Hargitai böngészde (4): Ahol az autonómia elveszett

Bach-huszár torzképe (Domanovszky:
Magyar művelődés történet, MEK)

Dr. Hermann Gusztáv Mihály tanulmányának ötödik, befejező részében (Hargita Népe, 2013. január 18.) tényszerű választ ad arra, hogy hol szoktak tévedni a székely autonómiát sürgetők, akiknek szent meggyőződésük, hogy minden de minden, ami szent volt e földön, Trianonnál veszett el. Tévedés - állítja a szerző. "Pedig... már 1848 októberében, Agyagfalván „kimondatott az, hogy jogban és kötelezettségben a Székelyföldnek [...] minden polgára egyenlő". Ezzel a székelység elméletileg lemondott autonómiája alapjáról, rendi kiváltságairól. Aztán jönnek a forradalmat követő parancsuralmi rendszerek, melyek a gyakorlatban is megfosztják önkormányzatisága maradékától, összevissza teszik-veszik külső-belső közigazgatási határait, miközben az egész országot ellepik a „Bach-huszároknak" csúfolt idegen hivatalnokok."

Igaz, hogy a kiegyezés közeledtével a központi ellenőrzés szigora enyhül, a császári hatalom azt játssza, hogy látszólag visszaáll az önállósosdi, szerephez jutnak a székek, fő és alkirálybírákat állítanak, de a "Bach-huszárok"-nak eszük ágában sincs lemondani. Maradnak és keresztbe tesznek, ahol csak lehet. A kiegyezés után áll vissza csupán a tényleges széki élet.

Csakhogy... És itt megint dr. Hermannt idézzük:

"A rendi eredetű autonómia összehangolása a modern idők államnemzeti ábrándjaira épülő új magyar belpolitikájával nem működik. Miképpen korábban, Mária Terézia és II. József felvilágosult abszolutizmusa és centralizmusa idején, most sem tud senki egy áthidaló jó megoldást. A székely közéleti szereplőgárda minden modernizációs kísérlet idején bajban volt, mert hagyományos autonómiája régen elavult „csereértéke" helyett sohasem tudott valami újat, aktuálisat és kelendőt ajánlani. Régi szabadságait lobogtatta, de ez éppen azokat érdekelte a legkevésbé, akik a kor igényei szerint kivanták átszabni az ország gazdasági-társadalmi életét. így az autonómia keretei egyre fogytak: csodák csodája, hogy a konstrukció megérte a modern kort. Talán e túlélésben szerepe lehetett annak, hogy a kettős monarchia Magyarországában sok olyan jelentős lélekszámú etnikai csoport élt, melynek esze ágában nem volt a magyar államnemzetbe betagolódni. így a rendi-nemzeti különállás nosztalgiája, ami a székelységben tovább pislákolt, kevésbé volt kihívó az államhatalom számára. "

1876-ban új megyefelosztás lép életbe, amelynek keretén belül az autonóm státuszukat elvesztett székely székek nagyobbik része - kisebb területi változásokkal - vármegyévé átszervezve, betagolódva a központosított államstruktúrába, legalább földrajzi kereteit megtarthatta - írja a szerző. - "Szembetűnő a változás viszont Maros- és Aranyosszék esetében, amelyek területét egyszerűen beolvasztják Maros-Torda, illetve Torda-Aranyos vármegyébe. A megyék élén a központilag kinevezett főispánok, illetve a közigazgatási ügyeket ténylegesen intéző alispánok állnak. A székely autonómiának immár formálisan is vége."

 Mielőtt pont kerülne az eszmefuttatás végére, dr. Hermann joggal veti fel a kérdést: és hogy állunk a Magyar Autonóm Tartománnyal? Az mit adott hozzá az autonómiához, vagy mit vett el tőle? Szerinte a két világháború közötti erdélyi helyzethez képest mindenképpen az autonómia oldalára billentette a mérleg nyelvét. "Ekkor, noha a megyék egy ideig nagyjából megmaradtak, élükön „nemzeti missziós" küldetésüket végző román prefektusokkal (túlburjánzott és korrupt hivatalnokhadukkal együtt); majd 1938-ban, az ország új közigazgatási felosztásával, a Székelyföldet szerteszaggatva darálják be az újonnan létesített tartományokba (Háromszéket például a Kárpáton-túli súlypontú "Bucegi Tartományba".) Autonómiának tűnhet az ötvenes-hatvanas évek időszaka akár az 1940-44 közötti „kicsi magyar világhoz" képest is, amikor - a változatosság kedvéért - Kis-Magyarországról érkező hivatalnokok leckéztetik (olykor megalázó modorban) illemtanból és magyar nyelvből azokat a székelyeket, akiknek elődei már akkor „született nyelvükön" írták hivatalos irataikat, midőn a magyar vármegyék nótáriusai még a latinnal bíbelődtek. Nos, ezekhez képest a szovjet mintára és nyomásra létrehívott Magyar Autonóm Tartomány „vezetőkáderei" (a tartomány központjában, illetve a részegységekben, az ún. „rajonokban") zömükben a Székelyföld „városi és falusi dolgozói" soraiból lettek „kiemelve". De a korabeli szólásmondás („magyar az autó, de román a sofőr...") sejteti, hogy a párton belül egyre erősödő román „nemzeti kommunista" irányzat korlátozni igyekszik ezt a szovjet típusú kirakat-önrendelkezést, hogy majd alkalomadtán félresöpörje. Ez meg is történt az 1968-as területi-közigazgatási átszervezéssel, mely megszüntette a Maros Magyar Autonóm Tartományt, területét felosztva Hargita, Maros, illetve Kovászna megye között."

Van-e hát haszna az egykori székely autonómiának ma? - ez a nagy kérdés. Úgy, ahogy hadi szolgáltatások fejében érkezett, semmiképpen. Afelett rég elszállt az idő, hogy hadi tettekkel váltsák meg magukat a székelyek. A szerző két szempontot lát megfontolandónak.

1. "A Székelyföld hagyományos belső területi-közigazgatási és tájtörténeti tagolódása, a székely székek, társszékek meg fiúszékek rendszere. Ez kétségkívül egy szerves történeti fejlődés eredménye, ami egyfelől tükrözi a végleges letelepedés szakaszait-hullámait, aztán a természetes határok rajzolatát, de a nyelvészek szerint az eredetkérdés tekintetében is hordozhat fontos információkat a székelység különböző csoportjairól. E belső tagolódás a Székelyföldön élők számára minden hivatalos közigazgatástól függetlenül létezett és létezni fog. A jelenlegi megyerendszer több mint negyvenesztendős múltja nyomán sem beszél senki „hargitai székelyről". „Kovásznairól" is   csak kimondottan   az  illető város viszonylatában. Csíkiról, gyergyóiról, udvarhelyiről, háromszékiről, nyárádmentiről annál inkább..."

2. "Az általános, történetileg adatolható és szinte fóbiaszerű ódzkodás attól, hogy egy mindent kézben tartó területi központ fogja össze a Székelyföld régióit. Az évszázadokig egyenrangú székely székek lakói ezt mindig elutasították, illetve csak annyiban és azokban a dolgokban fogadták el, amennyiben és amiben feltétlenül szükség volt rá. És ez működni tudott egy fegyelmet és határozott irányítást követelő katonai társadalomban is! Most viszont más időket élünk - mondják, akik már elképzeléseket, terveket szőttek egyik vagy másik (ki egyik, ki másik...) település majdani kiemelt státuszából fakadó fejlődési lehetőségeit illetően. Nos, az idők változtak, de bizonyos beidegződések nem. Mérlegelni, a helyzethez a kezdet kezdetétől rugalmasan viszonyulni talán szerencsésebb, mint erőszakolni, kínos igyekezettel „jól kommunikálni" azt, ami senkinek, vagy csupán egy csekély kisebbségnek jó." (Dr. Hermann szerint a német modell követhető lenne: a főváros ismét Berlin, de a kormány Bonnban székel, az Akadémia Halléban, a bankélet és pénzintézmények központja a Majna menti Frankfurt, a divaté Düsseldorf, a könyvvilágé Lipcse, és így tovább...).

És, természetesen, meg kellene találni az együttműködés és az összetartás valóságos gazdasági motorjait is, hogy a Székelyföldön élők valóban érdemesnek tartsák az ott maradást.

(Cseke Gábor)

Fontos könyvek a Kisebbségben asztalán (1)

Kései tudósítás a párizsi konferenciáról

Koszta István 2010-ben megjelent könyvére joggal figyelhet föl a közvélemény, hiszen olyan témát érint, amiben legtöbbször ma is eleven sebként szokás vájkálni, a sorstragédiákhoz illő komorsággal és megrendüléssel. A Nem (csak) Erdély volt a tét szerzője azonban gyökeresen szakít ezzel a szemlélettel, és úgy nyúl Trianonhoz, az első világháború végi Erdély sorsához, hogy nem az érzelmek és az elfogultság vezeti tollát, hanem az egészséges kíváncsiság – megismerni azt, valóság- és emberközelből, ami 1918-ban-1919-ben-1920-ban és azután történt nagyapáinkkal-apáinkkal és velünk. Nem a múltba néző nosztalgia, az irányított propaganda csapásain haladva kutat, hanem egészséges ösztöneire hallgatva. Elsőként mindjárt az események tövéről merít: Alexandru Vaida-Voevod leveleit és feljegyzéseit hasznosítja nem csak azáltal, hogy magyarítja s így széles körben hozzáférhetővé, kutathatóvá teszi azokat, de értelmezi is őket, sőt, a román történelmi szemléleletre visszahatóan aktiválja a ma már meg nem másítható, a történelmi folyamatokat a maguk természetes alakulásában bemutató dokumentumokat.

Az alparéti születésű, XIX. század második felében a monarchiában szocializálódott orvosdoktor a huszadik század elejére inkább a román nemzeti politikával jegyezte el magát, akkor is, amikor Vajda Sándor néven még csak nemzetiségi képviselő a magyar országgyűlésben. Nem telik el sok idő, s Nagy-Románia miniszterelnökeként, majd Maniu belügyminisztereként is közéleti színpadra lép. A háború utáni béketárgyalások idején Vaida-Voevod tagja a román küldöttségnek s levelekben számol be pártvezérének, Iuliu Maniunak a bennfentes krónikás, szem- és fültanú részletezésével nem csak a nyilvános, hanem a kulisszák alatti és mögötti eseményekről, közjátékokról stb. is. Ezekből pedig, a helyes értelmezéshez oly szükséges részletek megismerése mellett, világosan kiderül, hogy a párizsi békekonferencia szemléletében és eseménysorában maga a tragikus magyar sorsfordulat nem főbenjáró tét volt, annál inkább természetes következménye egy következetesen képviselt harci szövetségnek, mely vesztesként került ki az első világháborúból. A vesztes szerepe pedig óhatatlanul arra ítélte, hogy a belső ellentétektől, nemzeti törekvésektől robbanásig feszített magyar államiság összeomoljon. A párizsi konferencia tipikus érdekszférákra való újrafelosztásban utazott, az azon részt vevő és hangjukat hallató győztes nagy- és csatlós hatalmak játszmájának bizonyult, amelynek a végén a vesztesekkel egyszerűen közölték a tényállást. A húszas évek status quo-ja: ez volt tulajdonképpen Trianon. A román küldöttség ügyködése felől láttatva a történteket, tanulságos és demisztifikált képét kapjuk annak az aktusnak, melynek letargikus hatása ma is annyi kárt és meghasonlást okoz a magyar nemzettudatban.

Koszta Istvánt a véletlen segítette hozzá, hogy termékeny csapást válasszon kutatásaihoz, de az már az ő józan helyzetértékelését és egészséges látásmódját dicséri, hogy nem hagyta elsikkadni a felkínálkozó lehetőséget.

Következő könyve, a szintén alig-alig ismert román dokumentumokból táplálkozó

Mária román királynő párizsi követsége

gyakorlatilag folytatása az előbbi kötetnek. Formálisan ez esetben is inkább szerkesztői-fordítói-jegyzetírói munka az övé, de az esemény, amire fókuszál, a Trianonhoz vezető folyamatnak egy másik sokat jelentő szakasza. A román királynő párizsi tartózkodása a béketárgyalások idején sok értetlenségre és tévhitre szolgáltatott okot s máig nem tisztázott kérdése a huszadik századi román történelemnek. Miként azonban a könyvből kiderül, Mária királynő alakja túlnő a román nemzeti történelmen, s ha politikai fellépése nem is járt kézzelfogható eredményekkel, érezhetően pozitív irányba befolyásolta azt a hangulatot, ami a huszadik század húszas éveiben a kialakuló Nagy-Romániát övezte. Olyannyira, hogy akik túlzott érdemeket tulajdonítottak maguknak a párizsi tárgyalóasztaloknál – ahol pedig inkább csak tudomásul kellett venni azt, hogy a „nagyok” végül is miről voltak hajlandók lemondani Románia javára, és ez a hajlandóság nagyságrendekkel volt kevesebb azoknál az ígéreteknél, amikkel Bukarestet annak idején az Antant oldalára csábították -, szóval a mindenáron kitűnni vágyó történelemcsinálók igyekeztek szinte a nullára csökkenteni a királynői szerepet. Ezért történhet meg az, hogy Koszta István vállalkozása ezúttal is egy újabb revelációja a romániai történetírásnak, olyan felfedezés, amelynek a fényében könnyebben lehet és kell is újraírni a kárpát-medencei térség népeinek egymásba játszó modern kori történelmét, az események reális felbecsülésének fényében.

Miben is áll tehát Mária királynő érdeme? A könyv tanúsága szerint éppen abban, hogy hiteles naplóíróként lejegyzi az eseményeket. Azokat is, amiknek cselekvő részese, s azokat is, amiknek szem- és fültanúja. Írása ezért is kényelmetlen, „nem szeretem” forrás, amit sokak szerint nem idézni, annál inkább elhallgatni kell. Márpedig ez a második Koszta-könyv is ugyanazt a tanulságot sugallja egyértelműen és hangsúlyosan: ahhoz, hogy tisztán lássunk, engedjük magunkhoz szabadon és előítélet mentesen a részleteket, a kor hiteles tanúinak vallomásait, akik nem utólag magyarázzák ki a történteket, saját érdekeik és az aktuális széljárás koordinátáihoz igazítva, hanem vállalják a pillanat súlyát és felelősségét ott és akkor, ahol és amikor éppen az események forgatagában álltak.

Alkalmam volt részt venni néhány könyvbemutatón, ahol a szerző szembesülhetett potenciális olvasóinak érdeklődésével, problémalátásával. Keserűen tapasztaltam, hogy a két Trianon-témájú könyvtől jelentős hányada az érdeklődőknek egészen mást várt: dokumentumok helyett hangulatkeltést, a szomszéd kártyáinak ihletett felfedése helyett verbális leleplezéseket és elítélést – mintha a trianoni döntés nem is kilencven valahány éve történt volna meg, a történelem minden utólagos vargabetűje ellenére, visszavonhatatlanul, hanem csak tegnap... Szomorú dolog illúziók és nosztalgiák fertőzöttjei társaságában a holnapon töprengeni, de nincs más mentségünk. Hiszem, az előzmények erre engednek következtetni, hogy Koszta István, eddigi helyes tájékozódása után megteszi a következő lépést is...

Védjegyek. Íróportrék – ellenfényben

Cseke Péter szapora tollú író, a sajtó világa és az irodalmi jellemzések-elemzések következetes támogatója, az esszé kitartó művelője és ébren tartója. Irodalomtörténeti jelentőségű kötetei jelentékeny számban sorakoznak immár munkássága ama képzeletbeli polcán, amit minden szerző előbb-utóbb megácsol magának és könyveivel benépesít. A Kriterionnál 2011 végén megjelent tanulmánykötete mindenek előtt különböző évfordulós rendezvényekre papírra vetett gondolatok, felvázolt tanulmányok, témaközelítések szerkesztett, összehangolt, jegyzetekkel és hivatkozásokkal ellátott gyűjteménye. Egy kötettel több, amiben az olvasó átfogó spektrumát kapja az erdélyi irodalom huszadik századi főbb személyiségeinek.

Cseke Péter nem törekszik mindenre kiterjedő részletezésre, esszéi egyszerre szintézisek és egyben személyes adalékok is egy-egy alkotói profilhoz, személyiséghez, sorshoz. Nemzedéki vonulatba rendezett írásai főként a nagy formátumú, korszakokat jelölő alkotókra összpontosítanak. Akár személyes irodalomtörténetnek is betudható az a galéria, melyet a Védjegyek-ben felsorakoztat. Bevezetőjében – amely a szerzőnek akár a maga „mentsége” is lehet az alaposan megfontoltan mellőzött teljességigény okán – Cseke Péter felvázolja azokat a körülményeket, amelyek legalább annyira gátolták, mint amennyire ösztönözték kutatásait, vizsgálódásait. Lehet, hogy ha a rendszerváltozás előtt nem ütközött volna annyi és olyan kemény falba, ne érte volna annyi gáncs és elterelő hadmozdulat, gondolkodás nélkül megmarad a riport és az irodalom művelőjének, amiben ígéretes csapásokat vágott a hetvenes években. A tiltások és az akadályok megedzették, felszították filológusi kutatókedvét és az eltelt évtizedek során kialakult az a sajátos értékrendszer, amelynek mentén arcképcsarnokát véglegesíti.

A korábbi tiltásokkal szemben a mai látszólagos korlátlan szabadság a szellem területén arra figyelmezteti a szerzőt s általa az olvasót, hogy „a 21. század útvesztőivel és csapdahelyzeteivel szembesülve ne engedjük »parciális tudományos üggyé, szűk társadalomtudományi szakterületté« változni a már feltárt közösségi örökséget. Mielőtt végleg az eszme- és irodalomtörténet birtokába kerülne, tegyük lehetővé, hogy éltető szellemi erőtérré válhasson.” - áll a szerzői ajánlás végén.

A Kós Károlytól Páskándi Gézáig és Zágoni Attiláig terjedő idő- és szellemi ív az erdélyi irodalom olyan teljesítményeiben igazít el bennünket, amelyek nélkül sem cselekvő hagyomány, sem tartalmas újítás és fontolva haladás nem létezik.

Cseke Gábor

(A jegyzeteket az ÚMSZ Kisebbségben c. mellékletének szántam)