A hajótörött szerzője révbe ért

Olvasóköri beszélgetés a 80 éves Gazda Józseffel

A regény cimlapja; Pusztai Péter
és Georgeta grafikája

A Kájoni János Megyei Könyvtár mellett működő olvasókör látta vendégül december 7-e, szerda délután 17 órakor, a könyvtár előadó termében a Kovásznán élő Gazda József írót, nyugalmazott tanárt, akinek nemrég jelent meg legújabb könyve (A hajótörött. Hét Krajcár Kiadó, Budapest). A regény történéseinek ideje az 1956-os év néhány nyári és őszi hónapja, a magyarországi forradalom és szabadságharc előestéje, s az erőszakos csellel elmegyógyintézetbe hurcolt, kényszerkivizsgáláson benntartott főhős vívódásait, gondolati magára eszmélésének nyomasztó mindennapjait írja le. A kórházi fogság jó alkalom arra, hogy átgondolja a vele és a körülötte történtek tanulságait, illetve tágabb értelemben, addigi élettapasztalatait egybevetve próbálja felvázolni magának az új világ személyiségromboló, képmutató ideológiáját, történelemhamisítását, emberellenességét. Mindezekkel szembe állítja családja, szűkebb pátriája, nemzetisége legjobb történelmi és művelődési hagyományait és az elszenvedett szenvedések, manipulálási kísérletek során arra a következtetésre jut, hogy tulajdonképpen egy fonák világban él, amelyben az őszinteség bűnnek számít, a hazugság és a képmutatás, az árulás pedig erénynek...

27 megjelent kötettel a háta mögött, az idén 80. évét töltött szerző művészeti könyvek írásával kezdte a pályáját, majd sajátos népi-nemzetiségi szociográfiai műfajt teremtve lenyűgöző szellemi építményben – könyvek egész sorában – rajzolta föl az erdélyi, majd a kárpát-medencei, illetve az emigrációban élő magyarság még élő tudat- és hagyományvilágát, történelmi és világháborús szenvedéseit, hogy a begyűjtött gazdag anyag tanulságai végül néhány tudatregényben is lecsapódjanak.

Alább a jeles meghívottnak a vendéglátók által feltett, életére-munkásságára vonatkozó kérdésekre adott válaszait adjuk közre.

Egyetemista éveidben megfordult-e a fejedben, hogy majd magad is gyakorló író leszel? Milyen műfajokban gondolkoztál eleinte, voltak-e úgynevezett irodalmi próbálkozásaid? Visszatekintve írói pályádra, az általa leírt ív egybevág-e azzal, amit valaha elképzeltél magadnak?

– Inkább azt mondhatom, így alakult az életem. Magától jött minden, valamiféle a valóshoz, a megtörténtekhez közelálló jövőképem inkább nem volt. Valahogy érdekelt a szép, a művészet, arról tudatosan akartam írni. Minden egyéb úgy „bejött”. Szoktam mondani: nem én kerestem a feladatot, a feladat keresett meg engem. Így volt ez mindig. Arra viszont tudatosan törekedtem, hogy ha valamit csinálok, lehetőleg jól csináljam. Már kezdő tanár koromban nem voltam megelégedve a kifejezéskészségemmel, s tudatosan végeztem bizonyos stílus-, illetve inkább kifejezés-gyakorlatokat. Kerestem – s ma is keresem –, hogy a leírt szavaim ki tudjanak lépni önmagukból, többek legyenek önmaguknál.

Milyen elképzelés ösztönzött arra, hogy összeállítsd első nagy formátumú művedet, amelynek első fülszövegében így fogalmazol: „E könyv nem néprajzi ismertetés, nem népköltészeti gyűjtés, nem nyelvtudományi vagy történelemtudományi értekezés. Hanem egy kicsit néprajz, egy kicsit népköltészet, egy kicsit történelem, s nyelvünk árnyalatos gazdagságának dokumentuma. Semmiben sem törekszik teljességre." Mi íratta le veled e sorokat? Egyszerű magyarázatnak, vagy a magad mentségének szántad? Mi a jelentősége a jelentős visszhangot kiváltott könyvnek írói pályád alakulásában, hogyan tekintesz te ma rá?

– Ezek a „bemutató sorok” úgy jöttek, maguktól, amikor már kész volt a munka. Maga a feladat ennél is kijelöltetett, azaz a rádöbbenés eredménye volt. Rádöbbentem arra, hogy a kor, az akkori rendszer tudatosan pusztítja a régit („a múltat végképp eltörölni!”), s az utolsó perceit éljük annak, hogy a Régi Tanúi még közöttünk élnek, őket meg lehet, és meg is kell vallatni, mielőtt a sírba vinnék azt, ami életük része volt, s ami velük örökre el fog tűnni. Ez lett a célom, ami kissé el is vont az addigi „művészeti írói” feladatkörtől, s mint egy újabb célkitűzés, vagy mondjam így megint: feladat – jött be az életembe. A forma gondolata inkább mint lehetséges megoldás született meg bennem. Mert ugyanazt a dolgot 50-60-120 embertől kérdeztem meg, mondattam el, de a saját életsorsuk „keretében”. S akkor támadt az ötlet: a válaszokat feltördelem az időközben megszületett könyvterv vonatkozó részei, fejezetei szerint, „bekódolom”, hogy könnyen megtaláljam az ugyanarra vonatkozókat, s mozaikszerűen szerkesztem meg belőlük a könyvet. Még meg is kellett harcolnom érte, vád is ért, hogy feltördelve hiteltelenítem azt, ami egységes. Azzal vágtam vissza, hogy akkor a 300-nyi életsorsot állítsam sorba? S akkor abból mi lesz?

Megjelent munkáid zömét úgy emlegeted, mint „népi-, nemzetsors szociográfiák”. E rendkívül adatgazdag, sokoldalú, népünk életének minden meghatározó mozzanatára figyelő érdeklődés ma már összességében is értékelhető. Milyen helyet foglal el a Te értelmezésedben életműved e fajsúlyos termése, és miként fogadta, értelmezte a kritika, a közvélemény? A sokféle élet- és sorshelyzetre figyelő sorozatból – amelyben helyet kap a régi falu, a letűnt paraszti élet megannyi jelentéses helyzete, az 1989-es sorsfordító események népi emlékezete, a szórványsors kárpát-medencei körképe, a kivándorolt magyarság leszármazottainak tudatvilága, a világháborúk és a hadifogság kataklizmáinak tudati hatása a magyar népességre – mely műveket tartod a legfontosabbaknak?

– Egy ideig inkább pozitív visszhangot váltottak ki a dolgaim, aztán kezdi a kritika észre sem venni őket. De azt hiszem, ez korjelenség. A könyv vonzereje csökkenéséből következik. Egyszerűen kezdi nem érdekelni az embereket. Én hiszem, hogy tettem le velük valamit az asztalra, de azon az asztalon alig kereskedik valaki, tehát munkám – még ez is megjárt bennem – nagyobbára értelmetlen munka volt. Pedig, hej, mekkora munka volt, ha a ráfordítottakat, s a velük elérni akartakat vesszük!

Miképpen sikerült időben és térben ezt a mennyiségileg is igen tekintélyes és bár nem tudományos szempontokkal, mégis reprezentatív anyagot összegyűjteni, szelektálni és egymáshoz illeszteni? Melyek az ilyen típusú műteremtés jellegzetességei?

– A kérdésben is az áll: „nem tudományos szempontokkal”. Kérdem én: mi a tudományos? Maga a megélt élet „csak élet”, a szerveink – szemünk, agyunk, vesénk és májunk például – sem tudományosan működnek, hanem egyszerűen csak működnek. Én sem tudományosan építem meg a munkáimat, hanem csak szellemi képességem segítségével elképzelem, gyűjtöm hozzá az anyagot, megtervezem, s amikor hosszas előkészítő munkával már 100 százalékosan tudom, mit is akarok, akkor hozzákezdek. Azt szoktam mondani, ha az agyamban készen van egy leendő munka, akkor az csak akkor nem lesz meg, ha velem valami történik, például meghalok. Mert ha vagyok, s nem borul el az agyam, akkor amit elterveztem, arról tudom, hogy meg fogom csinálni.

Első, sorsregénynek szánt művedről, a 2014-ben megjelent Vezényelt történelem-ről azt vallottad bemutatásakor, hogy inkább meditatív olvasmánynak szántad. Hasonló indíttatást látok megvalósulni A hajótörött esetében. Milyen elgondolás vett rá arra, hogy a dokumentum-szerkesztést fölcseréld a regényírással? Mennyiben segítettek a két mű megalkotásában azok a dokumentáris tapasztalatok, melyeket szociográfiai gyűjtőmunkád során szereztél? Mindkét munkában pontos és reális földrajzi helymeghatározást használsz, egyedül a székelyföldi vonatkozásokat helyezed egy imaginárius térbe, amelyet hol Sóhajföldnek (Vezényelt történelem), hol meg Szépföldnek (A hajótörött) kereszteltél el. Ha Romániáról írsz és benne székelyekről, akkor miért a fantázianév?

– A kérdés végével kezdem: mert a konkrét helyszín nem volt konkrét – különösen a Vezényelt történelemnél –, a szokásrendet is (pl. a két keretet adó Szilveszter, az 1901-re és a 2001-re virradó szokásrendje sem egy helységhez kapcsolódik,) ezért ködösítettem, talán logikátlanul csak a közvetlen környezetre vonatkoztatva. Valamiféle metaforikus jelleget is akartam adni a „színhelyeknek” Az egészet, a Kárpát-medencét, vagy a XX. századot nem volt miért ködösíteni. A magyar sorsot sem volt miért „elkenni”.

A második könyvnél viszont a történéseknek konkrét színhelye volt, annál pedig ezért ködösítettem, hogy ne keresse a tisztelt olvasó, kiről is mintázhattam a hőst, ő vajon személy szerint ismerte-e? Mindezeket a regényforma is indokolja. Egyébként a szociográfiákkal szereztem meg azt a történelmünkre való rálátó képességet, amely nélkül sem meditálni nem lehetne, sem a regényes művek nem születhettek volna meg. Tehát „azok” előkészítették ezeket, vagy előkészítettek engemet „ezekre”. Hiszem Veres Péterrel, hogy „a művészet szépség és igazság”. Azaz: igazság nélkül nincs és nem is lehet szépség.

Sokoldalú érdeklődésed, sokfelé figyelésed egyik eredendő bizonyítéka fotós szenvedélyed is, ami végigkísért életed sok-sok évén át. Nagyszerűen érvényesültek néprajzi fotóid például az Így tudom, így mondom című kötet fedőlapjának, illetve gazdag illusztrációs anyagának az összeállításában, s a múló idő egyre többet tesz hozzá pótolhatatlan dokumentum-értékükhöz. Milyen hozadéka van életművedben ennek a műfajnak?

– Sok tekercs filmem, fotóm ad(na) lehetőséget a köztük való kereskedésre, de magát az úgynevezett művészfotót, vagy a tudatosan készített, de szellemi igénnyel megalkotott dokumentumfotót egy adott éjszaka – emlékszem az éjszakára, az elhatározás megszületésének a pillanatára – „befejeztem”. Meghoztam a döntést: többé nem folytatom. Úgy éreztem, annyi felé nem oszthatom magamat. Akkor még a fotó is teljes embert kívánt, fél éjszakákat töltöttem a fotókamrában, miközben tanítottam, színdarabokat rendeztem, azokkal turnéztam, könyveket írtam, azokhoz gyűjtöttem a rengeteg dokumentumot, úgy éreztem, ennyi félét csinálni – olyasmiket, amik mindenikéhez teljes ember kellett volna – képtelen vagyok. Azóta csak alkalomszerűen, nem hivatással fotózom.

A képi ábrázoló művészethez fűződő ismereteid és rajongásod számos személyes kapcsolatodat is meghatározta. Nem egy munkád grafikai megtervezésében tudatosan vettek részt kiemelkedő tehetségű képzőművészek, feleségedtől kezdve egészen Kanadában élő grafikusig. Mi a véleményed az ízléses, szép könyv fontosságáról? Megtérül-e az valaha és ha igen, akkor milyen formában?

– Életem egyik legnagyobb ajándékának tartom, hogy az erdélyi művészet egykori nagyjai mind személyes barátaim, „lelki rokonaim” voltak. Én tiszteltem őket, ők befogadtak és elfogadtak engem. Pusztai Pétert említed – mint Kanadában élő grafikust – őt is ismertem már itthonról, de szorosabb barátságot ott, Kanadában alakítottunk ki ottjártamkor, s azóta 5 könyvem címlapját tervezte meg, ami nem kis gesztus – vagy ajándék? – a részéről. Utána néhai feleségem következik, ő három könyvem külalakját álmodta meg.

Nyolc évtizeddel a hátad mögött, szerteágazó szervező munka felelősségével a válladon – hogy most csak a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület keretében végzett tevékenységedre utaljak, amely minden évben egy igen tartásos Kőrösi Csoma-konferencia megszervezését, kiállítás rendezését, majd tanulmánykötet szerkesztését hozza magával óhatatlanul – milyen írói tervek, elképzelések férnek meg napjaid rendjében?

– Csoma emléke ápolása is egyike a sorsom, helyzetem, életterem révén „rám leosztott” feladatoknak. Még vannak terveim, tudom, hogy kikről is kellene még művészmonográfiát írnom, most egy „nemzeti szociográfián” dolgozom, tehát küzdelmem az idővel, amibe bele kellene férnem, tovább tart.

Kérdezett: Cseke Gábor

*

Az interjú a Hargita Népe c. napilapnak készült

1956 – egy furcsa regényben*

1.

Másodízben emlékezünk meg könyvtári környezetben a Magyar Kultúra Napjáról. A kultúra ünnepnapján pedig illik, hogy valamilyen felemelő, magasztos eseményünkhöz köthető olvasmányt helyezzünk köri asztalunkra, közös megvilágítás végett.

Amiként a tavaly önként kínálta magát a Semmelweis-emlékév és a jeles orvostudós alakjának irodalmi megjelenítése, az idén ugyanilyen természetességgel ajánljuk barátaink figyelmébe az 1956-os évet, annak idei hat évtizedes emlékezete kapcsán.

1956 amúgy is csúcsot jelent a huszadik századi magyar történelem összefüggésrendszerében – azt a fajta magasztosságot, amit egy századdal korábban az 1848-49-es szabadságharc jelentett s jelent azóta is.

Ráadásul egy olyan regény ismertetését szorgalmaznánk, mely alig öt éve látott napvilágot, s jóval túlmutat az illusztratív, tézis-irodalmi ábrázolás teljesítményén. Ízig-vérig olvasmány, ha nem is hibátlan, s azon ritka művek egyike, amelyek nem hősi pillanatképeket festenek egy kaotikus társadalmi megmozdulásról; a regény inkább e harc ellentmondásokkal teli, tragédiába fúló jó szándékait és melléfogásait fejti föl, majd sűríti egyetlen emberi sorsba, egy hétköznapi család még hétköznapibb életébe.

Spiró György Tavaszi tárlat című regényéről van szó.

Pomogáts Béla, aki nem egyszer vett már részt Csíkszeredában magyar kultúranapi rendezvényen, egy, 2002-ben készült elemzés keretében megkísérelte fölvázolni '56 irodalmi ábrázolásának sajátosságait (Évkönyv. 10. 2002. Magyarország a jelenkorban. Szerk. Rainer M. János, Standeisky Éva. Bp. 1956-os Intézet, 2002. 264-276. o.) Megállapítása szerint az ellentmondásokkal terhes forradalmi események szabad vitákban történő tisztázó értékelésének társadalmi késleltetése jelentősen akadályozta íróinkat is abban, hogy autentikus irodalommá lényegítsék élményeiket.

A költészet mindig fürgébb reagálású erő volt: költőink még az események forgatagában maradandó üzenetét mentették át ama lélekemelő 12 napnak. A prózához idő és távlat szükségeltetik: az 56-ot követő első években pedig jobbára inkább az emigrációba vonult írók, újságírók, politikusok stb. vetették papírra tanúvallomásaikat, személyes élmények és gondolatok formájában, amelyek előbb kerülőúton, s meglehetős késleltetéssel befolyásolhatták csak a magyar társadalmi közvélekedést. S bár számos regény is született tollukon, de a nagy áttörés nem történt meg.

Az országban az 1956 pozitív emlékét következetesen elnyomó propagandagépezet egy idő után megszülte ugyan a maga sajátos 56-os irodalmát, amelyről Pomogáts így vélekedik: e művek „kifejezetten a hivatalos propaganda szolgálatában álltak, és ellenforradalomként ábrázolták az 1956-os eseményeket. E könyveket már akkor sem fogadta rokonszenvvel a magyar olvasó, elutasította őket az értelmiségi közvélemény.” Gondoljunk csak néhány Berkesi András műre (pl. az Októberi viharra), Dobozy Imre vagy Mesterházy Lajos regényeire...

Ezzel párhuzamosan – így az irodalomtörténész – felbukkant egy úgymond semleges szemléletű irodalmi megközelítésmód, amely igyekezett az objektív eseményláttatás révén politikailag függetlennek maradni. Mindenek előtt a kisprózában érvényesült ez a fajta eseményábrázolás, példaként Moldova György Sötét angyal c. kisregényét említhetnénk, „amely egy fiatalember 1956-os kalandjairól szól romantikus tálalásban, ugyanakkor élesen megkülönböztetve magát a különböző propagandairatok kincstári szemléletétől – szögezi le Pomogáts, majd így folytatja: – Ez volt az első regények egyike, amely ezt a szót: 'ellenforradalom', nem is írta le... Moldova később sajnos megváltoztatta a forradalommal kapcsolatos álláspontját. A Malom a pokolban című ötvenhatos regénye első változatában, folyóiratközlésben még igent mondott a forradalomra, aztán tíz év múltán, amikor a regény könyvként is megjelent, már „ellenforradalmi” felkelésként mutatta be az eseményeket.”

Ilyen és ehhez hasonló pálfordulások történtek még az irodalomban – példa rá Tamási Lajos esete, aki a legendás Piros a vér a pesti utcán sokat idézett szerzőjeként, verse megírása után két évvel újabb költeménnyel (A csepeli gyorsvasúton) már-már „lenullázta” a korábbi forradalmi üzenetet, apját vélvén fölismerni egy villamoson utazó, pufajkás munkásőrben, akik az ötvenhatos „ribillió” után jogosan állították helyre a rendet.

Tény, hogy 1956 méltó irodalmi feldolgozását nagyban hátráltatták azok az általános tisztázatlanságok, melyek az események értékelésében megmutatkoztak. Gyakorlatilag máig adós a magyar közgondolkodás azzal az árnyalt, minden szempontból objektív megközelítéssel, amivel egy ilyen bonyolult, sajátos nemzeti és nemzetközi viszonyok által meghatározott társadalmi kataklizma leírható és elemezhető. Az időközben – s különösen a magyar forradalom ötvenedik évfordulója körül – elkészült, örvendetesen szép számú, azóta is egyre gyarapodó összegező munkák, kollektív emlékgyűjtemények, antológiák, megnyitott archívumok és dokumentumgyűjtemények még inkább az adalékok sokszínűségében jeleskedtek, a higgadt, valóban elfogulatlan ítélkezés még várat magára.

Érdekes módon, az események összetett megközelítésében még mindig Gyurkó László gazdagon adatolt, bár a kommunista rendszer iránti elfogultságot sem tagadó, 1980-ból datált, a rendszerváltás után némileg finomított elemzése (1956), egyike a legelfogadhatóbb definíciónak '56-ra.

2.

Spiró György Tavaszi tárlat című, 2010-ben megjelent regénye sokban közelit az '56-os irodalmi művek fentebb ismertetett általános jellemzőihez, ugyanakkor néhány ponton radikálisan szakít is az esemény korábbi irodalmi feldolgozásának általános gyakorlatával.

Hasonlít annyiban, hogy ezúttal is a mű főhősének élményein keresztül látjuk-érzékeljük az '56-os események zajlását, majd az elbukás utáni első hónapok társadalmi regresszióját.

Hasonlít továbbá az író ama törekvésében, hogy lehetőleg pontosan jelenítse meg nem csupán a kort, hanem akár a naphoz, sőt órához köthető eseményeket is. Ez azért is fontos követelmény, ugyanis addigra az '56-os irodalomban eluralkodik az oral history formájában rögzített egyéni átélések szerepe mint szinte egyetlen olyan műfaj, mely a valóság tiszteletének jegyében és erkölcsével igyekszik helyrerakni a másként még ki nem mondott, s talán kimondhatatlannak is vélt igazságokat.

Kiragadott példakánt a hosszú sorból itt utalnék Csete Örs 1956. Budapest. Arcok és sorsok c. albumára, amelyben az események számos résztvevőjének korabeli és jelenkori portréja mellett rögzíti azok 56-hoz kapcsolódó saját élettörténetét, összegyűjtve ezáltal a forradalmi eseménysor már-már végtelen számú személyes variánsát.

Spiró György maga is a valósághűség megszállottja. Úgy véli: ha már megtörtént eseményről ír, akkor legyen ténylegesen minden a maga helyén. Ráadásul az ő személyes kamaszélményei '56-ról túlságosan hézagosak és szürrealisták ahhoz, hogy kizárólag rájuk támaszkodhasson. Ezért aztán dokumentumok alapján kell rekonstruálnia a mindennapi történelem menetét, hősének mikrovilágát, munkahelyi-személyi kapcsolatait, környezetét, sőt akár tudatvilágát is.

A spirói regénykoncepció azonban eltér a szokványtól, mégpedig abban, hogy központi szereplője, akinek személye körül a cselekmény kibontakozik és lezajlik, tipikus antihős – olyan, aki szó szerint megfogadja József Attila 1937-es versbéli intését („nem muszáj / hősnek lenni, ha nem lehet” - Szállj költemény), mert nem tehet egyebet. A nevezetes történelmi napok előtt ugyanis kórházba kerül, hogy megoperáltassa kínzó aranyerét, s már csak a levert szabadságharc után térhet vissza a mindennapi életbe. Csakhogy – ennek ellenére, számára megmagyarázhatatlan módon „feketelistára” kerül, pontosabban „jóakarói” sugallatára felfedezi saját nevét egy újságközleményben mint egy ellenforradalmi összeesküvés cselekvő részesét, aki az '56-os események idején már a reakció malmára hajtotta a vizet, méghozzá fegyverrel.

„Hősünk”, ahogy az író következetesen és nem minden szándék nélkül emlegeti Fátray Gyulát, abszurdnak tartja a gyanúsítást; reméli, hogy csak sajnálatos félreértésről – tán elírásról – van szó, hiszen ritka, ráadásul felvett és sajnálatosan hibásan bevezetett (a Mátrai helyett) névről van szó. Megpróbál minden logikus lépést megtenni ahhoz, hogy a számára veszélyes félreértést gyorsan tisztázza. Menet közben rá kell jönnie, hogy ez távolról sem olyan egyszerű: kórházi tartózkodását papírral igazolhatná, de a papír elveszett valahol a munkaügyi osztályon, újat pedig óvakodnak kiállítani az események utáni zűrzavaros időkben, amikor mindenki óvakodik mindenkitől és senki nem vállal felelősséget semmiért. Még rokona és jó barátja, az őt műtő orvos is hátat fordít neki s mossa kezeit. Mindenütt kapusok és szolgálatos ajtónállók igyekeznek védeni a rendet, a ribillió utáni „nyugalmat”. Fátraynak pedig – aki amúgy a kommunista eszmék s a rendszer szürke kis embere, és eleinte örvend, hogy kimaradt a „csetepatéból”, amikor éppen határozottan választani kellett, melyik oldal mellé álljon az ember – végül is nem válik szerencséjére a műtét, amiben pedig ő és családja annyira reménykedett, s a regény tulajdonképpen arról szól, hogyan próbál és sikerül végül is megszabadulnia a kafkai kutyaszorítóból.

E küzdelem bemutatása hordozza magán a könyv minden erényét, dinamikájában rejlik tulajdonképpeni olvasmányossága. Spiró nem az összecsiszolt, válogatott szavak embere, stílusa majdhogy nem közönséges, hétköznapi, ráadásul szikár és mellőz mindenfajta cifrázást, cikornyát. Hangja távolságtartó, olykor szarkasztikus, sőt cinikus, nem azonosul hőseivel, sem azok világával, a kíváncsi szemlélő hűvösségével vizsgál meg minden részletet, szereplői között nincsenek nagy és kis emberek, mindenki egyszerre jószándékú és esendően gyáva. A helyzetnek megfelelően viselkednek, a helyzet pedig gyakorta távolról sem rózsás...

Érdekes módon, egy ilyen eseménytelenül is jelentéses, periférikus sorssal sikerül a szerzőnek azt ábrázolnia, hogy az 1956-os események valójában egy egész társadalom életére kiható, nem múló jelentőségű tanulságot hordoznak, s valamiképpen megpecsételik mind az egyének, mind a közösségek sorsát. Sokan szeretnének – s ez nem csak '56 „kiváltsága” – utólag kimaradni a kisebb-nagyobb történelmi felelősségre vonásból, hiszen a forradalom megfogalmazta eszményeken túl mindenki rájön: valamiképpen és valamiből meg kell élnie. A konszolidáció nem kiegyezés, inkább csak ráébredés arra – majd alkalmazkodás is hozzá –, hogy lehetne sokkal rosszabb is mindaz, ami a magyar társadalommal történt, hogy e nagy történelmi félreértést igen nehéz lesz helyrehozni. Fátray Gyula fölösleges, abszurd, ám mégis életszerű meghurcoltatása közvetlenül megkóstoltatja velünk – de hősünkkel is – a koholt vádak és perek keletkezési mechanizmusát és logikáját, ugyanakkor többszólamúan illusztrálja Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című nagyszabású poémájának a végkövetkeztetését: a zsarnokságban minden ártatlanság csak látszólagos, mert az élet legapróbb mozzanata is úgy kapcsolódik egyik a másikához, akár „a szem a láncban”.

3.

Spiró György szokatlan regényének megjelenése mindenképpen korszakot jelzett az 56-os irodalomban, ezért a művel kapcsolatban nem mulasztottak el számos kellemetlen kérdést is feltenni az írónak. Az ezekre adott válaszok elsősorban azért lehetnek érdekesek a számunkra, mert kulcsot adnak a valóságábrázolás egy sajátos elképzeléséhez.

Az író nem rejtette véka alá, hogy könyvéhez rengeteg dokumentumot tanulmányozott át, hajtott fel. A kérdés az: ha az írás amúgy is fikció, akkor miért kell ennyire rögeszmésen ragaszkodni a valósághoz? Ez lenne ama híres epikai hitel?

A válasz: „Írtam már teljesen légből kapott történeteket is, de vannak bizonyos fajta szövegek, amelyek esetében nagyon fontos – az én számomra, szubjektíve persze –, hogy erős valóságalapot képezzek. Nem szokták tudni, de a tisztességes írók rengeteg háttérmunkát végeznek... Nyilván nem az volt a célom, hogy történészként rekonstruáljak egy korszakot. Engem nem a korszak mint olyan érdekel, mert szépirodalmat írok. De ahhoz, hogy a mese átmenjen, hogy minden hangulatot és fordulatot meg tudjak csinálni, amire szükség van, nem árt alaposan megismerni a korszakot. Ezzel az írók nem szoktak hivalkodni, mert hozzátartozik a munkához.”

Anekdotikus adalék, de az is jellemző, hogy kutatás közben az írót kudarcok is érik: „Hónapokon keresztül próbáltam kideríteni, hogy 1956. december 31-én mit adtak a szilveszteri rádiókabaréban. A regényben van egy szilveszteri jelenet, és nekem nagyon jól jött volna, ha közben a szereplők hallgathatják a rádiót. Minden követ megmozgattam, minden szakértővel beszéltem a rádióarchívumtól kezdve, hiába. A délutáni műsor még megvan, azt lehet tudni, hogy mi volt adásban, de a szilveszteri vidám műsort nem találtuk. Márpedig kabarét akkor is adtak. Rendkívül tanulságos lett volna tudni, hogy ötvenhat decemberének végén miről gondolták úgy az illetékesek, hogy az emberek nevetni fognak rajta”. Kutatása tű keresésére emlékeztet a szénakazalban – végül lemond róla. Viszont a kudarc csak látszólagos, mert közben átrágja magát hihetetlen mennyiségű forráson, amelyek csak úgy kínálják magukat. Spiró szerint „az elmúlt húsz évben sok mindent kiadtak a korszakról. Fantasztikus kiadványok születtek, amelyeknek nagy részét most el is olvastam. Ezeknek a könyveknek a nagy része nem jut el az olvasókhoz. Pár száz példányban adják ki ezeket a nagyon fontos, alapvető munkákat, de valamiért úgy tűnik, a kritikusok nem teljesítik a feladatukat, hogy ugyanis megismertessék az olvasókkal, mit érdemes egyáltalán kézbe venni.”

A kritikát érdekelte továbbá, hogy Spiró miért nevezte 1956-ot következetesen „polgárháborúnak”. Tehát: se forradalom, szabadságharc, de ellenforradalom sem? Miért polgárháború?

„Mert az is volt. Felkelés is volt, forradalom is, polgárháború is, és háború is volt 56-ban. Mind a négy. Nem én vagyok az első, aki ezt így együtt használja. A nagy francia forradalom óta tudjuk, hogy a forradalmak felkeléssel kezdődnek, utána van egy forradalmi szakasz, majd jön a polgárháború, amelyben az állampolgárok egymást gyilkolják. Aztán a külföldi hatalmak előbb vagy utóbb be szoktak avatkozni. A polgárháborút általában külső segítséggel verik le, vagyis az ellenforradalom külső hatalom által szokott megvalósulni. A franciáknál is így volt, az oroszoknál is, mindenhol. A kelet-európai felkelések és forradalmak tipikusan tizenkilencedik századi jelenségnek tekinthetők, és még közel sem vagyunk a folyamat végén. Egy nagy korszak részesei vagyunk, ami eltarthat több száz évig is, és ez forradalmakkal, polgárháborúkkal jár. Az ilyesmiből csaknem minden nemzedék kap valamit Kelet-Európában.” - fejtette ki az író a litera.hu honlapon Kassai Zsigmond kérdéseire.

Úgy tűnik, Spiró válasza nem tétovázó '56 jellegére. Legalábbis, a felfogása összhangban áll regénye szellemiségével, víziójával.

Végül, igen találónak érzem egy olvasója ambivalens vélekedését a Tavaszi tárlat-ról, amelynél jobbat magam sem tudnék megfogalmazni, s amelyet egyúttal ajánlásképpen idéznék: „Habár tele van a legsötétebb fekete humorral, azért ez nyilván nem vicces könyv, sőt inkább elkeserítő, kijózanító, számomra szemnyitogató. Nagyon hasznos olvasmány annak, aki szeretné megérteni a mai magyarországi helyzetet – bár nem konkrétan arról szól, de a mai állapotok gyökerei ott erednek. Úgy egyáltalán minden magyar felnőttnek a kezébe nyomnám.”

Cseke Gábor

2016. január 22.

* Az írás a Kájoni János Megyei Könyvtár mellett működő olvasókörnek az idei Magyar Kultúra Napján elhangzott vitaindítója. (Szerkesztett változat.) Megjelent a Hargita Népe 2016. január 28-i számában