(Olvasónapló)
A tavalyi
évben sokszor jutott eszembe Vaszi Mária: mi van vele? Sikerült-e
állnia a szavát?
Egy
esztendővel ezelőtti találkozásunkkor ugyanis azt mondta, hogy
akkor megjelent árvaházi könyvének (Tíz
év csíksomlyói gyermekotthon. 1983—1993)
folytatását tervezi – megírná néhány volt sorstársának az
életpályáját, azt, hogy kinek-kinek az árvaházból kikerülve
merre kanyarodott a sorsa.
Első
könyvéből lényegében az derült ki, hogy miközben a menhelyi
élet olyan, amilyen, sőt, a mai, a rendszerváltás utáni
„növeldei” módszerek sem képesek gyökeresen változtatni a
szülői szeretet nélkül felnövők sorsát – az onnan kikerülő,
védtelen „felnőttek” életközege viszont már-már a partra
vetett haléhoz hasonlatos: kiszámíthatatlan és reménytelen.
2015.
január 15-én rövid levelet kaptam Vaszi Máriától, amelyben
tudatta: elkészült Gyerekotthoni sorsok
című új könyve, az előző folytatásaként. Ősbemutatója
Csíkszeredában, a Hargita vendégváró étteremben lesz
2015.jan.17-én 12:00-kor, amelyre szeretettel vár. És hogy témában
lehessek, mellékelte könyvének digitális dokumentumát.
A
könyvről
Túl
szépnek és kiszámítottnak tűnt számomra minden, az ilyesmire
szoktuk azt mondani, hogy talán nem is igaz. Tamáskodva olvastam
hát bele a kéziratba, de korábbi illúzióim nem hogy elpárologtak
volna, hanem csak még jobban gyökeret vertek bennem. Ez egyúttal
végtelen örömmel is járt, hiszen azt jelezte, hogy az egy évvel
ezelőtt megjelent olvasónaplóm megállapításai helytállóak:
Vaszi Mária következetesen és bátran megmaradt az árva gyermekek
és felnőttek (!) szócsövének, ügyvivőjének. Nem vált
sztárrá, nem „szállt el” saját szerepétől, hanem vállalt
kötelezettségének tett egész egyszerűen eleget – ugyanazokkal
a módszerekkel és eszközökkel, mint legelőször.
Már maga
a rövid Bevezetés is különösen frappáns és célirányos:
„A„10
év Csíksomlyói gyerekotthon 1983-93" című könyvem
megjelenése óta sokan kérdezték, hogyan alakult a szereplők
sorsa. Ezért hozzáfogtam papírra vetni néhányuk életútját:
Nyisztor Piroskáét, aki 10 évig osztálytársam volt ugyanakkor
másod-unokatestvérem is. Kozák Józsefét, aki már felügyelő
volt a gyerekotthonban, mikor én ott laktam, de ő is ott nőtt fel
korábban. Tamás Sándorét, akivel a gyerekotthonban közösen
eltöltött közös időktől jó kapcsolatot ápolok. Szőcs
Calinét, akivel a Csibész alapítványnál dolgoztam együtt. Szász
Melindáét, akivel a gyerekotthonban töltött időszak alatt
ismerkedtem meg, de ő egy másik, leányintézetben nőtt fel,
Segesváron. Végül sajátomat is.”
Ennél
többet mondani se lenne sok, de ennyi előszöveg már éppen elég:
szinte-szinte belefér az egész könyv. Amely maga is alig több
száz oldalnál.
De
milyen tömény oldalnál!
Vaszi
Mária dicséretesen tovább tartja magát ahhoz a módszeréhez,
hogy semmit nem ad alanyai szájába, amit azok ne mondtak volna,
amit pedig mondanak, azt is úgy adja vissza, ahogyan a kettejük
közötti élőbeszédben elhangzott. (Hogy ez a többször
hangoztatott írói program nem fedezet nélküli állítás,
bizonyíték volt rá a Hargita Vendégváróba meghirdetett
sajtótájékoztató, amelyen a szerző mellett és az ő felkérésére
rendre megszólaltak a könyvben beszéltetett árvaházi kollégák,
s így alkalmunk volt élőben visszahallani azokat a szófordulatokat
és közlésmódokat, amikkel már a könyvben találkozhattunk.
Megnyugtató s egyben bizalomépítő élmény volt ez a tapasztalat
nem csupán a szerző személye tekintetében, hanem egyenesen a
riportos beszámolók hitelét illetően.)
A
könyvben sorjázó szövegek így egyszerre jellemzik az alanyokat
megszólaltató szerzőt és a mesélőket.
A
szerzőről elárulják, hogy igen csak magabiztosan használja
alapos tárgyismeretét, képes a minimumra visszaszorítani némileg
természetes exhibicionista gesztusait, mindennél többre tartja a
nyersanyag iránti alázatot és tiszteli azokat, akiknek a sorsát
szavakba foglalja, nyilvánosság elé tárja. Az alanyok
megszólaltatásával nem hajszol írói ambíciókat, a szövegekben
nyoma sincs a mesterkélt irodalmiaskodásnak, a tetszetős
cselekmény-tupírozásnak. Tömény elbeszélő szöveg áll
előttünk, tele váratlan személyes szófordulatokkal és gondolati
szökdécseléssel, egy olyan nyelvezeten, amit feltehetően az
árvaházban élők valamennyien a magukénak éreznek; ám érdekes
módon, ez a kollektív kommunikációs forma csöppet sem idegen a
köznapi beszéd bevett értelmi szintjéről, ami arra utal, hogy a
szóértés esetleges hézagossága nem föltétlenül meghatározó
tényező az árvaháziak társadalmi kirekesztettségében.
A
társadalmat és az árvaházi intézményekben nevelkedetteket egész
egyszerűen már-már látható, jól körülhatárolt érzelmi körök
választják el egymástól. Vaszi Mária második könyvéből talán
még világosabban kitetszik, hogy az árvaság maga még úgy-ahogy
áthidalható hátrány, amit kis szerencsével és céltudatos
ambícióval, no meg mindkét oldali erős akarattal valahogy le
lehet dolgozni. Ami viszont a legnagyobb bökkenő: az árvaházi
gondozottak hiába érik el a hivatalos nagykorúságot, hiába élnek
viszonylag tűrhető közösségi életet egy intézmény kerítésén
belül – de hát legtöbbször nem is élnek, ezért inkább csak
úgy mondom: ha élnének –, megmaradnak örök árváknak, talán
még árvábbaknak, mint annak előtte, mert immár egyedül kell
hogy róják ország-világ kegyetlenül kalandos országútjait.
Érdekes,
hogy a bizonyításhoz Vaszi Mária szinte kivétel nélkül sikeres
életutakat, élettanulságokat választott. Emiatt azt is hihetnénk,
hogy a belőlük kisugárzó általános kép talán a kelleténél
is optimistább – viszont éppen az ellenkezője történik; a
sikeres életutakon sokkal jobban látszik a bélyeg, amit semmi sem
tud letörölni egy árva sorsról – a szabadság számkivetettsége.
Ami az árvaságot végérvényesen betetőzi.
Ennek
ugyan más-más konkrét megnyilvánulásait olvashatjuk a könyvben,
de a tanulságok végül is egy és ugyanabban a pontban futnak
össze.
A
könyv szereplői mondják...
1.
A
cigány származású Nyisztor
Piroska, sorsa
vargabetűiről beszámolva, elmondja:
azt hitte, hogy Attila nevezetű magyar fiú iránti szerelme – az
első átélt és őszintén átérzett érzelmi kapcsolata –
átsegíti az életkezdés nehézségein. De nem volt mit kezdeniük
se magukkal, se egymással: hányódtak munka és lakhatóság után
nézve, majd Piroska „megterhesedett” s ment ki-ki a maga útján.
Piroskát a kórházba vezette a természet kényszere: gyönyörű
fiúcskát szült. A fájó kérdés: hová menjen és mit kezdjen
vele?
Egyszer
váratlan látogatók érkeztek: a gyámhatóság. Még „vevőt"
is hoztak a gyermekemre. Elkezdtem kiabálni, hogy takarodjanak ki a
szobából, ez a gyerek nem eladó. A fiam, Hunor, gyönyörű szőke
kisfiú volt, kapós volt a külföldiek körében. Két nap múlva
megint felkerestek a gyámhatóságtól, hogy adjam nevelőszülőkhöz
a gyereket, de megint elzavartam őket. Aztán felhívtam a tisztit,
hogy jöjjön be a szülészetre, mert szeretnék vele beszélni öt
percet... Akkor már három hónapja voltam a kórházban, egy
hónapig a szülés előtt, és két hónapig a gyermekemmel, mert
nem volt hová mennünk. A tiszti még aznap felkeresett. Megkértem,
segítsen a lakhatásban, mert nincs hová mennünk, de nem akarom,
hogy emiatt elvegyék tőlem a fiamat. Ez volt 1994. május 29-én,
és június 8-án hagytam el a kórházat. A tiszti segítségével
Somlyóra, egy nénihez költöztem albérletbe, melyet a tiszti
fizetett. Másnap megkereszteltük a gyereket. Ez a néni eléggé
furfangos volt, mert a tisztinek mindig azt mondta, hogy minden
rendben van, de valójában azt akarta, hogy a tiszti kifizesse neki
a gázbekötést. Amikor ez meglett, nyíltan piszkálni kezdett, nem
volt nyugtom.
Elpanaszoltam
a tisztinek a sorsomat, és akkor beköltözhettem a csobotfalvi
paplak mellett lévő kántorlakba. Amikor tudtam, napszámba jártam.
A Csibész Alapítvány varrodájában nem tudtam dolgozni, mert az
egyik szemem teljesen rossz, a másikkal is elég gyengén látok. A
tiszti is segített egy ideig anyagilag, de tőle sem várhattam el,
hogy eltartson.
Később
a Csibész Alapítvány Fenyő utcai lakásába kerültem, ott több
lánnyal laktam együtt. A közös költséget fizetni kellett, és
ez nem volt kevés. Az alkalmi munkákból nyáron meg ősszel még
tudtam is fizetni, de télen nem. Aztán egyik nap megkeresett a
nővérem, hogy pár napra engedjem oda, mert elvált a férjétől,
és itt nem talál rá a férfi. Megsajnáltam, és beköltözött ő
is a szobába, de az egy-két napból egy-két hónap lett. Emiatt
folyamatos balhék voltak köztem és a lányok között, mert minden
nap eltűnt valamijük, és a nővéremet gyanúsították a
lopásokkal. Én foggal-körömmel védtem őt, soha nem gondoltam
róla, hogy lop, de a lányok besokalltak, és beárultak a
tisztinél. Így kiraktak az utcára a gyerekkel és a nővéremmel
együtt. Jogos volt: ők befogadtak engem, én befogadtam valaki
mást, aki meglopta őket. Utólag gondoltam végig, milyen
lehetőséget szalasztottam el, de már nem volt visszaút. Az apácák
mindent kivittek az alapítvány udvarára, és lerakták a bútorokra
a ruháimat, még a gyerekem albumát is. Soha többé nem kaptam
vissza semmit.
Maradt
az utca. A fiam akkor három éves és nyolc hónapos volt, december
15-én kerültünk utcára. Hideg volt és havazás. Estig az ölemben
volt a fiam, melengettem, de rádöbbentem, hogy ebben a hidegben nem
maradhatunk az utcán. A közelben volt a Centru Minor gyerekközpont,
és ott leadtam a gyereket, legalább ő legyen meleg helyen, én meg
elmentem a tízemeletes blokk tetejére, és ott meghúzódtam, hogy
ne lásson senki. Reggel korán elindultam az utcákon. Nyolc óra
után elmentem megnézni a gyerekemet. Először nem akarták
kihozni, de összekiabáltam a nővel, és mondtam neki, hogy
megbolondulok, ha nem láthatom a gyereket. Aztán kihozták Hunort,
sírva, zokogva megpuszilgattam, és mondtam neki, hogy anyuka majd
jön, ő meg azt mondta: „ne sírjál, anyuka". Ez így ment
pár napig, együtt sírtunk a gyerekemmel, de nem volt hová menni,
csak az utca meg a vasútállomás, de ott aludni sem mertem, mert ha
igazoltatnak, kiderül, hogy még lakcímem sincs. Aztán elmentem a
gyámhatósághoz, ahol már megint örökbe akarták fogadni a
gyerekemet, de nem adtam. Így a sors megismételte önmagát: a fiam
a Centru Minorból a csíksomlyói gyerekotthonba került.
Ideiglenesen helyezték el ott, mert olyan papírt írtam alá, hogy
ha lesz lakhatásom bárhol a világban, magamhoz veszem, mert én
tudtam, milyen gyerekotthonban felnőni.
A
történetben emlegetett „tiszti” több további életváltozatban
is meghatározó szerepet játszik. Az egykori csobotfalvi plébános
– polgári nevén Gergely István – amolyan legendás alak mind a
falu, mind az árvaházi fiatalok körében. Azt mondják, a
legvadabb Ceausescu-időkben építtetett templomot úgy, hogy
temetői ravatalozóra kért engedélyt, aminek aztán valahogy
templom formája s mérete keletkezett... Az ő nevéhez fűződik a
Csibész Alapítvány létrehozása, amely mára nemcsak az állami
gondozott fiatalokat segíti, hanem a szegény családokban élő
moldvai csángó gyermekek nevelését, taníttatását is. (Ezt
azért nagyon fontos leszögezni, mert a továbbiakból is kiderül,
hogy a civil társadalom támogatása sokat jelenthet ugyan az árva
sorsú fiatalok életének egyengetésében, de nem oldhat meg
mindent, s adott ponton azok sem fogadják egyértelmű elismeréssel,
akik érdekében mindez történik.)
2.
A
sepsiszentgyörgyi Kozák
József az
anyja mellől került árvaházba. Hogy miért? Okát máig nem
sikerült megtudnia. Csak arra emlékszik: örökre meggyűlölte a
betonfalakat. De valamilyen „csoda” folytán elmondhatja:
szerencséje volt...
1985-ben
kerültem ki a csíksomlyói gyerekotthonból. Kőművesként
végeztem, de egy évet sem dolgoztam a szakmámban, mert bekerültem
a sütőiparba, így pék lettem. Szerencsésnek mondhatom magam?
Talán. Amikor elvégeztem a szakiskolát, 17 éves voltam, és a
gyerekotthon megengedte, hogy még egy évig ott lakhassak, így
tudtam spórolni egy kis pénzt, hogy ki tudjak venni egy albérletet.
Az első albérletem Csobotfalván, a gyerekotthontól pár perc
sétára volt, egy öreg néninél, aki olyan volt nekem, mint az
anyám, talán anyám helyett anyám volt. Ott laktam 13 évig. Egy
barna zsákban voltak a dolgaim: egy rend ruha, meg egy pár apróság;
úgy költöztem be abba a kis régi házba...
Hogyan
kerültem be a pékségbe? Volt egy János nevű gyerekotthoni
társam, aki pár évvel idősebb volt, és neki nem volt munkája.
Elcsaltam magammal, hogy tegyünk egy próbát a pékségnél, hátha
felvesznek dolgozni. Bementünk a káderosztályra, elmondtuk, hogy
kik vagyunk, honnan jöttünk, szeretnénk itt dolgozni. Nem sok
sikerrel jártunk. Én kimentem a pékség elé a lépcsőre, és ott
sírtam, talán egy kicsit sajnáltatva magamat. Akkor jött egy kis,
alacsony nő, és megkérdezte, miért sírok, és elmondtam, hogy
gyerekotthoni vagyok, és szeretném, ha felvennének dolgozni.
Megsajnált, és azt mondta, egy hónap próbaidőre felvesznek.
Attól kezdve hét évig dolgoztam ott... Így már nem volt gond a
mindennapi kenyér. Nagyon sokszor vittünk a többi árva társunknak
meleg kenyeret, kiflit, amit lehetett. Nap mint nap a gyerekotthon
előtt mentünk el, és némelyik olyan izgalommal várta a meleg
kenyeret!
1989-ben
leszereltem, visszamentem a mamához lakni, és a pékségbe is
visszavettek dolgozni. Csak egyvalaki hiányzott: a szerelmem, aki
ugyancsak a gyerekotthonban nőtt fel, és ő volt az első szerelem
az életemben. Nem várt haza a katonaságtól, férjhez ment. Ezzel
akkor szembesültem, amikor megkerestem őt Csíkszentsimonban. Nagy
csalódás volt számomra, hogy a nő, akit igazán szerettem, már
nem az életem része. Akkor magamba zuhantam, és kerestem,
kutattam, hogy ki is vagyok, mit szeretnék, miért is vagyok ezen a
földön; és mi az a hiányérzet és az az üresség, ami bennem
van.
Így
kezdtem el dalokat írni. Az elsőt „anyámhoz", akit soha nem
láttam, nem is hallottam felőle, és biztos voltam, hogy ő már
nem él; gyerekkori álmaimat dédelgetve írtam meg hozzá az első
dalomat. A gitáromat pengetve kerestem hozzá a megfelelő ritmust.
A
zene, illetve az árvaháziak zenetanítása, a tehetségesek
zenekarrá szervezése lett Kozák József erőt adó mentsvára.
Magyarán: a társadalmi munkába való bekapcsolódása emelte ki
lelki válságából. Amely időnként még utol-utolérte. Egyik nap
például feltűnt egy fiú az ismeretlenségből, s kiderült, hogy
az ő édes bátyja. Meghatottan borultak egymás vállára. Megtudta
tőle, hogy van még egy huga is, s a családból csak Kozák József
volt az, aki az árvák kenyerét ette. A találkozás kíváncsivá
tette s felkereste édesanyját:
...A
vonaton utazva az járt a fejemben, vajon miért csak tőlem vált
meg, és a többi testvéremtől nem; talán egy kicsit irigykedve
szemléltem a bátyámat. De izgatottan vártam a találkozást
anyámmal. Megérkeztünk Sepsiszentgyörgyre. Az ablakhoz érve
csalódottan néztem: ez lehetett volna az én otthonom? Az ajtón
belépve az asztalnál ott ült egy megfáradt, ősz hajú
cigányasszony és a húgom. Odaléptem a húgomhoz, megöleltem.
Anyám felállt az asztaltól, átölelt, és sírt, zokogott,
nyafogott. Én mondtam neki, ne nyafogjon... Végre megkérdezhettem
tőle, miért tette ezt velem, ha a többi gyereket felnevelte...
Csak egy síró hang maradt meg bennem, talán én is könnyeztem a
lelkem mélyén...Nem voltam ott tíz percet sem, felálltam az
asztaltól, elköszöntem, és közöltem: „soha, a büdös életben
ne keressenek többé". Az ajtón kilépve, sírva, zavarodottan
kerestem az utamat. Olyannyira megviselt a „jó" anyámmal
való találkozásom, hogy egy hétre bekerültem a pszichiátriára
Csíkszeredában... A bátyámtól tudtam meg, hogy hárman három
apától születtünk, én talán szerelemgyerek voltam, és az apám
valamiféle zenész volt, aki már nem élt akkor...
Kozák
Józsefet még sok próba elé állította az élet: sikertelen
tüntetésszervezés az árvaházi rendszer megreformálásáért,
csődbe jutott házasság az anyaországban, félreértett lázadó
szándék a Csibész Alapítványnál, ahol pedig jól érezte magát.
Karrierje végül is „happy end”-del végződik: „
Ma már a gyermekvédelem alkalmazottja vagyok Csíkszeredában, és
gyerekeket tanítok többnyire mandolinozni, de más hangszereken
is... A legnagyobb félelmem a lakás. Nem tudom, meddig maradhatok
itt, és félek, hogy megint új helyet kell keresnem. Tíz helyen
laktam már jól-rosszul, de a tizedikre nem szeretnék visszamenni,
mert az nem más volt, mint a csíkszeredai vasútállomás.”
3.
Tamás
Sándor (Csonti)
bukaresti születésű, ám Marosvásárhelyen kezdődött árvaházi
karrierje: „ottfelejtették” egy bölcsődében. Életútját
tekintve talán az övé a legtekervényesebb, legszínesebb, s
lépten-nyomon tapasztalhatjuk, mennyire kapcsolódik a többiekéhez;
amin végül is nincs miért csodálkozni, hiszen az árvaház is egy
szükség teremtette „nagy család”. A Tamás Sándor furcsa
viszonya hozzátartozóihoz egyben jelzi azt a végzetes érzelmi
sérülést is, amit az árvaként kezelt gyermekek elszenvednek a
rokoni kapcsolatokban.
Első
osztályos voltam, amikor átkerültem a csíksomlyói
gyerekotthonba. Anyám ott látogatott meg először. Szilenciumon
voltunk a KALOT épületében. Jött a kapus: „Tamás Sanyi, itt
van az anyád". Odamentem anyámhoz, és így köszöntem: „Jó
napot kívánok". Emlékszem, a kapus erre adott egy nagy
pofont, mi az, hogy így köszönök anyámnak, „csókolom"-ot
kell mondani. Próbáltak nevelni, de mit kellett volna köszönnöm
anyámnak? Nem szerettem, se őt, se nagyanyámat kicsi koromban sem,
felnőtt koromban ugyan nem... Nagyanyám elég gyakran meglátogatott
Csíksomlyón; örültem neki, ha jött, mert mindig hozott valamit,
de valahogy nem szerettem őt, antipatikus személy volt.
Kisgyerekként ki is szeretett volna venni az otthonból, de amikor
engem is megkérdeztek erről, nemet mondtam. Néha, a vakációban
hazavitt Vacsárcsiba. Egyik alkalommal nagyanyám jött, hogy
elvigyen az otthonból, de én elbújtam a gyerekotthon ebédlőjében
a szekrény mögé. Pechemre az igazgató pont ebédelni jött. Egy
darabig még vártam a szekrény mögött, de ráuntam, és
előbújtam. Megláttak. „Tamás Sanyi, jött a nagyanyja, el kell,
hogy menjen vele". Hátraküldtek a varrodába, ahol tiszta
ruhát kaptam. Kimentünk nagyanyámmal a buszmegállóba, és amikor
a buszt vártuk, azt mondogattam: „Én nem akarok magával menni".
„Jó, akkor maradjál itt" – mondta nagyanyám. Örömömben
hátraszaladtam a varrodába, és azt mondtam az alkalmazottaknak, a
nagyanyámnak nem volt elég pénze, hogy hazavigyen. Hogyan jutott
eszembe ez a mese, nem tudom, de azt igen, hogy visszaadták a
mocskos ruhámat, és ment minden tovább.
Most,
felnőtt fejjel belátja: mind az anyja, mind a nagyanyja a maga
módján, a lehetőségeikhez mérten próbáltak közeledni hozzá.
Csakhogy az árván kezelt gyermek lelkénél nincs érzékenyebb
műszer: azonnal jelzi a formális vagy a hamis szándékokat.
Sokszor a gyermek nem is tud számot adni róla, de belül valami azt
súgja, rendhagyó esemény közeleg.
3-4.
osztályos lehettem – valamiféle tanfelügyelők jöttek a
gyerekotthonba. Ilyenkor nagyon nagy fegyelem volt. „Tamás Sanyi,
jöjjön, mert keresik". Egy vadidegen bácsihoz kellett
odamennem, aki egy Budapest csokoládét adott. Annyira megörültem
ennek, hogy hamar mentem, és eldugtam, senki ne lássa, nem is
mondtam el senkinek. „Sunyiban" nagyon beosztottam,
megeszegettem, a papírját is őriztem két évig. Már nem
emlékszem, mi lett a papírral, de arra nagyon is, hogy az egyik
alkalmazott elárulta, hogy az a bizonyos tanfelügyelő bácsi az én
apám. Nem emlékszem már, hogy nézett ki, csak arra, hogy
elegánsak voltak mindannyian.
Apám
azután többször is meglátogatott. Állítólag Sepsiszentgyörgyön
volt főtanfelügyelő. Hetedikes lehettem, amikor szóltak, hogy
jött hozzám valaki. A kapusszobához mentem, és apám állt ott.
Azt mondta, elvisz a szüleihez. Ennek nagyon megörültem, rohantam
a varrodába, hogy átöltözzek tiszta ruhába. Elindultunk apám
szülőfalujába, Erdőszentgyörgyre. Életemben először ültem
autóban. Szólt a zene... Akárhányszor arra járok, ez mindig
eszembe jut.
A
nagyszülők vártak rám és örültek nekem. Jó húsban lévő,
kedves, vidám emberek voltak. Másnap Marosvásárhelyre utaztunk,
ahol mindenféle vizsgálatokat végeztek, és vért is vettek tőlem.
Gyerekként semmit nem értettem az egészből. Később írta meg
apám, hogy a vizsgálat eredménye akkor is ugyanez lett volna, ha
találomra bevisz valakit az utcáról. Ezzel a levéllel megtagadta,
hogy a fia vagyok. Utána még meglátogatott, és ugyanezt elmondta
szóban is. Évekkel később vallotta be, hogy ő az apám.
Az
érettségi, ami általában sorsdöntő ünnepi pillanat egy fiatal
életében, Tamás Sándorból valami egészen mást hozott
felszínre:
...Az
utolsó egy hónapban semmi másra nem tudtam gondolni, csak az járt
a fejemben... mi lesz az én sorsom a továbbiakban... A
gyerekotthonban az volt a rend, hogy aki végzett az iskolával, azt
egy-két hónap vakációzás után felszólították: húzzon el
onnan. Ez az előttem lévőkkel mind megtörtént, és én is ettől
féltem. A ballagáson végig bőgtem... Állítólag anyám is ott
volt, de nem emlékszem rá. Még ebédet is szerveztek nekem anyám
testvérénél Csicsóban, de nekem eszem ágában sem volt elmenni
hozzájuk... Visszamentem az intribe, leültem a földre, néztem a
virágokat, és zokogtam. Egyedül voltam, és csak arra tudtam
gondolni, mi lesz az én sorsom. Nem lesz, ahol álomra hajtom a
fejemet, nem lesz mit ennem – a gyerekotthonban, ha kevés és
rossz is volt az étel, de legalább biztos.
Hasonló
sokk érte a katonaságnál is, amikor a leszerelésük napjai
közeledtek. Számos esemény utalt ugyanis arra, hogy a felnőttek
társadalma nem szívesen fogadja majd be: anyjában-apjában nagyot
csalódott, kedvenc tanárát – pár napi szabadságát szánta rá
– meglátogatva kiderült, hogy annak nem jelent semmit az ő
gyermeki ragaszkodása, nagy szerelme nem állta ki az élet
próbáját.
Amikor
harmadszor kaptam permissziót, egy lányhoz mentem szilveszterezni.
Vele a bentlakásban barátkoztunk össze, és meghívott a
szüleihez, egy Gyergyó melletti faluba. A megállóban vártak,
volt velük egy lány is, aki a testvére volt. Amikor megláttam ezt
a lányt, egyből szerelmes lettem belé. Ők templomba mentek, én
meg elmentem a haverinámmal haza. Nekem más sem járt az eszemben,
csak ez a szép lány! Ebből a találkozásból egy négyéves
szerelmi kapcsolat alakult ki. A szülei nagyon kedveltek, szerettek,
a mai napig jó viszonyt ápolok velük, de azt nem tudták volna
elképzelni, hogy egy gyerekotthoni legyen a lányuk férje és az
unokáik apja... A katonaság nagyon nehéz volt, és nem tanultam
ott semmi hasznosat, de lassan le kellett szerelni, ennek is vége
lett. Tudtam, hogy megint vége a biztosnak és újra jön a
bizonytalan. Az utolsó két hetem végig sírással telt, a többiek
nem értették, mi bajom, hogy örömömben ennyit sírok. Pedig én
a félelemtől sírtam, nem az örömtől. Csak arra tudtam gondolni,
vajon mi vár rám, visszafogadnak-e a gyerekotthonba vagy nem.
Hiába
telt az idő, Tamás Sándor ott állt egyedül, tető és állás
nélkül a nagybetűs élet kapujában, érettségivel és
katonasággal a háta mögött. Minden vágya az otthonteremtésre
összpontosult.
Volt
egy kis spórolt pénzem, abból a Hargita szállodában laktam egy
pár napig. Kimentem a gyerekotthonba egyeztetni, hogy
visszaköltözhessek. Persze hallani sem akartak a dologról, így
elmentem Borsa doktorhoz, és elpanaszoltam neki, mi a problémám:
nincs hová mennem, fektessen be a kórházba. Nagyon megértő volt.
Talán egyedüli példa voltam Csíkszeredán és talán a világon,
akit a pattanásai miatt kórházba fektetnek. A kórházból
járogattam ki a gyerekotthonba egyezkedni, végül egy Szabó Anti
bácsi nevű nevelő beszélt a vezetőséggel, így megengedték,
hogy három napig a kórházból oda menjek haza. Szerencsére
visszavettek dolgozni az építkezésre is mint szobafestő. A
gyerekotthon vezetősége azt mondta, szereznek nekem lakást. Nekik
ez nem sikerült, de a munkahelyem kiutalt egy munkásszállót, ahol
négyen laktunk volna egy szobában, de idegenekkel, így ezt nem
fogadtam el. A gyerekotthonban szerettem lenni, ott volt mindenki,
akit szerettem vagy utáltam, azt éreztem az otthonomnak. Így a
három napból két év lett. Az egyik osztály felügyelője lettem,
segíteni próbáltam a nevelőknek, több-kevesebb sikerrel.
Szerencsém is volt, mert az igazgató nem piszkált, de én azért
féltem tőle...
Szombatonként
ügyfélfogadás volt a polgármesteri hivatalban... Minden áldott
héten mentem a polgármesterhez kihallgatásra és lakásigénylést
leadni. Ez úgy működött, hogy vinni kellett a buletint, és ki
kellett tölteni egy papírt, hogy kihez jöttem és milyen ügyben.
Egy idő után már nem is kellett a papír, mehettem fel a
polgármester elvtárshoz. A titkár elvtárs rendszeres látogatásom
miatt egyszer megjegyezte: „Tamás Sándor, már megint itt van,
menjen haza", de én megmondtam neki, addig nem megyek sehova,
amíg a nevem nem látom a jegyzőkönyvben. Addig jártam a
hivatalba, hogy az eredménye meglett: kiutaltak egy garzont.
Elintéztem a formaságokat, de a gyerekotthonban nem szóltam, hogy
kaptam lakást, és a polgármesteri hivatal sem tájékoztatta őket.
Örültem a lakásnak, de amikor bementem, csak a falak voltak, nekem
meg semmim nem volt. Azért is „sunyiztam", hogy maradhassak
az otthonban, hogy megspóroljak egy kis pénzt, amiből lakhatóvá
tudom tenni a lakást.
Szinte
a saját bőrünkön érezhetjük a helyzet abszurditását: végre
megoldódik nagy nehezen egyik gondunk, de mindjárt adódik is egy
másik. Nyilvánvaló, hogy az árvák sorsán nem lehet gyökeresen
változtatni ilyen-olyan gesztusokkal. A szabadság önmagában, ha
nem vagyunk rá felkészülve, szabályosan ellenünk fordulhat. Az
emberi gondoskodástól, érzésektől, társas viszonytól
megfosztott szabadság pedig börtönné teheti akár az egész
világot is.
Tamás
Sándort úgy tűnik, jóféle, rugalmas fából faragták: rebellis
természete megóvta őt attól, hogy negatív indulatai hosszabb
időre maguk alá gyűrjék. Amikor például 1989 decemberében
meghallotta, hogy a főtitkár házaspár kereket oldott, s
Csíkszereda főterén gyülekezni kezdtek az emberek, a kollektív
tüntetés után az intézetben is hozzáfogott forradalmat
„csinálni”.
...Egyezkedtünk,
hogy mi legyen az otthon igazgatójával. Én azt mondtam, menjünk
oda és verjük meg. Igen ám, de amikor odaértünk, senkinek nem
volt mersze bemenni az igazgatói irodába, így bementünk az egyik
vécébe gyűlésezni. Egy fél óra egyezkedés után [mégis]
csak úgy döntöttünk, hogy odamegyünk, és megmondjuk neki, mi
márpedig meg akarjuk verni. A csapat egyik része már az igazgatói
iroda előtt volt, amikor kilépett az igazgató, és megkérdezte,
mit keresünk ott. Az egyik fiú közölte vele, hogy meg akarjuk
verni, ő pedig azt kérdezte, hogy miért. Erre valaki lekapcsolta a
villanyt a folyosó végén, és aki odafért, az ütni kezdte az
igazgatót. Én nem tudtam megütni, mert olyan nagy volt a gyúródás,
hogy nem értem el, pedig szerettem volna egyet belerúgni, ugyanis
egyszer ő is belém rúgott...
Az
igazgatót a szakácsnők sajnálták meg, azok kiabáltak, hogy
hagyjuk békén. Én mentem, nézzem meg, mi lett a villannyal, akkor
láttam, hogy Sanyi bácsi, a kazánfűtő kapcsolta le. A villany
visszakapcsolódott, az igazgató elmenekült, mi meg kidobáltuk az
összes Ceauşescu-képet és címereket az egész épületből, amit
ő addig megtiltott. Este a díszteremben nagygyűlést tartottam,
összeszedtük a gyerekotthon minden lakóját, kicsiket, nagyokat.
Ott dióhéjban elmondtam, amit én is tudtam, hogy forradalom van.
Aztán jött az éjszakai felügyelőnő, összekiabált bennünket,
és elzavart lefeküdni.
Az
új igazgató, megtudván, hogy Tamás Sándornak lakása van,
kitette a szűrét az otthonból. Ezzel megkezdődött az ő felelős
felnőtt élete. Szervezőkészségére fölfigyeltek a polgármesteri
hivatalban, az RMDSZ-nél, a művelődési felügyelőségnél, majd
egy cég alkalmazta, később függetlenként indult az önkormányzati
választásokon és tanácsos lett. Sokat tett azért, hogy
közvetítsen a hivatalosságok és az árvaháziak között.
Olyasmit próbált kitalálni, ami az egykori otthonlakókat óvná
meg az elkallódástól.
Először
azzal próbálkoztunk, hogy a nem gyerekotthoni társaim karácsonykor
ételt hoztak, és meghívtuk azokat, akik az otthonból kikerülve
nem tudtak hova menni karácsonykor. Később gyerekotthoni
találkozókat rendeztem a Flora vendéglőben. Erre a
legszegényebbeket, a leginkább rászorultakat hívtam meg, akiknek
valóban jól jött egy tányér étel. Az első két évben ezeket a
saját pénzemen szerveztem. Amikor eljöttem a gyerekotthonból,
megfogadtam, hogy ha úgy lesz pénzem, egy részéből jótékonykodni
fogok, mert úgysem viszem a sírba... Később rájöttem, hogy ha
létrehozok egy alapítványt, könnyebben megy a dolog, így
született meg a „Remény" Alapítvány. Ezzel sikerült 1998
óta minden évben megrendezni a gyerekotthoni találkozót.
Szponzorokat keresek Csíkszeredában, sok céghez elmegyek
kisebb-nagyobb sikerrel, de mindig összehozom a találkozót.
És
minden jó, ha a vége jó:
Ma már
egy családi házban élek Csíkszeredában, amit otthonnak
nevezhetek, és életemben először szeretve érzem magam, mint
férfi, egy gyerekotthonban felnőtt lánynak köszönhetően. Most
már tudom, milyen érzés egyszerre szeretni és szeretve lenni, egy
szóval mi is az a boldogság.
4.
Szőcs
Călin (Pisztoly)
apja magyar, anyja román ember. Életútja kalandos fordulatokban
gazdag. Szeret sztorizni, sok csíny történetét ismeri, a végüket
rendszerint a móka felé hegyezi ki. Pedig élményvilága épp
olyan siralmas, mint a többieké. S az ő viselkedése is, ennek
megfelelően kiszámíthatatlan, könnyen fellobbanó. Gernyeszegről
került Csíksomlyóra, ami számára egyúttal nyelvváltást is
jelentett. Minden lében kanál, számos csibészségben részt vett,
de kapott is – ha nem is érte, de helyette – eleget, a
gyermekotthon belső, íratlan törvényei szerint. Életútja
annyira tekervényes és színes, hogy válogatott kalandjai akár
külön könyvet is érdemelnének – persze, történeteiben
sokszor egy egész kisközösség jelen van, ami körülötte
szerveződik. (Pisztoly volt az, aki a könyv bemutatóján többször
is megemlítette: a Vaszi Marika vállalkozása akkor lenne igazán
teljes, ha az első két könyvet most követné egy harmadik is,
amelyben összegyűjtenék azokat a könnyes-mulatságos
történeteket, amelyekben a gyermekotthoniak hányattatása fölösen
bővelkedik, és amelyek arról győznék meg az olvasót, hogy
bármily szomorú helyzetből a vidámság, a hetykeség, a jó humor
félig-meddig kiutat mutat...)
Íme
egy pár mutatvány-történet Pisztoly elmondásában...
… A
nagy szakmaválasztás előtt, amikor 8. osztályból szerettem volna
tovább tanulni, művészetre szerettem volna menni, de a
gyerekotthonban közölték, hogy ez nem lehetséges, majd ők
választanak egy jó szakmát. Így elküldtek Csíkszeredába a
traktorgyárba a négyes iskolába lakatosnak. A gyerekotthoniak a
bentlakásban el voltak különítve, de valahogyan bekerült két
nem gyerekotthoni is a szobánkba. Szerencsétlenek, volt egy L.
János nevű gyerekotthoni, akit nagyon zavart, ha valaki zokniban
aludt, ilyen volt az egyik nem gyerekotthoni szobatársunk is. Néztük
a tévét, egyszer csak felugrik L. János, és elkezdi verni a fiút.
Kérdezzük, mi a baja, ő meg mondja, „nekem ne aludjon zokniban!"
Kérdezzük miért, erre ő: „mert utána mindenki zokniban fog
aludni! Az egész Románia zokniban fog aludni!"...
*
...Egyszer
egy jó kemény nejlonzsákba vizet öntöttünk, és rá akartuk
dobni a csajokra az emeletről. Jött az egyik gyerekotthoni gyerek,
és amikor megtudta, mi a terv, kikelt magából: „Hülyék
vagytok, meg akarjátok ölni őket?" Mi fel se fogtuk, mekkora
baj lehetett volna belőle, ezért csak a pad szélére dobtunk egy
punga vizet. A csajok majdnem az első emeletig ugrottak...
*
...14
éves lehettem, amikor bejelentették, hogy valamilyen
pártfunkcionárius látogat a gyerekotthonba. Beöltöztettek szép
ruhába, műsort csináltunk, nagyon szépen megterítették az
asztalt, finom volt az étel – szóval minden „rendben"
zajlott, az elvtársnak talán az is megfordult a fejében, hogy még
az ő gyerekeinél is jobban élünk. Miután elment, szaladtam
átöltözni, mert a szép ruhát vissza kellett adni, de elestem, és
az ing kiszakadt a könyökénél. Bosziné, a nevelőnő meglátta,
és úgy elvert, mint a lovat. Talán még örült is, hogy újabb
oka van megrugdosni... Utána beosztott valami munkára, pontosan nem
emlékszem már, mire, hogy lássam, ezért a szép ruháért mennyit
kell dolgozni. De nem szégyellték újra ránk adni azt a mocskos,
szakadt ruhát, holott a raktár roskadásig volt újakkal. Amikor
mégis új ruhát kaptunk, kiszöktünk a városba a mozihoz, és ott
ácsorogtunk, hátha beengednek, és volt is, hogy megsajnáltak...
*
Elküldtek
Giurgiuba hajóépítésznek, adtak egy papírt, azzal utaztunk el.
Hármunkat küldtek el... Lepi kiszemelte a földrajztanárnőt.
Elkezdett bökdösni: nézd, milyen jó feneke van a tanárnőnek.
Hangosan mondta, magyarul: egész éjszaka csak rajta lennék, le se
szállnék róla. Mondtam, hogy hagyja abba, de ő folytatta, a
tanárnő meg mondogatta, hogy „linişte". De Lepi csak nem
hagyta abba, olyanokat mondott, hogy még cigizni se szállna le
róla. Végül a tanárnő megunta, odament a Lepihez, és azt mondta
magyarul: „Maga, ha nem fejezi be, kirakom az óráról." Lepi
a meglepetéstől csak annyit tudott válaszolni: „Hú, maga tud
magyarul? Hát hova valósi?" Még véletlenül sem bocsánatot
kért...
*
...Az
egyik osztálytársam, Szigeti, öngyilkos lett, mert nem bírta a
lelki terrort, amely körülvett bennünket. Folyamatosan azt
hallgattuk, hogy menjünk el a gyerekotthonból, mi már nagyok
vagyunk, álljunk a saját lábunkra. Ő sajnos ezt nem tudta
feldolgozni, nem tudta, hová menjen, mit csináljon, mit kezdjen
magával. Kozák József volt az éjszakai felügyelő, amikor ez a
szörnyű dolog megtörtént. Akkor mi is elgondolkodtunk, meddig fog
ez így menni. Utána kiraktak minket az otthonból, mi meg
tüntetőleg a paplannal megágyaztunk az otthon előtt az úton.
Onnan is próbáltak elzavarni, de mi azt mondtuk, ez már nem a
gyerekotthon területe, semmi közük hozzá. Mivel nem tudtak mit
kezdeni velünk, elhelyeztek minket az alsó iskolában. Ez a
gyerekotthontól 500 méterre lévő épület volt, ahová valamikor
óvodások jártak. Annak az épületnek kaptuk meg az óvodaszobáját,
hajól emlékszem, 26-an voltunk ott. Ebben a helyiségben volt a
szobánk, a konyhánk, az ebédlőnk, minden. Az udvaron volt egy
pottyantós vécé. Fürdőszoba a láthatáron sem volt. Amikor
fürödni akartunk, beszöktünk a gyerekotthonba, és ha megértő
nevelő volt, megengedte, hogy megfürödjünk. De pénzünk nem
volt. Az étkezést eleinte úgy oldottuk meg, hogy a padlásról
begyűjtöttük a galambokat, és azt ettük pityókával.
Szerencsére pityóka volt, mert a gyerekotthon ennek az épületnek
a pincéjében tárolta. Később az egyik gyerek, Iván megtanulta
az itt a piros, hol a piros nevű játékot, és mindig a piacon
voltunk játszani, mi voltunk a „beütők", ez volt a csalás
része. Ebből rengeteg pénzt lehetett keresni, és már volt mit
enni, de később elindult a lavina: bulizások, piálások...
*
… Az
Iván gyereket és még egy pár itt a pirosast berakták előzetesbe,
így megint szorult helyzetbe kerültünk, ami a megélhetést
illeti. Az alsó iskolából elég sokan kezdtek ide-oda
szétszóródni, ki a városba, mások elmentek külföldre, ki, ahol
jobbnak látta a boldogulását. Négyen fiúk hallottuk az egyik
ismerősünktől, hogy vesznek fel munkásokat az IKVA vállalathoz
(...valamiféle lerakat volt). Be is mentünk, amikor megláttak,
örültek, hogy milyen fiatal legények vagyunk, ilyen munkásokra
van szükségük, mi vagyunk a jövő munkásai. Először a Bogdánt
szólították (ő a gyerekotthonban osztálytársam és talán
legjobb barátom volt). Kérdezik az adatait, neve, címe: Szék út
214. Másodiknak szólítanak engem. Elmondom a nevem, oké, cím:
Szék út 214. Felnéz rám a hölgy, és megkérdezi, maguk
testvérek? Mondom, nem, csak egy a címünk. Szólítja a harmadik
gyereket, beírja a nevét, címe: Szék út 214. Kérdezte, miért
vagyunk egy címen. Először habogtunk, aztán mondtuk, hogy mi
gyerekotthoniak vagyunk. Kis türelmet kért, bement az irodába, kis
idő múlva visszajött, és közölte, hogy sajnos most nem tud
felvenni, mert betelt a hely, de adjunk egy telefonszámot, és ha
üresedés lesz, felhív. Mi kórusban mondtuk a gyerekotthon számát,
talán azt az egy telefonszámot ismertük:
száztizenkettő-zero-zero-kettő... Azóta is várjuk a hívását...
Szőcs
Calin életében is a tisztivel való találkozás hozott biztató
fordulatot.
...Egyik
nap eljött hozzánk a tiszti, elvitt magával négy embert, köztük
engem is, mert a csobotfalvi papi lakon csinált egy asztalosműhelyt,
és dolgozhattunk ott, még szállást is adott, mert a volt
kántorházat odaadta nekünk. Eleinte nem sok munka volt, deszkákat
pakoltunk egyik helyről a másikra, de a tiszti az étkezésünkről
is gondoskodott, a papi lakon ettünk. Akkor született meg az
elképzelés a tisztiben, hogy létrehozzon egy alapítványt, aminek
Csibész Alapítvány lett a neve.
Aztán
kaptunk egy asztalosmestert, hogy megtanuljuk a szakmát. Mindig rám
szólt, hogy ne kiabáljak, pedig nekem fel se tűnt, hiszen a
gyerekotthonban hozzászoktunk a hangos beszédhez. Lassan beindult a
termelés is, a többiek is eljöttek az alsó iskolából, sokan a
Csibész Alapítványnál dolgoztunk, mások meg elmentek, amerre
láttak utat. A gyerekotthon igazgatósága elérte a célját:
elmentünk az alsó iskolából. A későbbiekben az alapítvány egy
varrodát is nyitott a papi lakon, ott a lányok dolgozhattak... Nem
volt egyszerű dolga az alapítvány vezetésének: kordában kellett
tartani ennyi neveletlen fiatalt. A tiszti létrehozta az
alapítványt, és külsős emberekre bízta a működtetést, akik
több-kevesebb sikerrel nevelgettek bennünket. Úgy gondolták, egy
év alatt megjavulunk. Aztán inkább úgy gondolták, hogy majd
megnevel más, és tettek is érte. Ugyanis megkaptuk a katonai
behívót...
[Katonaság
után] Visszamentünk a Csibész
Alapítványhoz. Addigra már úgy kinőtte magát, hogy elköltöztek
a papi lakról Csíksomlyóra, a Somlyó utcába, és a közelben
vásárolt a tiszti egy házat, amit József háznak neveztek el. Oda
mentünk haza leszerelés után. Hogy a katonasággal érték-e el a
céljukat vagy az idő tette, nem tudom megmondani, de érettebbé,
felnőtté váltunk. A szerelmem, egy csíkszeredai lány, hazavárt
a katonaságtól. Addig kicsit szélhámos voltam a lányokkal. De
lassan bekövetkezett, aminek be kellett következnie: megkomolyodtam
a lány mellett...
...A
tiszti nagy segítségem volt, adott Csíkszeredában egy kétszobás
blokklakást, hogy ott alapíthassam meg a jövőmet. Én azt nem
tudom, kinek mi fordul meg a fejében, amikor a gyermekét először
a kezébe veszi, csak annyit tudok, hogy amikor ezt a csöppséget
megfogtam, Istenhez kiáltottam, hogy mi lesz a sorsa ennek a
gyereknek, hiszen magamat sem tudom eltartani. Talán a könnyeim is
csorogtak; az örömtől vagy a félelemtől, nem tudom. Talán
eljött az idő, hogy anyámat is megértettem, mekkora felelősség
szülőnek lenni...
..Ma
már négygyerekes apa vagyok, 22 éve dolgozom a Csibész
Alapítványnál. Jelenleg GYES-en vagyok, mert több pénzt kapok
így, mint az alapítványnál. Emellett dolgozom, hogy fenn tudjam
tartani a családomat. Az alapítványtól kaptunk egy házat
Csíkszentmihályon. Nagyon szeretünk itt lakni, szép, tágas
családi ház, a nevében is benne van a család szó. A feleségemmel
több mint 20 éve vagyunk együtt jóban-rosszban, és neveljük a
gyerekeinket. Minden este azzal fekszem le, hogy ha bármi történik
a Csibész Alapítvánnyal, azzal elveszítem a munkámat és a
lakásomat is... Amióta megszületett az első gyerekem, azóta
érzem, milyen kiszolgáltatott helyzetben van az, aki függ
valakitől, mert csak szépet és jót mondhatsz róla, nem
nyilváníthatsz véleményt, mert nem tudhatod, mi lesz a dolog
kimenetele. Ez már nem szabadság. Amikor az ember a saját házában
van, kimondhatja, amit gondol, még akkor is, ha úgy látja, hogy a
másik szeme rózsaszín...
5.
Szász
Melindát (Trompi)
édesanyja hétéves korában adta be a segesvári árvaházba. A
jegyszedőként dolgozó asszony nem ért rá gyerekeivel
foglalkozni, a gyámhatóság pedig kötelezte, hogy beadja őket
biztos helyre. Melinda legnagyobb traumája az volt: nem értette, mi
történt vele és hogy miért. „Csak kérdések, miértek voltak
bennem” – fogalmaz ma. Pedig az otthonban nem is volt túl rossz
dolga. Ám egy agresszív, nagyobb lánnyal meggyűlt a baja, amíg
egyszer csak rá nem jött, hogy neki is van elég ereje
szembeszállni vele. Attól kezdve nehezebb volt megfélemlíteni:
mindent erőből akart megoldani, megtorolni.
Miután
anyja Csíkszeredába költözött, Melinda pedig elvégezte a
nyolcadikat, saját kérésére a csíksomlyói otthonba helyezték.
A
kilencedik osztályt már a csíkszeredai faipari líceumban kezdtem.
Nagyon szemtelen, agresszív lány voltam – talán a gyerekotthoni
évek miatt –, valósággal sportot űztem a verekedésből. A
líceumban nemcsak a lányok, a fiúk is tartani kezdtek tőlem. Az
iskolából nem lógtam soha, mert nagyon tetszett, hogy félnek
tőlem a többiek. Később megismerkedtem a székelykeresztúri és
csíksomlyói otthonokban lakó dzsúdós lányokkal, és …
beiratkoztam én is, így lettem nehézsúlyú cselgáncsozó. Sok
versenyt nyertem, többek között román bajnokságot is. A döntő
Bukarestben volt. Eléggé rossz passzban voltam, de az egyik lány
bekiabált: „Trompi, ha nyersz, van egy tésztád a Toscában!";
én ettől olyan erőre kaptam, hogy egyből ippont dobtam az
ellenfélen. Ez volt talán líceumi éveim legszebb időszaka. Az
egyik edzés után egy csapattársam kijelentette, mindenkit meghív
a Toscába egy tésztára. Kimeredt szemekkel néztük..., honnan van
annyi pénze..., de senki nem kérdezte meg tőle, hogy mit
ünnepel... Mindenki kikérte a tésztáját, megettük, és a
csapattársam akkor közölte, hogy neki biza egy leje sincs...
Összenéztünk, és mindannyian elrohantunk a helyszínről...
Bevallása
szerint hirtelen haragú, lobbanékony, kezelhetetlen lány volt, aki
hadilábon áll az anyjával és a felnőttek világával. Vannak
szerelmei, de nem tud mit kezdeni ezzel az érzéssel. A problémáit
a lehető legegyszerűbben oldja meg. Például így:
Amikor
ballagtunk, az osztályfőnökömmel akartam egy közös fényképet,
de nem volt egyenruhám. Egy hozzám hasonló alkatú lányt kértem
meg, hogy addig adja ide az egyenruháját, de ő nem akarta. Győzött
az erő: elvertem, elvettem a ruháját, és amikor lefényképezkedtem
az osztályfőnökkel, visszaadtam a lánynak a ruhát. Nagyjából
így végeztem el az iskolát.
Dolgozni
kezdett, anyjához költözött, de nem jöttek ki egymással.
Érdeklődni kezdett az apja iránt, az anyja hallgatott.
Távollétében Melinda előkereste a válási végzést, s megtudta
a válás okát: apja a férfi nemhez vonzódik. Sokként érte a
hír. Bukarestbe utazott, ahol összeállt egy kolozsvári fiúval;
terhes lett. Megtudta, hogy az apja Petrozsényben él...
Otthagytam
mindent Bukarestben, a munkásszállót, na meg a férfit is, és
Petrozsénybe mentem. A találkozás apámmal jól sikerült, magas,
jóképű férfi volt. Megismertem a másik három féltestvéremet,
két fiút és egy lányt. Apám befogadott, de nem mertem elmondani
neki, hogy terhes vagyok. Ő és a lánytestvérem a santieren
dolgozott, én is odamentem, amíg nem találok jobb munkát. Négy-öt
hónapos terhes lehettem, amikor apám számára is kiderült az
állapotom. Elkergetett a lakásából. Pár napig hányódtam
Petrozsényben, aztán munkát kaptam az ottani bútorgyárban. A
mesterek kedveltek, és segítettek, hogy állami lakást... kapjak.
Az új munkahelyemen nem mertem elmondani, hogy terhes vagyok, attól
tartottam, hogy ha kiderül, elzavarnak onnan... Egy nap mentőt
hívtak hozzám a munkahelyemen, és bevittek a kórházba vakbél
gyulladás gyanújával. Persze én tudtam, hogy nem
vakbélgyulladásom van, hanem megindult a szülés. A kórházban
gyors, sima vajúdás után gyönyörű kislánynak adtam életet,
aki az Edit nevet kapta. Akkor, 22 évesen éreztem át azt, hogy
mennyire felelőtlen vagyok: a terhességem alatt egyetlen orvos sem
látott... De azt tudtam, hogy bárhogy is alakul a sorsom, a
lányomat a lehető legjobban fel kell nevelnem. És akkor én, az
erős nő, törékeny lelkű anya lettem...
A
gyerekkel Csíkszeredába utazott, de az anyja csak az unokájára
volt kíváncsi, lányát látni se akarta. Melinda a gyerekkel meg
se állt Kolozsvárig: megkereste a kislány apját, aki
mindkettőjüket örvendezve fogadta.
Jó
volt látni, hogy boldoggá tette az apaság. Megbeszéltük a
dolgainkat, és úgy döntöttünk, összeköltözünk... Nem volt
még két hónapos a kislányom, amikor egy Kolozsvár melletti kis
faluba költöztünk, a fiú szüleihez... A párom csak hétvégén
járt haza, mert Kolozsváron dolgozott... A szülei kezdetben
kedvesek voltak, de sajnos ki kell mondanom, nem szerették a
magyarokat, és folyamatosan beszólogattak. Persze én sem hagytam
magamat, így néhány hónap alatt óriási lett a feszültség.
Akkor megmondtam a gyerek apjának, hogy mi is Kolozsvárra
költözünk...A munkahelyén igényeltünk olyan munkásszállót,
ahol mi is lakhatunk... A kedves párom viszont minden nap
tökrészegen jött haza, és kibírhatatlan volt... Megmondtam neki,
ha nem fejezi be ezt az életmódot, akkor hazaköltözöm anyámhoz
Csíkszeredára. Nem volt, aki meghallgassa, és ő továbbra is csak
ivott, ivott és ivott.
Közben
lezajlott a forradalom is, én meg fogtam a leánykát, és
hazamentem anyámhoz Csíkszeredára. A fogadtatás a szokásos volt:
a leányka maradhat, én meg mehetek, amerre látok... Akkor
eldöntöttem, keresek valami lakhatást, a leánykámat nevelni
szerettem volna, azt akartam, ha szegényen is, de mellettem legyen.
Megkerestem a régi dzsúdós társaimat, elpanaszoltam nekik a
sorsomat. Volt egy Rozi nevű lány, ő ugyancsak egyedül nevelte a
fiát. Ő mondta, hogy ahol lakik, ott vannak elhagyott garzonok. El
is foglaltam egy ilyen elhagyott lakást. A forradalom után ugyanis
sok vállalat megszűnt, a munkásszállóik pedig üresen maradtak.
Ezeken a lakásokon se ablak, se ajtó nem volt, a fürdő és a
konyha pedig közös volt... Az ismerősök azzal segítettek, amivel
tudtak: ki ajtóval, ki ablakkal, a gyerekotthoniak a
segélyszállítmányokból tettek félre nekem. Egy szesztöltödében
álltam munkába. A rendszerváltás utáni keresetekből nagyon
nehéz volt megélni, de próbáltam fenntartani magunkat. A
kislányomra egy barátnőm vigyázott, amíg én dolgoztam. Munka
után kerestem a lehetőséget egy kis pluszpénzre. Így kezdtem
eljárogatni a piacra, és mivel a gyerekotthoniakkal jó viszonyt
ápoltam, az „itt a piros, hol a piros" játéknál én
őrködtem, jönnek-e a rendőrök... Itt találkoztam életem nagy
szerelmével is, Ivánnal, aki néhány évvel fiatalabb volt nálam.
Ő is gyerekotthoni volt, az „itt a piros"-ból és más
játékokból tartotta fenn magát. ...Egyik nap razziáztak a
rendőrök, a cél az illegális szerencsejátékosok lekapcsolása
volt. Hiába álltam őrt, kevés voltam hozzá. Próbáltam menteni
a menthetetlent, szembeszálltam az egyik rendőrrel, és letéptem a
rangjelzését. Emiatt két napra előzetesbe kerültem. Anyám a hír
hallatán magához vette a lányomat. Két napig gondolkodtam, hogyan
tovább, mi lesz, ha börtönbe kerülök. Szerencsére engem
kiengedtek, de a fiúkat lecsukták. A munkahelyemről sem rúgtak
ki, értékelték a munkámat.
Rájött:
ide-oda hányódva nem tudja eltartani a lányát. Akarva-akaratlan
csak az anyja segítségére szorult. Kidobóként (biztonsági őr)
helyezkedett el, de alig jutott az egyről a kettőre. Rozi nevű
barátnője javaslatára Magyarországra utaztak, jobban fizető
munka reményében.
A
Nyugati pályaudvarra érve csodálkoztam rá, hogy mekkora ez a
város a mi Csíkszeredánkhoz képest. Egy barátnőmhöz mentem,
aki a józsefvárosi piacon dolgozott kínaiaknak, és egy öreg
bácsinál lakott albérletben, így csak néhány napig maradhattam
nála. Bekerültem a rendszerbe, feketén dolgoztam a kínaiaknak a
piacon. Aránylag jól kerestem, és sok ismerőssel találkoztam
Csíkból, még a biztonsági őrök is csíkszeredaiak voltak. Így
mindig akadt valaki, akinél megszállhattam, amíg össze nem rakom
a pénzt albérletre. Közben anyámnak is küldözgettem a pénzt a
lányom nevelésére... Egy nap a biztonsági őrökkel beszélgettem,
amikor észrevettem apámat. Megörültem neki, ő pedig meglepődött.
A belvárosban, a Csengery utcában lakott egy idős néninél az
újdonsült párjával. Most már nyíltan felvállalta, hogy ő
inkább a férfiakhoz vonzódik... Látszólag megoldódott a
lakhatási problémám, odaköltöztem apámhoz... Nem volt kellemes
látvány számomra, hogy két férfi ennyire szereti egymást.
[Apám]
elmesélte, hogy még kisfiúként
Marosvásárhelyen egy pap rontotta meg, és évekig szexuális
kapcsolat volt közöttük. Később hiába próbált nőkkel
kialakítani kapcsolatot, és hiába született négy gyereke...Nekem
ez eléggé érhetetlen volt, de próbáltam elfogadni, hogy ő más.
Apám
akkor már nyugdíjas volt és magyar állampolgár... Ha éppen
olyan kedve volt, akkor elzavart a lakásból. Hangulatember volt.
Valahányszor elzavart, mindig eszembe jutott anyám, aki ugyanezt
tette, … arra gondoltam, hogyan lehet egy gyerek annyira rossz,
hogy egyik szülője sem akarja. Szörnyű volt a szeretethiány,
mert nem tudtam, mit tettem én ezzel a két emberrel, hogy így
bánnak velem.
Szerette
volna magával vinni a lányát is Pestre, de a kislány annyira
hozzánőtt a nagyanyjához, hogy őrá bízta a döntést. Melinda
utazott, a lánya maradt.
Egyik
nap felhívott Csíkszeredáról egy barátnőm, hogy anyám kórházba
került, a lányomra a bátyám vigyáz. Hazautaztam, de anyám
veséje felmondta a szolgálatot, és ő sajnos pár nap múlva
meghalt. Nem csak azzal kellett szembesülnöm, hogy nincs már
anyám, hanem azzal is, hogy a lányomnak nincs többé a mama. A
lányom értelmes, kilencéves volt, sokkolta a nagymamája
halálhíre. Akkor éreztem először, hogy bármilyen rossz volt
hozzám anyám, a kislányomat őszintén szerette és szépen
nevelte; és akkor mindent megbocsájtottam neki.
A
kislányt egy jó barátnője gondjaira bízta, aki a meghalt mama
lakásába költözött. Úgy számították, Melinda hamarosan
magával viheti és budapesti iskolába járathatja. Mindent
elkövetett volna, csakhogy lányának megadja mindazt, ami
szükséges. Egy idő után ismerős rendőr jelezte Csíkszeredából:
rosszul bánnak a lányával. Azonnal hazautazott.
A
kislányom még soha nem ölelt annyira magához, mint akkor; sírt,
zokogott, hogy ne hagyjam őt ott. A híres barátnőm nem volt a
lakásban, ezért a következő utam hozzá vezetett. Ami düh volt
bennem, azt mind rajta töltöttem ki, nagyon megvertem. Még jó,
hogy a lányom csak ezután mesélte el, hogy a „barátnőm" a
fiúját is odaköltöztette a garzonba... Úgy döntöttem,
Csíkszeredán várom meg a tanév végét. Pénzem nem volt sok, de
próbáltam beosztani.
A
többi fejlemény már-már kalandfilmbe illő: eladta anyja lakását,
a 2900 márkát apja gondjaira bízta, s ő hamis vízummal Kanadába
akart emigrálni. Az apa a pénzt eltüntette, a kanadai tervből
Münchenbe érve nem lett semmi, ahol azt mondta az őt igazoltató
rendőröknek, hogy Olaszországba igyekszik, azok elvitték a
Caritashoz, amelynek emberei segítették és föltették a velencei
vonatra.
Így
érkeztünk meg Velencébe nyolcvan német márkával. Kivettem egy
szobát egy kis panzióban, hogy a lányom legalább aludjon egy jót.
Reggel felhívtam apámat, hogy küldje a pénzemet... Ő azt mondta,
a maradék pénzemből aranyat vett. Azóta sem láttam sem a
pénzemet, sem az aranyat.
Nehéz
időszak jött ismét, de legalább a lányom velem volt. Őt
lenyűgözte Velence..., én meg csak mentem mellette arra gondolva,
hogy hol alszunk, mit eszünk majd. Akkor románokkal találkoztunk,
akik abból éltek, hogy boltokból loptak, és elhagyatott házakban
laktak. Csatlakoztam hozzájuk, és azt ettük, amit lopni tudtam. De
borzasztó volt a félelmem, hogy mi lesz Editkével, ha engem
elkapnak és lecsuknak. Az egyik román fiú azt javasolta, menjünk
a kislánnyal Veronába, az ottani Caritas segíti a gyermekes nőket,
egy másik meg azt mondta, Triesztből indulnak hajók Ausztráliába,
és neki van embercsempész ismerőse ott. Ez csábító volt, így
elmentünk Triesztbe, de amikor megláttam, milyen körülmények
között kellene utazni, úgy döntöttem, inkább
maradunk...Veronáig blicceltünk. A helyi Caritasnál volt étel és
tisztálkodási lehetőség, de ott lakni nem lehetett. Találtam egy
elhagyatott házat, oda költöztünk a leánykával. Sok román is
lakott ott, szerencsére jól kijöttem velük. Augusztus végén
beírattam a lányomat iskolába, én meg takarítani jártam. Nem
sokat fizettek, de legalább volt valami, amibe belekapaszkodhattam.
A
„regény” pedig folytatódott: egy olaszul jól beszélő
tunéziai fiú lett a „szószólója”, s addig jártak a helyi
Caritas nyakára, amíg ajánlottak neki egy olasz családot, akiről
úgy tűnt, befogadnák őket. Ámde nekik csak Editke kellett.
Végül, megesett a szívük az anyán is.
Gyönyörű
házban laktak, voltak gyerekeik is. Giovanni a vasútnál dolgozott
valami vezetői pozícióban, a felesége tanárnő volt. Nagyon
sokat segítettek rajtunk, először házaknál kerestek nekem
takarítói állást, a lányomat meg olaszul tanították. Lassan
kialakultak a dolgaink. Pár hónap után Giovanni beszervezett
dolgozni a vasúthoz vonatot takarítani, mert... mivel tudtam
románul, könnyen ment az olasz is.
Igyekeztem
albérletet találni. Giovanniék ebben is sokat segítettek: adtak
bútorokat, ágyneműket, mindent, amire szükség volt; kezdett
rendbejönni az életem. Giovanniék
családjával
is nagyon jó kapcsolatot ápolok, még Editkét is
megkeresztelték...Most már tizenöt éve dolgozom az olasz
vasútnál, de még két másik helyen is. Hajtom magam, amennyire az
egészségem engedi, mert vettem egy lakást itt Veronában
részletre, és remélem, egyszer a saját tulajdonom lesz. A lányom
már 25 éves, és éli a saját életét.
Happy
end? Nem éppen. Az árvaháziak számára nincs boldog, végleges
megoldás. Mindig marad a kétely, az önostorozás, a szorongás:
miért romlott el az életük? Ki a hibás? Melinda jól tudja:
szeretni akarta a lányát, ahogy őt nem szerették, de lám, ő is
csak rosszul szeretett...
6.
A
kötet záró fejezete a legrövidebb: nem más, mint a szerző
vallomása az életbe való kiszabadulása utáni évekről. S mivel
ő az első könyvben elég részletesen beszámolt saját életéről,
gondolatairól, szenvedéseiről és vágyairól, ezúttal rövidre
fogta a szót és csak azt mesélte el, ami a történet lezárásához
éppen szükséges. Vaszi
Marika
életének kibontakozását úgy lehetne jellemezni, mint egy
hosszúra nyúlt, összeszorított fogú sorsdöntő meccset:
fiatalságával és megsokszorozott akaraterejével túltette magát
az akadályokon. Örvendett minden kis sikernek. Jellemző erre az a
mód, ahogyan leírja a határátlépés, majd a munkába állás
hányattatásait:
Tizenhét
éves voltam akkor. Elindultunk Budapestre. Biharkeresztesen, a
határon mindenféle keresztkérdéseket tettek fel, hová megyünk,
mit csinálunk, a barátnőm meg azt mondta, a nővéréhez megyünk
látogatóba. Azt titkolni kellett, hogy dolgozni megyünk. A
barátnőm nővére adott is meghívót, de azon csak a barátnőm
neve szerepelt, az enyém nem. Akkor kérték a magyar határőrök,
mutassak fel pénzt, miből fogok ott megélni, de persze nem volt
pénzem, így leszállítottak a vonatról. A barátnőm nem hagyott
egyedül, ő is leszállt (pedig őt beengedték volna
Magyarországra). Betereltek a váróterembe, amit határőrök
őriztek, és azt mondták, a reggeli vonattal vissza kell menni
Nagyváradra. Még a vécére is a határőrök kísértek. Nem
értettem, miért, de aztán összeszedtem a bátorságomat, és
megkérdeztem az egyik magyar határőrt, hogy miért vettek le a
vonatról. Ő azt mondta, ha elmegyek vele oda hátra, akkor
megmondja. Odanéztem, de csak a nagy sötétséget láttam, és azt
mondtam, akkor inkább maradok bezárva ide.
...A
barátnőm elmondta, hogy 24 órán belül nem kísérelhetem meg
újra a határátlépést, mert bepecsételték az útlevelembe.
Nagyváradon várakoztunk, amikor találtunk egy buszt, amivel
eljutottunk Nagylakra. Ott kivártuk a 24 óra leteltét, és
nekivágtunk a határnak. A barátnőmnek szerencsére volt annyi
pénze, hogy kifizesse a buszjegyet, és még a sofőrnek is adott
valamennyit, hogy a határőröket lefizesse. A határőr egyből
kiszúrta a pecsétet az útlevelemben, és megkérdezte, miért
kaptam. Azt válaszoltam, biztosan azért, mert nem mentem el a
kollégájával a vasútállomáson...Amikor átjutottunk a határon,
örömömben zokogtam, nem ismertem még ezt az érzést...
Tudatlan
kislányként figyeltem mindent és mindenkit. A csárda tulajdonosa
nagyon kedves ember volt... Bevitt a konyhára, és bemutatott a
szakácsnőnek, aki egy, a nyolcvanas éveiben járó vézna,
meggörnyedt pesti öregasszony volt, és elsőre nem volt egyáltalán
szimpatikus, de próbáltam megbarátkozni a helyzettel. Heten
dolgoztunk ott erdélyiek, mindenki tudta, mi a dolga... Reggel
héttől este tízig dolgoztunk, de ha hétvégén lakodalom volt,
akkor 24 órát kellett dolgozni, és csak pár órát alhattunk
utána. Nem csináltam ebből problémát, fiatal voltam, és bírtam
a tempót.... Erdélyben sok mindent máshogy neveztünk, és volt,
hogy nem értettem, mit akarnak tőlem, amikor például padlizsánt
vagy répát emlegettek. A padlizsán volt a legemlékezetesebb. Az
öreg szakácsnő elküldött, hogy hozzak a hűtőből egy
padlizsánt. Álltam a hűtő előtt, és néztem, mi lehet az, de
elképzelni se tudtam, így a kerthelyiségbe szaladtam, és
megkérdeztem az egyik munkatársamat... Ő mondta, hogy az, amit mi
vinetének nevezünk. Néha nevetgéltek, mennyire tudatlan vagyok,
de ettől csak edzettebb lettem.
A napok
munkával teltek, havonta csak egy vasárnap délutánunk volt
szabad. A fazekak, amiket mosogatnom kellett, nagyobbak voltak, mint
én az akkori 39-41 kilómmal. De szerettem, amit csináltam. A
„mutter" (az öreg szakácsnőt hívtuk így) nem volt valami
segítőkész, de én valahogy elnyertem a bizalmát. A főzési
trükkjeit nem mutatta meg senkinek, de engem sokszor odahívott, és
aprólékosan elmagyarázta, mit hogyan kell főzni, hogyan kell
ízlésesen feldíszíteni az ételt. A gyerekotthon óta ő volt az
első személy, akit a bizalmamba fogadtam, de féltem is tőle, mert
olyan öreg volt szegény, a konyhába belépve mindig azt néztem
először, él-e még, mert én nagyon féltem a halottaktól...
Mária
állhatatossága meghozta a maga gyümölcsét: felfigyelt rá egy
német üzletember, munkát ajánlott a romániai alapítványában,
s ezzel sikerült kiemelkednie a kezdeti szintből, a munkavállalási
illegalitásból.
Ma
férje van és két szép gyereke. Mellettük, két könyvét megírva
találta meg a szabadságát.
A
nagy tanulság
A
Hargita Vendégváró előcsarnokában összegyűlt közönség előtt
a könyv szereplőinek sikerült ismét felidézniük a múltat.
Mintha csak a szöveg elevenedett volna meg előttünk, igazat adva a
szerzőnek, aki bevezető mondataiban kijelentette: azért
választotta vallomástételre éppen a könyvben szereplő társait,
mert őket találta a leghitelesebbnek. Olyanoknak, akik nem
rejtegetik, nem kenik el életük valóságát, s ezáltal a
tanulságok is könnyebben levonhatók.
Különben
valamennyien azt tartották a gyermekotthoni lét nagy tanulságának:
tegyél meg mindent, hogy gyermeked legyen, s add meg neki azt a
szeretetet, ami számodra nem adatott meg, illetve egy pillanatra se
hagyjad, hogy a te sorsodra jusson.
A
szabadság árvaságánál nincs végzetesebb teher. Teremtsünk
magunknak családi otthont, ha igazán szabadok akarunk lenni...
Csíkszereda,
2015. február 10-15.
Írásomat, akárcsak előzményét, a maszol.ro Kisebbségben c. mellékletének szántam.
