Szabó
András muzeológus szerint Csíkszeredának különleges spirituális
vonzereje lehet
2006-ban,
a Pallas-Akadémia Könyvkiadó 350. kiadványaként, kitűnő
grafikai köntösben jelent meg Szabó András A bőfény forrása c.
gazdagon illusztrált Nagy Imre-monográfiája. Közvetlenül a
referencia értékű munka megjelenése előtt a szerző interjút
adott mellékletünknek a könyv koncepciójáról, fontosságáról.
Most, hogy újabb nagyszabású szintézisen dolgozik, ismét
elbeszélgettünk vele.
Cseke
Gábor
Jó ideje
rendszeresen látni lehet önt a csíkszeredai könyvtárban,
lapgyűjteményeket bújva, jegyzeteket készítve, dokumentumokat
tanulmányozva. Milyen új meglepetéssel kíván előrukkolni a
későbbiekben?
– Meglepetéssel
nem kívánok előrukkolni, viszont csíkszeredai vonatkozásban
újszerű, nem mindennapi gyűjteményen dolgozom, amelyben
megkísérlem egybeterelni a város és környéke képzőművészeti
életének részletes sajtóvisszhangját, 1924-től napjainkig,
pontosabban 2010-ig. Az elképzelésen közel két esztendeje
dolgozom, amihez az ötletet Banner Zoltán neves műkritikus adta,
amikor a Pallas-Akadémia kiadónak Márton Árpád festőről szóló,
az Élet-jel sorozatban megjelent monográfiáját Csíkszeredában
méltatta. Tett ugyanis egy olyan megjegyzést, hogy "Csíkszereda
képzőművészeti nagyhatalom". Ami nyilván, udvarias
"nagyotmondás" a valósághoz képest, de nem is áll túl
távol tőle. Ennek a valóságtartalmát próbálom most
földeríteni. Érdekes módon ugyanis, e kicsiny és valódi
középosztálybeli hagyományokkal soha nem rendelkező városban
annyi képzőművész gyűlt össze, illetve került haza az
évtizedek folyamán, hogy erre illik valamiképpen fölfigyelni. Meg
kell találni a magyarázatát, illetve azt, miként csapódik le
mindez a sajtóban megjelent műkritikában.
Beszéljünk
akkor a kezdetekről...
– Az első
három, a csíkiak által is intézményesen támogatott képzőművész
Nagy István, Márton Ferenc és Szopos Sándor voltak,
tanulmányaikhoz a Csíki Magánjavak anyagi hozzájárulását
élvezték. Művésszé válásuk után, bár néhány képpel
kiegyenlítették tartozásaikat a közösség felé, egyikük sem
tartotta érdemesnek megtelepedni otthon, s a sajtó szól ugyan
kiállításaikról, de visszhangról, fogadtatásról, műpártolásról
nem találni nyomot. Budapest vonzereje a huszadik század elején
felszippantotta őket, s hasonló életpályát írt le, jócskán
eltávolodva a szülőhelytől, Szász Endre is, akiből külföldön
lett igazi világnagyság. Egész életében mintha kerülte volna
Csíkszeredát, soha vissza nem tért, kiállítást nem rendezett, s
amikor a kilencvenes években felkerestük s meghívtuk, állítson
ki odahaza, határozottan kijelentette: nem! Eltávolodott
szülőhelyétől Drócsay Imre is, aki Bukarestbe szakadt, ott
alkotott, de azért tartotta az otthonnal a kapcsolatot, rendszeresen
hazalátogatott, érdeklődött az itthoni történések felől. Az
első meghatározó jelentőségű művész, aki 1924-ben ténylegesen
hazatér, s bár Zsögöd akkor nem tartozik Csíkszeredához, csak
39-től véglegesen része a városnak, az Nagy Imre. 1929-ben volt
egy házikiállítása, 1930-ban pedig a somlyói volt vármegye
házban, a múzeumalapító kiállításon a 14 teremből egy termet
kizárólag az ő munkáinak szenteltek. Életében öt alkalommal
volt Csíkszeredában kiállítása, művészi hatása pedig jócskán
átnyúlik a huszadik század második felére is.
Tulajdonképpen
mit tartalmaz majd a készülő munka: összegyűjtött, szöveghű
sajtócikkeket, kronológiát, kommentárokat, elemzéseket,
adatokat?
– Az egész
képzőművészeti élet, összességében tekintve, egyetlen nagy
mozaik. amely művészcsoportok és művészek egyéni munkásságából
tevődik össze, s amire aztán az írott sajtóban megjelent anyagok
különbözőképpen reflektálnak. Csakis az írott sajtóval
foglalkozom, ezt tekintem át a 20. század kezdetétől. Kivonatolom
vagy teljes egészében idézem a cikkeket, majd értékelem, és az
általam írt vonatkozó szövegekkel fűzöm őket rendszerbe. Ez a
hatalmas anyag együttesen emeli ki a csíkszeredai képzőművészeti
élet presztízsét, s nyújt biztos támpontot a szakma számára
is. Ahhoz azonban, hogy a képzőművészeti kritika megszülessen,
állandó kiállításokra volt szükség.
Mikor és
milyen formában következett be e téren gyökeres fordulat
Csíkszeredában?
– A
művészeti élet kereteit és szervezett vonatkozásait
tulajdonképpen Kovács Dénes festőművész, rajztanár, majd
múzeumigazgató teremtette meg, aki 1944-ben került vissza
Csíkszeredába, s a gimnáziumban tanítván, fölfedezte és
apránként múzeummá szervezte az 1930-as nevezetes somlyói
kiállítás tárgyainak egy részét. Miután hivatalosította a
múzeumot, annak egyik épületében állandó művészeti
kiállítótermet létesített 1957-ben. Az első kiállítás a Nagy
István rokonai magángyűjteményeiből kölcsönzött Nagy
István-tárlat volt, s ezzel beindult a rendszeres – heti, kétheti
– képzőművészeti események egész sora, amely máig mindegyre
csak bővült. Odáig menően, hogy egy ilyen kezdet és
érvényesülési lehetőség az ötvenes évek végén-hatvanas évek
elején egész sor igen tehetséges, fiatal képzőművész – Gaál
András, Márton Árpád, Pálffy Árpád, Mérei András –
megtelepedésére volt döntő kihatással. Minden, ami ma van, ennek
nyomán és ennek eredőjeként történt.
A
képzőművészet iránti érzékenység kialakítását és
fejlesztését milyen további események, tényezők befolyásolták
– egy olyan városban, ahol gyakorlatilag ismeretlen volt a
műpártolás?
– Rendkívüli
szerepe volt e téren a csíkszeredai rajzoktatásnak, amely Kovács
Dénestől kezdve szinte mindvégig képzett kezekben maradt,
szakmailag rátermett művészek hitelesítették. Ez egyrészt
növelte a művészeti utánpótlás felfedezésének és
kiművelésének esélyeit, másrészt hozzájárult a potenciális
közönségneveléshez, ahhoz, hogy a művészeti kritika értő
olvasókra is találjon. Ez vagy valami más magyarázza, de
Csíkszereda szabályosan, látványosan felébredt, képzőművészeti
életének majd minden műfajban lettek tehetséges fiatal alkotói.
A folyamat mind a mai napig tart: közel száz "leigazolt"
képzőművész él városunkban. Megkockáztatom, kérdőjeles
feltevés formájában, hogy Csíkszeredának és környékének
valami rendkívüli spirituális vonzereje is lehet, amit a
felfokozott hitélet – és itt nem csak a csíksomlyói búcsú
kisugárzására gondolok – is táplál. Sajnálatos, hogy az
ekként megtapasztalt pezsgés nem érvényesül maradéktalanul a
sajtóban megjelent anyagokban. Megjelennek ugyan a kiállításokról
szóló beszámolók, de a tárgyban képzett újságíróra a
múltban nem nagyon bukkantam. A beszámolók szerzőiben idővel
kialakult ugyan az a készség, miként is nézzenek egy-egy
tárlatot, de a kellő szempontok hiányában a tényleges
műértékelés nem történt meg. Arról meg végleg nem szólnak a
tudósítások, hogy a közönség miként fogadta a művészeti
eseményt. Egyetlen olyan cikket találtam, aminek tárgya egy
hetvenes évekbeli Márton Árpád kiállítás Kézdivásárhelyen.
A szerző, a nemrég elhunyt Sylvester Lajos írta meg, hogy a reá
háruló megnyitó beszédben szerette volna a csíkszeredai művészt
bemutatni a kézdi közönségnek, de amikor szétnézett a teremben,
látta, hogy szándéka teljesen fölösleges, mert a tárlatot
elözönlötték a művész Csíkból érkezett ismerősei, rajongói.
Nekik nem kellett bemutatni az alkotót, így kútba esett a már
elképzelt megnyitó beszéd, újat kellett rögtönöznie.
 |
Plugor
Sándor kiállításmegnyitó Csíkszeredában, a Városi Művelődési
Ház egykori kiállítótermében. Fotó: Evellei László (Előre)
|
A
különböző korszakokban, ideológiai rendszerekben a sajtóbeli
értékelések színvonala és hitele, mint ön is tapasztalta,
meglehetősen kérdőjeles. Hogyan teremt köztük szellemi
egyensúlyt, melyek a válogatás kritériumai?
