Az alábbi esszét a Kisebbségben c. melléklet áprilisi számába szántam. Itt is megosztom azokkal, akik érdeklődve olvassák...
Hol bujkálsz, Anne
Frank?
 |
| Anne Frank a BBC filmváltozatában |
Közel ötven éve járt
a kezemben Anne Frank naplója: már-már kötelező volt olvasni, az
antifasiszta és békeharcos irodalomnak volt a zászlóhajósa. De
mert napló volt, ösztönösen is furdalta az oldalamat, vajon miről
vallott titokban, az általa kitalált nemlétező lénynek (a
naplóját Anne következetesen Kittynek szólította) ez a
kamaszlány, akiről úgy tűnt, hogy mindenbe beleüti az orrát,
mindenről megvan a maga kemény véleménye, s ráadásul éppen
naplóírás közben érik fiatal lánnyá, lesz szerelmes és
biológiailag felnőtt?
A Frankfurtból
Amszterdamba menekülő zsidó kereskedőcsalád kisebbik lánya
kényszerűségből fanyalodik az egyoldalú párbeszédre a
születésnapjára kapott naplójával. Mert amikor már a negyvenes
évekbeli holland társadalom nem éri be azzal, hogy zsidó polgárai
megkülönböztető csillagot viseljenek nyilvánosan, hanem kizárja
őket az élet minden területéről: még a bicikli- és a
telefonhasználattól is megfosztja őket.
Amikor pedig a
zsidórejtegetésért koncentrációs táborral fenyegetik a jóérzésű
hollandokat, a cég munkatársai elrejtik Frankékat az amszterdami
kereskedőház emeleti raktáraiban, sok-sok hónapi szobafogságra
kényszerítve a kétgyermekes családot. Aki mellé hamarosan újabb
sorstársak kerülnek, s kezdetét veszi az egyre nyomasztóbbá,
elviselhetetlenebbé együttélés, amelynek során gyorsan megkopik
az emberi tűrőképesség, lehámlik az empátia, kiütköznek a
negatív tulajdonságok, úrrá lesz az önzés, a bajtársiatlanság
- mindaz a rákfene, ami egy veszélyeztetett közösségben
bomlasztó hatással bírhat.
Ilyen körülmények
között élnek-éldegélnek a naplóban megörökített felnőttek
és gyermekek, akik azóta, kevés kivételtől eltekintve, bizony,
már meghaltak, vagyis mondhatjuk - a fikció mezejére távoztak. Ma
már nem tudnak sem igazolni, sem cáfolni semmit abból, amit a 13
éves fruska róluk s az akkori háborús, embertelen világról
állított s számunkra átörökített. Hiszen a naplót azóta is
milliók olvassák, a könyv az egész világon elérhető, minden
lényeges nyelven megjelent, sok helyen az emberiség szellemi
közkincséhez tartozik. Magyar nyelven bármikor elérhető és
elektronikusan letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár
állományából, s ha valaki a filmvilág nyelvezetén
megfogalmazott változatokra kíváncsi, annak mindenek előtt a BBC
1987-es - 4 részes - minisorozatát ajánlom, mely talán kevésbé
regényes, mint a korábbi amerikai feldolgozások (1959, 1980), s a
díjak szele sem érintette annyira meg, viszont a napló szelleme
iránti hűsége töretlen és kikerüli az érzelgősség minden
buktatóját. Arra összpontosít, hogy hangulatilag bemutassa,
milyen emberpusztító félelemben tartotta az üldözés terrorja, a
kirekesztés kizárólagossága és tettlegessége az egyént és a
családokat, a kisközösségeket, hogyan fordított rendre embert
ember ellen.
Sajnos, hogy egyeseket
mindez hidegen hagy; ők a könyvben, a zsidó kamaszlány alakjában
csak egy némán vádló holokauszt-áldozatot látnak, aki sorsa
révén ujjal mutat a hóhérokra és mindazokra, akik együttműködtek
velük. Pedig a napló csak egy dokumentum, ami szerencsére,
véletlenül megmaradt. Amikor Anne vezetni kezdte, nem gondolt arra,
hogy tanúvallomása egyszer még akár vádirattá is válhat. Ki
akarta írni magából a rettegést, a bizonytalanságot, a meg nem
értést, a belé fojtott dühöt és lázadást, sok-sok tisztulni
vágyó zűrzavaros gondolatát és érzelmét.
Ennek ellenére, a
naplónak, amit Miep Gies talált meg, miután Frankékat a hatóságok
fölfedezték rejtekhelyükön és koncentrációs táborba
hurcolták, majd később átadott a család egyetlen túlélőjének,
az apa Otto Franknak, megvolt a maga kálváriája. Miután a napló
1947-ben első ízben megjelent, majd ennek nyomán azóta szinte
minden nyelvre lefordították, színdarab, opera és film készült
belőle, számos országban kötelező iskolai olvasmány, a napló
hitelességét sokan mégis kétségbe vonták, hivatkozva a
tizenhárom éves lánytól szokatlan gördülékeny stílusra és az
érett kézírásra, de komoly vizsgálatok cáfolták a kételyeket.
A Wikipédia szerint "Anna édesapja 1980-ig, egészen haláláig
nem engedte az eredeti kézirat vizsgálatát, 1947-ben még a
Contact kiadó is csak másolatot kapott. Otto Frank halála [1980]
után a napló a végrendelet értelmében a Holland Háborús
Dokumentációs Intézet tulajdonába került, akik elvégeztették a
napló írásszakértői vizsgálatát, és úgy találták, hogy a
kézírás egyezik azokéval az írásmintákéval, melyeket
bizonyíthatóan Anne írt, a papír és tinta is kapható volt a
napló keletkezése idején."
Miep Gies és férje
különben egyike voltak azoknak, akik a Frank családot bújtatták.
Úgy tűnik, hogy lebukásuk egy lakossági feljelentésnek
köszönhető: Anne Frank és övéi koncentrációs táborban
pusztultak el, kevéssel a háború befejezése előtt. A napló
szerzőjét a tífusz vitte el, Bergen-Belsenben...
Az egykori raktárépület,
ahol a naplóban történtek megestek, ma múzeum. Anne ma lenne 82
esztendős - ha élne. De mert halandók vagyunk, minden, ami
életünkben és sorsunkban mulandó, odavész. Ám Frankék esetében
az történt, hogy pusztulásuk ellenére is élő fikcióvá váltak,
s nem csak hogy közöttünk, hanem egyenesen bennünk élhetnek
tovább. Ezért, ha Anne Frankot szeretném jobban megismerni, akkor
elég magamba néznem, s valahol a mélyben, megtalálhatom őt is,
amint ott rejtőzködik, a világ elcsöndesedésére várva, hogy
végre lehúzhassa maga után a vécét... Vagy egy nagyot
veszekedjen az őt félreismerő és félremagyarázó
felnőttekkel...
Tízen a túlélők
közül
Közel tíz esztendeje
jelent meg román nyelven Radu Bălaş és Kocsis Francisko
dokumentumkötete (370 zile de teroare - 370 nap terror, a
Cronos alapítvány kiadása, 2003), amelyben a szerzők a Maros
megyei 1944-es zsidóellenes hatósági intézkedések dokumentumait
felkutatva eljutnak 10 holokauszt-túlélőhöz, akik több mint fél
évszázad távolából egyszerű szavakkal, láthatóan a kérdezők
által összeállított logikai vázlat menetrendje alapján mesélik
el, hogy min mentek keresztül gettóba hurcolásuk, majd nyugatra
szállításuk, illetve a háború utáni hazatértük közötti
mintegy másfél év alatt.
Az oral history
módszerével rögzített, egyenként nem túl terjedelmes vallomások
már nem a gyanútlan, nem a borzalom lopakodva egymásra épülő
pillanatai logikája szerint bomlanak ki előttünk, hanem megszűrve,
a lehetőségekhez mérten letisztulva s a rákérdezések miatt
némileg egyneműsítve jutnak el hozzánk, némileg a statisztikai
adatok hűvösségére emlékeztetve.
A statisztika, tudjuk,
hasznos dolog. De néha nagyon jól lehet takarózni is vele, hiszen
a lényeg helyett minden a mennyiségek összehasonlító játékára
redukálódik, abból indul ki és oda jut vissza. A statisztika az,
amely felhívja a figyelmet a részletekre, az árnyalatokra,
ugyanakkor a több-kevesebb kategóriák állandó jelenléte
fedezéket is jelent azoknak, akik szeretnek megbújni egy többségi
akarat, cselekvés, érdek stb. mögött, szemben a kisebbségben
lévők jogainak, szempontjainak eljelentéktelenítésével,
hanyagolásával. A statisztika összemossa a kivételeket, pedig
jól tudjuk, hogy azok mindig a szabályt erősítik. Miközben Anne
Frank tudatvilága napról napra, az egyre terebélyesedő gyanú
árnyékában nyeri el végső dimenzióit, a marosvásárhelyi
túlélők emlékezete már a végső tanulságok tudatában helyre
rakta a történteket. Amennyire csak lehetett.
És mégis - ez pedig a
szerzők érdeme - az egymás mellé rakott, néha szinte szó
szerint megismétlődő vallomásokból helyenként kiütközik az
élet frissessége, amikor valóságban is megpillanthatjuk a
borzalom szabadkozó emberarcát, amint a mellettünk élők
gyengesége, gyávasága, feltámadó gyűlölködése, kapzsisága
stb. akcióba lép, és hirtelen az egyik ember a másik játékszerévé
válik, s igazságért közöttük már nem az emberiesség
logikájához, csakis a nyers erőhöz, a kegyetlenséghez lehet
apellálni. Ezeket a "hogyan történhetett" szempontjából
kulcsfontosságú pillanatokat helyenként sikerül felvillantani a
tanúskodás során, belőlük emelnék ki egy párat, az utókorra
átmenekítendő tanulságok végett.
 |
| Hatóságilag igazolt deportálási lista Marosvásárhelyről |
1. Elhurcolásakor 18
éves, azelőtt falun élő lány meséli a "nagy utazásról":
"Amikor átléptük a határt, gyanakodni kezdtünk, hogy nem
lesz ennek jó vége... Egy orvos, akinek volt egy darab kolbásza,
kért a vagonbeliektől egy szelet kenyeret. Senki nem akart adni, de
apám rászólt anyámra, hogy adjon az orvosnak maradék
kenyerünkből. Nem sokkal később, ugyanaz az orvos megmentette
apám életét. Télvíz idején apám lába elfagyott, s állapota
nagyon leromlott, csak orvosi segítség mentette meg az életét.
Apám akkor azt kérdezte, mivel hálálhatná meg ezt neki, mire az
orvos: már megfizettél érte a vagonban, azzal a darab kenyérrel.
Apám akkor ismerte fel benne utastársunkat..."
2. Egy 19 éves
marosvásárhelyi legény a lágerbe érkezésről: "Négy
nap és öt éjjel elteltével a végállomáshoz értünk. Sötét
volt, s a vagon hasadékain át megvilágított táblát láttam,
rajta ez állt: Auschwitz. A vonat nagyon lassan még ment egy
kilométernyit és valamennyit, amíg Birkenauba értünk. A távolban
észrevettem négy, kéménynek tűnő építményt, amelyből
lángnyelvek csaptak ki az ég felé. Mellettem egy elkötelezett,
régi illegalista, Simon Vuksz, akitől az építmények felől
érdeklődtem, gyanútlanul azt mondta, hogy azok krematóriumok,
melyekben a szemetet égetik el... Azt hiszem, reggeli 6 óra körül
járhatott, amikor csíkos rabruhába öltözött emberek kinyitották
a vagonajtókat és ránkkiáltottak, hogy azonnal szálljunk le, s
közben vesszőikkel ütlegeltek. A vagonból valaki megkérdezte
tőlük, hogy kik maguk? "Lengyelországi zsidók vagyunk, öt
éve élünk itt. Azért ütlegelünk benneteket, mert ostobák
vagytok. Tudtátok, hogy a halálba utaztatnak benneteket, s
ahelyett, hogy fellázadnátok, hogy kimentsetek és a fasiszták
elleni harcban essetek el, a tehetetlenséget választottátok s
idejöttetek, elpusztulni, értelmetlenül!" - válaszolta
néhány rabruhás. Hiába mondtuk nekik, hogy fogalmunk sem volt
arról, mi történik itten, a gettókról és a lágerekről, mert
egy szavunkat se hitték."
