RMSZ-olvasmányok: Szűts Pál bukaresti naplójából (1)

Máig ható időszerű üzenete okán a Romániai Magyar Szó, a szerző egyetértésével, 2000 március 21 és április 5-e között, 13 folytatásban részleteket közölt Magyarország egykori bukaresti nagykövete nem szokványos naplójából (Bukaresti napló, 1985-1990), amely a budapesti Osiris kiadónál látott napvilágot 1998-ban. A válogatást az RMSZ végezte. A lapgyűjteményben megbúvó vallomások ma talán még izgalmasabbak, mint megjelenésük idején. (Cseke Gábor)

A nemzetiségi kérdés nem csak belügy

...1987 januárjának első napjaiban felkerestem többek között Szűrös Mátyást, az MSZMP KB titkárát, akinek arról beszéltem, hogy annak, ami Romániában van, semmi köze a szocializmushoz.

– Meg merem kockáztatni, hogy az közelebb áll a fasizmushoz, mint a szocializmushoz.

Szűrös Mátyás az ismert definíciót idézte a termelőeszközök társadalmi tulajdonáról. Nem nagy meggyőződéssel állította, hogy eszerint és a valóságban is szocializmus az, amit Ceaușescu csinál. Úgy éreztem, inkább gyakorlati oldalról közelítette meg a kérdést, és azt akarta, hogy ne essünk bele abba a hibába, ami Jugoszlávia, Kína és más országok egykori megítélésével kapcsolatban történt.

– De legalább azt mondjuk ki, hogy a nemzetiségekkel szembeni diszkrimináció, embertelen bánásmód, az erőszakos asszimiláció nem tekinthető belügynek. Ha az emberi jogok betartását követelhetjük a nemzetközi fórumokon, miért nem tehetjük azt a nemzetiségek esetében is? Azért, mert a kommunista pártok gyakorlatában van egy olyan dogma, hogy a nemzetiségi kérdés minden ország belügye? Nem kellene ezen már túllépnünk? Kádár Jánosnak kellene ezt felvetnie!

– Tudod, hogy az öregnek is megvannak a maga korlátai – mondta a kb-titkár.

Nem erőltettem a dolgot, mert láttam, hogy nem Szűrös Mátyáson múlik. Egy szűkebb baráti körben elmondtam a beszélgetést, és a korlátokra vonatkozó kitétel nagy derültséget okozott.

Mikor visszatértem Bukarestbe, azonnal bejelentkeztem több román vezetőhöz, mert nyugtalanító híreket kaptam egy készülő magyarellenes kampány előkészítéséről.

1987. január 13-án ülésezett az RKP KB Politikai Végrehajtó Bizottsága. Foglalkozott többek között a bécsi utótalálkozó második szakaszára utazó delegáció mandátumával. Az ülésről közlemény jelent meg. A dokumentum hangsúlyozta, hogy a tanácskozásnak elő kell segítenie a nukleáris és hagyományos leszerelési lépéseket, hozzá kell járulnia a bizalom erősítéséhez, az együttműködés szélesítéséhez. Majd ezt követően részletesen szólt arról, hogy a találkozó első szakaszában kísérletek történtek a figyelem elterelésére a valós problémákról, és olyan mellékes kérdéseket vetettek fel, mint az emberi jogok és a „meghamisított nemzetiségi problémák". A politikai végrehajtó bizottság szükségesnek tartotta ezeknek a kísérleteknek a határozott visszaverését és a „reakciós", „diverzionista", „nacionalista", „soviniszta" elméletek és gyakorlat leleplezését. Akik ilyen kérdéseket vetnek fel, el akarják terelni a figyelmet saját belső problémáikról, arról, hogy „nem biztosítják a dolgozók egyenlőségét, alapvető jogaikat a munkához, a tanuláshoz, a szabad és méltó élethez, a békéhez".

A politikai végrehajtó bizottság üléséről három forrásból is kaptam bizalmas figyelmeztetést, illetve tájékoztatást. Felhívták a figyelmemet arra, hogy az ülést követően erőteljes magyarellenes kampányra lehet számítani. Az ülésen résztvevők elmondása szerint ennél a napirendnél csak Ceaușescu beszélt, ingerülten gesztikulálva, indulatosan fejtegette, hogy az MSZMP nacionalista politikát folytat, és egész Európát felbujtja Románia ellen. Előhozakodott a sokat emlegetett határkérdéssel, revizionistának bélyegezte a magyar vezetőket. Név szerint is emlegette Kádárt, Szűröst és Bereczet. Frontális támadást sürgetett a magyar politika ellen. Azt mondta, hogy a magyaroknak újból nyilatkozniuk kellene arról, hogy nincsenek területi követeléseik.

Ceaușescu egészségi állapotáról időről időre meg nem alapozott hírek terjedtek el, melyek szerint romlik az egészsége. Az igaz, hogy időszakonként érezhető volt megjelenésében némi változás, jelentős tünetek azonban nem mutatkoztak. Munkabírása sem csökkent. Az viszont feltűnő volt, hogy magatartásában, viselkedésében egyre inkább megfigyelhető volt az indulatosság, türelmetlenség és a realitásoktól való egyre szembetűnőbb elszakadás. Amerre járt, mindenütt utasításokat osztogatott, vezetőket váltott le, egyeseket kinevezett, másokat bíróság elé állíttatott és elítéltetett, majd néhány nap múlva felmentette őket.

Ceaușescu olyan hangulatot teremtett felszólalásával, hogy érdemben senki sem szólt hozzá. A miniszterelnök, aki mindig hűséges kiszolgálója volt, és a kb-titkár, Petru Enache helyeselte a főtitkár elgondolásait. Később aztán talán ezért is Enache lett a februári magyarellenes kampány kidolgozója.

Ha csak a publikus állásfoglalást tekintem is, figyelemre méltó a román magatartás. Ezzel szemben csak határozott és konkrét kérdésekben történő fellépés lehet eredményes. Be kell bizonyítanunk a világ közvéleménye előtt, hogy Romániában szisztematikusan üldözik a kisebbséget, elsorvasztják az iskoláikat, kulturális intézményeiket. Ma már az a helyzet, hogy lényegében egyetlen magyar középiskola sem létezik, miután megszüntették a kolozsvári egyetemet, és megszűnt a képzés a marosvásárhelyi orvosi egyetem gyógyszerészkarán is. Felhívtam a Bem rakpart figyelmét arra, hogy a román propaganda a bécsi találkozó második szakaszához anyagi áldozatokat nem kímélve többnyelvű kiadványokat készített, amelyek mind azt kívánják bizonyítani, hogy Románia messzemenőkig támogatja a nemzeti kisebbségek nyelvhasználatát, anyanyelvi művelődését. Határozottabb fellépést sürgettem, rámutattam arra, hogy az általános elveket tartalmazó állásfoglalásainkat nem veszik komolyan, sőt azt egyéb körülmények mellett gyengeségünk jeleként fogják fel. Ezért ha kétoldalú kapcsolataink egyéb körülményei nem engedik meg a határozottabb fellépést, legalább a bécsi találkozón hozzuk nyilvánosságra a nemzetiségi együttműködéstől való merev román elzárkózást. A plenáris ülésen vitathatatlan adjunk hangot aggodalmainknak.

Január 20-án e témában levelet írtam Szűrös Mátyásnak, Horn Gyulának és Barity Miklósnak.

Február 9-én a Rádiónapló vendége volt Szűrös Mátyás, és egy kérdésre válaszolva többek között ezt mondta:

– A Romániában élő magyar nemzetiség helyzetének helyes, marxista értékelése és minősítése Románia ügye, belügye, joga és felelőssége. De nem csak az ő ügye. A nemzeti kérdésnek, nemzetiségi kérdésnek nemzetközi hatása is van.

Újra Bukarestben

Január 7-én jöttünk vissza Bukarestbe. Másnap este vacsorát rendeztünk Jevgenyij Mihajlovics Tjazselnyikov tiszteletére 60. születésnapja alkalmából. A vacsorán az európai szocialista országok nagykövetei vettek részt és Kuba nagykövete. Szokás szerint ezen az estén sem történt semmi említésre méltó.

Közben Sarlós István, az Országgyűlés elnöke levélben hívta meg kollégáját, Nicolae Giosant magyarországi látogatásra. A meghívást személyesen adtam át. A román parlament elnöke szívélyesen fogadott, még néhány szót magyarul is szólt, de az időpontok nem feleltek meg számára, „mert ebben az időben Nicolae Ceaușescu tanácskozásra hívta egybe a megyei tanácselnököket, és az utazási tervet sem hagyták még jóvá".

De egyébként, hogy is gondolhattunk mi egyáltalán bármiféle magyar–román kapcsolatra, mikor ők már a „tavaszi hadjáratra" készültek Magyarország ellen?

1988. január 8-án kaptam kézhez az Ilie Ceaușescu irányította Katonaélet című folyóirat 1987/4. számát. A Román Hadtörténeti Bizottság folyóiratának melléklete terjedelmes írásokban bírálta a Magyarországon kiadott Erdély története című munkát. A szerzők – katonai szakemberek, egyetemi tanárok, történészek, akadémikusok – különféle megközelítésben vizsgálják a román nép kialakulásának történelmi körülményeit, és valamennyien egyetértenek abban, hogy a románság ősei évezredek óta magszakítás nélkül a Duna, Kárpátok, Fekete-tenger határolta térségben élnek, minden tudományos alapot nélkülöző, rosszindulatú, sőt ellenséges állításnak nyilvánítva valamennyi ellenkező véleményt. Dumitru Berciu professzor megállapítja: „Egyenesen felháborító, hogy e cáfolhatatlan történelmi tények ellenére egy szomszédos szocialista ország történészei szándékosan meghamisítják a román nép történelmének olyan alapvető kérdéseit, amelyek a géta-dák ősök kontinuitásával, a dák-román eredettel, az ősi földön való permanens léttel kapcsolatosak. Annak tudatában, hogy senki sem változtatja meg az első magyar törzsek megérkezésének időpontját a Pannon- síkságra, meddő igyekezettel próbálják cáfolni a románok sok évezredes létét és folytonosságát az ősi területeken, hogy aztán úgy tüntethessék fel az Árpád lovai által taposott román erdélyi földet, mint a «senki és mindenki országát».

„Öröktől fogva itt vagyunk" cím alatt Mihail Zahariade rámutat: „A dákok és a rómaiak legkiválóbb erényeit, dicső hagyományait továbbörökítő román nép az évszázadok során bizonyosságot tett életképességéről, ellenállt a vándor népeknek..."

Ugyanitt dr. Camil Mureșan azt írja: „A székely és a tulajdonképpeni magyar nyelv közötti eltérések, a székelyek társadalmi szervezettsége, a középkori székely társadalom sajátos hagyományai arra utalnak, hogy a székelyek nem azonosak a magyarokkal."

Dr. Razvan Teodorescu különösnek találta „Erdély úgynevezett történetében" azokat a részeket, amelyek „megtűrt kultúraként" tüntetik fel – a budapesti nézőpontnak megfelelően – az erdélyi románok kultúráját: ezt a szemléletmódot nyilvánvalóan „áthatja a nosztalgia az uralkodó kultúra" iránt, amely természetesen nem lehet más, mint Árpád lovasainak leszármazottjaié...!

A történelmi források tanúsítják, hogy Erdély területe és lakossága mindig is a román néphez tartozott és tartozik most is, így nem képezheti sem uzsoraalku, sem vita, de még csak beszéd tárgyát sem – ez a címe dr. Ilie Ceaușescu altábornagy cikkének, amely a címbeli gondolatot kifejtve hangsúlyozza:

„A magyarok olykor beteges szenvedélyességgel törekedtek az erdélyi román nép elnemzetietlenítésére. Azon voltak, hogy különféle módszerekkel felszámolják az ősi etnikai jelleget, hogy idegen nevekkel helyettesítsék a román helységneveket, s így leplezzék: a föld törvény szerint a románoké. Hódítási céljaik szolgálatában – folytatja az író – a román néppel ellenséges magyar körök igyekeztek megtéveszteni a világ közvéleményét, a különböző országok kormányait. A nemzetközi fórumokhoz – így például a strasbourgi nyugat-európai parlamenthez – intézett emlékeztetőkben, felhívásokban a hamisítás és a félrevezetés eszközével éltek, megsértették a román nép méltóságát, s minden törvényes alapot nélkülözve a valóságtól teljesen eltérő módon mutatták be a romániai helyzetet. Ezek az akciók semmibe veszik a nemzetközi törvénykezést, durva és megengedhetetlen beavatkozást jelentenek Románia belügyeibe. Meddig még és milyen jogon?! A magyarok nem tudták, nem tudják és továbbra sem tudják majd megváltoztatni Erdély mélységesen román jellegét... Beteges képzelgéseikben utópiák után futnak, beteges vágyaikat összetévesztik a megváltoztathatatlan valósággal... Az ilyenszerű ellenséges, veszélyes és sértő praktikákkal – amelyet Magyarországon bizonyos egyének a román nép ellen fordítanak, felhasználva a kiadványokat vagy éppenséggel az állami tudományos szerveket – normális emberek még csak gondolatban sem érthetnek egyet. A román népet nemzeti érzéseiben súlyosan sértő hazudozások, a történelmi igazság meghamisítása korifeusainak rá kell jönniük arra, hogy aljas akciók kudarcra vezetnek, hogy az élet a történelem szemétládájába hajítja egész «művüket», amelyben a román nép sok évezredes valóságát becsmérlik, feketítik be... A területi elcsatolás hiú ábrándja vezérli egyes határokon túli körök abbéli törekvéseit is, hogy a más etnikai származású román honpolgárok «védelmezőinek» és «szóvivőinek» tüntessék föl magukat. Az ilyen igények megengedhetetlenek, ellenkeznek valamennyi nemzetközi jogszabállyal, sértik a román nemzetet, durva beavatkozást jelentenek életébe. Maguk a más etnikai származású román állampolgárok ítélték el a szocialista nemzetünk egységének megbontására irányuló próbálkozások tendenciózus és provokatív jellegét."

Azt hiszem, ez a kis összefoglaló önmagáért beszél.

Január 14-én a Magyar Árhivatal elnöke volt nálunk feleségével. Egy KGST-találkozón vett részt. Beszélgetés közben kereskedelmi tanácsosunk szólt az ellátási gondokról és a Csemege vállalat újabb áremeléséről, ami igen kellemetlenül érintette a Bukarestben dolgozó magyar kiküldötteket. Január 1-jétől 20%-ra emelte a vállalat a kezelési költségek címén az árakhoz hozzáadott összeget.

A feleség nagy tájékozatlanságról téve tanúbizonyságot közbeszólt:

– És miért nem szerzik be itt az élelmet?

Lakat a kolozsvári konzulátuson

Június 28-án reggel, mikor bementem a követségre, két szomorú hír fogadott. Bugnariu bácsi felesége telefonált, hogy férje meghalt. Ma délután lesz a temetése. A Romania Libera hirdetési rovatában egy másik halálhír. Meghalt Mihai Beniuc költő és műfordító, a magyar költők egyik legismertebb román tolmácsolója. Délben lesz a temetése. Úgy határoztam, hogy mindkét temetésre elmegyek. Rendeltem egy virágcsokrot és egy koszorút. A virágcsokrot egy nemzeti szalaggal átkötve Mihai Beniuc ravatalára helyeztem a nagyszámú román értelmiségi résztvevő nagy megdöbbenésére. Ritka dolog mostanában a magyar nemzetiszínű szalag a román fővárosban, az pedig egyenesen elképesztő lehetett, hogy a magyar nagykövet ezen a napon egy nagy román költőnek adózott tisztelettel. A néma tömegben álltam, mikor egyszer csak megláttam Évát, Domokos Géza feleségét egy másik asszonyhoz hajolva. Nem. Nem lehet, hogy ő nem látott meg engem. Vagy talán meglátott, de félt megismerni. Tekintete elsiklott oldalra, nem énfelém. Mégsem tehettem meg, hogy nem szólítom meg. Karját érintettem, ijedten tekintett rám. Talán mégsem látott. Géza is itt van? – kérdeztem. Némán intett, hogy igen.

– Majd idejön – súgta, és eltűnt. Pár perc múlva a tömegben odaoldalazva jött hozzám Géza.

– Tudod, milyen feltűnést keltettél? – mondta.

– ?

– A megjelenéseddel. Éppen ma. Azok után, ami Budapesten volt. Mindenki azt kérdezte, ez hogy lehet.

– És te mit válaszoltál?

– Hát, mondtam, hogy nézzék meg, milyen méltatás jelenik meg a magyar lapokban az elhunyt román költőről, és hasonlítsák össze az itteni agyonhallgatással. Pedig Beniuc az írószövetség elnöke is volt.

Valóban, az itthoni magyar lapokban méltóan emlékeztek a költészet érdemes tolmácsolójáról, a két nép barátságának őszinte munkásáról, nagykövetségünk hajdan elmaradhatatlan látogatójáról.

A temetésen megdöbbentő volt a csend. Egy hang, egy beszéd el nem hangzott, csak síri némaság, míg örökre be nem fedte a koporsót a rázúdított föld. Nemzetének, írótársainak egy szava sem volt hozzá búcsúzóul vagy a távozó végrendelkezett így? Tán a hatalom?

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)