégett lélekkel.

Mindörökre bennem vagy.

Egyek vagyunk, te meg én. Nem én és te, mi vagyunk. A világot a te szemeddel látom, az embereket a te mércéddel mérem. Számomra már nincs többé béke. Számomra most már mindörökre háború van.

Többé nem lehetek meg nélküled.

Első alkalommal élőként köptél vissza magadból, elengedtél, de nem bírtam egyedül, visszatértem hozzád.

Valamikor, talán harminc év múlva, amikor majd fegyver nélkül járhatnak ezen a földön oroszok, újra visszatérek. Elmegyek arra a helyre, ahol éhesen kúsztam a mocsárban, ahol a tetveket etettem, és tovább, oda, ahol Groznijt ostromoltam, és aztán a dombra, ahol testvéreim, akikkel megajándékoztál, elestek, térdre hullok, elnézem a vérünk öntözte meleg, termékeny talajt, és azt mondom... Mit is mondok?

Semmi mást, csak ennyit: – Légy átkozott, rohadék!"

* Mi vagyunk az első nemzedék, amelyet két háború közé, de emberöltőnyi vagy tán még tartósabb békébe csöppentett ide a jó szerencse. Megér egy tűnődést e tüneményes történelmi véletlen? Vagy épp a történelemben nincsenek véletlenek? 

E hosszasnak tűnő "kegyelmi idő" talán azért következhetett be, mert hol itt, hol ott, hol meg amott, kis szünetekkel, mindig adódtak olyan lokális csihipuhik, amelyek lekötötték egy bizonyos érdekszféra erőközpontjait, kiélték a militarista törekvéseket, kitűnő próbaterepnek bizonyultak az új haditechnikához és harcmodorhoz. Nem véletlen, hogy Neagu Djuvara történész rendhagyó történelemkönyvében (Razboiul de saptezeci si sapte de ani (1914 - 1991) si premisele hegemoniei americane. Humanitas, 2008) nem első világháborúról beszél, nem is másodikról, hanem 77 éves háborúról, ami eszerint 1914-1990 között zajlott, több katonai hadjárattal és egy hidegháborús szakasszal. Az igazi háborús hullám, ha a ciklikusságban hiszünk, most, ezekben az években érne el bennünket - ha nem figyelünk oda Raszputyinra és társaira. Úgy tűnik, számos országban jó táptalaja alakulgat a feszültséggerjesztésnek, a nemzeti gőgnek és a kincstári érdekek alá játszó hősi pózolásnak. A pacifizmus, amelyet az első világháború idején például halálos véteknek, hazaárulásnak kiáltottak ki sok helyen, úgy tűnik, hamarosan visszanyeri ezt a besorolást. És akkor megint elborít bennünket a kikerülhetetlen sír- és hősromantika...

Kérdezett: Oláh István

A világháborús honlap címe: https://sites.google.com/site/azidoharcokatujraz/