Roskadó karosszék (3)

Végre egy könyv, amit a csíkszeredai antikváriumban nem könyöradományért vásárolhattam. Eszmei értéke: óriási, hiszen Rilke verseit tartalmazza, Kányádi Sándor tolmácsolásában és (néhai) Plugor Sándor eredeti illusztrációival (amelyek kissé a Szilágyi Domokos-féle Öregek könyvére emlékeztetnek.) Viszont csenevész, vékonyka könyv, olcsó, gyatra papíron, még gyatrább nyomással, a papíron majd mindenütt átüt az elmázolódott, feltehetően takarékosság miatt felhígított nyomdafesték. 
Viszont az ára ugyanúgy 1 lej, mintha a mellette lévő Váci Mihály válogatott verseit tettem volna a táskámba;
ezt is, azt is csak ennyiért viszik (ha viszik).
A Rilke kötet, úgy tűnik, nem illett bele az 1989 (a rendszerváltás) előtti irodalompolitikába, vagy csak az volt a baj, hogy a rendszerváltással nagy hiátus állt be a könyvkiadásban (-nyomtatásban), pontosabban egyfajta szellemi-üzleti zűrzavar, mert a kiadók, s köztük a Kriterion is, a leállított, cenzúrán fennakadt korábbi köteteket szerették volna gyorsan piacra dobni, mellette viszont produkálni kellett valami újat is. 
Tudja a fene, hogy történt, tény, hogy Rilke Herbst/Ősz. Tíz lap a képek könyvéből c. füzetnyi válogatása 1990-ben jelent meg, kétnyelvű kiadásban, 5000 példányban, 8.50 lejes árban, most meg itt van a karosszékemben, időnként belelapozok és azon gondolkodom, mi késztethette a szerkesztő Egyed Pétert, hogy:
1. elvégezze a válogatást (netán a fordítóra bízta?)
2. megrendelje az illusztrációkat
3. kihegedülje a fordítást.
(Meglehet, a válaszok pofonegyszerűek e kérdésekre, de aki illetékes lenne megadni, már nem teheti meg...)

Tény, hogy a Képek könyve Rainer Maria Rilke egyik meghatározó műve, mely korszakot nyitott költészetében - de erről itt olvashatni bővebben, nincs miért mások mondatait ismételgetnem... S hogy miért ebben a válogatásban és ilyen sorrendben kerültek a vékonyka kétnyelvű kötetbe, legyen a könyvkiadás megfejtetlen, örök titka. Mi lapozzuk fel és értékeljük a benne található nagy szellemek találkozását... (Egy biztos: nem ettől roskad az a karosszék.)

*

Iniciálé / Initiale 

Oszd a szépséget, pazarold, 
szótlanul, számolatlan. 
Hallgatsz, megszólít: Nézd. vagyok. 
S végül mindenből rádragyog, 
ezernyi árnyalatban.

Elalvás előttre / Zum Einschlafen zu sagen

Szeretnék valakit becézni,
ülni és lenni valakivel,
téged szeretnélek dallal igézni
és álomba ringatni el.
Szeretnék az egyetlen lenni, aki
tudná: hideg volt az éj.
Szeretnék rádfigyelni s odaki:
mit mond a Mindenség s a Mély.
Az órák egymást hívó hangja bong, 
látni az Idő fundamentumát. 
És lenn egy idegen bolyong,
és riaszt idegen kutyát.
Mögötte csönd. Nagyra tárt
szemem rád zárom, köréd;
szelíden őriz s mindjárt elbocsájt,
ha valamit megmoccant a sötét.

Magány / Einsamkeit

A magány olyan, mint a régen 
készülő eső, alkony ellenében 
a tengerből kél s át a messzi réten 
honába föl, az ég felé tolul. 
S az égbe érve a városra hull.

Megáll a semmilyen órán, szemelget,
mikor hajnalba fordul minden utca,
s mikor a test, amely semmit se lelt meg,
csalódva búsan magát félrehúzza;
mikor egy párnak gyűlöletbe fúlva
hálniok mégis egy ágyban, együtt kell:

a magány akkor elfoly a vizekkel…

Szorongás / Bangnis

A hervadt erdőn egy madársikoly, 
értelmetlenül száll a hervadt erdőn. 
És egy ideig mégis úgy honol 
a gyűrűződő bús madársikoly, 
akár egy tágas ég a hervadt erdőn. 
Minden e kiáltásba csillapul:
hangtalan terül a környék alája,
s mintha a vad szél is belejuházna, 
belesápad a perc, mely élne még, 
s mintha a dolgok sejtenék e csendben: 
meg kell és meg fog halni minden, 
magából messze szállva.

A Szent /Die Heilige 

A nép szomjazott, s akkor az egyetlen 
nemszomjazó lány indult, hogy epedten 
váró népének vizet esdene. 
De a fűzág kezében rezzenetlen 
maradt s az út már gyötörte a lányt, 
s csak őrá gondolt kétségbeesetten: 
a sápadt fiúra, kivel egy esten 
szemük sejtetőri egymásra talált. És akkor a fiatal fűzfaág 
szomjas állatként görbült le eléje: 
már vérében virágzón ment tovább, 
s alatta mélyen zubogva a vére.

Strófák / Strophen

Valaki van, ki mindent kézbe vesz,
s mint ujja közt a homokot lepörget.
Kiválasztja a legszebb királynőket, 
fehér márványból faragtatja ki, 
fekteti csöndes köpeny költeménybe 
s oldalukra, egyazon kőbe vésve, 
király uruk is odafekteti.

Valaki van, ki mindent kézbe vesz, 
hogy mint a rossz harangot törje-verje. 
Ő nem idegen, mert a vérben van — 
az életünk hol megáll, hol rohan. 
Nem hihetem, hogy igazságtalan; 
bár annyi rosszat hallani felőle.

Őszi nap / Herbsttag

Beteljesült. Bő nyár volt s vége van. 
Vond árnyaid a napórákra némán 
s fújjon a rónán újra szél, Uram.

Rendeld a még éretlent: érjenek; 
adj bár kétnapi délies verőt még, 
sürgess tökélyre és nyilazz a tőkék 
nehéz borába végső édeset.

Kinek most nincs, nem épít házat már. 
Ki most magányos, lesz hosszú időre, 
olvas, hosszú levéllel bíbelődve
virraszt, s riadtan meg-megállva jár 
a fák alatt, ha lombra lomb süvölt le.

Ősz / Herbs

A lombok hullnak, hullnak, mintha fönt 
a messzi égnek kertje hervadozna, 
nemet legyintve hullnak mind halomba.

S a csillagok köréből elbolyongva 
magányba hull a súlyos éji Föld.

Mi mind lehullunk. Nézd emitt e kart. 
S amott a másik: hullva hull le minden.

De egyvalaki végtelen szelíden 
minden lehullást a kezébe tart.

Őszutó / Ende des Herbstes

Látom, mint változik
egy idő óta minden.
 Valami munkálva serken, 
gyilkol, sajnálkozik.

Minden kert napra nap
másabbat ölt magára; 
a sárgulók lassudan sárga 
színre váltanak: 
utam be messze vitt!

Most a fasor kopárlón 
üres útjait járom. 
Majdnem tengerig tárón 
engedi magát látnom 
a komor tilalmas ég.

Záróvers / Schluszstück

Nagy a halál. 
S mi az Övéi:
víg mosolyok.
Életünk teljében, mikor élni
kezdünk remélni —

belénkzokog.

*

(Megjegyzés: az illusztrációkból csak válogattam; a reprodukálás minősége a nyomdai kivitelezés lelkén szárad...)

Roskadó karosszék (2)

Pár napja telefonált Gagyi Jóska társadalomkutató (amúgy tehetséges költőként indult az irodalmi életben, de félbehagyta a poézist), hogy megjelent új könyve, amely egyenes folytatása annak a munkának, amely 2012-ben jelent meg Ha akartam, fütyörésztem, ha akartam, dudolászgattam címmel, s a jobbágyfalvi beszélőember, az időközben elhunyt Balogh Pállal folytatott beszélgetéseiből merített a falu háború utáni átalakulásáról szóló eseményekkel kapcsolatban. Annak idején írtam volt a könyvről (Amikor eljött a mesélés ideje), s némi kritikai élű kérdéseket is föltettem a szerzőnek, mivel befejezetlennek gyanítottam a vállalkozást, s úgy éreztem, kissé elsiette a közlést, vagy ha nem is, az egészet nem gondolta alaposan végig. Ő akkor egy szerzői magyarázatot fűzött a megjelenés előtt álló kritikámhoz, s a két szöveg egyszerre jelent meg a maszol.ro portálon, majd később a Sorsok könyve (2016, Hargita Népe Kiadó) c. kötetemben.
Jól éreztem én, hogy Pali bácsinak a bénulásával megjött mesélő kedve nem sokáig fog gyümölcsözni a szerzőnek: Gagyi könyvének megjelenését ugyan még megérte, de utána nem sokkal (2014-ben) a "beszélőember" végleg elhagyta az árnyékvilágot. 
Szerencsére jókora adag feldolgozatlan nyersanyag maradt utána - beszélgetések jegyzőkönyvei, emlékek a "szocialista" falu mindennapjairól.
A most számomra dedikált újabb könyvből (Aki tudta, vitte. Lopás, közösség, társadalom. ProPrint, 2018) olvasom a szerzői előszóban:
"A lopásról szóló kötet tulajdonképpen a könyv második fejezetének 'kifejtett' változata." Vagyis, immár kevésbé riporteri hangvétellel, inkább vérbeli társadalomtudósként boncolgatja azokat a történeteket, vallomásokat, melyeket Pali bácsi elsorolt neki a jobbágyfalvi ember különös meghasonlásáról:  a rendtartó falusiakból, gyaníthatóan a kollektivizálás, az erőszakos közösbe terelés visszahatásaként a közöst meglopó, erőszakkal elvett javait ekként visszavenni próbáló egyének lesznek, s ez a magatartás úgy elterjed a gazdaságilag és a hagyományaiban megnyomorított székelyföldön, hogy az egykori erények már nyomaikban is alig felfedezhetők. Nem szívesen és nem egykönnyen mond ítéletet a szerző, kérdéseit nagy körültekintéssel sorakoztatja föl, nem szeretne mindenáron sablonos, spekulatív válaszokhoz jutni, ezért a könyvbeli elemzés több mint 200 oldalon terjeszkedik. 
Gagyi így foglalja össze szándékát és véleményét: "Írásom arra a feltételezésre épül, azt igyekszik bemutatni, értelmezni, hogy a lopásnak mint közösségben/közösség előtt történő, morálisan
megítélhető társadalmi cselekvésnek van egy olyan fajtája, amelyt nem tartanak bűnnek, nem tiltanak, hanem megengednek az emberi közösségek, és amelynek nem társadalomromboló, hanem közösségépítő szerepe van."
E könyvében Gagyi fokozottabban társadalomkutató, mint korábban, stílusa, bár nem nélkülözi az értelmezés világosságát, hangsúlyozottabban teletűzdelt a szaknyelv fordulataival, neologizmusaival, egyszerre érdeklődést felkeltő és az unalomig "altató", s végül maga is bevallja: "Írásomban igen sok megválaszolatlanul maradt kérdést fogalmaztam meg, hagytam nyitva.Ezek legnagyobb részét ott, a befejezésben sem tudom megválaszolni. Azzal biztatom magam, hogy a téma vizsgálatát nem zártam le... folyt.köv."
Nem kétlem, hogy a folytatáshoz megvan a kellő kutatási, értelmezésre váró anyag. De lesz-e erő, idő kibontani minden lehetséges értelmezést, amit több évtizedes, fáradságos, időogényes terepezéses falukutatás felkínált az írói ambícióinak hátat fordító kutatónak?

Következő említésre váró olvasmányom könnyebb falat lesz: Rilke Képek könyvéből c. kötetének néhány őszi darabja, németül és magyar nyelven (Kányádi Sándor tolmácsolásában), Plugor Sándor illusztrációival. Az alig húszvalahány oldalas verseskönyv érdekessége, hogy 1990-ben jelent meg, a Kriterion kiadásában, gyalázatosan rossz minőségű papíron, elfuserált nyomással, de - cenzúra nélkül, szabadon.