2019. november 30., szombat

Vakrandi, ötödször

Szorongó kérdés: nem fogunk vajon túl lassan haladni? El tudunk-e idejében menekülni a könyvben ránk zúduló terror elől? Tegyünk úgy, mint Silbermann. Talán megússzuk…

A lépcsőházban szembetalálja magát egy cigarettázó alakkal, akit képtelen kikerülni. Ráadásul az megkérdi: sok zsidó él e házban? 
Silbermann védekezik: honnan is tudná? Hiszen ő csak egy látogató. Ezzel odalép hozzá, tüzet kér (és kap), majd Heil Hitler köszönéssel tovább jut.  A következő őrszemmel már  ő az, aki fölényeskedik, s számonkéri az ácsorgótól: - Mire vár maga itt, hallja?
A megszólított meghunyászkodva magyarázza: csak egy kis zsidóheccről van szó…
Ilyen körülmények között Silbermann nyugodtan távozhat. De hová? És hogyan tovább?

„Furcsa, gondolta az úttesten átkelve, mert úgy találta, hogy az utca másik oldala biztonságosabb. Tíz perccel ezelőtt még a házam, a vagyonom egy része forgott kockán. Most meg már a bőröm. Milyen gyorsan is megy ez. Hadat üzentek ellenem, személyesen énellenem. Ez az. Az előbb véglegesen és ténylegesen hadat üzentek, és most egyedül maradtam - az ellenség földjén.”

Úgy véli, hivatalosan föléje helyezett árja társa, akit a játékszenvedély tart hatalmában, az egyedüli, aki segíthet rajta – méghozzá pénzzel. Az ő pénzével. Ha még nem játszotta el. 

„De pénzre szükség van, a pénz életet jelent, különösen háború idején. Egy zsidó pénz nélkül Németországban olyan, mint egy ketrecbe zárt vad eleség nélkül, kész kilátástalanság.”

Hazatelefonál, hogy megtudja: mi történt a továbbiakban? A cselédlány sírva veszi föl a kagylót. Hasonló hangulatban válaszol a húga is, amikor hozzájuk telefonál: sógorát elvitték, aki ráadásul még beteg is. Most Silbermann az, aki vigasztal: - Biztosan szabadon fogják engedni!
Mit is tehetne egyebet? Hiszen ő is menekül… Attól is tart, hogy lehallgatják. Számolgatja a pénzét: 180 márka. „Ezzel el tudná hagyni az országot – ha tehetné. De akkor sem tenné meg, gondolta. Meg akarta menteni a vagyonát. Ilyen hamar nem hagyja, hogy levadásszák.”
Útközben vásárol újságban olvassa: Gyilkosság Párizsban.” „A zsidók hadat üzennek a német népnek.”


Amiről az újságok is írtak: Párizsban egy családja sorsa miatt kétségbeesett zsidó fiatalember, Herschel Grynszpant halálosan megsebesített egy német diplomatát. Az AFP felvételén francia rendőrök viszik el a merénylőt
„Hogy háború van, azzal tisztában vagyok, gondolta. De hogy én üzentem volna hadat, arról most hallok először. Micsoda rossz vicc ez? A pénzes postás megtámadta és súlyosan megsebesítette a rablókat… Szóval egy tizenhét éves fiú, ahelyett hogy öngyilkos lett volna, rálőtt azokra, akik ezt tanácsolták neki. És ezzel ő, ezzel mi valamennyien támadást intéztünk a Német Birodalom ellen.”

A külvárosba siet, egy szállodába, ahol korábban  gyakran megszállt. Furcsa fogadtatásban van része: az üzletet vezető asszony már-már könyörgött, hogy távozzék. „- Herr Silbermann - mondta Rose halkan és udvariasan, ahogyan azt tőle, a szállodaszakmában megöregedett embertől minden élethelyzetben el lehetett várni: - Rendkívül kellemetlen ez nekem. Ön régi, kedves vendégünk. De... Ugye érti? Nem én tehetek róla, bizonyára nem fog így maradni, de...
- Mégis mi történt? - kérdezte Silbermann, aki nagyon is jól tudta, mire akad kilyukadni Rose, csak nem állt szándékában megkímélni, el akarta érni, hogy nyíltan vallja be azt, ami az ő szemében jellemtelenségnek számított. És a másik zavara szinte már jólesett neki, legalábbis segített elfeledtetni a sajátját.
- Szóval ki akar dobni? - kérdezte meg végre az üzletvezetőtől szárazon, miközben tekintetét rászegezte.
- Kérem, ne így fogja föl - könyörgött Herr Rose, aki csak nagy nehezen tudott megfelelni a helyzet kívánalmának, mármint hogy megsértsen egy tiszteletben álló és abszolút fizetőképes vendéget. - Mindig nagyon boldogok voltunk - folytatta sietve -, hogy oly sokszor vendégeskedett minálunk, és ha most meg kell kérnünk, akkor nagyon az akaratunk ellenére tesszük, azt remélve...”

Silbermann távozik. Talál egy kis hotelt, ahol a kapust egy beugró pincér helyettesíti éppen. Aki nem tud a rendelkezésekről. És szobát ad a menekülőnek. De azért érdeklődik a városban uralkodó „rumli” felől.

Silbermann csodálkozik: miből gondolja a rumlit?

„- Csak mert annyi zsidó szállt meg nálunk. Azt se tudom, nem okozunk-e magunknak ezzel gondot.
- Úgy? - dörmögte Silbermann. - Miért tennék? Jelent meg valami rendelet, ami megtiltja, hogy zsidóknak szállást adjanak?
- Épp ez az, hogy nem tudom - válaszolta a pincér. - Nekem egyébként édes mindegy. Tessék.
...A pincér megjegyzése meglehetősen nyugtalanította és gyanakvóvá tette. Túl sok megfontolásra adott okot. Végül mégis kivette a szobát, mert arra gondolt, hogy a többi szállodában sem lenne kisebb veszélynek kitéve.
A pincérrel újra lement a liften, és az, ahogyan tartott is tőle, elébe tette a bejelentőt.
- Jó, jó - horkant föl udvariatlanul, mint akinek sok a dolga. - Majd később... Mi is volt a szoba száma?”

A biztonság kedvéért elhagyja a szállodát. A bejáratnál üzleti barátjába ütközik: Fritz Steinba, aki így örvendezik: 
- Hála istennek, Silbermann. Az első ember, akivel találkozom. Hamar megtudják, hogy ugyanabban a hajóban eveznek: mindkettőjükre vadásznak. És kezdetét veszi egy hosszú, gyötrő éjszaka, amelynek során megtudja: a szállodaportást azért kellett helyettesíteni, mert letartóztatták. Mikor ezen meglepődik, megkapja a magyarázatot:

„De hát zsidó volt..." Milyen magától értetődően elég volt a pincérnek ez a magyarázat. Úgy látszik, a véleménye szerint a zsidók letartóztatása éppoly természetesen a dolgok rendjéhez tartozik, mint például az, hogy borravalót kap a vendégektől. Letartóztattak egy zsidót, hisz zsidó volt. Kell ennél több magyarázat? A pincér szerint, úgy látszik, nem.
Itt én nem maradok, határozta el Silbermann, és fölugrott, körülnézett a tágas szobában. Kizárt dolog, hogy itt aludni tudnék. Lehet, hogy éjjel kirángatnak az ágyból, és ha zajt csapnak közben, az álmukból felvert szállodavendégek kinyitják majd az ajtójukat, és megkérdezik a szobalányt, mi történt, aki majd azt feleli nekik: „A, semmi. Csak letartóztattak egy zsidót. Ez minden." És lehet, hogy a vendégek meg ezt fogják válaszolni erre: „Vagy úgy... Na de mért kell közben ekkora lármát csapni?"

Stein és Silbermann párbeszéde sok tekintetben eligazító a számunkra. Mindketten üldözött németországi zsidó kereskedők, életük értelme az üzlet, a biznisz, nyilván, hogy társalgásuk, vitájuk is e körül forog.
Zsidók ugyan, de más-más módon reagálnak ugyanarra a valóságra. 
Stein fatalista, jelszava: ahogy lesz, úgy lesz, elvégre minden szerencse kérdése. Irigyli Silbermannt a „nem zsidós”, kevésbé feltűnő kinézetéért, s meggyőződése, hogy őrajta senki nem segíthet.
„Valami üzlet után kell néznem, ez az egyetlen lehetőség. Egy gazdag zsidó még mindig többet ér, mint egy szegény…” Stein a maga módján jóérzésű: nem kíván a társa nyakán kolonc lenni, útjaik természetesen elválnak. Stein marad, szembenéz a várható terrorral, Silbermann menekül előle, más hotelt keresve. 
Az Utazó számára  elkezdődik egy véget nem érőnek tűnő, (ön)kínzó Utazás…

Következik: Vakrandi, hatodszor 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése