 |
| A címlpon Dudás Sándor rajza |
Lehet, hogy nem termett kiugró teljesítmény a gyengén vagy egyáltalán nem halló verselők körében, de Madárharc c. antológiájuk – mely felöleli az egész huszadik század termését – tanulságos olyan szempontból, hogy milyen versvilágot építenek azok, akik számára a világ nem üzen különböző hanghatásokkal. A kötetet szerkesztő Dudás Sándor, maga is az antológia egyik szerzője, így vall magukról: „A költészet nem ismer előítéletet! Akik tollat ragadnak, s nekivágnak az alkotás olykor felemelő, többnyire keserves útjának - elmenekülnek a belső hangok felé. Szerzőink ilyenformán teljes életet éltek-élnek, hiszen egy-egy remekműben, megalkotásukban elmerülve, átélik az írás-olvasás egyetemes élményét.”
Ezt a szempontot követtem, végiglapozva az antológiát, kiválasztva az említésre érdemes költeményeket, minden külön kommentár nélkül.
Bevezetésül egy…
Ajánlás
Kinyújtott kezem nem kér, hanem ad,
Szokatlan dolgot, furcsa dalokat,
Mik eddig a léleknek ismeretlen
Mélységében zengtek, zakatoltak.
Nem azt dalolom én, amiről
A hallók boldog koncertje szól.
Néha úgy tűnik az ép fülnek -,
Mintha valaki sír valahol…
Könnyes, mosolyos, szívhez szóló
Dalaimmal köszöntök rátok,
Csupán azt kérem én tőletek,
Hogy megértéssel olvassátok…
Cz. Varju Mária
***
Bogner Gyula (1901-1994): Őszi tájkép
Mikor a tájra pára ül,
a szél tar ágon hegedül,
a dombtetőn pipál a csősz:
- akkor már újra itt az ősz.
Mint egy pompázó tűzmadár
elillant már a drága nyár,
de miénk, amit itt hagyott:
a dúsan rakott asztagok.
A torkos rigó ott csereg
ahol már érik a gerezd,
és mint csillogó ezüstszál
vitorlázik az ökörnyál.
A bárányfelhős ég alatt
lármásán húz egy lúdcsapat,
mely most a nyártól elköszön
s majd új tavaszra visszajön.
A napsugár, mely égetett,
mint fáradt vándor lépeget,
nyomában hűs árnyék halad,
míg elnyeli az alkonyat.
Mély csend honol a táj fölött,
ember és gép elköltözött,
csak emlékekben él tovább:
egy dal, egy csók, egy szál virág.
Halkan zizzen a rőt avar,
mit léptem itt-ott felkavar.
Ketten vagyunk: az ősz meg én.
Az őszi tájban ősz legény.
És hogyha jő az őszi est:
- miért? és meddig? - kérdem ezt.
A nyarak mennek csendesen...
de nem válaszol senki sem.
Bánhidi (Borbás) Lajos (1936-2007): Ámítás
Én azzal ámítom magam:
nem igaz,
hogy vannak hangok.
Hangtalan
a fal, ha pattog.
Tudom,
cintányér
s dob pereg.
Gongütésre
nincsen gondom.
A szemmel fölfogott képeket
meglátható
hangokra bontom.
Dudás Sándor (sz. 1949)
Mozgó csönd
Szemeim elé dobta
szájmozgását a tenger,
Isten eltanulhatatlan
beszéde.
Nézem a hullámokat
s nem értem
lelkem legközelebbi
rokonát.
Miért
a megszólalásig néma
négy elemmel
üzen?
Miért a füvek, fák
jelbeszédével?
Kinek bolygók,
sorsok peregnek
ujjain,
aki engem
a mozgó csönd
szájmozgáshullámaiba
vetett,
miért
nem szólal
meg ő maga?
Jegenye
Mióta eszmélek, itt áll
ablakom előtt. Írás közben, ha
töprengve kinézek, szív formájú ,
leveleivel értő-kedvesen biztat.
A hajnali fényben súlyos
lombzsoltárokat énekel
szememnek. Többet tud nálam
csendről, szélről, madarakról.
Titkunk: éjjel lejönnek
ágaira a csillagok. Hármasban
beszélgetünk, amíg csak álomba
nem ringat a közös csend.
Gyengéné Fogarassy Margit (1892-1972): Vakság felé
A végzet - szörnyű, vad, sötét madár,
Amely mindig fejem felett lebeg -
Lecsap reám egyszer könyörtelen,
És akkor... akkor... én, jaj, vak leszek.
Sziromcsodákat bont a kikelet,
Kalászt dajkálnak szent sugárkezek
Aranybíborba öltözik az ősz,
De én nem látom, mert én vak leszek.
Lesz szivárvány. És néma éjszakán
A tó tükrén a csillagfény rezeg,
Lesz délibáb, lesz táncos hópehely,
De nem nekem, mert én már vak leszek.
Szíven markol a kínzó fájdalom:
Hogy nemsokára elhagy minden fény.
De halk-szelíden bíztat Jézusom:
Ne félj, világítok majd néked én.
Kováts Ilona: Így igazi (Meditáció)
A denevér sorsa
ó, de mostoha!
Nem fogadják maguk közé
őt soha
a madarak, hiába, hogy
szárnya van.
S emlősök se, mivel neki
szárnya van!
Nagyothalló sorsa
éppoly mostoha,
nem fogadják maguk közé
őt soha
a jól hallók, csupán azért,
mert siket,
a siketek meg azért, mert
nem siket!
S. Pohánka Margit (1894-1945): Enyém a csend
Enyém a csend,
Enyém örökös, ólomsúlyú szárnya,
Zengő akkordok jutottak teneked;
S e messze váló sorsfolyamon által
Aranyhidat vont közénk a költészet.
Ám lantod húrján másnak szól a dal,
Simogató csókként felém hogy is lengne!
S disszonáns hangom hogy vegyülne hozzá!
Sebzett s bénult szárnyú madár
Magas régiókban vajon mit keresne!?
Enyém a csend...
És érzek a lét tündöklő mezéből
Rám lopódzani egy halvány sugarat:
Éji órán az álom bűv-hatalma
Elérhetetlen üdvként nékem ad...
Szívünkre omlik lágy rózsaszirom,
És ajkunk bűbájos, gyönyörű igézet...
S vallom, hogy nem vágyom se többre, se másra
Csak hallgatag s észrevétlen
Szeretni, szeretni, szerethetni Téged…
K. Tóth Éva (1947): Csönd
Mióta készülök
elmondani a CSÖNDET -
nem szánalomért,
s lehet a szó téged el sem érhet -
hová nem jut el a bogárzümmögés,
madárdal,
süvítő szélben a fák
földig hajló bánata,
felhők villámló csatája,
az ősz könnye,
kopogó, ezüstlő esőcseppek,
hűvös estén rőzselobogás,
gallyak ropogása,
hol a szeretet mindig
szemet csípő füst,
pára…
Cz. Varju Mária (1897-1997): Hej, ha én hallanék…
Hej, ha én hallanék, milyen boldog lennék,
Reggeltől estélig egyre énekelnék…
Két marokkal szórnám szét a boldogságom,
Hadd legyen mindenki boldog a világon!
Ne búsuljon többet miattam az anyám,
Örömtől sugárzón tekintsen rám apám.
Hej, ha én hallanék, azonban hiába...
Tétlenül minek is várok a csodára.
Van két ép szemem és ügyes, munkás kezem,
Mellyel megkeresem a napi kenyerem.
E csöndességben is boldog lehetek még,
Dalolhatom és is az öröm énekét...
Összeállította, válogatta: Cseke Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése