Roskadó karosszék (22)

A címlpon Dudás Sándor rajza

Ilyen könyv se járt még a kezemben: siket és nagyothalló (magyar) költők antológiája Megjelenési év: 2007. Kiadta a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége (sinosz). Előtte csipán 1990 tavaszán jelent meg, szinte csak házi használatra hallássérült verselőket csokorba szedő, kis példányszámú antológia (Csöndharang címmel). Filológiai képzésem dacára hirtelen nem is tudnék megnevezni olyan élvonalbeli költőt-írót, aki beleillene e rendhagyó csoportba. 
Lehet, hogy nem termett kiugró teljesítmény a gyengén vagy egyáltalán nem halló verselők körében, de Madárharc c. antológiájuk – mely felöleli az egész huszadik század termését – tanulságos olyan szempontból, hogy milyen versvilágot építenek azok, akik számára a világ nem üzen különböző hanghatásokkal. A kötetet szerkesztő Dudás Sándor, maga is az antológia egyik szerzője, így vall magukról: „A költészet nem ismer előítéletet! Akik tollat ragadnak, s nekivágnak az alkotás olykor felemelő, többnyire keserves útjának - elmenekülnek a belső hangok felé. Szerzőink ilyenformán teljes életet éltek-élnek, hiszen egy-egy remekműben, megalkotásukban elmerülve, átélik az írás-olvasás egyetemes élményét.”
Ezt a szempontot követtem, végiglapozva az antológiát, kiválasztva az említésre érdemes költeményeket, minden külön kommentár nélkül.
Bevezetésül egy…

Ajánlás

Kinyújtott kezem nem kér, hanem ad, 
Szokatlan dolgot, furcsa dalokat, 
Mik eddig a léleknek ismeretlen 
Mélységében zengtek, zakatoltak.

Nem azt dalolom én, amiről 
A hallók boldog koncertje szól. 
Néha úgy tűnik az ép fülnek -, 
Mintha valaki sír valahol…

Könnyes, mosolyos, szívhez szóló 
Dalaimmal köszöntök rátok, 
Csupán azt kérem én tőletek, 
Hogy megértéssel olvassátok…

Cz. Varju Mária

***

Bogner Gyula (1901-1994): Őszi tájkép

Mikor a tájra pára ül, 
a szél tar ágon hegedül, 
a dombtetőn pipál a csősz: 
- akkor már újra itt az ősz.

Mint egy pompázó tűzmadár 
elillant már a drága nyár, 
de miénk, amit itt hagyott: 
a dúsan rakott asztagok.

A torkos rigó ott csereg 
ahol már érik a gerezd, 
és mint csillogó ezüstszál 
vitorlázik az ökörnyál.

A bárányfelhős ég alatt 
lármásán húz egy lúdcsapat, 
mely most a nyártól elköszön 
s majd új tavaszra visszajön.

A napsugár, mely égetett, 
mint fáradt vándor lépeget, 
nyomában hűs árnyék halad, 
míg elnyeli az alkonyat.

Mély csend honol a táj fölött,
 ember és gép elköltözött, 
csak emlékekben él tovább: 
egy dal, egy csók, egy szál virág.

Halkan zizzen a rőt avar, 
mit léptem itt-ott felkavar. 
Ketten vagyunk: az ősz meg én. 
Az őszi tájban ősz legény.

És hogyha jő az őszi est: 
- miért? és meddig? - kérdem ezt.
A nyarak mennek csendesen... 
de nem válaszol senki sem.

Bánhidi (Borbás) Lajos (1936-2007): Ámítás

Én azzal ámítom magam:
nem igaz,
hogy vannak hangok.
Hangtalan
a fal, ha pattog.
Tudom,
cintányér
s dob pereg.
Gongütésre
nincsen gondom.
A szemmel fölfogott képeket
meglátható
hangokra bontom.

Dudás Sándor (sz. 1949) 

Mozgó csönd

Szemeim elé dobta 
szájmozgását a tenger, 
Isten eltanulhatatlan 
beszéde.

Nézem a hullámokat 
s nem értem 
lelkem legközelebbi 
rokonát.

Miért
a megszólalásig néma
négy elemmel
üzen?
Miért a füvek, fák
jelbeszédével?
Kinek bolygók,
sorsok peregnek
ujjain,
aki engem
a mozgó csönd
szájmozgáshullámaiba
vetett,
miért
nem szólal
meg ő maga?

Jegenye

Mióta eszmélek, itt áll 
ablakom előtt. Írás közben, ha
 töprengve kinézek, szív formájú ,
leveleivel értő-kedvesen biztat.

A hajnali fényben súlyos 
lombzsoltárokat énekel 
szememnek. Többet tud nálam 
csendről, szélről, madarakról.

Titkunk: éjjel lejönnek 
ágaira a csillagok. Hármasban 
beszélgetünk, amíg csak álomba 
nem ringat a közös csend.

Gyengéné Fogarassy Margit (1892-1972): Vakság felé

A végzet - szörnyű, vad, sötét madár, 
Amely mindig fejem felett lebeg -
Lecsap reám egyszer könyörtelen, 
És akkor... akkor... én, jaj, vak leszek.

Sziromcsodákat bont a kikelet, 
Kalászt dajkálnak szent sugárkezek 
Aranybíborba öltözik az ősz, 
De én nem látom, mert én vak leszek.

Lesz szivárvány. És néma éjszakán 
A tó tükrén a csillagfény rezeg, 
Lesz délibáb, lesz táncos hópehely, 
De nem nekem, mert én már vak leszek.

Szíven markol a kínzó fájdalom: 
Hogy nemsokára elhagy minden fény. 
De halk-szelíden bíztat Jézusom: 
Ne félj, világítok majd néked én.


Kováts Ilona: Így igazi (Meditáció)

A denevér sorsa
ó, de mostoha! 
Nem fogadják maguk közé
őt soha 
a madarak, hiába, hogy
szárnya van. 
S emlősök se, mivel neki
szárnya van!

Nagyothalló sorsa
éppoly mostoha, 
nem fogadják maguk közé
őt soha 
a jól hallók, csupán azért,
mert siket, 
a siketek meg azért, mert
nem siket!

S. Pohánka Margit (1894-1945): Enyém a csend

Enyém a csend,
Enyém örökös, ólomsúlyú szárnya, 
Zengő akkordok jutottak teneked; 
S e messze váló sorsfolyamon által 
Aranyhidat vont közénk a költészet. 
Ám lantod húrján másnak szól a dal, 
Simogató csókként felém hogy is lengne! 
S disszonáns hangom hogy vegyülne hozzá! 
Sebzett s bénult szárnyú madár 
Magas régiókban vajon mit keresne!?

Enyém a csend...
És érzek a lét tündöklő mezéből
Rám lopódzani egy halvány sugarat:
Éji órán az álom bűv-hatalma
Elérhetetlen üdvként nékem ad...
Szívünkre omlik lágy rózsaszirom,
És ajkunk bűbájos, gyönyörű igézet...
S vallom, hogy nem vágyom se többre, se másra
Csak hallgatag s észrevétlen
Szeretni, szeretni, szerethetni Téged…

K. Tóth Éva (1947): Csönd

Mióta készülök
elmondani a CSÖNDET -
nem szánalomért,
s lehet a szó téged el sem érhet -
hová nem jut el a bogárzümmögés,
madárdal,
süvítő szélben a fák
földig hajló bánata,
felhők villámló csatája,
az ősz könnye,
kopogó, ezüstlő esőcseppek,
hűvös estén rőzselobogás,
gallyak ropogása,

hol a szeretet mindig 
szemet csípő füst, 
pára…

Cz. Varju Mária (1897-1997): Hej, ha én hallanék…

Hej, ha én hallanék, milyen boldog lennék, 
Reggeltől estélig egyre énekelnék…

Két marokkal szórnám szét a boldogságom, 
Hadd legyen mindenki boldog a világon!

Ne búsuljon többet miattam az anyám, 
Örömtől sugárzón tekintsen rám apám.

Hej, ha én hallanék, azonban hiába... 
Tétlenül minek is várok a csodára.

Van két ép szemem és ügyes, munkás kezem, 
Mellyel megkeresem a napi kenyerem.

E csöndességben is boldog lehetek még, 
Dalolhatom és is az öröm énekét...

Összeállította, válogatta: Cseke Gábor

Vasárnapi promenád (8)

Az idő feloldott kérdőjelei

Mottó: Az idén lesz 50 éve annak, hogy megjelent a Vitorla-ének című versantológia, benne 28 fiatal romániai magyar költővel. Antológiák addig is jelentek meg, s ezután is fognak még megjelenni, de mindegyiknek megvoltak s meglesznek a maguk tanulságai.

Úgy kerültem ebbe a fél évszázados – antológiába, mint légy a tejbe (esetleg: borospohárba?). Az antológia gyakorlatilag már készen állhatott, amikor Lászlóffy Ali elcsípett a főtéren (rendszerint a Keresztes Zoltán-féle antikvárium tájékán futottunk össze), s kérdezte, nem adnék-e belé én is verset?
Persze, hogy! Szíves örömest!
Forrás-kötetem akkor már a kiadó (Bajor Andor) asztalán, gyakorlatilag megjelenés előtt, s valahogy nem tartottam illőnek, hogy az abban szereplő versekből válogassak a megtisztelő felkérésre. Akkoriban fejeztem be viszont egy riportutam nyomán született, traktoristákról szóló versciklusomat, amit a termelési téma „háziasítására” tett sikerült kísérletnek tartottam, s ekként is kínáltam föl a szerkesztőnek. Örömmel kapott az alkalmon – öröme minden bizonnyal a kiadó emberéé volt –, mert hogy ezzel „megerősítettjük” a kötet verseinek optimizmust sugárzó, társadalmi cselekvést sugalló közéleti hangvételét, amire az antológia szerkesztőjének Bevezetője több helyen is utal.
A versgyűjtemény hamarosan meg is jelent, s természetesen büszke voltam, hogy magam is ott lehetek a huszonnyolc, csoportosan jelentkező szerző között – sokukkal jó ismeretségben voltam, sőt, rokon is volt köztük –, ugyanakkor máig kakukktojásnak éreztem s érzem magam az antológiába kerülésem mikéntje miatt; elvégre a „töltelék” szerepét vállalva és eljátszódva, eleve nem tartozhattam egy olyan csoportosuláshoz, aki e közös jelentkezést nemzedéki eseménnyé kívánta avatni. Mint a romániai magyar ifjúsági lap munkatársa viszont, de érintett szerzőként is, elkötelezettséget éreztem az antológia körül támadt állásfoglalásokban, vitákban, megnyilvánulásokban  a könyv és a szerzők pártjára állni, érzelmeiket-érdekeiket a magamévá tenni, az esemény fontosságát kidomborítani. Az antológiához fűző eme sajátos kötődésem tette lehetővé, hogy némileg „kiléphessek”, tisztes távolságra kerülve a szerzőgárdától, részben felülemelkedve annak természetes szubjektivitásán. Tudtam és elfogadtam, hogy a kötetet ért dicsérő szavak elsősorban nem engem, a végszóra befutót, illetnek, annál inkább azokat, akik az antológia eredendő magvát alkották.
Ezért is lehetett számomra természetes részt venni abban a pártoló eseménysorban, amit az Ifjúmunkás legendás szerkesztője, Lázár László [Lazics] (1936-1995) kezdeményezett az antológia körül, amelynek során 1967 nyarán – a szerkesztő csapatot Gálfalvi Györggyel megerősítve – lebonyolítottuk a lap ún. Vitorla-ének vitáját, mely az Ifjúsági Könyvkiadónál megjelent rendhagyó versgyűjtemény kapcsán, a romániai fiatal magyar költészet addig alig kimondott vagy éppenséggel elhallgatott gondjait, kibontakozásának kérdőjeleit és ellentmondásait próbálta széles körben, szervezett formában felvázolni. A vita során készült, általunk szerkesztett jegyzőkönyv, az elhangzottak kapcsán született újabb hozzászólások és vitaanyagok, a nagyjából a vitával egy időben, illetve valamivel később megjelent recenziók, kritikák egyrészt igyekeztek a fiatal költészetet ért vádaskodásokat külsőleg hárítani, anélkül azonban, hogy elhallgassák a belső problémákat, a csoportos jelentkezés ellentmondásos nemzedéki jellegét.
A viták során az is kidomborodott, hogy egy ilyen sokszereplős antológia elkészítése, megjelentetése csöppet sem egyszerű, akadálytalan folyamat; a szerkesztőket előzetesen is, lépten-nyomon gáncsok, kishitűség, bizalmatlanság érheti, amelyek a megjelenés után is könnyen ürmöt csepegtethetnek az irodalmi élet örömébe.
Emlékezetem szerint különösen Farkas Árpád Cipőfűzőárus című versének közölhetősége körül voltak kulisszák mögötti bonyodalmak; a verset kezdeti nyilvános bemutatása után, még jóval az antológia megjelenése előtt kitanácsolta az Ifjúmunkás hasábjairól a korabeli sajtóigazgatóság (értsd: cenzúra), később viszont úgy tűnt, hogy a kötet darabjai között nem kelti föl a hivatalos éberséget. Ezért aztán, amikor az évekig elhúzódó antológia-szerkesztés a vége felé közeledett, s a megjelenése már csak hetek kérdése volt, Lázár László az Ifjúmunkás művelődési rovatának vezetőjeként „előzetes” közreadását javasolta a könyvből; választása nyilván az inkriminált költeményre esett, amit az alábbi, előzetes magyarázattal „fejelt” meg: „Majdnem egy éves várakozás után (eredetileg 1966 augusztusára ígérte a kiadó) végre valóban megjelenés előtt áll a Vitorla-ének, a fiatal költők antológiája. Ebből az alkalomból közöljük a kötet egyik legszebb, legérettebb versét, Farkas Árpád Cipőfűzőárusát, amelyet a fiatal költő 1963-ban írt.” (Ifjúmunkás, 1967. május 25.) Csakhogy a cenzúra, emlékezvén még a korábbi incidensre, némi akadékoskodás után adott csak zöld utat az előzetesnek (s vele a versnek), ám saját vezetősége felé híven jelezte az esetet. Emiatt majdhogynem meghiúsult a már kész antológia további útja a megjelenés felé. A bonyolult afférban végül is az lehetett a mindent eldöntő szempont, hogy mivel a vers egyszer már megjelenhetett a lap hasábjain, maradjon hát benne a könyvben is…
A magnóval rögzített vitaanyag lejegyzése, szerkesztése, majd felsőbb jóváhagyatása ugyancsak nem volt kimondott diadalmenet; nem csoda, ha az akkori felszólalók helyenként nehezen ismernének saját szavaikra, néznének szembe a kénytelen-kelletlen nyakatekert ezópuszi fogalmazásmóddal. A gondolat-gátak zsilipeinek felhúzása csak fokozatosan ment végbe a romániai szellemi életben, a vita pedig inkább csak halvány, ám jellegzetes előszele lehetett egy olyan politikai-társadalmi-szellemi olvadást kiváltó korszaknak, amely igazán érezhetően 1968 első felében fogta át Romániát.
Mindaz, ami a vitában elhangzott vagy akár kimondatlanul is benne feszült, ha nem is közvetlenül, de ott rejlik magában az antológiában is. A romániai magyar könyvkiadás ugyanis nem csupán gesztust tett a romániai magyar költészet utánpótlása felé, hanem az írói érvényesülés megkövesedett eszmei gátjait megbontva vállalt felelős kezességet huszonnyolc, az irodalmi alkotó munka különböző állomásaihoz érkezett szerzőért. Magára vette ama csoportos kísérletnek az ódiumát, aminek addig alig-alig volt előzménye a háború utáni Erdélyben – s ami volt is (itt az 1950-ben megjelent egyetlen precedensre, a Gaál Gábor előszavazta Ötven vers című antológiára gondolok, amelyben Bárdos B. Artur, Hajdu Zoltán, Márki Zoltán, Majtényi Erik és Szász János mutatkoztak be fiatal romániai költők gyanánt), az is inkább demonstratív szempontokat követett –; olyan fiatal költőavatást szentesített, aminek a garanciái – számos kiugró, jól felismerhető, számbelileg sem csekély tehetség jelenléte dacára – erőteljesen vitatottak, olykor egyenesen kétségesek.
Köszönhető ez talán annak is, hogy az 1950-es csoportos „költőavatástól” 17 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a csoportos költői startra újra reális esély nyíljon tájainkon; a fiatal tehetségek, szárnypróbálgatók ezalatt jócskán feltorlódtak, mint manapság a vámsorompónál veszteglő gépkocsik, át- és bejutásra várva…
A Vitorla-ének megjelenése, a benne jelentkező huszonnyolc szerző nyilvános bemutatkozásán túl, mindenek előtt a felmutatás, az útnak eresztés bátorságát dicséri, s annak a vállalásnak emlékezésre méltó pillanata, melyben talán nem annyira a költők, inkább az őket nyilvánosság elé bocsátó szerkesztők játszották a kulcsszerepet.
(Mindezt nem úgy kell érteni, mintha az antológia költői nélkül létrejöhetett volna bármilyen említésre méltó eredmény. De aki verset ír, s aki a költészetnek tényleges elkötelezettje, az a jég hátán is megél – akkor is ír, ha ideig-óráig hét lakattal zárva előtte a pálya. Meg lehet nehezíteni, mostohává lehet tenni az írói tevékenység körülményeit, de a tollakba sose fagy be a tinta, az irodalom olyan, mint a természet – a legsivárabb körülmények között is megkeresi magának a nyilvánossághoz vezető járatokat.)
A 28 szerző nevén végigtekintve immár 8 keresztet tehetünk ki gondolatban. Az ötven esztendeje csapatosan bemutatkozott társaság mind földrajzilag, mind tevékenységük területét illetően is szétszéledt, s többé-kevésbé földi pályájának betetőzéséhez ért. Nagyrészt választ kaphattak azok a kérdések és kételyek, melyek a Vitorla-ének megjelenésével a szerzőkkel kapcsolatban általában és külön-külön is megfogalmazódtak.
Az irodalmi-szellemi értékekkel kapcsolatos kérdőjeleket ugyanis csak az idő, s az idővonalon létrehozott művek oldhatják föl ilyen vagy olyan módon.
A Vitorla-ének irodalomtörténeti jelentőségéhez, legalábbis az erdélyi irodalom viszonylatában, nem férhet kétség. Tetszik-nem tetszik, róla szólva, hamisítatlan irodalmi forrásvidéken járunk (egyféleképpen belőle táplálkozott aztán évtizedeken át a pályakezdő írók Forrás-sorozata), ahonnan meghatározó erek (is) vezetnek az egyetemes magyar irodalom áramába. Úgy, ahogy azt a könyv atyja, Lászlóffy Aladár valamikor megálmodta.

2017 februárjában

Cseke Gábor: Útféli pózák*

Az alábbi versösszeállitás egy Kriterion-antológiához készült, amelyet Mirk László felkérésére gyűjtöttem össze korábbi munkáimból; az antológia témája a moldvai magyarok. Nem tudom, lesz-e a kötetből valami, minden eshetőségre az összeállitást itt elmentem.

Fotó Ádám Gyula

A pózáló ember megáll az út szélén. Nyakában lóg a masina. Néz jobbra, néz balra: hogy s mint?
Arra jön egy szekér. Két flegma tehén imbolyog előtte.
Elől, ostorral, az aprónép. Mögöttük, jól megkapaszkodva, a felnőttek.
A pózáló ember köszön, a szekéren ülők úgyszintén.
„Lepózálhatom, ahogy itt mennek?”
„Hát...”
Az útféli póza elkészült, a fogat elporoszkált s utasai azóta réges-régen célba értek.



Fényszüret

Párával, füsttel, fénnyel özönlő őszben szinte-szinte maguktól tisztulnak a kádak. Szállást csinálnak a szőlőfürtben duzzadó reményeknek. Semmi képzelgés: átlátni rajtuk!
Készülő varázslat, mi betölti a völgyet, s lehúzza a gyümölcsfaágat.
A szállongó homályban mindennek fénye támad.
A tekintet a tátongó árnyék mélyére hatol...

Az óra körbejár

Alig hogy felcseperedett és amolyan eladó lány lett, már következett is a lakodalom, majd az áldott állapot, a szülés, végül a keresztelő. De az idő nem áll meg: a lányát révbe juttató anya megunta földi létét. Az éppen csak anyává lett lánya, gyászba öltözve most maga is gyermekszívvel kuporog: anyját siratná, tiszta szívvel, de mert saját gyermekét tartja a kezében, bánatát visszanyelve fásultan csitítja. Aki jobbra-balra forgatja kíváncsi szemét, és mindebből még nem ért semmit.
Ahogyan nem értenek semmit, de már riadtan húzzák meg magukat a ház földjére telepedett pipék. Meg a kotló. De a macska már talán...
Mi azért tudjuk, hogy az óra körbejár. Csak a szerepek cserélődnek, s a szereplők váltják egymást...

Nájlontor

A halottat elbúcsúztatták. Annak rendje-módja szerint eltemették. Most meg szigorú rendben a hosszú asztalokhoz ültek, s a hagyománynak megfelelően elfogyasztják a csángó galuskát.
Változnak az idők, recseg-ropog a hagyomány állványa is: a hosszú asztalra, ó jaj, itt is, ott is nájlon abroszt terítettek, mindenféle gyári dísszel kicicomázva, s rajta az étel is rikító színű nájlonedényekben kínáltatja magát.
A toros asztalt körbeülők öltözékén is meglátszik: bomlóban a közösség. Már nem szorít senkit a szokás, csak aki továbbra is aláveti magát neki. De a gyász, a tor még egybeterel: a hosszú asztalnál, szűken ugyan, mindenkinek egyforma helye van.

Sárig virág lámpái

Mondják, augusztusi Mária-napkor a somoskai emberek csokor virágokat visznek magukkal a templomba szentelni, amit előtte való napon szedtek erdőn-mezőn, merthogy mindegyik virág jó valamire.
Jó lenne ezért aztán minden virágot ismerni s mindenikről mondani valamit: egy-egy történetet, vagy azt, hogy mire jó, miféle bajra használják. Szükség esetén pedig csak veszik elő, mert kéznél van.
Jó lenne efféle mindentudónak lenni, akár egy temetőben is, ahol még a korhadó fa és a sok jó virágok árnyékában, természetközelben nyugszanak az ősök. Ahol a sárig virág vidám lámpája világít itt is, ott is, a sírok közt s megannyi asszonyi kézben.

Fatemplom szellemei

A kis, temetői fatemplomban nagy emberek szolgáltak, tartották csángó falustársaikban a hitet s a hovátartozás megannyi szikráját. Tárgyi és szellemi emlékük, örökségük megüli a puritán környezetet, beburkolja a templom gerendái alatt kóválygó temetői csendet.
Kántortanító dinasztiák egész sorát képzeli maga mellé a padra emlékük, hagyatékuk mai őre, gondnoka. Elvégre innen szálltak alá a földbe, végső megbékéléssel az eltávozottak.
A hajdani bibliamagyarázatok, kántorénekek, a rájuk adott lányhangú válaszok, testamentumok latin formulái, relikviák, öltözékek, keresztek, szent könyvek szellemteste elvegyül a temetőből érkező hűvös nyirkossággal. Ebből lesz a derengő pára és az olykor csúnyán hasogató derékfájás is.

Mákbuba

Kéken iramló kattogó sebesség
Füttyökbe szédült árva viadukt
Ablakot vág a táj felé a rozsda
Az élet mint egy gyertya elaludt

Ritkás fogán át üzen a gereblye
Kaszafenéstől peng a délelőtt
A vízimalom elnyűtten fecsegne
Csűr oldalán a roham rég elült

Gallyak tövén táncol a fejszeél
Maganövesztő fán míg duzzad a göcsört
Anyaországot idéző szekér
Csurgóra jár mint lábrakelt idő

Boglya ölében béke tenyerén
Csapzott hajú verejtékes napok
A havas távol mégis oly közelben
Visszaszálló tűnt évek dallamok

Lengő füstök párák töprengenek
A hegy fölött hol a hűség lova
Fához kötve bóklászik úgy legel
Vonat kúszik a völgy mélyén tova

Mely csupa ránc s rajtuk a bánat
Gyalogösvényen oda­vissza jár
Nézem amint egy jó botot szorongat
Elvánszorog az őszi délután

Kézimunkába temetkezve némán
Anyóka néz hályogos fél szeme
Olykor egy vézna mákbubára téved
– egy csökött álom zörgő szelleme.

* Moldvai magyarok közt a fényképre mondják ezt csángó nyelvjárásban
(A KÉP-telen szövegek, illetve a Csöndfűrész zenéje című ciklusokból. Összegyűjtött versek, Magyar Elektronikus Könyvtár)

A Siralom Völgyébe, előre!

Zsehránszky István, olvasván második háborús antológiámat is, az alábbi jegyzetet olvasta be november 18-án a bukaresti rádió magyar adásába:

Cseke Gábor számítógépes könyvében azt vizsgálja, hogy milyenné válik az ember a háborúban. A könyv címe: HOVÁ TŰNT A KATONATISZT; az alcíme pedig: „avagy a nagy háború apró csodái” – mondanunk sem kell, hogy ez sokkal érdekesebb. Akár főcím is lehetne. Sőt, az kellene hogy legyen! Mert a könyvben idézett dokumentumok: naplórészletek, emlékiratok, valomások tanúsága szerint a háború sokszor olyan helyzeteket teremt, amikor embernek kell lennünk – amikor rádöbbenünk, hogy végül is emberek vagyunk. De felvetődik a kérdés: miért nem jövünk rá erre békeidőben is? – akkor, amikor még elejét vehetnénk a háborúnak. A sok fölösleges és teljesen értelmetlen gyilkosságnak.  Persze, fölmerülhet az is, hogy egyáltalán van értelmes gyilkosság is? A könyv szerint hiába keresnénk ilyet...

Lefordítva a mára: értelmes dolog az, hogy a párizsi merényletsorozatra Franciaország maga is gyilkossággal válaszol: megbombázza Szíriát, pontosabban az iszlamisták szíriai állásait? Nem figyel a pápa szavára, aki a párizsi merényletek alkalmával világosan megmondta, hogy gyilkossággal nem lehet megoldani semmit. Gyilkossággal nem lehet jót tenni – hanem csak rosszat: újabb bajt hozni a fejünkre. Persze, az államfő jó francia és szocialista, aki nem hallgat egy pap szavára. Világi a javából! Vagyis abból a fajtából való, aki jobbat sem tud, minthogy nevessen mások vallási meggyőződésén. Ezt tette az a párizsi gúnylap is, amelynek aztán 12 szerkesztőjét gyilkolták meg az iszlamisták. A gúnylap szerkesztői elfelejtették, hogy Franciaországban több mint öt és félmillió állampolgár tiszteli, sőt szellemi atyjának tartja Mohammedet. Nem lehet vele gúnyolódni... még Franciaországban sem. Vagy ha igen, következik a vérontás.

És a francia vezetők is elfelejtettek valamit. Azt például, hogy nemrég még Franciaország gyarmatosítóként volt jelen Szíriában ... és Libanonban is. Amiből következik, hogy a francia katona nem kívánatos személy ott. Talán erre figyelmeztettek a mostani párizsi merényletek. De a címzettek nem értik a figyelmeztetést. Folytatódik az erőltetett menet – „a siralom völgyébe, előre!”

Zsehránszky István

Román költők a nagyvilág minden tájáról

YOSSEF ABRAHAM

Szerző magáról: „1948-ban születtem, pártaktivista családjában, Abramovici Iosif néven (a Iosif - Sztálin atyuska nyomán). Spanyol nyelvet végeztem Bukarestben. Természetesen, már nem hiszek Sztálin atyánkban, s jelenleg hithű zsidó vagyok, tartom a szombatot, kóser ételt veszek magamhoz stb. 1972-től Izraelben élek, s mindent végigcsináltam már, ahogy Eminescu írta: megjártam a börtönt és a tébolydát is. Pozitívabb dolgaim: dolgoztam számítógép programozóként és héber irodalmi tanulmányokat folytattam. Jelenleg adjunktus vagyok (számítógépes alkalmazások az irodalomban) a Bar-Ilan-i egyetemen (Ramat Gam, Izrael)”. Szokatlan, erőteljes nyelvi hatásokra épülő verseit románul írja.

13. számú motyogás*

Jösszte Ilus a peronra ott lesznek a katonák csuda bunkó figurák

Kettesével hármasával talpfát sínt cepelnek izzadnak vedelnek

Mennek jönnek a vágány közt porban degenyében fagyban napsütésben

De ha végre kimenőt kapnak egymást leverve hozzánk rohannak

14. számú motyogás

A Nadrágszíjhoz címzett bárba puccos ficsúrnépség jár ma meg csupa kicsípett dáma

Sör bor gin konyak bőven folyik s mindezt kávéval öntözik

Csak egy éhenkórász ül magában s zabál mint egy állat

A vastag füstben ráadásul kiabálnak

16. számú motyogás és az utolsó

Én is jártam a városban amely hat agyagdombon áll

Ott folyik egy folyócska amely egy másikba ömlik és a Prutig meg sem áll

Vadmacska nevét adtátok neki úgy mulattatok

Váljék egészségetekre csak nevessetek mert én szörnyen zokogtam

* Részletek a Motyogások (Bolboroseli) című ciklusból

VICTOR TELEUCĂ

Született 1943-ban. Moldáviai költő, a Román Írószövetség tagja. Verse a romániai irodalmi sajtóban jelent meg, 1989 előtt.

Havat árulnak az utcán

Az utcán végig sor kígyózik, dagad:

Felnőtt, gyerek, vén – asszonyok –,

Mögéjük ím besorolok,

Mit adnak itt, kérdem, s azt mondják, hogy – havat!

És jönnek egyre, érdeklődnek sorra,

Beállnak közénk, gondba merülten,

Nagy tervek szövődnek nekihevülten,

Majd felocsúdva újra megkérdik, a válasz és a hang

Ugyanaz:

– Havat!

– Tréfálni tetszik?

– Mondottam: havat!

– De mekkora a porció? És mondja csak, miféle hó?

Német, japán, vagy itthoni gyártmány?

És milyen színű, netán fehér?

– Nem, csupa kék s az égig ér.

Zavartan állunk s beledöbbenünk:

– Istennek hála, havat adnak nekünk!

Valamikor hóország voltunk, hó volt a mindenünk,

Mi történhetett, hogy nyoma veszett?

– Talán eladták.

– No de mind?

– Az istenért, mely ország ne vette volna meg?

S bizonyítékul, hogy a havat nem a farkas

Ette meg, elered a hó,

Dagad a sor, a sok kíváncsiskodó

Lábujjhegyre áll, látni szeretne.

– Mit adnak itten, jóurak?

– Ugyan mit? Hát egy kis havat...

És szelíden pilinkél, és senki se tágít,

A hónaljak alatt egy-egy pakk hó világít,

És bár sorban állnak, azért másodjára

Is beáll mindenki, hogy sorát

Újra kivárja.

Dagad a sor, és csak úgy havazik, özönnel,

Valami elromlott odafent, kegyetlenül ömlik

S a hulló hótól a sor betemetődik.

Immár nem látni, de hallani még,

Jön egy-egy fickó, kíváncsi lény,

Érdekli, mit adnak itt, és mereszti a szemét

A hófüggönyön túlra, válaszra várva:

– Hál'istennek, hogy van havunk...

Mesésen ontja ránk a semmi zsákja...

ŞTEFAN BASTOVOI

Született 1976-ban, Kisinyovban (Moldova Köztársaság). Az Octav Băncilă művészeti középiskola utolsó évében kórházba utalják, ahol megírja első, nagy figyelmet keltő versciklusát (Un Diazepam pentru Dumnezeu - Egy nyugtató az Istennek). 1996-1998 között a temesvári egyetemen filozófiát hallgat, majd félbehagyja tanulmányait. Jelenleg Savatie testvér néven egy moldáviai kolostorban él.

Az orosz csaj

Szemei csalfák

mint Oroszhon régi térképe.

Köröskörül erdők

nőnek, Szibéria zöldell,

középen szarvasok iramlanak

és a mókusok és valamennyi

barna vadállat.

Amikor meglepődik

és amikor szeret

oly magasba ívelnek szemei

hogy maga Nagy Péter

is meghajlás nélkül bevonulhat rajtuk.

Mikor gondba esik

a hűvös erdőkből előjönnek a teherautók

és a vöröslő hóra kirakják a deportáltakat.

Köröskörül erdők magaslanak

és fagyos Szibéria

középen nyargalnak a szarvasok és valamennyi barna vadállat

és a mókusok a tüzet ülik körül.

MARIA POPESCU-BUTUCEA

Verset, prózát, tudományos-fantasztikus irodalmat művel, civilben tudományos munkát végez. Írásai az Observatorul militar, Observator cultural, Apolodor, Paradigma XXI, Visul, Almanah s.f. Helion, 2008. c. lapokban és kiadványokban, a www.liternet.ro, www.sferaonline.ro elektronikus kiadványokban jelennek meg. Tagja a Quebecben élő román írók egyesületének is.

A függőágy

Ó, szerelem

Te világot nyitó!

Egyik szemeddel megtámasztod magad,

Kiszaggatod a körmöd, a hajad

Egy rend bőrt is lenyúzol,

Majd meghinted sóval és borssal

Lemosod magad a vízsugárral

Másik szemed is tágra nyitod

Tengernyit hörpintesz

És várakozni kezdesz.

Függőágyat is kifeszíthetsz

A gondolat és a világ között.

ALEXANDRU DOHI

Született 1955-ben, Máramarosszigeten. „Tízéves vagyok, amikor meghalt apám – egyszerű jelenlétével megértettem őt. Hiánya miatt kezdtem el írni, lehetséges, hogy a szó a hiányból terem. Anyám szófogadó és istenhívő, egy szeszgyárban dolgozott, kis pénzéből a kolozsvári Képzőművészeti Líceumba járatott. 1974-ben érettségiztem, aztán a Duna-deltában halászként dolgoztam, a katonaéveimet a brassói tűzoltóknál töltöttem. Aztán voltam kirakatrendező, szobafestő, kőműves, kőfaragó, tejkihordó, erdei gyümölcsszedő, sorsjegyárus, sírásó, tisztviselő a temetkezési vállalatnál, postás, rajztanár, csempekályhás, földtani kutató, közfürdő-főnök. 1979-ben megnősültem, három gyerekünk van... 1986-ban Svédországba szöktem. Itt, röviden felsorolva, üzleti kifutóként, pincérként, nevelőként, kertészként szamaritánus gondozóként dolgoztam. 1977-ben közöltem először... „ – írja magáról az Ághegyen c. svéd–magyar internetes folyóiratban.

Tulajdonképpen

Az ifjú Ianuşnak

Tulajdonképpen én normális vagyok

Tulajdonképpen nem hallok hangokat egyet se

de apám halálával

igen érzékeny és óvatos lettem

mindabban ami nem látható

tulajdonképpen én nem leszek szerelmes senkibe

de már az elemiben rájöttem

hogy fiúkba lányokba is belezúgok

és nem csak egyikbe vagy a másikba, hanem külön-külön mindegyikbe

valamennyi tanárba de még a takarítónőbe

sőt a kapusba is és az összes idegenbe az utcán

fájt hogy ekkora érzelmi hullámzás tört rám

ezért mindent felülmúló képzelőerőm támadt

képes voltam bármit elképzelni

mit mások éreztek és hittek és főleg hogyan éreztek

megannyi más csodás vagy pokoli helyzetet

vénséges ifjúságomból is emlékszem

egy járókelő szomorú képére

úgy meghatódtam hogy egy kapualj alá rejtőztem

elzokogni magam ahogy mások vizelni szoktak

vagy mikor a fogam fájt elképzeltem

mit érezhet az aki a fogfájást élvezi

alig vártam hogy újra sajogni kezdjen

így hát természetes hogy nem írok verset

és szeretem ha a térdemet csodálják

ma már csak a költői géniuszt imádom

NICOLAE ESINENCU

Született 1940-ben, Chiţcani/Teleneşti-ben; költő, számos filmforgatókönyv írója. 1971-1973 között a moszkvai Makszim Gorkij Irodalmi Főiskola hallgatója. Prózaíróként is jelentős.

Emigránsok

Találkoztam emigránsokkal

A világ minden sarkából.

Hogy vannak, kérdeztem.

Éjszaka, felelték,

Nyomulunk a Hon felé.

És nappal mit csinálnak,

Kérdeztem tőlük.

Várunk, felelték

Míg leszáll az éj.

És ismét nyomulunk

A Hon felé.

És meddig jutottak?

A Hon felé nyomulunk.

ANDREI FISCHOF

Született 1940-ben, Tordán. A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem kísérleti fizika szakán diplomázik. 1976-tól Izraelben él. Az 1970-es évek elején a marosvásárhelyi Vatra és más folyóiratok munkatársa. Héber nyelven is ír. Jelentősek tolmácsolásai a magyar irodalomról, román nyelvre.

Tél Haifában

Pergő eső harap

vadul

a földbe

Mint egy fáradhatatlan eskü

amivel a víz

megáldott

az eső a Carmel roppant kebleit

mossa

A házakból az álom szembeszáll az árral

mely vergődik egyre

majd

kétségbeesetten megtörik rajta

Lényünk velejéig minden oly

nyirkos

Mintha nyár sosem lett volna

TEODORA GĂLĂŢEAN

Született 1978-ban. (Valódi neve: Totorean Teodora.) Kolozsvári költő, képzőművész, a kolozsvári egyetemen román néprajz és antropológia szakot végzett. Éveket töltött Angliában helyettesítő tanárként.

November elsején Romániába vágyom

November elsején Romániába vágyom

bár sosem volt halottam kiért a temetőbe mennék

sírokat tisztítani meg a földi szennytől

gyertyát gyújtani, virágot ültetni

nagyokat hallgatni az ősök nyugalmáért.

E napból leginkább a tél bomló

illata tetszett

mely észrevétlenül megülte a várost

mint egy ragacsos takaró,

a nyüzsgés a trolin, az utcán,

az emberek szatyraiba gyömöszölt krizantémok.

De még jobban tetszett

ha Adinával nagyanyja sírjához mehettem

mindannyiszor szomorúan, magunkra hagyva

mert az ő nagyapja nem akarta hogy neve

egy sírkeresztre kerüljön

VASILE ROMANCIUC

Született 1947-ben, Bădragii Noi községben (Moldova Köztársaság). A moldáviai állami tudományegyetemet 1972-ben végezte. Költői bemutatkozására 1974-ben került sor, Genealogie (Családfa) c. kötetével. Számos irodalmi díjat kapott. Műfordítói munkája is figyelemre méltó.

Ólomkatonácskák

Az Idő nem öregszik,

dehogy öregszik.

Hiába rajzolsz ráncokat

láthatatlan orcájára.

Az idő, a makrancos gyerek

Mi – az ő ólomkatonái.

ALEXANDRU LUNGU

Született 1924-ben (Cetatea Albă), meghalt 2008 (Bonn). Orvosit végzett 1949-ben Bukarestben, a bioritmusok kutatója volt. 1989-ben disszidált. Kritikusai szerint az utolsó román avantgárd költő.

Madárvonat

Jöjjön már boruljon ránk

még inkább

vonjon be ereszkedjék le

az este

a mindent eldöntő idő

csöndesen haldokló fénye

mikor a csillagok még

ismeretlenül röppennek fel a kutakból

felsértve a dolgok láthatatlan arcát

sóhajtás

suhan tán egy bágyadt angyal

vagy a lég az mely öröm-

könnyeket zokog

szinte érezni

a megbillent földet amint a lélekbe

hatol

akár egy sanda árny pengéje

vagy egy titokrög

csuszamlása

a melankólia kérlelhetetlen lejtőzetén.

Még túlságosan éles

a hazugságok tükre

hogy este lehessen

annál jobban

szomjazom a távolban elnézni

miként bújnak elő a semmiből

az alkony menta szagú alakjai

s hogyan falják föl

egyik a másikának

hűvösen illó testét

míg valahol messze egy vonat

kúszik

a láthatáron túl

vég nélküli útján

fáradt madarakkal

arcuk meglepően emberi

asszonymadarak férfimadarak

szunyókálnak

a vonat egyhangú ringásától

fel nem adva a személytelen feszültséget

az álombeli rettegés páráját

amely mindig belengi

az utazások fordulatait

Oly különös és roppant kellemes

az esti haldoklások meghitt

idején

gondolatban kiejteni

egy szót

bármelyik egyszerű szót

a maga tökéletes magvasságában

lehántva róla a századok

által rendre rázúdított fojtogató történelmi

hitegetést

már-már ijesztő

hogy az elcsigázott madarak

nők férfiak

véget nem érő utazásukon

jól hallanak engem

és tisztán megértik

hangtalanul

kiejtett szavaim

mikor

a csillagok felröppennek a kutakból

felsértve a dolgok láthatatlan arcát

akkor is ha én örökké

már-már mozdulatlanul

itt

fogok állni

az esti

zokogásokba fúló légben

és soha sem feledem

hogy máig sem adatott

meg nekem meglátni

az elhaladó vonatot

valahol

nagyon távol túl a láthatáron

Jöjjön már boruljon ránk

hamarább

az este

biztos vagyok hogy a fáradt madarak

most is

véget nem érő utazásukon

asszonymadarak férfimadarak

meghallanak

megértik gondolatban kiejtett

szavaimat

és válaszuk az a

lélekben megdőlt árnyék

és hallgatag titokgöröngy

csuszamlása lesz

a melankólia kérlelhetetlen lejtőzetén.

ANDREI MOCUȚA

Született 1985-ben. Egyetemi hallgató a Temesvári Tudományegyetem Bölcsészkarán. Az ARCA irodalmi csoportosulás tagja. 2002-ben jelentek meg első versei a Semne (Jelek) című folyóiratban. Azóta számos kötete jelent meg, számos irodalmi verseny és díj tulajdonosa.

A Dos Palillos lebuj

Ez nem egy vers

egész egyszerűen

értesítés a Dos Palillos

lebuj bejáratánál

Carrar d'Elisabets

utca

9 szám:

Ha prostituált vagy,

kérünk nem belépni

a vendénglőkbe.

Ha nem vagy biztos benne,

hogy prostituált vagy,

fordulj az ajtónállóhoz,

ő majd eligazít.

Barcelona, 2014. június 1.

Salvador Dalí bikasereglete

Salvador Dalí szeret

tréfát űzni

három

bikájával.

Közülük az egyik

háta annyira hajlott,

hogy elnevezte

Croissant-nak.

A másiknak szarvához

kötötte saját hosszú bajszát

s úgy meglovagolta

hogy aranyedre bánta.

Az utolsó bikának

nincsen füle mivel

fogadásból

leharapta.

- Olyan részeg vagyok,

hogy akár egy bika fülét is

leharapnám!

- Nem hiszünk neked, nem hiszünk,

Salvador Dalí!

DAN CULCER

Odüsszeusz Kávéház

Matei Vișniec mondta nekem, az Odüsszeusz kávéház teraszán,

Tévelygő, mit akarsz, miért sírsz, miért üvöltesz?

Idefenn, a párizsi Mouffetard utca ég felőli végén,

Tavasz van, napsütés, a kávé keserű, az ég felhőtlen.

Gondolj csak, öregem, mindazokra, akik tűző naptól, sorsüldözötten

Szívesen ülnének itt napsütötten

A sors kényétől simogatva, mellettünk, a teraszon

Velünk együtt még ha szemünk kisírt is s úgy

Nézzük könnyeken át a napot, a felejtés zöld napját

Itt, velünk az Odüsszeusz kávézó teraszán, élők az élőkkel,

A felső részén, a legfelsőbb részén

az „utcának, amely az égbe visz”.

1988/2014 június

Válogatta és fordította: Cseke Gábor