Vakrandi, hatodszor

Emberünk a hotelből meg sem állt a berlini Banhof Zoo pályaudvarig. Újabb pénzszámlálás: már csak 98 márkája volt. Csodálkozott, milyen hamar „elolvadt” a nála lévő összeg. Hamburgig váltott jegyet, majd helyet foglalt, menetirányban, a beálló szerelvény egyik dohányzó-kupéjában. Az volt a szándéka, hogy pénzt kér üzlettársától. Hirtelen szörnyű gyanúja támadt…

„Most aztán a markában vagyok. Egy csapásra megfoszthat az egész vagyonomtól. Teljesen sosem bíztam meg benne. Lehet, hogy ő is egy olyan gazember, mint a Findler? Pedig övé a jövedelem fele, csakhogy az nem elég neki. A tőkére fáj a foga. Célozgatott már rá. Hogyan is mondta nemrég? »Alapra lenne szükségem, Ottó. Ha jól meggondolom, nincs semmi alapom.«
És a tetejében még náci is. Sosem csinált belőle titkot. Talán csak a megfelelő pillanatot várta: egy csapásra - minden. Játékos. Hogyan bízhattam meg egy játékosban? De hát csak egy játékos mer manapság még együttműködni egy zsidóval.”

A szerelvény elindult. A kupéba útitárs érkezett: arany pártjelvényes, a feleségével. Silbermann aludni próbált. Jegyellenőrzés. Utána a pártjelvényessel elegyedett szóba, az illető az iránt érdeklődött, játszanának-e egy sakkpartit? Amit a pártjelvényes elvesztett. Revansot akart, de azt is elvesztette. Mindenből három az igazság, vélte, tehát lejátszhatnak egy harmadik partit is. 

„Most józan leszek, határozta el Silbermann, veszíteni fogok. De megint nyert. Játszottak egy negyedik partit, majd egy ötödiket, és mire a vonat befutott Hamburgba, a pártjelvényes már hat játszmát veszített el. Silbermann iránti tisztelete szinte határtalanra nőtt.
- Találkoznunk kell újra - kérte Silbermannt, amikor elbúcsúztak egymástól. - Rég nem volt ilyen jó partnerem, mint ön. — Átnyújtotta a névjegykártyáját. Herrmann Turner, főmérnök...
Egy ember, gondolta boldogan Silbermann. Mindenképp ember volt, a pártjelvény dacára. Talán nem is olyan rossz minden. Az olyanok, akikkel sakkozni lehet, akik veszíteni tudnak anélkül, hogy megsértődnének, vagy gorombák lennének, aligha lehetnek rablók és gyilkosok.
Nagy erőt merített a sakkgyőzelmeiből, és amikor elhagyta a pályaudvart, már nem érezte azt, hogy menekül, hogy gyenge és magányos. Bebizonyította, hogy még képes győzni.”

Az Utazás folytatódik a harmadik fejezetben is, amelynek során megismerkedhetünk Beckerrel, az árja üzlettárssal...

Következik: Vakrandi, hetedszer 

Vakrandi, ötödször

Szorongó kérdés: nem fogunk vajon túl lassan haladni? El tudunk-e idejében menekülni a könyvben ránk zúduló terror elől? Tegyünk úgy, mint Silbermann. Talán megússzuk…

A lépcsőházban szembetalálja magát egy cigarettázó alakkal, akit képtelen kikerülni. Ráadásul az megkérdi: sok zsidó él e házban? 
Silbermann védekezik: honnan is tudná? Hiszen ő csak egy látogató. Ezzel odalép hozzá, tüzet kér (és kap), majd Heil Hitler köszönéssel tovább jut.  A következő őrszemmel már  ő az, aki fölényeskedik, s számonkéri az ácsorgótól: - Mire vár maga itt, hallja?
A megszólított meghunyászkodva magyarázza: csak egy kis zsidóheccről van szó…
Ilyen körülmények között Silbermann nyugodtan távozhat. De hová? És hogyan tovább?

„Furcsa, gondolta az úttesten átkelve, mert úgy találta, hogy az utca másik oldala biztonságosabb. Tíz perccel ezelőtt még a házam, a vagyonom egy része forgott kockán. Most meg már a bőröm. Milyen gyorsan is megy ez. Hadat üzentek ellenem, személyesen énellenem. Ez az. Az előbb véglegesen és ténylegesen hadat üzentek, és most egyedül maradtam - az ellenség földjén.”

Úgy véli, hivatalosan föléje helyezett árja társa, akit a játékszenvedély tart hatalmában, az egyedüli, aki segíthet rajta – méghozzá pénzzel. Az ő pénzével. Ha még nem játszotta el. 

„De pénzre szükség van, a pénz életet jelent, különösen háború idején. Egy zsidó pénz nélkül Németországban olyan, mint egy ketrecbe zárt vad eleség nélkül, kész kilátástalanság.”

Hazatelefonál, hogy megtudja: mi történt a továbbiakban? A cselédlány sírva veszi föl a kagylót. Hasonló hangulatban válaszol a húga is, amikor hozzájuk telefonál: sógorát elvitték, aki ráadásul még beteg is. Most Silbermann az, aki vigasztal: - Biztosan szabadon fogják engedni!
Mit is tehetne egyebet? Hiszen ő is menekül… Attól is tart, hogy lehallgatják. Számolgatja a pénzét: 180 márka. „Ezzel el tudná hagyni az országot – ha tehetné. De akkor sem tenné meg, gondolta. Meg akarta menteni a vagyonát. Ilyen hamar nem hagyja, hogy levadásszák.”
Útközben vásárol újságban olvassa: Gyilkosság Párizsban.” „A zsidók hadat üzennek a német népnek.”

Amiről az újságok is írtak: Párizsban egy családja sorsa miatt kétségbeesett zsidó fiatalember, Herschel Grynszpant halálosan megsebesített egy német diplomatát. Az AFP felvételén francia rendőrök viszik el a merénylőt

„Hogy háború van, azzal tisztában vagyok, gondolta. De hogy én üzentem volna hadat, arról most hallok először. Micsoda rossz vicc ez? A pénzes postás megtámadta és súlyosan megsebesítette a rablókat… Szóval egy tizenhét éves fiú, ahelyett hogy öngyilkos lett volna, rálőtt azokra, akik ezt tanácsolták neki. És ezzel ő, ezzel mi valamennyien támadást intéztünk a Német Birodalom ellen.”

A külvárosba siet, egy szállodába, ahol korábban  gyakran megszállt. Furcsa fogadtatásban van része: az üzletet vezető asszony már-már könyörgött, hogy távozzék. „- Herr Silbermann - mondta Rose halkan és udvariasan, ahogyan azt tőle, a szállodaszakmában megöregedett embertől minden élethelyzetben el lehetett várni: - Rendkívül kellemetlen ez nekem. Ön régi, kedves vendégünk. De... Ugye érti? Nem én tehetek róla, bizonyára nem fog így maradni, de...
- Mégis mi történt? - kérdezte Silbermann, aki nagyon is jól tudta, mire akad kilyukadni Rose, csak nem állt szándékában megkímélni, el akarta érni, hogy nyíltan vallja be azt, ami az ő szemében jellemtelenségnek számított. És a másik zavara szinte már jólesett neki, legalábbis segített elfeledtetni a sajátját.
- Szóval ki akar dobni? - kérdezte meg végre az üzletvezetőtől szárazon, miközben tekintetét rászegezte.
- Kérem, ne így fogja föl - könyörgött Herr Rose, aki csak nagy nehezen tudott megfelelni a helyzet kívánalmának, mármint hogy megsértsen egy tiszteletben álló és abszolút fizetőképes vendéget. - Mindig nagyon boldogok voltunk - folytatta sietve -, hogy oly sokszor vendégeskedett minálunk, és ha most meg kell kérnünk, akkor nagyon az akaratunk ellenére tesszük, azt remélve...”

Silbermann távozik. Talál egy kis hotelt, ahol a kapust egy beugró pincér helyettesíti éppen. Aki nem tud a rendelkezésekről. És szobát ad a menekülőnek. De azért érdeklődik a városban uralkodó „rumli” felől.

Silbermann csodálkozik: miből gondolja a rumlit?

„- Csak mert annyi zsidó szállt meg nálunk. Azt se tudom, nem okozunk-e magunknak ezzel gondot.
- Úgy? - dörmögte Silbermann. - Miért tennék? Jelent meg valami rendelet, ami megtiltja, hogy zsidóknak szállást adjanak?
- Épp ez az, hogy nem tudom - válaszolta a pincér. - Nekem egyébként édes mindegy. Tessék.
...A pincér megjegyzése meglehetősen nyugtalanította és gyanakvóvá tette. Túl sok megfontolásra adott okot. Végül mégis kivette a szobát, mert arra gondolt, hogy a többi szállodában sem lenne kisebb veszélynek kitéve.
A pincérrel újra lement a liften, és az, ahogyan tartott is tőle, elébe tette a bejelentőt.
- Jó, jó - horkant föl udvariatlanul, mint akinek sok a dolga. - Majd később... Mi is volt a szoba száma?”

A biztonság kedvéért elhagyja a szállodát. A bejáratnál üzleti barátjába ütközik: Fritz Steinba, aki így örvendezik: 
- Hála istennek, Silbermann. Az első ember, akivel találkozom. Hamar megtudják, hogy ugyanabban a hajóban eveznek: mindkettőjükre vadásznak. És kezdetét veszi egy hosszú, gyötrő éjszaka, amelynek során megtudja: a szállodaportást azért kellett helyettesíteni, mert letartóztatták. Mikor ezen meglepődik, megkapja a magyarázatot:

„De hát zsidó volt..." Milyen magától értetődően elég volt a pincérnek ez a magyarázat. Úgy látszik, a véleménye szerint a zsidók letartóztatása éppoly természetesen a dolgok rendjéhez tartozik, mint például az, hogy borravalót kap a vendégektől. Letartóztattak egy zsidót, hisz zsidó volt. Kell ennél több magyarázat? A pincér szerint, úgy látszik, nem.
Itt én nem maradok, határozta el Silbermann, és fölugrott, körülnézett a tágas szobában. Kizárt dolog, hogy itt aludni tudnék. Lehet, hogy éjjel kirángatnak az ágyból, és ha zajt csapnak közben, az álmukból felvert szállodavendégek kinyitják majd az ajtójukat, és megkérdezik a szobalányt, mi történt, aki majd azt feleli nekik: „A, semmi. Csak letartóztattak egy zsidót. Ez minden." És lehet, hogy a vendégek meg ezt fogják válaszolni erre: „Vagy úgy... Na de mért kell közben ekkora lármát csapni?"

Stein és Silbermann párbeszéde sok tekintetben eligazító a számunkra. Mindketten üldözött németországi zsidó kereskedők, életük értelme az üzlet, a biznisz, nyilván, hogy társalgásuk, vitájuk is e körül forog.
Zsidók ugyan, de más-más módon reagálnak ugyanarra a valóságra. 
Stein fatalista, jelszava: ahogy lesz, úgy lesz, elvégre minden szerencse kérdése. Irigyli Silbermannt a „nem zsidós”, kevésbé feltűnő kinézetéért, s meggyőződése, hogy őrajta senki nem segíthet.
„Valami üzlet után kell néznem, ez az egyetlen lehetőség. Egy gazdag zsidó még mindig többet ér, mint egy szegény…” Stein a maga módján jóérzésű: nem kíván a társa nyakán kolonc lenni, útjaik természetesen elválnak. Stein marad, szembenéz a várható terrorral, Silbermann menekül előle, más hotelt keresve. 
Az Utazó számára  elkezdődik egy véget nem érőnek tűnő, (ön)kínzó Utazás…

Következik: Vakrandi, hatodszor 

Vakrandi, negyedszer

A szerző portréja a harmincas évekből

Ahogy hosszas séta közben olykor megpihenne az ember (ha van hová leülnie), úgy teszem le időnként a könyvet, pihenésképpen, mert nehéz elhinnem, hogy a szerző képes volt egyszerűen regisztrálni, majd visszaadni mindazt, amit menekülése közben átélt. Mert számomra nyilvánvaló a regény önéletrajzi fogantatása, legalábbis olyan értelemben, hogy Silbermann könyvbeli utazásait maga az író is kénytelen volt megtenni, megszenvedni és sokáig menekülése egyetlen lehetséges kiútjának tartani.
Már az első fejezet végén bekövetkezik az, amitől félt: megszólal a bejárati csengő. Tehát elvégeztetett? - Őérte jöttek… Árja feleségének elvileg nem lett volna mitől tartania, de hát ki tudhatja, ezekben a zavaros időkben? A hívatlan látogató pedig fölötte türelmetlen:

„– El kell menned – suttogta izgatottan az asszony. 
– Nem, nem, nem hagyhatlak itt egyedül!
Mivel nem tudta, mihez fogjon, elindult a bejárat felé. A felesége feltartóztatta.
– Nekem nem eshet bajom, ha te elmész – bizonygatta, az ura útjába állva. – Aludjál ma éjjel szállodában. Csak gyorsan... menjél...
Silbermann elgondolkodott. Újra megszólalt a csengő, és ököllel verték az ajtót.
– Kinyitni, zsidó, kinyitni! – ordibálták többen összevissza. Silbermann álla leesett. Az ajtót bámulta mereven.
– Hozom a revolveremet — mondta alig hallhatóan. – Az elsőt, aki betör a lakásomba, agyonlövöm! Senkinek sincs joga, hogy betörjön ide.
El akart menni a felesége mellett a hálószoba felé.
– Majd meglátjuk – mondta –, majd meglátjuk! Megint dörömböltek az ajtón, és felharsant a csengő.”

A hangoskodásra megjelenik Findler, aki azt hiszi, a forró helyzetben megcsinálta a szerencséjét: sikerült olcsó lakáshoz jutnia.

„– Nnna? – kérdezte Findler, aki a lármára kijött az előszobába. – Mi van itt? Ez aztán remek. Ha itt találnak a testvérek, lelkesedésükben tán még engem is zsidónak tartanak, és kiverik a fogam.
Megsimogatta a száját.
– Nincs valami hátsó kijárat? – kérdezte azután Silbermanntól, aki megtorpant, és úgy nézett rá, mintha tanácsot és segítséget várna tőle. — Az átkozott házát meg más nyakába varrhatja, teringettét! – tette még hozzá.
– Hozom a revolveremet – válaszolta Silbermann gépiesen –, és agyonlövöm az elsőt, aki betör a lakásomba!
– Na, na — nyugtatgatta Theo Findler —, csak lassan a testtel! Menjen el inkább! Én meg majd beszélek ezekkel. Próbáljon meg kijutni a hátsó ajtón! A házat pedig megveszem tízezerért. Rendben?
– Maga... Hát jó, igen, rendben.
– Na, akkor igyekezzen! Élve van magára szükségem a közjegyzőnél.”

Silbermann egy hátsó ajtón át menekül. A lakásba zúdulókat a jó üzlettel elégedett Findler fogadja: 

„Hat-hét fiatal suhanc állt előtte. Egy pillanatra visszahőköltek a tekintélyes jelenségtől. Findler a mellényzsebébe nyúlt, hogy elővegye a párttagkönyvét.
– Minden zsidó trükközik –  szólalt meg az egyik előtte álló. –  Még hogy Silbermann és párttárs, micsoda zsidó pofátlanság!
– Nem is vagyok Silber... –  Theo Findler összecsuklott és a földre zuhant. Az egyik suhanc hasba rúgta.”

Silbermann pedig ezalatt a lépcsőházban próbálja megvívni a maga harcát a látogatók által hátrahagyott, lesben álló őrszemekkel… De ez már a második fejezet…

Következik: Vakrandi, ötödször

Vakrandi, harmadszor

Zsidó bolt, a kristályéjszaka után

Annak, aki nem vette volna még kezébe a könyvet, eligazítóul: a kis regény tizenkét fejezetre oszlik, hosszúságuk szeszélyesen változó, mindig a benne felvázolt élethelyzet és a benne feszülő párbeszédek súlyának függvényében.
Ezúttal az első fejezetet merítjük ki, mint olyant, amely beindítja a cselekmény lendkerekét, s ráhelyezi a főszereplő Otto Silbermannt arra a kényszerpályára, melyen a könyv utolsó oldaláig mozognia kénytelen. Hogy a megtett út mennyire nem az ő döntése, kiderül mindjárt az első oldalakból, amelyeken emberünk, a jómódú zsidó kereskedő egyezkedni próbál az üzletét az árjásítás során átvevő, hazárdjátékos munkatársával, hogy lehetőleg ne herdálja el a vagyonát a játékasztal mellett, merthogy minden kidobott márkáért kár…
Az ebből kiindult, barátságos köntösbe öltöztetett vitában kapja Otto az első csárdás pofont is…

„Becker széles, jóindulatú arca, ami az imént egy pillanatra indignált ráncokba rendeződött, most ismét felderült.
- Egymás előtt igazán nem kell megjátszanunk magunkat, Ottó - jelentette ki bizalmasan. - Ha veszítek, természetesen a te pénzedet veszítem el, mert hát sajátom, az nincsen - mondta kuncogva.
- Társak vagyunk - ismételte meg Silbermann nyomatékkal.
- Természetesen - felelte Becker, ismét komolyra váltva. - És akkor miért beszélsz velem úgy, mintha még mindig az alkalmazottad volnék?
- Csak nem bántottalak meg? - kérdezte Silbermann. A kissé ironikus hangnembe enyhe ijedtség vegyült.
- Ugyan, marhaság - vette hízelgősre mindjárt Becker. - Olyan régi barátok, mint mi! Három év a nyugati fronton, húsz év együttműködés és összetartás — apám, te nem tudsz megbántani engem, legfeljebb kicsit felbosszantani.
Megint átkarolta Ottó vállát.
- Ottó — jelentette ki erélyes hangon. — Az ilyen bizonytalan időkben, az ilyen zavaros világban csak egyben lehet megbízni: a barátságban, az igaz féríibarátságban! Hadd mondjam meg neked, öregem, az én szememben remek ember vagy — remek német, nem is zsidó.
- De, de, zsidó vagyok - erősködött Silbermann, aki tudta, hogy Becker inkább a velős szavak embere...”

Otto Silbermann tehát pillanatig sem tagadja meg zsidóságát. Tagadja viszont, hogy emiatt kitaszítottként kellene meghúznia magát bárki előtt. Viszont eredendően félénk ember, igyekszik kikerülni mindenfajta szembenállást, szembe feszülést. A végsőkig elmenően bízik a józan észben – a másokéban is. Hogy bármi történjék is a jövőben, észszerűtlen, emberietlen döntések teljességgel kizárva. Csakhogy történetesen a kristályéjszaka előestéjén járunk, amikor otthonukból kirángatják és elhurcolják a zsidókat. Látva az idők alakulását, Silbermann megpróbálja pénzzé tenni a lakását, hogy vagyonának legalább töredékét átmenthesse egy új életbe. Hogy hol? Azt még maga sem tudja. Egyelőre otthon van és Theo Findler árja üzletemberrel alkudozik a lakás árára. Előtte már, a lépcsőházban idős szomszédasszonyától, Frau Zänkel titkos tanácsosnétól megkapja a magáét: 

„– Hogy van? — kérdezte az asszony barátságosan.
- Alapjában véve jól. Hát a nagyságos asszony?
- Köszönöm, meglehetősen. Már ahogyan ebben a korban az ember lehet.
Búcsúzóul kezet nyújtott Silbermann-nak.
- Biztosan nehéz idők ezek önnek - tette még hozzá sajnálkozva az asszony -, szörnyű idők...
Silbermann beérte egy kis figyelmes mosollyal, egyszerre óvatossal és elmélázóval, se nem egyetértővel, se nem elutasítóval. - Sajátságos szerepet osztottak ki ránk, alapjában véve... - mondta aztán végül.
- De azért egyszersmind nagy idők is ezek — vigasztalta az asszony. - Nyilván igazságtalanul bánnak önnel, de azért magának igazságosan és megértőn kell gondolkodnia.”

A világ állását odabent, a lakásban is jellemzően osztják-szorozzák a háziak és vendégük, az árja kereskedő:

„– Nem szörnyű gaztett, amit a zsidósággal tesznek? – kérdezte Frau Silbermann,...aki még nem szokott le arról, hogy a történések mögött az erkölcsöt keresse.
- Dehogynem - felelte szárazon Findler. - Sok gonoszság történik a világon. És sok jó dolog is. Hol ezzel, hol azzal. Az egyik tüdőbajos, a másik zsidó, a legnagyobb pechje meg annak van, aki egyszerre mind a kettő. Ez már csak így van. Ha tudná, nekem hányszor volt pechem az életben! Ez ellen nincs mit tenni.
– Hogy a tapintat nem az erénye, Herr Findler - válaszolta megrökönyödve Frau Silbermann –, azt tudtam, de hogy a lelke ilyen rideg és... — a brutális szót lenyelte – ...közönyös, az azért új.
Findler szenvtelenül mosolygott. – Szeretem a nejemet és a lánykámat. Az emberiség többi részéhez üzleti kapcsolat fűz. Ez a viszonyom a környező világhoz. Nem szeretem a zsidókat, és nem gyűlölöm a zsidókat. Közömbösek nekem, és csodálom bennük a szorgos kereskedőt. Ha igazságtalanság éri őket, azt sajnálom, de nem csodálkozom rajta. Ilyen a világ. Akik épp soron vannak, vesztenek, mások meg nyernek.
– És ha, mondjuk, maga lenne zsidó?
- De nem vagyok az! Leszoktam arról, hogy olyasmin törjem a fejemet, mi lenne, ha. Nekem már az is elég, ami van.
- Hát mindig csak önmagára tud gondolni? Mások tragédiáját nem képes átérezni?
- Velem ugyan ki törődik, ha nekem van pechem? A kutya se! Theo Findlernek nincsen senkije Theo Findleren kívül. Nekik kettejüknek össze kell tartaniuk, mint a kenyérnek a héjával. Hahaha.”

És ez a kényszeredett nevetés önmagában is hátborzongatóbb, mint a legszörnyűbb fenyegetés.

Következik: Vakrandi, negyedszer

Vakrandi, másodszor

Oly vadul és kapkodva fejtettem le a könyv csomagolópapír-ruháját, akárha várva várt légyotton tépdestem volna frissen látott kedvesem köntösét. 

Látni akartam, miféle olvasmányt hozott elém a sors, szerencsés keze volt-e barátomnak (bár gyanítom, lehetősége volt előzetesen a kulisszák mögé kukkantani, s talán nem csoda, ha ilyképpen irányított szerencsében részesülhettem). 
A vakrandira szánt könyv külseje szerény volt, bár ízléses: puha kartonkötésű, fűzött, nem egészen 300 oldal, papírja enyhén sárgás árnyalatú, nyomása egyenletes, jól olvasható. Készítői nem turbózták fel esztétikailag, hogy joggal dobhassanak egyet az árfekvésen. 

A Jelenkor Kiadó munkáját tartottam a kezemben: Ulrich Alexander Boschwitz Az utazó c. regénye mosolygott rám, várakozóan.

Első, türelmetlen fellapozása után megtudtam: a németül írt könyv 1938-ban született, pár hét alatt a kristályéjszaka tragikus eseményei után, azokból ihletődve, de csak az 1960-as években jutott el Franfurt am Mainba, a német emigrációs irodalom archívumába, s igazából csak most jelent meg németül (utána rögtön magyarul is, Blaschtik Éva fordításában); korábban angliai és amerikai kiadásban vált ismertté anélkül, hogy elfoglalhatta volna az őt megillető helyet a világirodalom roppant rangsorában.  Boschwitz, aki maga is félig zsidó családba született (apja volt zsidó, anyja protestáns német), huszonhárom éves volt, amikor e művét írta, még az események hevében és nyomasztó súlya alatt. Főhősével, Silbermannal ellentétben, aki képtelen elmenekülni a bekerített vadhoz hasonlatos sorsa elől,  Boschwitznak sikerül Angliába távoznia az üldöztetések elől. A világháború kitörése már ott találja, s mint birodalmi német állampolgárt, Ausztráliába deportálják. Két évig tartják fogva, majd szabadlábra helyezése után, 1942-ben Angliába indul egy hajó fedélzetén. A hajó német torpedótámadás során elsüllyed, s vele pusztul a szerző is. Regényének átjavított kézirata, melyet biztonsági okokból a testvére rögzített, együtt veszett vele. A német kiadás alapjául szolgáló eredeti kéziratot Peter Graf szerkeszti és rendezi sajtó alá, ugyancsak ő az, aki felhívja a figyelmet a mű kimagasló értékeire.
A regény története amúgy „regény a regényben”, s érdemes emiatt a könyv végén található utószóval kezdeni az olvasást. Ebből idézek, hogy jobban megérthessük egy annyi éven át lappangó remekmű sorsát:

„1939-ben, nem sokkal a II. világháború kitörése előtt, Ulrich Boschwitz követi anyját az angliai emigrációba. Ahogyan a náci rezsim elől menekülő szinte valamennyi németet, őket is internálják. Huszonötezer ember került egyedül csak Man szigetére. 1940 júliusában Ulrich Boschwitzot a Dunera nevű egykori csapatszállítóval egy ausztráliai internálótáborba szállítják. A kétségbeejtően zsúfolt hajón, ahol zsidó és lengyel emigránsok mellett német és olasz hadifoglyok is vannak, katasztrofális állapotok uralkodnak. A hajó nemcsak reménytelenül túlzsúfolt, de a legénység még bántalmazza és ki is rabolja az utasokat. Az ötvenhét napig tartó út valóságos kínszenvedés, a brit történelem szégyenfoltja...
1942 után néhány internált visszanyeri a szabadságát. Először mindenekelőtt azok, akik hajlandók beállni a brit hadseregbe, és harcolni a náci Németország ellen.
Ulrich Boschwitz sokáig habozik, mert fél a háborútól és a hosszú átkeléstől, vagy talán más, nem ismert okai is lehettek. Állandóan ír, és egyik fogolytársának elárulja, hogy az élete elvesztésénél is jobban aggódik utolsó kéziratának sorsa miatt.
Ulrich Boschwitz 1942 októberében halt meg, és a kézirata elveszett. Mégis lehetővé vált, hogy német nyelvterületen most először fölfedezzük a szerzőt és vele együtt regényét, Az utazót, a német történelem sötét fejezetének ezt a fontos korai irodalmi kordokumentumát. Figyelemre méltó, meglepően letisztult és pontos megfigyeléseken alapuló regény, az emberiesség melletti védőbeszéd, ami azoknak az embereknek az utódai számára válik végre hozzáférhetővé, akiknek nagyszüleihez és dédnagyszüleihez szólt volna eredetileg, azokhoz a „német németekhez", akik elkötelezték magukat a humanizmus eszményei mellett.
Történtek kísérletek, hogy a könyvet a háború után elhelyezzék valamelyik németországi kiadónál. Tudni lehet, hogy a Fischer Verlag elutasította. Nem kisebb személyiség, mint Heinrich Böll állt ki a regény mellett... De még az ő ajánlása sem volt elég a megjelentetéshez. Újabb évtizedeknek kellett eltelniük, míg ez a regény mégis megjelenhetett.”

Következik: Vakrandi, harmadszor

A hajótörött szerzője révbe ért

Olvasóköri beszélgetés a 80 éves Gazda Józseffel

A regény cimlapja; Pusztai Péter
és Georgeta grafikája

A Kájoni János Megyei Könyvtár mellett működő olvasókör látta vendégül december 7-e, szerda délután 17 órakor, a könyvtár előadó termében a Kovásznán élő Gazda József írót, nyugalmazott tanárt, akinek nemrég jelent meg legújabb könyve (A hajótörött. Hét Krajcár Kiadó, Budapest). A regény történéseinek ideje az 1956-os év néhány nyári és őszi hónapja, a magyarországi forradalom és szabadságharc előestéje, s az erőszakos csellel elmegyógyintézetbe hurcolt, kényszerkivizsgáláson benntartott főhős vívódásait, gondolati magára eszmélésének nyomasztó mindennapjait írja le. A kórházi fogság jó alkalom arra, hogy átgondolja a vele és a körülötte történtek tanulságait, illetve tágabb értelemben, addigi élettapasztalatait egybevetve próbálja felvázolni magának az új világ személyiségromboló, képmutató ideológiáját, történelemhamisítását, emberellenességét. Mindezekkel szembe állítja családja, szűkebb pátriája, nemzetisége legjobb történelmi és művelődési hagyományait és az elszenvedett szenvedések, manipulálási kísérletek során arra a következtetésre jut, hogy tulajdonképpen egy fonák világban él, amelyben az őszinteség bűnnek számít, a hazugság és a képmutatás, az árulás pedig erénynek...

27 megjelent kötettel a háta mögött, az idén 80. évét töltött szerző művészeti könyvek írásával kezdte a pályáját, majd sajátos népi-nemzetiségi szociográfiai műfajt teremtve lenyűgöző szellemi építményben – könyvek egész sorában – rajzolta föl az erdélyi, majd a kárpát-medencei, illetve az emigrációban élő magyarság még élő tudat- és hagyományvilágát, történelmi és világháborús szenvedéseit, hogy a begyűjtött gazdag anyag tanulságai végül néhány tudatregényben is lecsapódjanak.

Alább a jeles meghívottnak a vendéglátók által feltett, életére-munkásságára vonatkozó kérdésekre adott válaszait adjuk közre.

Egyetemista éveidben megfordult-e a fejedben, hogy majd magad is gyakorló író leszel? Milyen műfajokban gondolkoztál eleinte, voltak-e úgynevezett irodalmi próbálkozásaid? Visszatekintve írói pályádra, az általa leírt ív egybevág-e azzal, amit valaha elképzeltél magadnak?

– Inkább azt mondhatom, így alakult az életem. Magától jött minden, valamiféle a valóshoz, a megtörténtekhez közelálló jövőképem inkább nem volt. Valahogy érdekelt a szép, a művészet, arról tudatosan akartam írni. Minden egyéb úgy „bejött”. Szoktam mondani: nem én kerestem a feladatot, a feladat keresett meg engem. Így volt ez mindig. Arra viszont tudatosan törekedtem, hogy ha valamit csinálok, lehetőleg jól csináljam. Már kezdő tanár koromban nem voltam megelégedve a kifejezéskészségemmel, s tudatosan végeztem bizonyos stílus-, illetve inkább kifejezés-gyakorlatokat. Kerestem – s ma is keresem –, hogy a leírt szavaim ki tudjanak lépni önmagukból, többek legyenek önmaguknál.

Milyen elképzelés ösztönzött arra, hogy összeállítsd első nagy formátumú művedet, amelynek első fülszövegében így fogalmazol: „E könyv nem néprajzi ismertetés, nem népköltészeti gyűjtés, nem nyelvtudományi vagy történelemtudományi értekezés. Hanem egy kicsit néprajz, egy kicsit népköltészet, egy kicsit történelem, s nyelvünk árnyalatos gazdagságának dokumentuma. Semmiben sem törekszik teljességre." Mi íratta le veled e sorokat? Egyszerű magyarázatnak, vagy a magad mentségének szántad? Mi a jelentősége a jelentős visszhangot kiváltott könyvnek írói pályád alakulásában, hogyan tekintesz te ma rá?

– Ezek a „bemutató sorok” úgy jöttek, maguktól, amikor már kész volt a munka. Maga a feladat ennél is kijelöltetett, azaz a rádöbbenés eredménye volt. Rádöbbentem arra, hogy a kor, az akkori rendszer tudatosan pusztítja a régit („a múltat végképp eltörölni!”), s az utolsó perceit éljük annak, hogy a Régi Tanúi még közöttünk élnek, őket meg lehet, és meg is kell vallatni, mielőtt a sírba vinnék azt, ami életük része volt, s ami velük örökre el fog tűnni. Ez lett a célom, ami kissé el is vont az addigi „művészeti írói” feladatkörtől, s mint egy újabb célkitűzés, vagy mondjam így megint: feladat – jött be az életembe. A forma gondolata inkább mint lehetséges megoldás született meg bennem. Mert ugyanazt a dolgot 50-60-120 embertől kérdeztem meg, mondattam el, de a saját életsorsuk „keretében”. S akkor támadt az ötlet: a válaszokat feltördelem az időközben megszületett könyvterv vonatkozó részei, fejezetei szerint, „bekódolom”, hogy könnyen megtaláljam az ugyanarra vonatkozókat, s mozaikszerűen szerkesztem meg belőlük a könyvet. Még meg is kellett harcolnom érte, vád is ért, hogy feltördelve hiteltelenítem azt, ami egységes. Azzal vágtam vissza, hogy akkor a 300-nyi életsorsot állítsam sorba? S akkor abból mi lesz?

Megjelent munkáid zömét úgy emlegeted, mint „népi-, nemzetsors szociográfiák”. E rendkívül adatgazdag, sokoldalú, népünk életének minden meghatározó mozzanatára figyelő érdeklődés ma már összességében is értékelhető. Milyen helyet foglal el a Te értelmezésedben életműved e fajsúlyos termése, és miként fogadta, értelmezte a kritika, a közvélemény? A sokféle élet- és sorshelyzetre figyelő sorozatból – amelyben helyet kap a régi falu, a letűnt paraszti élet megannyi jelentéses helyzete, az 1989-es sorsfordító események népi emlékezete, a szórványsors kárpát-medencei körképe, a kivándorolt magyarság leszármazottainak tudatvilága, a világháborúk és a hadifogság kataklizmáinak tudati hatása a magyar népességre – mely műveket tartod a legfontosabbaknak?

– Egy ideig inkább pozitív visszhangot váltottak ki a dolgaim, aztán kezdi a kritika észre sem venni őket. De azt hiszem, ez korjelenség. A könyv vonzereje csökkenéséből következik. Egyszerűen kezdi nem érdekelni az embereket. Én hiszem, hogy tettem le velük valamit az asztalra, de azon az asztalon alig kereskedik valaki, tehát munkám – még ez is megjárt bennem – nagyobbára értelmetlen munka volt. Pedig, hej, mekkora munka volt, ha a ráfordítottakat, s a velük elérni akartakat vesszük!

Miképpen sikerült időben és térben ezt a mennyiségileg is igen tekintélyes és bár nem tudományos szempontokkal, mégis reprezentatív anyagot összegyűjteni, szelektálni és egymáshoz illeszteni? Melyek az ilyen típusú műteremtés jellegzetességei?

– A kérdésben is az áll: „nem tudományos szempontokkal”. Kérdem én: mi a tudományos? Maga a megélt élet „csak élet”, a szerveink – szemünk, agyunk, vesénk és májunk például – sem tudományosan működnek, hanem egyszerűen csak működnek. Én sem tudományosan építem meg a munkáimat, hanem csak szellemi képességem segítségével elképzelem, gyűjtöm hozzá az anyagot, megtervezem, s amikor hosszas előkészítő munkával már 100 százalékosan tudom, mit is akarok, akkor hozzákezdek. Azt szoktam mondani, ha az agyamban készen van egy leendő munka, akkor az csak akkor nem lesz meg, ha velem valami történik, például meghalok. Mert ha vagyok, s nem borul el az agyam, akkor amit elterveztem, arról tudom, hogy meg fogom csinálni.

Első, sorsregénynek szánt művedről, a 2014-ben megjelent Vezényelt történelem-ről azt vallottad bemutatásakor, hogy inkább meditatív olvasmánynak szántad. Hasonló indíttatást látok megvalósulni A hajótörött esetében. Milyen elgondolás vett rá arra, hogy a dokumentum-szerkesztést fölcseréld a regényírással? Mennyiben segítettek a két mű megalkotásában azok a dokumentáris tapasztalatok, melyeket szociográfiai gyűjtőmunkád során szereztél? Mindkét munkában pontos és reális földrajzi helymeghatározást használsz, egyedül a székelyföldi vonatkozásokat helyezed egy imaginárius térbe, amelyet hol Sóhajföldnek (Vezényelt történelem), hol meg Szépföldnek (A hajótörött) kereszteltél el. Ha Romániáról írsz és benne székelyekről, akkor miért a fantázianév?

– A kérdés végével kezdem: mert a konkrét helyszín nem volt konkrét – különösen a Vezényelt történelemnél –, a szokásrendet is (pl. a két keretet adó Szilveszter, az 1901-re és a 2001-re virradó szokásrendje sem egy helységhez kapcsolódik,) ezért ködösítettem, talán logikátlanul csak a közvetlen környezetre vonatkoztatva. Valamiféle metaforikus jelleget is akartam adni a „színhelyeknek” Az egészet, a Kárpát-medencét, vagy a XX. századot nem volt miért ködösíteni. A magyar sorsot sem volt miért „elkenni”.

A második könyvnél viszont a történéseknek konkrét színhelye volt, annál pedig ezért ködösítettem, hogy ne keresse a tisztelt olvasó, kiről is mintázhattam a hőst, ő vajon személy szerint ismerte-e? Mindezeket a regényforma is indokolja. Egyébként a szociográfiákkal szereztem meg azt a történelmünkre való rálátó képességet, amely nélkül sem meditálni nem lehetne, sem a regényes művek nem születhettek volna meg. Tehát „azok” előkészítették ezeket, vagy előkészítettek engemet „ezekre”. Hiszem Veres Péterrel, hogy „a művészet szépség és igazság”. Azaz: igazság nélkül nincs és nem is lehet szépség.

Sokoldalú érdeklődésed, sokfelé figyelésed egyik eredendő bizonyítéka fotós szenvedélyed is, ami végigkísért életed sok-sok évén át. Nagyszerűen érvényesültek néprajzi fotóid például az Így tudom, így mondom című kötet fedőlapjának, illetve gazdag illusztrációs anyagának az összeállításában, s a múló idő egyre többet tesz hozzá pótolhatatlan dokumentum-értékükhöz. Milyen hozadéka van életművedben ennek a műfajnak?

– Sok tekercs filmem, fotóm ad(na) lehetőséget a köztük való kereskedésre, de magát az úgynevezett művészfotót, vagy a tudatosan készített, de szellemi igénnyel megalkotott dokumentumfotót egy adott éjszaka – emlékszem az éjszakára, az elhatározás megszületésének a pillanatára – „befejeztem”. Meghoztam a döntést: többé nem folytatom. Úgy éreztem, annyi felé nem oszthatom magamat. Akkor még a fotó is teljes embert kívánt, fél éjszakákat töltöttem a fotókamrában, miközben tanítottam, színdarabokat rendeztem, azokkal turnéztam, könyveket írtam, azokhoz gyűjtöttem a rengeteg dokumentumot, úgy éreztem, ennyi félét csinálni – olyasmiket, amik mindenikéhez teljes ember kellett volna – képtelen vagyok. Azóta csak alkalomszerűen, nem hivatással fotózom.

A képi ábrázoló művészethez fűződő ismereteid és rajongásod számos személyes kapcsolatodat is meghatározta. Nem egy munkád grafikai megtervezésében tudatosan vettek részt kiemelkedő tehetségű képzőművészek, feleségedtől kezdve egészen Kanadában élő grafikusig. Mi a véleményed az ízléses, szép könyv fontosságáról? Megtérül-e az valaha és ha igen, akkor milyen formában?

– Életem egyik legnagyobb ajándékának tartom, hogy az erdélyi művészet egykori nagyjai mind személyes barátaim, „lelki rokonaim” voltak. Én tiszteltem őket, ők befogadtak és elfogadtak engem. Pusztai Pétert említed – mint Kanadában élő grafikust – őt is ismertem már itthonról, de szorosabb barátságot ott, Kanadában alakítottunk ki ottjártamkor, s azóta 5 könyvem címlapját tervezte meg, ami nem kis gesztus – vagy ajándék? – a részéről. Utána néhai feleségem következik, ő három könyvem külalakját álmodta meg.

Nyolc évtizeddel a hátad mögött, szerteágazó szervező munka felelősségével a válladon – hogy most csak a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület keretében végzett tevékenységedre utaljak, amely minden évben egy igen tartásos Kőrösi Csoma-konferencia megszervezését, kiállítás rendezését, majd tanulmánykötet szerkesztését hozza magával óhatatlanul – milyen írói tervek, elképzelések férnek meg napjaid rendjében?

– Csoma emléke ápolása is egyike a sorsom, helyzetem, életterem révén „rám leosztott” feladatoknak. Még vannak terveim, tudom, hogy kikről is kellene még művészmonográfiát írnom, most egy „nemzeti szociográfián” dolgozom, tehát küzdelmem az idővel, amibe bele kellene férnem, tovább tart.

Kérdezett: Cseke Gábor

*

Az interjú a Hargita Népe c. napilapnak készült

1956 – egy furcsa regényben*

1.

Másodízben emlékezünk meg könyvtári környezetben a Magyar Kultúra Napjáról. A kultúra ünnepnapján pedig illik, hogy valamilyen felemelő, magasztos eseményünkhöz köthető olvasmányt helyezzünk köri asztalunkra, közös megvilágítás végett.

Amiként a tavaly önként kínálta magát a Semmelweis-emlékév és a jeles orvostudós alakjának irodalmi megjelenítése, az idén ugyanilyen természetességgel ajánljuk barátaink figyelmébe az 1956-os évet, annak idei hat évtizedes emlékezete kapcsán.

1956 amúgy is csúcsot jelent a huszadik századi magyar történelem összefüggésrendszerében – azt a fajta magasztosságot, amit egy századdal korábban az 1848-49-es szabadságharc jelentett s jelent azóta is.

Ráadásul egy olyan regény ismertetését szorgalmaznánk, mely alig öt éve látott napvilágot, s jóval túlmutat az illusztratív, tézis-irodalmi ábrázolás teljesítményén. Ízig-vérig olvasmány, ha nem is hibátlan, s azon ritka művek egyike, amelyek nem hősi pillanatképeket festenek egy kaotikus társadalmi megmozdulásról; a regény inkább e harc ellentmondásokkal teli, tragédiába fúló jó szándékait és melléfogásait fejti föl, majd sűríti egyetlen emberi sorsba, egy hétköznapi család még hétköznapibb életébe.

Spiró György Tavaszi tárlat című regényéről van szó.

Pomogáts Béla, aki nem egyszer vett már részt Csíkszeredában magyar kultúranapi rendezvényen, egy, 2002-ben készült elemzés keretében megkísérelte fölvázolni '56 irodalmi ábrázolásának sajátosságait (Évkönyv. 10. 2002. Magyarország a jelenkorban. Szerk. Rainer M. János, Standeisky Éva. Bp. 1956-os Intézet, 2002. 264-276. o.) Megállapítása szerint az ellentmondásokkal terhes forradalmi események szabad vitákban történő tisztázó értékelésének társadalmi késleltetése jelentősen akadályozta íróinkat is abban, hogy autentikus irodalommá lényegítsék élményeiket.

A költészet mindig fürgébb reagálású erő volt: költőink még az események forgatagában maradandó üzenetét mentették át ama lélekemelő 12 napnak. A prózához idő és távlat szükségeltetik: az 56-ot követő első években pedig jobbára inkább az emigrációba vonult írók, újságírók, politikusok stb. vetették papírra tanúvallomásaikat, személyes élmények és gondolatok formájában, amelyek előbb kerülőúton, s meglehetős késleltetéssel befolyásolhatták csak a magyar társadalmi közvélekedést. S bár számos regény is született tollukon, de a nagy áttörés nem történt meg.

Az országban az 1956 pozitív emlékét következetesen elnyomó propagandagépezet egy idő után megszülte ugyan a maga sajátos 56-os irodalmát, amelyről Pomogáts így vélekedik: e művek „kifejezetten a hivatalos propaganda szolgálatában álltak, és ellenforradalomként ábrázolták az 1956-os eseményeket. E könyveket már akkor sem fogadta rokonszenvvel a magyar olvasó, elutasította őket az értelmiségi közvélemény.” Gondoljunk csak néhány Berkesi András műre (pl. az Októberi viharra), Dobozy Imre vagy Mesterházy Lajos regényeire...

Ezzel párhuzamosan – így az irodalomtörténész – felbukkant egy úgymond semleges szemléletű irodalmi megközelítésmód, amely igyekezett az objektív eseményláttatás révén politikailag függetlennek maradni. Mindenek előtt a kisprózában érvényesült ez a fajta eseményábrázolás, példaként Moldova György Sötét angyal c. kisregényét említhetnénk, „amely egy fiatalember 1956-os kalandjairól szól romantikus tálalásban, ugyanakkor élesen megkülönböztetve magát a különböző propagandairatok kincstári szemléletétől – szögezi le Pomogáts, majd így folytatja: – Ez volt az első regények egyike, amely ezt a szót: 'ellenforradalom', nem is írta le... Moldova később sajnos megváltoztatta a forradalommal kapcsolatos álláspontját. A Malom a pokolban című ötvenhatos regénye első változatában, folyóiratközlésben még igent mondott a forradalomra, aztán tíz év múltán, amikor a regény könyvként is megjelent, már „ellenforradalmi” felkelésként mutatta be az eseményeket.”

Ilyen és ehhez hasonló pálfordulások történtek még az irodalomban – példa rá Tamási Lajos esete, aki a legendás Piros a vér a pesti utcán sokat idézett szerzőjeként, verse megírása után két évvel újabb költeménnyel (A csepeli gyorsvasúton) már-már „lenullázta” a korábbi forradalmi üzenetet, apját vélvén fölismerni egy villamoson utazó, pufajkás munkásőrben, akik az ötvenhatos „ribillió” után jogosan állították helyre a rendet.

Tény, hogy 1956 méltó irodalmi feldolgozását nagyban hátráltatták azok az általános tisztázatlanságok, melyek az események értékelésében megmutatkoztak. Gyakorlatilag máig adós a magyar közgondolkodás azzal az árnyalt, minden szempontból objektív megközelítéssel, amivel egy ilyen bonyolult, sajátos nemzeti és nemzetközi viszonyok által meghatározott társadalmi kataklizma leírható és elemezhető. Az időközben – s különösen a magyar forradalom ötvenedik évfordulója körül – elkészült, örvendetesen szép számú, azóta is egyre gyarapodó összegező munkák, kollektív emlékgyűjtemények, antológiák, megnyitott archívumok és dokumentumgyűjtemények még inkább az adalékok sokszínűségében jeleskedtek, a higgadt, valóban elfogulatlan ítélkezés még várat magára.

Érdekes módon, az események összetett megközelítésében még mindig Gyurkó László gazdagon adatolt, bár a kommunista rendszer iránti elfogultságot sem tagadó, 1980-ból datált, a rendszerváltás után némileg finomított elemzése (1956), egyike a legelfogadhatóbb definíciónak '56-ra.

2.

Spiró György Tavaszi tárlat című, 2010-ben megjelent regénye sokban közelit az '56-os irodalmi művek fentebb ismertetett általános jellemzőihez, ugyanakkor néhány ponton radikálisan szakít is az esemény korábbi irodalmi feldolgozásának általános gyakorlatával.

Hasonlít annyiban, hogy ezúttal is a mű főhősének élményein keresztül látjuk-érzékeljük az '56-os események zajlását, majd az elbukás utáni első hónapok társadalmi regresszióját.

Hasonlít továbbá az író ama törekvésében, hogy lehetőleg pontosan jelenítse meg nem csupán a kort, hanem akár a naphoz, sőt órához köthető eseményeket is. Ez azért is fontos követelmény, ugyanis addigra az '56-os irodalomban eluralkodik az oral history formájában rögzített egyéni átélések szerepe mint szinte egyetlen olyan műfaj, mely a valóság tiszteletének jegyében és erkölcsével igyekszik helyrerakni a másként még ki nem mondott, s talán kimondhatatlannak is vélt igazságokat.

Kiragadott példakánt a hosszú sorból itt utalnék Csete Örs 1956. Budapest. Arcok és sorsok c. albumára, amelyben az események számos résztvevőjének korabeli és jelenkori portréja mellett rögzíti azok 56-hoz kapcsolódó saját élettörténetét, összegyűjtve ezáltal a forradalmi eseménysor már-már végtelen számú személyes variánsát.

Spiró György maga is a valósághűség megszállottja. Úgy véli: ha már megtörtént eseményről ír, akkor legyen ténylegesen minden a maga helyén. Ráadásul az ő személyes kamaszélményei '56-ról túlságosan hézagosak és szürrealisták ahhoz, hogy kizárólag rájuk támaszkodhasson. Ezért aztán dokumentumok alapján kell rekonstruálnia a mindennapi történelem menetét, hősének mikrovilágát, munkahelyi-személyi kapcsolatait, környezetét, sőt akár tudatvilágát is.

A spirói regénykoncepció azonban eltér a szokványtól, mégpedig abban, hogy központi szereplője, akinek személye körül a cselekmény kibontakozik és lezajlik, tipikus antihős – olyan, aki szó szerint megfogadja József Attila 1937-es versbéli intését („nem muszáj / hősnek lenni, ha nem lehet” - Szállj költemény), mert nem tehet egyebet. A nevezetes történelmi napok előtt ugyanis kórházba kerül, hogy megoperáltassa kínzó aranyerét, s már csak a levert szabadságharc után térhet vissza a mindennapi életbe. Csakhogy – ennek ellenére, számára megmagyarázhatatlan módon „feketelistára” kerül, pontosabban „jóakarói” sugallatára felfedezi saját nevét egy újságközleményben mint egy ellenforradalmi összeesküvés cselekvő részesét, aki az '56-os események idején már a reakció malmára hajtotta a vizet, méghozzá fegyverrel.

„Hősünk”, ahogy az író következetesen és nem minden szándék nélkül emlegeti Fátray Gyulát, abszurdnak tartja a gyanúsítást; reméli, hogy csak sajnálatos félreértésről – tán elírásról – van szó, hiszen ritka, ráadásul felvett és sajnálatosan hibásan bevezetett (a Mátrai helyett) névről van szó. Megpróbál minden logikus lépést megtenni ahhoz, hogy a számára veszélyes félreértést gyorsan tisztázza. Menet közben rá kell jönnie, hogy ez távolról sem olyan egyszerű: kórházi tartózkodását papírral igazolhatná, de a papír elveszett valahol a munkaügyi osztályon, újat pedig óvakodnak kiállítani az események utáni zűrzavaros időkben, amikor mindenki óvakodik mindenkitől és senki nem vállal felelősséget semmiért. Még rokona és jó barátja, az őt műtő orvos is hátat fordít neki s mossa kezeit. Mindenütt kapusok és szolgálatos ajtónállók igyekeznek védeni a rendet, a ribillió utáni „nyugalmat”. Fátraynak pedig – aki amúgy a kommunista eszmék s a rendszer szürke kis embere, és eleinte örvend, hogy kimaradt a „csetepatéból”, amikor éppen határozottan választani kellett, melyik oldal mellé álljon az ember – végül is nem válik szerencséjére a műtét, amiben pedig ő és családja annyira reménykedett, s a regény tulajdonképpen arról szól, hogyan próbál és sikerül végül is megszabadulnia a kafkai kutyaszorítóból.

E küzdelem bemutatása hordozza magán a könyv minden erényét, dinamikájában rejlik tulajdonképpeni olvasmányossága. Spiró nem az összecsiszolt, válogatott szavak embere, stílusa majdhogy nem közönséges, hétköznapi, ráadásul szikár és mellőz mindenfajta cifrázást, cikornyát. Hangja távolságtartó, olykor szarkasztikus, sőt cinikus, nem azonosul hőseivel, sem azok világával, a kíváncsi szemlélő hűvösségével vizsgál meg minden részletet, szereplői között nincsenek nagy és kis emberek, mindenki egyszerre jószándékú és esendően gyáva. A helyzetnek megfelelően viselkednek, a helyzet pedig gyakorta távolról sem rózsás...

Érdekes módon, egy ilyen eseménytelenül is jelentéses, periférikus sorssal sikerül a szerzőnek azt ábrázolnia, hogy az 1956-os események valójában egy egész társadalom életére kiható, nem múló jelentőségű tanulságot hordoznak, s valamiképpen megpecsételik mind az egyének, mind a közösségek sorsát. Sokan szeretnének – s ez nem csak '56 „kiváltsága” – utólag kimaradni a kisebb-nagyobb történelmi felelősségre vonásból, hiszen a forradalom megfogalmazta eszményeken túl mindenki rájön: valamiképpen és valamiből meg kell élnie. A konszolidáció nem kiegyezés, inkább csak ráébredés arra – majd alkalmazkodás is hozzá –, hogy lehetne sokkal rosszabb is mindaz, ami a magyar társadalommal történt, hogy e nagy történelmi félreértést igen nehéz lesz helyrehozni. Fátray Gyula fölösleges, abszurd, ám mégis életszerű meghurcoltatása közvetlenül megkóstoltatja velünk – de hősünkkel is – a koholt vádak és perek keletkezési mechanizmusát és logikáját, ugyanakkor többszólamúan illusztrálja Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című nagyszabású poémájának a végkövetkeztetését: a zsarnokságban minden ártatlanság csak látszólagos, mert az élet legapróbb mozzanata is úgy kapcsolódik egyik a másikához, akár „a szem a láncban”.

3.

Spiró György szokatlan regényének megjelenése mindenképpen korszakot jelzett az 56-os irodalomban, ezért a művel kapcsolatban nem mulasztottak el számos kellemetlen kérdést is feltenni az írónak. Az ezekre adott válaszok elsősorban azért lehetnek érdekesek a számunkra, mert kulcsot adnak a valóságábrázolás egy sajátos elképzeléséhez.

Az író nem rejtette véka alá, hogy könyvéhez rengeteg dokumentumot tanulmányozott át, hajtott fel. A kérdés az: ha az írás amúgy is fikció, akkor miért kell ennyire rögeszmésen ragaszkodni a valósághoz? Ez lenne ama híres epikai hitel?

A válasz: „Írtam már teljesen légből kapott történeteket is, de vannak bizonyos fajta szövegek, amelyek esetében nagyon fontos – az én számomra, szubjektíve persze –, hogy erős valóságalapot képezzek. Nem szokták tudni, de a tisztességes írók rengeteg háttérmunkát végeznek... Nyilván nem az volt a célom, hogy történészként rekonstruáljak egy korszakot. Engem nem a korszak mint olyan érdekel, mert szépirodalmat írok. De ahhoz, hogy a mese átmenjen, hogy minden hangulatot és fordulatot meg tudjak csinálni, amire szükség van, nem árt alaposan megismerni a korszakot. Ezzel az írók nem szoktak hivalkodni, mert hozzátartozik a munkához.”

Anekdotikus adalék, de az is jellemző, hogy kutatás közben az írót kudarcok is érik: „Hónapokon keresztül próbáltam kideríteni, hogy 1956. december 31-én mit adtak a szilveszteri rádiókabaréban. A regényben van egy szilveszteri jelenet, és nekem nagyon jól jött volna, ha közben a szereplők hallgathatják a rádiót. Minden követ megmozgattam, minden szakértővel beszéltem a rádióarchívumtól kezdve, hiába. A délutáni műsor még megvan, azt lehet tudni, hogy mi volt adásban, de a szilveszteri vidám műsort nem találtuk. Márpedig kabarét akkor is adtak. Rendkívül tanulságos lett volna tudni, hogy ötvenhat decemberének végén miről gondolták úgy az illetékesek, hogy az emberek nevetni fognak rajta”. Kutatása tű keresésére emlékeztet a szénakazalban – végül lemond róla. Viszont a kudarc csak látszólagos, mert közben átrágja magát hihetetlen mennyiségű forráson, amelyek csak úgy kínálják magukat. Spiró szerint „az elmúlt húsz évben sok mindent kiadtak a korszakról. Fantasztikus kiadványok születtek, amelyeknek nagy részét most el is olvastam. Ezeknek a könyveknek a nagy része nem jut el az olvasókhoz. Pár száz példányban adják ki ezeket a nagyon fontos, alapvető munkákat, de valamiért úgy tűnik, a kritikusok nem teljesítik a feladatukat, hogy ugyanis megismertessék az olvasókkal, mit érdemes egyáltalán kézbe venni.”

A kritikát érdekelte továbbá, hogy Spiró miért nevezte 1956-ot következetesen „polgárháborúnak”. Tehát: se forradalom, szabadságharc, de ellenforradalom sem? Miért polgárháború?

„Mert az is volt. Felkelés is volt, forradalom is, polgárháború is, és háború is volt 56-ban. Mind a négy. Nem én vagyok az első, aki ezt így együtt használja. A nagy francia forradalom óta tudjuk, hogy a forradalmak felkeléssel kezdődnek, utána van egy forradalmi szakasz, majd jön a polgárháború, amelyben az állampolgárok egymást gyilkolják. Aztán a külföldi hatalmak előbb vagy utóbb be szoktak avatkozni. A polgárháborút általában külső segítséggel verik le, vagyis az ellenforradalom külső hatalom által szokott megvalósulni. A franciáknál is így volt, az oroszoknál is, mindenhol. A kelet-európai felkelések és forradalmak tipikusan tizenkilencedik századi jelenségnek tekinthetők, és még közel sem vagyunk a folyamat végén. Egy nagy korszak részesei vagyunk, ami eltarthat több száz évig is, és ez forradalmakkal, polgárháborúkkal jár. Az ilyesmiből csaknem minden nemzedék kap valamit Kelet-Európában.” - fejtette ki az író a litera.hu honlapon Kassai Zsigmond kérdéseire.

Úgy tűnik, Spiró válasza nem tétovázó '56 jellegére. Legalábbis, a felfogása összhangban áll regénye szellemiségével, víziójával.

Végül, igen találónak érzem egy olvasója ambivalens vélekedését a Tavaszi tárlat-ról, amelynél jobbat magam sem tudnék megfogalmazni, s amelyet egyúttal ajánlásképpen idéznék: „Habár tele van a legsötétebb fekete humorral, azért ez nyilván nem vicces könyv, sőt inkább elkeserítő, kijózanító, számomra szemnyitogató. Nagyon hasznos olvasmány annak, aki szeretné megérteni a mai magyarországi helyzetet – bár nem konkrétan arról szól, de a mai állapotok gyökerei ott erednek. Úgy egyáltalán minden magyar felnőttnek a kezébe nyomnám.”

Cseke Gábor

2016. január 22.

* Az írás a Kájoni János Megyei Könyvtár mellett működő olvasókörnek az idei Magyar Kultúra Napján elhangzott vitaindítója. (Szerkesztett változat.) Megjelent a Hargita Népe 2016. január 28-i számában

Bomló személyiség – omló világban

Cseke Gábor olvasónaplója

Mi történne akkor, ha máról holnapra arra ébrednék: nem és nem értem a körülöttem lévő világot? Vagy hirtelen megözvegyülnék? Ha elveszteném minden családtagomat, szerettemet? Ha tartósan lebénulnék és a világ kénye-kedvének lennék kiszolgáltatva?

Kemény, de valós élethelyzetek mind. Hasonlóak ahhoz, mint amilyennel Thamó Kata Téboly-ának főszereplője egyik pillanatról a másikra szembetalálja magát. Hogy milyen is ez a helyzet? Erről szól a százvalahány oldalas könyv (Kiadta az Irodalmi Jelen Kiadó, 2015 tavaszán). Ez a furcsa, többszintű, több szempontú élethistória. Amit legalább két nézőpontból mesél el a szerzője. És mindenik nézőpontot valósnak véljük, mert a maguk logikája szerint: igazak.

A riadalmat s a belőle fakadó bonyodalmat az okozza, hogy alapvetően szemben állnak egymással, egyikük kizárja a másikat. És mégis együtt kell létezniük.

Hallucináció vagy vízió?

Az írásmű első pár egyszerű mondata leüti az alaphangot: 2001.09. 11. Terrortámadás New Yorkban, katasztrófa van, rengeteg halott. Lili összeomlik.

Semmi több. Ami utána következik: kétségbeesett versenyfutás a megbomlott Én-nel, segítségkérés a családi környezettől, a gyógyító társadalomtól – orvosoktól, ápolóktól, sorstársaktól –, próbálkozás visszakapaszkodni arra a szintre, ahol Lili valamikor oly természetesen élt, mint közülünk bárki más...

A szeptember 11-iki terrortámadás (most nem foglalkozunk az eseményt minősítő különféle elméletekkel, azok szerteágazó irodalmával, annak esetenkénti célzatosságával) az egész világ szeme láttára zajlott, s egészen biztos, hogy nem Lili volt az egyetlen, aki az események hatására úgymond "összeomlott"; ami a közvetlen átélők, azok hozzátartozói, ismerősei, közvetlen szemtanúk stb. esetében már-már magától értetődő. Ahhoz, hogy akkora földrajzi távolságból, a média áttételein is maradandó lelki rombolást okozzon egy Erdélyből származó, pillanatnyilag Magyarországon tartózkodó fiatal lányban, némi személyi rátermettség, különleges érzékenység is szükséges.

Lilinek – aki a könyvben mindvégig a szerző élményeit, gondolatait lényegíti át és testesíti meg – sokkal mozgékonyabb és szerteágazóbb a fantáziája, semhogy megállna a primer élménynél: a betegség rátörésével egy időben mind összefüggőbb és gyötrőbb vízió keríti hatalmába. Elpusztult emberek százai, ezrei, egy fenekestől felfordult, veszélyeztetett világ, amelyben mindenütt vér csurog és amelyet sürgősen meg kellene menteni. És e mentő gesztushoz személyesen is mind erőteljesebb késztetést érez.

Bolondság? Téboly ez?

Minden bizonnyal, abban az esetben, ha mindez kizárólag csak hallucináció. Ám most, hogy a könyvet kézbe foghatjuk, akár feltételezhetjük azt is, hogy amit a szerző átél, az vízió értékű képzelgés. Az egyén szempontjából nézve bomlás-tünet, viszont alkotói szempontból: látásérzékenység, hajlam.

Lili azonban nagyon megijed. Nem tudja, mit kezdjen a helyzetével. Maga sem tudja, hová helyezze azt a világot, amelybe egyik pillanatról a másikra került. A Téboly-ban remek leírását kapjuk annak a kettősségnek, amely a főszereplőt elválasztja a külső világtól. Mintha ugyanazon az ablakon néznének befelé, s míg Lili egyet lát, a világ addig egészen mást. És ezen mindketten nagyon megütköznek. Csakhogy az omló világ nem adja meg egykönnyen magát – legtöbbször a bomló személyiség marad alul.

Most is ez történik: Lili bekerül a kórházba. Ahol megvizsgálják, miközben ő tovább szövi látomásainak tablóját. A kórházi szereplők csupán asszisztálnak az ő vízióihoz, amelyek lényege: neki minden áron meg kell mentenie az emberiséget, s hogy ez sikerüljön, meg kell győznie a környezetét, hogy gyors cselekvésre van szükség. Nem igazán érti, mit keres egy olyan helyen, mint a kórház, miközben csak úgy feszíti a tettvágy:

„... A gyilkos kór pusztítása megállíthatatlan, mindenütt gennyes sebekkel tarkított, jajgató emberek, halálhörgés hallatszik, és förtelmes hullaszag terjed. Lili úgy érzi, sietnie kell, mert a fertőzés terjedése megtizedeli az embereket. Fogytán az ereje, a nyugtatók hatására mindegyre lerogy ágyába, és úgy érzi, pihenésre sincs idő, hajtja valamilyen belülről fakadó tettvágy.

A folyosó végén felravatalozva már az unokahúga is ott van. Lilit hányinger kínozza, verejtékezik, közben megroggyan a lába. Egyre nehezebben viseli a szörnyű hullaszagot.

– Mi lesz itt, Istenem, igyekezz segítségünkre! – kiáltja, de nem hallja őt senki.

A falakon át a kisgyerekeket figyeli, akik ijedten nézik Lilit. Leül az ágyuk szélére, és megszorítja kezüket, hiszen bennük van a jövő, legalább ők maradjanak életben.

Ágyában fekszik és számol, egytől tízig, és megismétli mindegyre, közben végigfut a hátán a hideg. Ezzel a számolással ellenőrzi éberségét s azt, hogy még életben van. Egyik percben fáradtnak érzi magát, a másikban pedig élénknek. Szemei karikásak és duzzadtak, retteg attól, ami történni fog, de nem tudja, mi is történik majd.

Kimegy a folyosóra, és kérdi a fehér köpenyesektől:

– Vajon megvan-e még a szívem, és a májam? Hiányzik-e a karom!?

Újból megragadja az asszisztenseket, hogy energiát adjon nekik. Érzi a rezgéseket, abban bízik, hogy segítségére lesznek a továbbiakban, és felkéri őket is a keresésre. Észre sem veszi, milyen rémülten távoznak..."

Laikus, de pontos

A mélypontra került lányt katatóniás rohammal átszállítják egy szomszéd város elmeosztályára. Itt kerül kapcsolatba Szakállas doktorral, akinek a szerepe és a személyisége meghatározó a továbbiakban. A beteg az első perctől kezdve megbízik benne – furcsa, de valahogy jó érzés, hogy a doktor mindent elhisz neki. A látomásait, a képzelgéseit, egészen addig menően, hogy az illemhelyen emberfejek emelkednek ki a vécékagylóból. A Szakállas elfogadja Lili „valóságát", és úgy látszik, ez a fajta megértés kölcsönös: a lány is elfogadja a kórházi lét értelmét, rendjét, fegyelmét, érvrendszerét. Mindketten ugyanazt akarják: a gyógyítást, az emberek megmentését.

Ha jól meggondoljuk, Lili képzelgésének gyökerei is egyfajta kézzelfogható valóságba kapaszkodnak – a lány ugyanis, mielőtt összeomlik, pedagógiai asszisztensnek tanul; éppen másodéves tanulmányait szakítja félbe a kór, amikor a gyógypedagógiai tárgyakat tanulják. Régóta álmodik arról, hogy mikor végez, fogyatékos gyermekekkel foglalkozik majd. Az életmentés tehát a vérében van: valós ambíció!

A feltétlen bizalom és a helyesen felállított diagnózis látványos eredményeket hoz: Lili felépül. Újra készen áll az önálló életre. Meg kell erősödnie, viszont a képzelgései elmúltak. Furcsának tűnhet, de mindezt elsősorban a Téboly-ból tudjuk meg. Abból a könyvből, amelyhez végül is a szerző egyik kezelőorvosa, dr. Veress Albert írt előszót – Thamó Kata határozott kívánságára.

Az orvos ugyancsak jelen volt a könyv ősbemutatóján, Székelyudvarhelyen, s semmi okunk eltitkolni a tényt, hogy tulajdonképpen azonos a Szakállas dokival, aki a figyelmes olvasó szemében lassanként a könyv második főszereplőjévé növi ki magát.

Elsősorban azáltal, ahogyan a beteg lány mellé áll és módszereivel képes az élet felé fordítani.

Másodsorban azzal, hogy az életbe újra beilleszkedő, de annak embertelen, szorongást okozó, pörgő stílusához hozzászokni kénytelen, többszörösen is visszaesett – s ezáltal még mélyebbre jutott beteg személyiségét lépésről lépésre, türelemmel újra és újra felépíti. Így a visszaesések, érdekes módon nem a reménytelen kétségbeesést váltják ki Liliből, ahogy ez akár jogos is lehetne, hanem a hosszú távú bizakodást abban: valahányszor visszakerülhet a Szakállas gondoskodása alá, aki föltétlenül és következetesen elfogadja őt, rossz heteit, hónapjait mintha elfújták volna. Legfeljebb megdorgálja a maga szigorú, katonás módján: Lilike, maga most nagyon rossz kislány! Ne legyen olyan nyugtalan! Hamarosan újra a régi lesz...

Aki ismeri dr. Veress Albertet, a szűkszavú, a szerző által néhány határozott vonással megrajzolt portrét mindvégig annyira hitelesnek találja, hogy csöppnyi kétsége se támad az iránt: Thamó Kata nem csak rendhagyó beteg, de ihletett krónikás is.

Az előszóban dr. Veress Albert sem marad adósa a szerzőnek, akit ekképpen jellemez:

„Harminchét éve vagyok elmegyógyász, de ilyen hosszú tapasztalattal sem tudtam ennyire belelátni a Téboly legtitkosabb rekeszeibe, mint tette azt a szerző, aki átélte betegségét, nem szakkönyvekből, nem egyetemen tanulta annak tünettanát... Azt mondom Katóról: Lili egy olyan lány, aki megküzd mindenért, harcol betegségével, elfogadva és gyakran leküzdve azt. Jószívű, becsületes, vallásos. E tulajdonságai vértezik fel erővel, energiával. Kezét nyújtja a rászorulóknak.

Szeretem őt, mert az „ezerből Ő az az egy", aki kórságával úgy tud együtt élni, hogy a körülötte levő egészséges elméjűt nem terheli betegségével."

Beteg és orvos kölcsönös bizalma gyógyulást eredményez – de mindez elveszne valahol a nagy ismeretlenségben, ha nem született volna belőle egy igen sűrű szövésű, nagyon jelentős könyv. Dr. Veress Albert nem szégyelli bevallani: szakemberként is sokat tanult belőle. A könyv számára kórdokumentum jellegű irodalmi alkotás. inkább dokumentum, mert pontos, és ha figyelembe vesszük laikus voltát, akkor irodalmi telitalálat. A kérdésre, hogy mennyire tartja hitelesnek a szerző teljesítményét, röviden ennyit mondott: "Szakmailag csodálatosan írta meg, átéléseinek tükre valósághű."

Irodalom és terápia

A művészet majd valamennyi ága, s köztük az irodalom is, alkalmas arra, hogy megfelelő keretek között levezesse az elmebetegség okozta képzelgéseket, az eltorzult alkotó energiákat, a beteget fogva tartó kényszerképzeteket. Thamó Kata könyvében bemutat egy olyan egészségügyi intézményt is, amelyben nagy számú személyzet segítségével, a kórház ötödik, legfelső emeletén különféle tevékenységi terápiákat tartanak.

„Lili a rajzzal kezdi. Mindenki szabadon rajzolhat, amihez épp kedve van. Ő egy gyönyörű tájképet rajzol vidám színekkel. Helén, a padtársa, aki művészi alkotásokat produkál, sötétebb színeket használ.

A rajzterapeuta kikérdezi a betegeket, mit éreztek, amikor ezeket a rajzokat készítették, miért van sok virág, mit ábrázol a kép, azután kiértékeli azokat. Évi összefirkálja a rajzát, és üvölteni kezd, hogy hagyják békén, és azután el is rohan a foglalkozásról. Az ő rajzai félelmetesek: koponyákat, szellemeket jelenítenek meg.

Pihenő következik, aztán kezdődik a zeneterápia klasszikus zenével. Tizenöt személy vesz egyszerre részt a terápián, klasszikus zenét hallgatnak, majd fel kell ismerni a zeneszerzőt és az előadót. Az sem baj, ha nem ismerik fel, de jó pont, ha igen. Kikérdezik a betegeket, hogy milyen hatást gyakorol rájuk a zene, és mit éreznek, mi jut eszükbe a zene hallgatása közben. Egyesek szellő susogását, tenger hullámverését élik át. Lili madárcsicsergést, a tenger hangos morajlását hallja.

Újabb pihenés következik, este pedig tornaterápia... Naplójegyzeteket készít a kórházban, nagyvizitkor is felolvass néha belőle, mert még mindig képtelen logikusan gondolkodni."

A könyvbeli leírás nyomán szinte látjuk, miként nyüzsög, pezseg az élet a kórházban, Lili körül. Mindig történik valami érdekes, ami felkelti az érdeklődését, s mert fiatal és újra feltámad az életkedve, valósággal habzsolná azt élményeket. A felpörgés, a túlcselekvés elkerülhetetlen, s az amúgy építő terápia az ellentétébe fordul. Thamó Kata Téboly-ából világosan kirajzolódik, hogy a rövid távú céltevékenységek csak részeredményekhez vezetnek. Az ő gyógyulását az segíti alapvetően elő, hogy volt kellő írói érzékenysége, megfigyelőkészsége elraktározni mindent, amit jelentésesnek vélt feltápászkodásának rögös útján. Ha jól megnézzük, „csak” arról volt szó, hogy összekapta bomló személyiségét, felhasználta a terápia nyújtotta támaszokat, bízott orvosaiban és környezetében, nem utolsó sorban megismerkedett a hit léleképítő erejével és mindezt meggyőző élettanulságként papírra vetette.

Veress doktor úgy emlékszik, a praxisában találkozott még két olyan beteggel, akik megpróbálkoztak az írásterápiával, de gyermeteg szövegeknél nem jutottak messzebb. Tudomása szerint Thamó Kata nem vezetett folyamatosan naplót, viszont amikor nekikezdett a regénynek, és az első húsz oldalt megmutatta neki, az orvos azzal biztatta, hogy meg se álljon a kétszázadik oldalig! A biztatás termékeny talajra hullott: a sportoló előéletű, de talán tudta nélkül írói tehetséggel megáldott lány könyvének megírásával képes volt igazán bizonyítani, hogy önálló, alkotó gondolatokra képes, valós önismeretű, önmagára és környezetére alaposan odafigyelő, jó emlékező tehetségű, kitartó ember. A doktor szerint az ilyen emberekre, a saját sorsuk alakulásába belelátó személyiségekre minden gyógyító folyamatban nagy szükség lenne.

Fehér holló?

Ismételten elhangzott Thamó Kata Téboly-áról, hogy a maga nemében annyira rendhagyó, mint madárvilágban a fehér holló. A magyar irodalomban igazából a Benedek István Aranyketrec-e jár jókora lépésekkel előtte időben s teljesítményben is, bár a két alkotás elsősorban azért nem mérhető egymáshoz, mivel az egyik az orvos-író mélyen empatikus látásmódjából és tapasztalatából született, a másik viszont a páciens-író élményvilágába és annak feldolgozásába enged betekintést.

A köztük lévő szempontbeli különbségek dacára, mindketten alkalmasak arra, hogy az elmebetegségek körül kialakult társadalmi kirekesztettség és megbélyegzés reflex-szerű gyakorlatát visszaszorítsa, lebontsa. A szűkebb-tágabb környezet meg-nem-értésénél nincs rombolóbb, meghasonlást okozó tényező az elmegyógyászat mindennapos gyakorlatában, s életek, sorsok mennek rá arra, hogy a bolondnak titulált embertársunkon tartósan rajta marad a bélyeg.

Benedek István könyvéből az orvos szól hozzánk meggyőző példatára révén, hogy igenis, fogadjuk el a lelkileg sérült embereket is olyannak, mint saját magunkat – embertársunknak, aki ráadásul bajban van és csak mi segíthetünk rajta; elsősorban mi!

Thamó Kata könyve ebből a szempontból talán a Benedekénél is meggyőzőbb: a regény alapján mi magunk állapíthatjuk meg, hogy a lelki sérült, az elmebeteg igenis képes megtalálni józan ítélőképességét, ha emberszámba veszik, ha elfogadják őt – ahogyan azt Lilivel a Szakállas doktor tette.

A Székelyhon című honlapnak adott interjújában a szerző beszélt arról: könyve megírásának egyik célja, hogy reményt adjon a betegeknek, bemutatva, hogy az orvosokba vetett kellő bizalommal, hittel, akaraterővel és szeretteik támogatásával talpra tudnak állni. Ifjúsági kézilabdázóként korábban ő már megtapasztalta, a sikerért kitartóan kell küzdeni, s ez is hozzásegítette a gyógyuláshoz. Ezenkívül el kellett kezdenie sokkal jobban figyelni magára, mint korábban: az átlagosnál jóval többet pihen, napközben is lefekszik, ha nem érzi jól magát, egy fárasztó hét után kimegy a természetbe, ahol kedvére sportolhat és játszhat két husky kutyájával, amelyek szeretete, úgy érzi, felér egy terápiával.

Thamó Kata nem csupán kitalálta, hanem keményen átélte mindazt, amit papírra vetett. Ez még akkor is igaz, ha valójában a könyvben vannak azért kitalált, regényes elemek is. De az egész logikája és igazsága kikezdhetetlen. A szerző a könyv kiadásáig diszkréten hallgatott arról, hogy milyen életutat járt be. Nagyon kevesen tudták csak, hogy milyen mélységeket és magasságokat tett meg a gyógyulásig. amikor elmondta valakinek történetét, általában sajnálatot váltott ki beszédpartneréből. Megfigyelései szerint a társadalom óvatos a pszichés betegekkel, még akkor is, ha már meggyógyultak, hiszen attól tartanak, hogy bármikor jöhet egy krízis, amelyet nem tudnak kezelni. Ezért kevés beteg kap esélyt arra, hogy megvalósítsa önmagát, baráti kapcsolatokat ápoljon, dolgozzon vagy családot alapítson, pedig az jelentené a stabilitást számukra, nem a társadalomtól való visszavonulás – jelentette ki Thamó Kata a Székelyhonban. De ahhoz, hogy a normalitás mezsgyéjén belül megmaradhasson, jól kell ismernie a határait és céltudatosan igazodni hozzájuk. Ez nem csupán a gyógyítók, de a beteg felelőssége is.

Hová száll a kakukk?

A maga idejében nagy port felverő, s a társadalomban még nagyobb hatást keltő mű – Ken Kesey amerikai író 1962-ben megjelent regénye (Száll a kakukk fészkére), illetve az ennek alapján készült Oscar-díjas Milos Forman-film – amúgy a szakemberek rémének is számít. Annak ellenére, hogy a regény az amerikai irodalom egyik alapműve; az elmegyógyintézetben lejátszódó cselekmény ugyanis egy lehetséges fasisztoid diktatúra belső rajzát domborítja ki igen érzékletesen és hatásosan. Nem vitás – ismerik el a szakemberek –, hogy léteznek ilyen intézmények is, ahol nem a gyógyítás a fő cél, hanem a normális világtól való elszigetelés, illetve a belső, zárt mikrotársadalmon való beteges uralkodási és agresszióvágy kiélése. A regény és a film nyomán sok esetben az a tévhit alakulhatott ki a közvéleményben, hogy az elmegyógyintézetek valamilyen eredendő "rossznak", "gonosznak" a megtestesítői, ahol a gyógyítás helyett elszemélytelenítik az embert, antihumánus eszközökkel tompítják érzékeit, a valóság jelenségeire adott reakcióit, érzelmileg kiürítik, agyát kimossák.

Ami helyenként és esetenként igaz ugyan, hiszen köztudottan éltek vissza a történelemben elmegyógyintézetek alkalmazottjai a kezükbe adott hatalommal, de mindez a szakavatott elmeosztályi terápiára egyáltalán nem jellemző.

Ez a határozott disztingválás az, amiért többek között dr. Veress Albert is küzdött az általa megreformált csíkszeredai intézményben, s amelynek követőivel gyümölcsöző kapcsolatban áll szerte a világon. Ebben a küzdelemben nyerte el a Thamó Kata támogatását is, azáltal, hogy kórtörténetét, annak tanulságait nem csupán nyilvánosságra hozta, hanem nagy hatású irodalmi formába öltöztette.

2014-15-ben megkülönböztetett érdeklődést keltett egy hajdani árvaházi nevelt, a csíkszeredai gyermekotthonban felnőtt Vaszi Mária két könyve (Tíz év csíksomlyói gyermekotthon 1983-1993; Gyermekotthoni sorsok), amelyek a szerző magánkiadásában jelentek meg.

Az első könyvből lényegében az derült ki, hogy miközben a menhelyi élet olyan, amilyen, sőt, a mai, a rendszerváltás utáni „növeldei” módszerek sem képesek gyökeresen változtatni a szülői szeretet nélkül felnövők sorsát – az onnan kikerülő, védtelen „felnőttek” életközege viszont már-már a partra vetett haléhoz hasonlatos: kiszámíthatatlan és reménytelen. És ez a második könyv tárgya. A két vékonyka kötet – a Thamó Katáéhoz hasonlóan – sűrű szövésű, sallangtalan, őszinte és hiteles vallomás egy másik társadalmi kisebbség életformájáról, kirekesztettségéről, boldogságigényéről és hősiesen viselt stigmájáról. Szerzőjük, Vaszi Mária ugyanolyan kemény küzdelmet vívott a talpon maradásért és azért, hogy szembenézhessen sorsával, mint az elmeosztályokat megjárt egykori sportoló. Vaszi Mária sorsát ugyanakkor még súlyosbította, hogy egy helyét nem találó, a társadalom perifériájára jutott népcsoport tagja egyúttal, s mint ilyen, a kettős kirekesztést is sűrűn volt alkalma megtapasztalni. Kár, hogy az ő stigmaoldó törekvése nem találkozott egy olyan kiadói érzékenységgel, amiről az Irodalmi Jelen Könyveket megjelentető Böszörményi Zoltán a Thamó Kata esetében tanúságot tett. Pedig merem állítani: a Vaszi Mária kettős árvaházi kistükre olvasói szempontból is legalább annyira érdekfeszítő, mint a Téboly.

Ám nézzük a félig üres pohár teli részét: örvendjünk annak, hogy legalább ez utóbbi közfigyelemnek örvendve, elindult azon az úton, ami minden értékes szellemi műnek joggal kijárna. A sikeres (ős)bemutató után, amelyen a nagy számú közönség lélegzetvisszafojtva asszisztált, a Tébolyt bemutatják a budapesti Ünnepi Könyvhéten is, ahová a szerző is hivatalos.

És még inkább jó az is, hogy ilyen tanúságok, ilyen laikus, ám hiteles, mélyen humánus művek tudtak születni az utóbbi időben tájainkon, ami jelzi, hogy nem csak a problémák kibeszélésének, hanem társadalmi jóvátételének is nagyon itt lenne az ideje!

Csíkszereda, 2015. május 15.

*

Az írás az Új Magyar Szó Kisebbségben c. mellékletének készült.