Egy "nagyhatalom" kritikai felépítése

Szabó András muzeológus szerint Csíkszeredának különleges spirituális vonzereje lehet

2006-ban, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó 350. kiadványaként, kitűnő grafikai köntösben jelent meg Szabó András A bőfény forrása c. gazdagon illusztrált Nagy Imre-monográfiája. Közvetlenül a referencia értékű munka megjelenése előtt a szerző interjút adott mellékletünknek a könyv koncepciójáról, fontosságáról. Most, hogy újabb nagyszabású szintézisen dolgozik, ismét elbeszélgettünk vele.

Cseke Gábor

Jó ideje rendszeresen látni lehet önt a csíkszeredai könyvtárban, lapgyűjteményeket bújva, jegyzeteket készítve, dokumentumokat tanulmányozva. Milyen új meglepetéssel kíván előrukkolni a későbbiekben?

– Meglepetéssel nem kívánok előrukkolni, viszont csíkszeredai vonatkozásban újszerű, nem mindennapi gyűjteményen dolgozom, amelyben megkísérlem egybeterelni a város és környéke képzőművészeti életének részletes sajtóvisszhangját, 1924-től napjainkig, pontosabban 2010-ig. Az elképzelésen közel két esztendeje dolgozom, amihez az ötletet Banner Zoltán neves műkritikus adta, amikor a Pallas-Akadémia kiadónak Márton Árpád festőről szóló, az Élet-jel sorozatban megjelent monográfiáját Csíkszeredában méltatta. Tett ugyanis egy olyan megjegyzést, hogy "Csíkszereda képzőművészeti nagyhatalom". Ami nyilván, udvarias "nagyotmondás" a valósághoz képest, de nem is áll túl távol tőle. Ennek a valóságtartalmát próbálom most földeríteni. Érdekes módon ugyanis, e kicsiny és valódi középosztálybeli hagyományokkal soha nem rendelkező városban annyi képzőművész gyűlt össze, illetve került haza az évtizedek folyamán, hogy erre illik valamiképpen fölfigyelni. Meg kell találni a magyarázatát, illetve azt, miként csapódik le mindez a sajtóban megjelent műkritikában.

Beszéljünk akkor a kezdetekről...

– Az első három, a csíkiak által is intézményesen támogatott képzőművész Nagy István, Márton Ferenc és Szopos Sándor voltak, tanulmányaikhoz a Csíki Magánjavak anyagi hozzájárulását élvezték. Művésszé válásuk után, bár néhány képpel kiegyenlítették tartozásaikat a közösség felé, egyikük sem tartotta érdemesnek megtelepedni otthon, s a sajtó szól ugyan kiállításaikról, de visszhangról, fogadtatásról, műpártolásról nem találni nyomot. Budapest vonzereje a huszadik század elején felszippantotta őket, s hasonló életpályát írt le, jócskán eltávolodva a szülőhelytől, Szász Endre is, akiből külföldön lett igazi világnagyság. Egész életében mintha kerülte volna Csíkszeredát, soha vissza nem tért, kiállítást nem rendezett, s amikor a kilencvenes években felkerestük s meghívtuk, állítson ki odahaza, határozottan kijelentette: nem! Eltávolodott szülőhelyétől Drócsay Imre is, aki Bukarestbe szakadt, ott alkotott, de azért tartotta az otthonnal a kapcsolatot, rendszeresen hazalátogatott, érdeklődött az itthoni történések felől. Az első meghatározó jelentőségű művész, aki 1924-ben ténylegesen hazatér, s bár Zsögöd akkor nem tartozik Csíkszeredához, csak 39-től véglegesen része a városnak, az Nagy Imre. 1929-ben volt egy házikiállítása, 1930-ban pedig a somlyói volt vármegye házban, a múzeumalapító kiállításon a 14 teremből egy termet kizárólag az ő munkáinak szenteltek. Életében öt alkalommal volt Csíkszeredában kiállítása, művészi hatása pedig jócskán átnyúlik a huszadik század második felére is.

Tulajdonképpen mit tartalmaz majd a készülő munka: összegyűjtött, szöveghű sajtócikkeket, kronológiát, kommentárokat, elemzéseket, adatokat?

– Az egész képzőművészeti élet, összességében tekintve, egyetlen nagy mozaik. amely művészcsoportok és művészek egyéni munkásságából tevődik össze, s amire aztán az írott sajtóban megjelent anyagok különbözőképpen reflektálnak. Csakis az írott sajtóval foglalkozom, ezt tekintem át a 20. század kezdetétől. Kivonatolom vagy teljes egészében idézem a cikkeket, majd értékelem, és az általam írt vonatkozó szövegekkel fűzöm őket rendszerbe. Ez a hatalmas anyag együttesen emeli ki a csíkszeredai képzőművészeti élet presztízsét, s nyújt biztos támpontot a szakma számára is. Ahhoz azonban, hogy a képzőművészeti kritika megszülessen, állandó kiállításokra volt szükség.

Mikor és milyen formában következett be e téren gyökeres fordulat Csíkszeredában?

– A művészeti élet kereteit és szervezett vonatkozásait tulajdonképpen Kovács Dénes festőművész, rajztanár, majd múzeumigazgató teremtette meg, aki 1944-ben került vissza Csíkszeredába, s a gimnáziumban tanítván, fölfedezte és apránként múzeummá szervezte az 1930-as nevezetes somlyói kiállítás tárgyainak egy részét. Miután hivatalosította a múzeumot, annak egyik épületében állandó művészeti kiállítótermet létesített 1957-ben. Az első kiállítás a Nagy István rokonai magángyűjteményeiből kölcsönzött Nagy István-tárlat volt, s ezzel beindult a rendszeres – heti, kétheti – képzőművészeti események egész sora, amely máig mindegyre csak bővült. Odáig menően, hogy egy ilyen kezdet és érvényesülési lehetőség az ötvenes évek végén-hatvanas évek elején egész sor igen tehetséges, fiatal képzőművész – Gaál András, Márton Árpád, Pálffy Árpád, Mérei András – megtelepedésére volt döntő kihatással. Minden, ami ma van, ennek nyomán és ennek eredőjeként történt.

A képzőművészet iránti érzékenység kialakítását és fejlesztését milyen további események, tényezők befolyásolták – egy olyan városban, ahol gyakorlatilag ismeretlen volt a műpártolás?

– Rendkívüli szerepe volt e téren a csíkszeredai rajzoktatásnak, amely Kovács Dénestől kezdve szinte mindvégig képzett kezekben maradt, szakmailag rátermett művészek hitelesítették. Ez egyrészt növelte a művészeti utánpótlás felfedezésének és kiművelésének esélyeit, másrészt hozzájárult a potenciális közönségneveléshez, ahhoz, hogy a művészeti kritika értő olvasókra is találjon. Ez vagy valami más magyarázza, de Csíkszereda szabályosan, látványosan felébredt, képzőművészeti életének majd minden műfajban lettek tehetséges fiatal alkotói. A folyamat mind a mai napig tart: közel száz "leigazolt" képzőművész él városunkban. Megkockáztatom, kérdőjeles feltevés formájában, hogy Csíkszeredának és környékének valami rendkívüli spirituális vonzereje is lehet, amit a felfokozott hitélet – és itt nem csak a csíksomlyói búcsú kisugárzására gondolok – is táplál. Sajnálatos, hogy az ekként megtapasztalt pezsgés nem érvényesül maradéktalanul a sajtóban megjelent anyagokban. Megjelennek ugyan a kiállításokról szóló beszámolók, de a tárgyban képzett újságíróra a múltban nem nagyon bukkantam. A beszámolók szerzőiben idővel kialakult ugyan az a készség, miként is nézzenek egy-egy tárlatot, de a kellő szempontok hiányában a tényleges műértékelés nem történt meg. Arról meg végleg nem szólnak a tudósítások, hogy a közönség miként fogadta a művészeti eseményt. Egyetlen olyan cikket találtam, aminek tárgya egy hetvenes évekbeli Márton Árpád kiállítás Kézdivásárhelyen. A szerző, a nemrég elhunyt Sylvester Lajos írta meg, hogy a reá háruló megnyitó beszédben szerette volna a csíkszeredai művészt bemutatni a kézdi közönségnek, de amikor szétnézett a teremben, látta, hogy szándéka teljesen fölösleges, mert a tárlatot elözönlötték a művész Csíkból érkezett ismerősei, rajongói. Nekik nem kellett bemutatni az alkotót, így kútba esett a már elképzelt megnyitó beszéd, újat kellett rögtönöznie.

Plugor Sándor kiállításmegnyitó Csíkszeredában, a Városi Művelődési Ház egykori kiállítótermében. Fotó: Evellei László (Előre)

A különböző korszakokban, ideológiai rendszerekben a sajtóbeli értékelések színvonala és hitele, mint ön is tapasztalta, meglehetősen kérdőjeles. Hogyan teremt köztük szellemi egyensúlyt, melyek a válogatás kritériumai?

Óriásmozaik egy mozi homlokán

A Transzilvánia ma – az óriásmozaikkal a homlokzatán * Fotó Csíki Zsolt

Az alábbiakban elmesélt történet olyan, akár egy tengeri kígyó: eleje van, de nem (vagy még csak alig) látszik a vége...

Az egész az 1968-as megyésítéssel kezdődött, Csíkszeredában. Amikor eldőlt, hogy ott lesz a frissen megrajzolt Hargita megye központja. A döntéshez gyorsan városközpontot is terveztek az addigi álmos rajoni városnak. E központhoz, a már meglévő egyetlen mozi mellé, hozzátartozott egy (akkor) korszerűnek tervezett filmszínház is, ami az akkori keresztségben a Transzilvánia nevet kapta. Lelőhelye: a Majláth Gusztáv Károly-tér, amelynek betondíszleteit (toronyház, postapalota, emeletes nagyáruház, pengeblokk, szövetkezeti központ) látványos rohammunkával kivitelezték a hetvenes évek kezdetén.

A mozit 1970 végén adták át ünnepélyes külsőségek között, az avató szalagot a megyei pártbizottság akkori első titkára vágta át, a helyi lap riportere lelkes szavakkal számolt be az új, 501 férőhelyes moziterem kényelmi adatairól: a tágas helyről, a gépházbeli korszerű vetítőberendezésről, a széksorok alatti klímaberendezésről, a csinos formaruhába öltözött alkalmazottakról, a vetítésrendről...

A teret uraló filmszínház déli oldaláról sebtében levakolt, csupasz óriáshomlokzat tekintett le közel két évtizeden át a városra, annak ellenére, hogy a kihasználatlan felületet egy Csíkszeredában élő képzőművész – szándéka szerint, gondolatban - már a nyolcvanas évek elejétől monumentális alkotással népesítette be.

Maga a képzőművész, Zsigmond Márton mesél:

- Volt egy pályázat, máig nem felejtettem el: Lupta oamenilor muncii harghiteni, români şi maghiari pentru propăşirea patriei comune socialiste. Akkoriban típusépületekre mindenféle mozaikok készültek, amelyeken a munkásosztály menetel a falról lefelé... Vagy felfelé... Friss végzős lévén a monumentális szakon, komolyan vettem a kiírást, de azzal is tisztában voltam, hogy örömünnepekre nincs miért számítanom, mert ez a pályázat inkább a munkáról fog szólni, mint a sikerről.

A pályázat előtt a művész már elkészített szülőfaluja, Csíkdánfalva művelődési otthonának 6x6 méteres falára egy Kibontakozás című mozaikot. A több évig tartó munkát 1981-ben avatták fel. A művészt ekkor már javában foglalkoztatta soron következő nagyszabású munkája.

Zsigmond Márton:

- Rengeteg falat találtam, vagy 13-at össze is írtam magamnak, ami számításba jöhetett volna... De válogatnom nem volt miért, mert kimondottan a mozira hirdették meg a pályázatot... Minden nap eljártam a mozifal mellett, néztem innen, néztem onnan, próbáltam szemügyre venni a változásait, mert egy monumentális fal is örökké más-más arcát mutatja, működésben van. Az volt a célom, hogy minden mozaikelemnek megtaláljam a helyét, hogy minden pontosan csakis oda találjon és ne legyen felcserélhető.

A tervnek 1981-ben fogott hozzá és 1982-ben készült el vele. Ennek az idén lesz kereken harminc éve... A terv elfogadtatása és kivitelezése 12 évet vett igénybe: az időközben Felszabadulás-ra keresztelt 163 négyzetméteres műalkotást 1994 őszén avatták fel...

„Egy évtizeden át - lemondva mindenről - szülte csendesen, kitartóan, de igaz lelkiismeretével, hogy legyen ennek a városnak a múltról, a jelenről és a jövőről egy lelki keresztmetszete. Egy üzenet, ami gondolkoztat, lehet nem értjük még, mint ahogy kezdetben sok mindent nem értettünk, de megszokjuk és lassan eljutunk oda, hogy miénknek érezzük. Ez a mű már Európa Csíkszeredában, ez a falkép bárhol a világon megállja a helyét, ezért kell hogy elfogadjuk, és büszkén magunkénak valljuk... A keresztényi és szakmai önzetlenség példája ez a mű. Vajon Zsigmond Márton elégtételt nyer-e közösségében, vajon befogadja-e a város?” - így méltatta az idősebb pályatárs, Márton Árpád az elkészült munkát, amely azóta is a maga nemében egyedülálló kincse a városnak.

Zsigmond Márton:

- Minél inkább úttörő valaki, annál nagyobb az esélye, hogy tragikusan élje meg a saját helyzetét. Ahhoz képest tehát, hogy nem pusztultam bele, s megúsztam ép bőrrel, utólag akár azt is mondhatnám, hogy elégedett vagyok.

A mozaik körüli történések akár regényesíthetők is: a művész, aki amúgy is vargabetűkkel érkezett szakmájához - amelyben a vidéken azóta is magányos farkasnak bizonyult -, 1984 májusától részletes, napi eseményekre lebontott naplót vezetett a pályázat alakulásáról. A bejegyzésekből ma is előttünk áll az a küzdelem, amit egyrészt azért kellett megvívnia a központi, majd a helyi hatóságokkal, hogy a nagy nehezten elfogadott tervet, akár ingyen, bérmentve is megvalósítsa. Arra számított, hogy a műalkotásért hozott szakmai önzetlensége járványos lesz és másokat is megfertőz. Részben nem is tévedett, hiszen a rendszer érzéketlensége, bürokratikus gáncsoskodása dacára, a napló tanúsága szerint is kerültek igaz emberek, akik támogatták elképzelését, bár minden eszközük megvolt ahhoz, hogy akadályozzák, megnehezítsék életét. Így is bőven kijutott az utánajárásból, a kilincselésből, a véget nem érő meggyőző munkából. 1987 tavaszáig számokkal jelzi, hogy éppen megkeresett valakit – személyt vagy intézményt – ügye intézését elősegíteni, meggyorsítani, ellenőrzés alatt tartani. Amolyan belső kilincslenyomás- vagy küszöbkoptatás-számláló ez, ami lépésről lépésre demonstrálja, hogy Isten malmai bizony, nehezen őrölnek...

Igazgatók, főmérnökök, telepvezetők, elnökök és alelnökök, különféle titkárok, mindenféle felelősök, mesterek, felügyelők, elöljárók, sofőrök, raktárosok, és kapusok ajtaján-ablakán zörget...

Naplóba kerül az a kálvária, aminek során sikerül végül megfelelő "műteremhez" jutnia a zsögödi iskola egyik használaton kívüli termében. Állandó kilincselést kell folytasson a segédmunkáért, szállítóeszközért, hivatalos igazolásokért, néhány szál deszkáért, erkölcsi támogatásért, egy telefonhívásért. Szüntelen ingajáratban van a város és Zsögöd között, hol busszal, hol biciklivel (időközben a kerékpárját ellopták) vagy gyalogosan teszi meg a több kilométeres utat, gyakran naponta - esőben, hóban, napsütésben, sárban... Több ízben tör rá betegség, egyre többet fohászkodik égi segítségért, miközben szaporodnak a bejegyzések között a munka előhaladásáról szóló, örömteli hétköznapi bejegyzések is. Édesapja, tanulók, barátok, munkatársak, ismerősök egész ármádiáját örökítette meg a napló lapjain, akiknek olykor egy-egy őszinte köszönöm, a mozitól kiudvarolt ingyenes heti bérlet, néhány pohár búfelejtő vagy a művész által készített grafika, festmény a hála fizetőeszköze...

Megható példa annak az idős asszonynak (Róza néni) a ragaszkodása, aki a zsögödi iskolában takarított és gondja volt rá, hogy néha az ott berendezett ideiglenes műterem kályhájába is jusson néhány fahasáb.

Zsigmond Márton:

- Róza néni volt az egyik legőszintébb támogatóm, a kályhámba csent tűzifa mellett némi meleget is átengedett az osztályokból hozzám. Egy kátrányfedeles házban lakott a közelben... Tőle mindig csak kaptam. Igaz, én is emberszámba vettem. 1993-ban agyvérzést kapott, bénán feküdt, meglátogattam, szőlőt vittem neki. Nem értem, miért sújtja a sors az ilyen igaz embereket?

Mindent összevetve, elismerő, hálás szavai vannak a városi néptanács egykori alelnöke címére, akit a sors azzal ruházott föl az ántiidőkben, hogy a helyhatóság részéről "levezényelje" a legnehezebbet - az óriásmozaik projektjének beindítását. Amikor szinte a semmiből kellett előkaparni a mozaikhoz szükséges kőzetanyagot, annak elszállítását, tárolását és összeillesztésének körülményeit. A gazdaságosság oldaláról nézve a dolgokat, meglehet, hogy a monumentális mű elkészítése luxusnak, szeszélynek, fölösen elpazarolt energiának, anyagi forrásnak tűnhet.

Zsigmond Márton:

- Egy ilyen munkára nem lehet határidőt szabni. Amúgy formálisan persze kitűztek egyet, de én tettem rá... A projekt körül közben nagy volt körülötte a huzavona. 82-ben elvben ugyan jóváhagyták, Ceausescut kicselezték, mert a félmillió lej érték feletti beruházásokat ő személyesen hagyta jóvá. Ezért ki nem mondott szakmai szolidaritásból leütöttek belőle valamicskét, igy csak négyszázvalamennyi lett, a bukarestiek tudták, hogy semmi esélyem, ha a pártfőtitkár kell jóváhagyja a tervet... A csel miatt a terv jó ideig elfeküdt, azt se tudtam, honnan kapartassam elő, végül nagy nehezen megtalálták. Addigra már csak az elvi jóváhagyás létezett, pénz nélkül. Sebaj, mondtam, megcsinálom anélkül. Kereken 18-szor kellett jóváhagyás után menjek, hogy eléggé komoly embernek tartsanak és pénz nélkül végigvihessem az egészet. Úgyhogy "hazafias munka" címszó alatt futott mindvégig.