Roskadó karosszék (25)

Akármilyen vékonyka könyv is, már csak a témájánál fogva szigorúan fellapozandó.
Majd következik az, hogy később képtelenek vagyunk letenni.
Aztán már hegyezett ceruzával a kézben olvassuk a történetet, amit a 2018 januárjában elhunyt dr. Ujváry Zoltán, a Debreceni Egyetem professor emeritusa gyűjtött fel néprajzi kutatóútjai során, majd szövegtakarékosan vetett papírra.
A téma nem volt idegen tőle: saját életének hasonló színezetű megpróbáltatásain túl, figyelme központjában következetesen a határon túli magyarság sorsa állt, Gömör történelmét és néphagyományát kutatta élete végéig, életműve gyakorlatilag ezek sokrétű feldolgozásából állt össze.
A Szülőföldön hontalanul címen regényesen megírt tömör beszámolót 1994-ben egy rádióinterjúban dr. Ujváry Zoltán – akkoriban a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszékének vezetője – kutatásai egyfajta „melléktermékének” tartotta. „Amikor a szlovákiai Gömörben elkezdtem a kutatásokat, akkor lépten-nyomon a parasztemberek visszaemlékezéseiből a deportálások időszakára is szomorú fény derült. Amikor 1946–47 telén a magyarokat nemcsak Gömörből, hanem Szlovákia más területeiről is Csehországba deportálták, én még kisfiú voltam, de érzékeltem már a szomorú eseményt, tekintettel arra, hogy a nagyszüleim a szlovákiai oldalán éltek Gömörnek. A nagybátyám is menekült. Átszökött Magyarországra, és nálunk… húzódott meg egy ideig, és csak, amikor konszolidálódott a helyzet, akkor szökött vissza a szülőföldjére. A szomorú és a keserű események a jegyzetfüzetemben egymásutánjában lejegyzésre kerültek. Arra gondoltam, hogy ezt meg kellene írni.”

Dr. Ujváry Zoltán

Dr. Ujváry Zoltán pedig megírta. Annak ellenére, hogy Szlovákiában Janics Kálmán körorvos korábban kiadott már egy átfogó dokumentumkötetet az említett időszak törvényiről, történéseiről, de az nem tudta közvetíteni mindazt a fájdalmat és keserűséget, amit az egyszerű szlovákiai magyar emberek s a velük együtt élők elszenvedtek a reszlovakizálásnak nevezett nacionalista agyrém erőszakos szorgalmazása miatt. Janics Kálmán a folyamatot magát írta le könyvében (A hontalanság évei, Bern, 1979, Illyés Gyula előszavával) gazdag tény- és dokumentum anyaggal alátámasztva; Ujváry Zoltán mesélője viszont egyetlen család kitelepítési történetén keresztül a helyzet mélységesen embertelen, igazságtalan és tragikus voltát hangsúlyozza az események mélységének már-már kopár, eszköztelen közvetítésével.

„Egy lévárti parasztember mondta el kitelepítésének történetét – mesélte a fentebb említett rádióinterjúban a szerző –, de természetesen nemcsak a magáét, hanem az egész falu kitelepítésének a történetét is. Ez az ember a falu bírója volt, a nevét nem említem a munkámban, mert már időközben elhalálozott. A fia arra kért engemet, hogy ne említsem a nevüket, ne említsem a családot, mert fél a retorziótól… Ez a parasztember, és természetesen a felesége, a családja több alkalommal – amikor a faluban voltam, náluk laktam –, vissza-visszatérően egy-egy epizódot mondtak el a 46-47-es kitelepítések kapcsán. Ezeket én lejegyeztem, és voltaképpen egy kicsit irodalmi stílusban megfogalmaztam és megszerkesztettem ennek az időszaknak a nép által elmondott, majdnem most már úgy is mondhatnám, hogy hagyományozott történelmét.”

A könyv azóta több kiadásban is megjelent (magam az 1991-es Vox Nova Rt pozsonyi kiadásából ismerkedhettem meg a szöveggel), 1997-ben a Lilium Aurum szlovák nyelven is kiadta.
2004-ben Lévárt község díszpolgárává avatta a tudós szerzőt.
A felvidéki magyar irodalomban alapműként tekintenek dr. Ujváry Zoltán alig 140 oldalas munkájára. 

*

Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul

Szlovákia magyar falvaiból 1946/ 47 telén a csehszlovák kormány több mint hetvenezer embert deportált Nyugat-Csehország területére, az egykori Szudéta vidékre.
Azokat, akik nem vallották magukat szlováknak. Akik nem tagadták meg magyarságukat.
A kálvária útján a megaláztatás, a szenvedés minden stációját megjárták…
A deportált magyarok kálváriáját családja sorsán egy földműves mondja el.
Másfél évtizedes kapcsolatunk alatt beszélgetéseink vissza-visszatérő témája volt az elhurcolás.
Élete végéig nyomta a megaláztatás emléke.
Évek óta megbékélve nyugszik a temetőben.

(A könyv szerzői előszava. Rövidített szöveg)

Roskadó karosszék (21)

A lassan feledésbe merülő, néhány évtizede még kellő, megérdemelt figyelemmel kísért szovjet irodalomnak örvendetesen még napvilágot láttak legjobb hajtásai.
Igaz, azóta a keletről , a volt szovjet térségből érkező irodalmi piac „kissé” átrendeződött, de a jó, a tartós művek fénye alig fakult.
Borisz Vasziljev nem csak érzékeny és értékelt prózaíró és színpadi szerző, de a szovjet társadalomban felnőtt, abban élő mindennapi ember lelkületének értő „mérnöke” - valódi józsefattilai értelemben.
Alig százvalahány oldalra rúgó, világhírű kisregénye (A hajnalok itt csendesek; de ismeretes a mű Csendesek a hajnalok címváltozattal is) nem csak rendhagyó olvasmány, hanem az egyik legérdekesebb szovjet háborús  filmhez nyújtott páratlan nyersanyagot – olyannyira, hogy készítői gazdag képi ihletésű, két részes játékfilm forgatásához elegendő anyagot találtak benne s hoztak a kisregény szelleméhez hűen felszínre – anélkül, hogy a cselekmény akár egy csöppet is felhígult volna! Ráadásul a kisregény hatáshálója sem sérült az adaptáció során, ami ritkán történik meg…
A cselekmény különben nem csak az autentikus szovjet miliőhöz képest enyhén abszurd: a második világháború oroszországi színterein zajlik, valahol a szovjet északon, ahol a szemben álló felek állóháborúra kényszerülnek, a harci cselekmények ritkán elrendelt felderítésekben és a hátország civil lakosságával való együttélés hétköznapjaiban csapódnak le.  A helyszínül választott orosz faluba beszállásolt szovjet csapatok életmódja egy idő után mind a civil, mind a katonai szférában gondokat gerjeszt, ezért az egység parancsnoka segítséget kér feletteseitől: a gyakori letolások helyett küldjenek olyan utánpótlást neki, akik nem néznek a pohár fenekére és akik nem zaklatják a helyi asszonynépet. Felettesei fintorognak, majd megfenyegetik: teljesítik kérését, de ha az újoncokkal se boldogul, akkor… És itt fenyegetés következett.
A napokon belül megérkező segélycsapat több gondot jelentett, mint megkönnyebbülést: „A ház előtt két sor álmos lány várakozott. Azt hitte. Álmodik, hunyorgott, de a harcosok zubbonya most is éppen olyan elevenen domborodott ki, mint az előbb, azokon a helyeken, amelyeket a szolgálati szabályzat nem említ, és a sapkák alól huncutul kandikáltak ki a legkülönbözőbb színű és formájú tincsek.”
Cseberből vederbe… A vodkázó és asszonyoknak szelet csapó katonák helyett tapasztalatlan női harcosok rendhagyó életkörülményeit kell biztosítani – úgy, hogy a harci fegyelem pillanatig se szenvedjen csorbát. 
A parancsnok, aki maga sem veti meg a szépnemet, de a fegyelemnek is elkötelezett híve, egyre zavartabban érzi magát a női környezetben – hogy összeszokjanak, felderítésre visz néhányat a lányok közül, s megpróbálja őket a harci feladatokhoz idomítani. Váratlanul ellenséges felderítőkkel találkoznak, akikkel macska-egér harcba kezdenek, amelyben a németek túlereje és harci fegyelme győzedelmeskedik. Igaz, hogy a parancsnok és a rendre eleső női harcosok végül is együtt érző, összetartó közösséggé forrnak, de már késő; a változás már csak az olvasó lelkében megy végbe…

Hasonló üzenete van a kisregényt kiegészítő, A legutolsó nap c. elbeszélésnek is, amely az elsőnél is rövidebb, ám jóval szabványosabb írás. A szolgálata utolsó napját töltő eszményi rendőr a nyugdíj előtt még végigjárja körzetének problémás eseteit és újraéli az általa megoldódni látszó társadalmi konfliktusokat, míg egy óvatlan pillanatban naiv humanizmusának áldozatává válik: egy veszélyes bűnöző, akinek a nyomára bukkan, nem átallja legyilkolni a feladatát teljesítő rendőrt. Hatásos, de nem teljesen élethű helyzetkép ez utóbbi a szovjet társadalomról. A címadó kisregény azonban „viszi” az egész könyvet. Aki meg teheti, nézze meg a filmet is, a youtube csatorna jóvoltából.

Csendesek a hajnalok (1972) 1/2 

Csendesek a hajnalok (1972) 2/2