(Fotográfiai
feljegyzések - nem csak fotográfusoknak)
Az
apropó
 |
| A vízaknai fotótábor tárlatának katalógusa |
A Hargita
Megyei Kulturális Központ által meghívott fotós csapat a
napokban készül kiutazni, hogy 27. tábori küldetését
teljesítse. A célállomás: Medgyes és környéke. A
toborzó hírlevél szerint a tíz főből álló csapat számára "a
tábor a 2011-ben Nagyszeben és környékén szervezett tábor
folytatásának tekinthető. A két Szeben megyei település és
térsége olyan közösségeket, helyeket és kultúrákat tart
életben, amelyeket a sokszínűség és a különböző kultúrák
együttélése által kialakult sajátos ötvözetek jellemeznek. A
tábor ideje alatt Medgyesről minden nap egy környéki településre
látogat el a csapat: Erzsébetváros, Almás (Szászalmás),
Mikeszásza, Kiskapus, Somogyom, Berethalom, Hosszúmező, Baromlak,
Darlac, Baráthely."
Ezért aztán
értelemszerűen visszalépünk a 2011-es nagyszebeni tábor
emlékeihez, amikor is kilenc fotós töltött több mint egy hetet
Nagyszebenben és környékén, az alábbi helységekben:
Mihályfalva, Bólya, Kisdisznód, Nagydisznód, Talmács, Felek,
Szakadát, Kerc, Vízakna, Szentágota, Bürkös és Szebenjuharos
(Păltiniş). Ezt akkor a
HMKK-nak sorrendben a 23. fotótáboraként jegyezték.
Azok a
fotográfusok, akik huzamosabb időn át és következetesen részt
vettek e sajátosan fotós hagyománymentés egész folyamatában,
még élénken emlékezhetnek egy 2007-es tavaszi táborozásra is
(szám szerint a 8-ra a sorban), amikor a fotótábor első ízben
tette át a székhelyét Hargita megyén jóval kívül eső
vidékekre, hogy a későbbiekben – a többségi magyar/székely
közeg mellett – a szórványlét mindennapi jelzéseinek
megörökítését is felvállalja. Ez a kiutazás akkor még csak
szeszélyes tapogatózásnak indult, a többségi közegtől való
eltérés másságának az éhe vezette a fotográfusokat, s az
eredmény mindenképpen rendhagyónak bizonyult.
Olyannyira,
hogy a rutinhoz szokott gondolkodás nem késlekedett megfogalmazni
kifogásait: mit keres a tábor Hargita megyén kívül? Hát nem az
a feladata mindenek előtt, hogy a szűkebb székely pátria értékeit
rögzítse, örökítse tovább? Mit keressen abban a furcsa
közegben, ahol összekeveredik a szász hagyomány a románnal, a
román a magyarral és mindenek fejében a közéjük egyre
elszántabban beszüremkedő roma életvitellel és kultúrával?!
Mindenki
foglalkozzék csak a saját juhaival!
A sokféle
gyűrődéshez hozzáedződött kis fotóscsapat, szerencsére, föl
se vette a kesztyűt, s vízaknai kiszállásának kedvező
visszhangjaira, fejleményeire figyelve, tovább erősítette
kapcsolatait a HÍD elnevezésű Szebeni Magyarok Egyesületével,
illetve a Nagyszebeni Magyar Kulturális Irodával; segítségükkel,
együttműködési felajánlásukkal élve került sor a Nagyszeben
és vidéke táborozásra, illetve a mostani medgyesi és környékbeli
kiruccanásra, továbbá az ezek eredményeként létrejött számos
fotótárlatra is.
A
hagyomány
Mintegy
nyolc évtizeddel ezelőtt, a Szebenhez közel eső Oltszakadátra
váratlanul beállított Vámszer Géza néprajzkutató, rajztanár,
hogy monografikusan feltérképezze e hagyományőrző
szórványtelepülés magyarságának helyzetét, életmódbeli,
nyelvi, kulturális stb. sajátosságait, a többségi román,
illetve a szász lakossággal való együttélésének
kölcsönhatásait. Kutatóútja távolról sem vezette őt ún.
terra incognitára, hiszen nagyszebeni születésű lévén (sz.
1896), előzőleg már jól ismerte a környéket.
"A
magyar szórványügy és Szakadát maroknyi magyarságának különös
helyzete, homályos múltja, régóta foglalkoztatja lelkemet,
képzeletemet. Tíz és egynéhány éves gyermek lehettem, amikor
először jártam ott közöttük. Egy napsütéses barátságos
vasárnapon vitt ki Nagyszebenből édesapám. Szépnek, jónak
láttam ott mindent és mindenkit. Az emberek ünneplő ruhával és
mosolygó lélekkel fogadtak, jól esett nekik, hogy létezésükről
tudomást vesz néhány magyar. Örömmel hallottam, hogy anyagilag,
sőt lelkileg is erősek. De mégis éreztem azt a nagy sorsszerű
szomorúságot, amely velejár az ilyen szórványélettel, az
elfelejtettséggel, a magárahagyatottsággal." - írta
1939-ben, szakadáti monográfiájának zárszavában a tanár úr. E
munkájával (Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar
szórvány. Erdélyi Enciklopédia Kiadás, Kolozsvár 1940)
tulajdonképpen lefektette Erdélyben a szórványkutatás tudományos
alapjait, s miképpen az egyik jeles, mai néprajzkutatónk, Pozsony
Ferenc értékelte 2000-ben : "E leírások mind a mai napig
alapvetően meghatározták a falu magyarságának az önmagáról és
a vele együtt élő románságról alkotott képét,
sztereotípiáit." (Erdélyi Múzeum) Olyannyira,
hogy 1997-ben Pozsony és kolozsvári diáktanítványai mintegy
"megismételték" Vámszer vizsgálódásait s minden
tekintetben sikerült meggyőződniük elődjük kutatásainak
alaposságáról, az adatok helytálló voltáról.
Pedig
Vámszer Géza pályafutásának jó része a szülőhelytől távol,
részben a székely többségű tömbben (Székelyudvarhelyen,
Csíkszeredában) bontakozott ki, ott foglalkozott több évtizeden
át, kivételes szakmai alapossággal a székely népélettel.
Bejárja a székely falvakat, rendszeres felméréseket végez,
rajzol, fotózik. Egyik alapítója a csíkszeredai múzeumnak,
műemlékeket vesz számba, a funkcionális székely folklór, zene,
tánc, viselet felélesztője. E többségi közegben kifejtett
évtizedes munka után fordul ismét a gyermekkori emlékeiből
őrzött szórványhoz, valóra váltván ifjúkori álmát:
fölkeresi Oltszakadátot. Munkája végeztével - amelyben jelentős
segítséget kap mind a helyi értelmiségiektől, mind nagyszebeni
fotográfus barátjától, Fischer Józseftől (aki a tanulmány
fotóit készíti) - tisztában van azzal, hogy nem mindennapi
feladatot hajtott végre: "E könyvecske is tulajdonkép első
ilyenszerű munka itt Erdélyben" - szögezi le
tárgyilagosan. Ezért dönt úgy, hogy a hagyománytól eltérően,
előszót is ír a monográfiához, hogy néhány általános kérdést
módszertanilag is tisztázhasson s leszögezzen szórvány-ügyünkről.
A
szórványvizsgálat etikája
 |
| Szakadát térképe (1939) |
Az alig pár
oldalas előszó gazdag tapasztalaton alapuló megállapításai az
erdélyi a szórványkutatás alfáját jelentik. Ezt úgy is
értelmezhetjük, hogy aki e tevékenységre adja a fejét, az nem
kerülheti meg a Vámszer által felvetett premisszákat:
"Rendesen
csak az a nép és az a vallásfelekezet becsüli meg a szórványokban
(diaszpórákban) szétmorzsoltan tengődő s félig már
elveszettnek tekinthető testvéreit, amely sokáig kisebbségi
sorsban élt és a faji öntudatnak és népi szervezkedésnek
bizonyos fokára emelkedve, ráér befelé is nézni. A nép és
nemzet vezetőinek bizonyos tekintetben még többet kellene törődni
e mostoha sorsban tengődő testvérekkel, mint azokkal, akik egy
tömegben élnek s nincsenek úgy kitéve az elgyengülésnek és
elenyészésnek. Az egy tömegben élők, akiknek saját templomuk,
iskolájuk és egyéb kultúrintézményeik vannak, nem is tudják,
hogy mily gazdagok és erősek, nem ismerik és nem értik meg a
szórványban élők szomorú helyzetét, más felfogását az
életről, a nemzetről, a vallásról és a vagyonról. Viszont
sokszor előfordul, hogy a szórványban élők szegénységük és
elhagyatottságuk ellenére is lelkileg és gazdaságilag
egységesebbekké és szervezettebbekké válnak, mert szomjúhozzák
az anyanyelvű iskolát, Isten igéjét s érzik, hogy csak
összetartással és önfeláldozással tudnak védekezni az őket
körülvevő idegen nép eltiprással fenyegető előtörésével
szemben."
Félreérthetetlenül
fogalmazott, egyértelműen kemény szavak ezek. Hellyel-közzel
vádak, szemrehányások. A tömbből érkező Vámszer a többségi
élet tapasztalatait szembesíti a szórványlét szorító
sivárságával, fenyegetettségével, intézménytelenségével.
Ahol mindenkinek ajánlott a maga prókátorának lenni, ha igazának
védelmére kíván szállni. Ahol szinte háziiparszerűen kell
előteremteni a kultúrát, a hitéletet, s azt is legtöbbször a
semmiből, vagy ahogy egy másik korai szórvány-kutató, a
mezőújlaki Földes Károly tiszteletes (Jajszó a pusztuló
szórványokból. Keresztes Nagy Imre Könyvnyomdája, Aiud—
Nagyenyed, 1934.) fogalmaz: a puszta hitből. Idézett
lelkipásztorunk, lesújtó élményei okán elődje mulasztásait,
felelősségét próbálja megállapítani annak feljegyzései
alapján: "1866. december 10-én Lőrinczy Miklós lett
Mezőújlak és Septér református papja. 55 évet töltött itt
nyomorúságban, küzdelemben, békétlenségben. Emlékiratában
írja: A papilak 23 évig csaknem fedél nélkül volt. Csak akkor
nem esett a házba, amikor nem volt eső. A falak annyira
besüllyedtek, hogy az ajtón mindig lekukkanva járhattam be. A ház
földjét évente mélyebbre ástam, hogy bár meghajolva tudjak
benne járni. Az ablakai a föld színétől két arasznyira
lesüllyedtek. A kutya az ablakon járt be hozzám." -„Holtom
után arra kérem utódomat, gondolja meg, mikor idejön, tud-e ásni,
kapálni, kaszálni, mint egy paraszt, és ha igen, úgy próbáljon,
mert sok nélkülözés mellett holtig kínlódhatik. De mégis, ha
tud kocsis lenni, az jobb, mint az ilyen papság." Megdöbbenve
olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért
olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit. Foglalkozásnak és nem
lelki szükségnek érezték a legszentebb munkát, az
igehirdetést. El kellett pusztulni annak a nyájnak, amelyiknek,
pásztorai rosszul fizetett béreseknek érezték magukat. Elpusztult
a gyülekezet, amelyik béresnek tartja a papját."
Földes
Károly félig-meddig belülről, havi alkalmanként kiutazó
lelkesítőként látja nagy kiterjedésű, mély nyomorba és
elhagyatottságba süllyedő missziós körzetét. Ha sikerül is
emberfeletti összefogás és példamutatás árán kis
gyülekezetével új Isten házát felépíteni, tudja, sejti: ez
csakis csoda lehet. Amiből nem lehet törvényt leszűrni. Mert a
szórvány összehangolt gondozást kíván. Odafigyelést,
együttérzést. Empátiát. Méghozzá éppen ott, ahol a szórvány
él. Hiszen dehogy akar ő onnan elmenni! Azok se szívesen keltek
útra, akik a megélhetésért, egy jobb remény fejében éreztek
elég erőt magukban ahhoz, hogy elszakított gyökereiket idegen
talajban úgy-ahogy megnövesszék.
A szórvány
- történelmi időfolyam mentén képződött állapot. Vámszer
Géza szerint Szakadáton ez így alakulhatott: "A háború
előtt Erdélyben a szászok, akik évszázadok óta fejlett
kisebbségi szervezetben éltek, gondoskodtak leginkább szétszórtan
élő fajtestvéreikről s erre külön diaszpóra-szervezetük is
volt. A románság vezetői gazdasági és pénzügyi politikával
támogatták a földhöz jutásban egyszerű népüket, amely igy
ösztönös szívóssággal ragaszkodott vallásához és nyelvéhez
s védekezni tudott a beolvadás ellen. A magyar vezető réteg nem
sokat törődött az évről-évre elveszített magyar
szórvány-testvérekkel. Bizakodóan, sőt elbizakodottan tekintett
a jövő felé jogi helyzetének előnyeire támaszkodva, noha érezte
és tudta, hogy számbelileg aránytalanul megfogyatkozott.
Politizált és román vidékeken levő ősi birtokait olcsó pénzért
az ottani lakosságnak eladogatta s csak arra törekedett, hogy
bejuthasson az állami hivatalokba. Pedig akkoriban is akadtak papok,
írók, akik fájdalmas hangú cikkekben, röpiratokban, sőt
regényekben és színdarabokban is felhívták a hivatalos magyar
körök és társadalom figyelmét egyes falvak elnémult magyar
harangjaira. Nem használt, nem volt érdekes téma, mindenki a
nagyvárosba, sőt Nyugateurópába igyekezett. Jobban ismerték
magyarjaink ebben az időben Európa térképét, gazdasági és
kulturális viszonyait, mint saját országrészüknek, megyéjüknek,
községüknek fájó sebeit."
Amnéziás
közjáték
 |
Fotólap a Szakadát c. monográfiából
Fotó: Fischer Károly |
Vámszer
Gézáról lévén szó, az alábbi személyes kitérőt nem
kerülhetem el.
Úgy nőttem
fel, úgy hagytam hátra iskolás koromat ugyanis, hogy bár Vámszer
Géza tanár úr több éven át rajzra okított engem és
osztálytársaimat, de szakadáti küldetéséről, néprajzi úttörő
munkájáról mit sem tudtunk. Ezért aztán nem a nosztalgia, inkább
a megbánás és a későn, de végül csak bekopogtató bölcsülés
íratja velem ma az alábbi sorokat, miközben Vámszer Géza Csík
vármegye településtörténete című, nemrég újra kiadott,
igazából ugyancsak nem ma készült könyvét forgatom, a
Pallas-Akadémia Kiadó Bibliotheca Transsylvanica sorozata 53.
köteteként. Látom magam előtt a hórihorgas, élete utolsó
szakaszában Kolozsváron megtelepedett Tanár Urat, aki közel
negyven éve hagyta itt ezt a sárgolyót, és akit én már csak
életének egy menedékesen lehajló ágában volt alkalmam
megismerni.
A megismerés
– alig írtan le, már bele is borzongtam - nagyot mondó kifejezés
ahhoz képest, amit egykori, ötödik-hatodik osztálybeli kolozsvári
rajztanárom közelében éreztem, akit az egykori 7-es fiúlíceum
(később Brassai középiskola) osztályai bohócának, a gyermeki
kegyetlenség céltáblájának tudtunk.
Egymásnak
kilincset adó osztályok hagyományozták ránk, az ötvenes évek
elején az ún. „Vámszer-legendát”, miszerint a fanyar humorú,
nem túl barátságos rajztanár óráján gyakorlatilag azt lehet
csinálni, amit akarunk, egy feltétellel: két-három tanulónak föl
kell áldoznia magát „a haza oltárán”, és mindjárt óra
elején valamiféle rendbontással magára vonni a Tanár Úr
figyelmét. A többi rajta múlott, s minduntalan lelkesen beleesett
egy már kipróbált forgatókönyv csapdájába, a sarokban álló
osztályseprűvel iramodván a rendetlenkedők nyomába, akik
rafinált nyolcasokat írtak le, a padok körül cikázva. Vámszer
Géza pedig, örök póruljárt üldözőként chaplini figurára
emlékeztetve szórakoztatott bennünket, többieket.
Akik, ugye,
a hasunkat fogtuk a röhögéstől, és közben fogalmunk sem volt
arról, hogy akit mi akkor kifiguráztunk, lehetetlenné tettünk, és
aki egy kiadós kergetőzés után végül feladta a küzdelmet, majd
duzzogva hóna alá csapta az osztálynaplót és kivonult a
teremből, az tulajdonképpen egy érző, érdeklődő, sokoldalú,
nagy tudású ember. Pedig hát éppen akkortájt születtek,
véglegesítődtek legjobb tanulmányai, készültek kalotaszegi
néprajzi gyűjtései. Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem
volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se
társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy
Vámszer tanár urat hosszú évekre nyúló csíkszeredai
tanárkodása vette rá arra: mintsem, hogy középszerű grafikus
legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami
megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi
értékeket, az omló múlt üzenetét.
(Fájdalmas
dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom, nem tudjuk megvallani, de
kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a
nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem
kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy
MINDENT AZ EMBERÉRT. Egy egész sor európai hírű szakember húzta
meg magát, egyszerű tanári dokköpenybe bújva, értelmük
megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és
süketté tett a korszellem.
És csak
akkor, már későn tudatosult bennem, hogy igazából milyen emberek
is vettek körül engem, én pedig mit sem tudtam arról, hogy két
lábon járó szellemi kincsek között éltem, mekkora esélytől
estem el, nemzedéktársaimmal együtt azokban a harsány társadalmi
és elől rejtezkedni jó, félnivaló időkben, mert nem tudhattuk
azon melegében és kellőképpen megbecsülni ezt a kincset.
Rajztanárom
is így néz rám vissza az időből, figyelmeztetőleg magasba emelt
seprűjével. Most már tudom, hogy nem bennünket fenyegetett az a
szerszám, hanem akkori életünk rendjéhez tartozott. Vámszer Géza
éppen úgy nem szégyelte mindvégig fölvállalni a vásott
csibészek megrekcumozását, mint a néprajzi kutatás aprómunkáját
és rejtett szépségeit. Népszolgálatban fogant és kifejtett
munkásságát, teljességre törekvő életvitelét csak az az
érzéketlenség tudta elfedni előlünk, amellyel a dogmatikus
kurzus magának tartotta fenn a népszolgálatiság privilégiumát,
s aki nem úgy mentette volna a népet, ahogy az akkori társadalmi
receptkönyv előírta, annak kuss volt.)
Az
utókor szerencsére nem felejt
A Szakadát
megszületése óta a szórvány-lét erdélyi térképe egyre
nagyobb területen terpeszkedett el. Amit Vámszer Nagyszeben
környékén vizsgált, s amelynek megfelelői minden bizonnyal egy
tágabb körben is fellelhetők voltak, az mára legszűkebben mérve
is legalább félmillió lelket érint; tágabb értelmezés szerint
a szórványba csúszás veszélye már lassan 1 millió lelket is
fenyeget. Ijesztő, meggondolkoztató számok ezek - az embernek nem
is jön, hogy elhiggye... E mellett a még megmaradt tömb már csak
erősen porladó szikladarabnak tűnik...
Viszont az
is igaz, hogy ezzel párhuzamosan a jelenséggel való törődés, az
elszórványosodás vizsgálata is gyakrabban és erőteljesebben
hallatott magáról. Megszületett s terebélyesedett az
intézményesített szórványkutatás (mind az anyaországban, mind
a leszakadt határon túli területeken) és -mentés, különbnél
különb elméletek kaptak lábra. (Köztük olyanok – mint az
egyik legutóbbi is, a gyöngyhalász-motívummal -, amelyeket még
csak figyelemre sem szabad méltatni, annyira híjával vannak minden
józan észnek és etikának...)
Időről
időre a szokottnál is jobban fellángol a buzgóság, különféle,
egymással vetekedő szórványmentő programok születnek s várnak
anyagi támogatást (pl. kolozsvári Diaszpóra Alapítvány,
temesvári Szórvány Alapítvány), de ilyen például a
székely megyék által néhány éve alapított Szórvány Portál
is, amely arra hivatott, hogy Hargita és Kovászna megyék magyar
közéleti szereplőinek a bánsági, besztercei, délerdélyi és
mezőségi szórványmagyarság élénkítésére szánt
rendezvényekben való elkötelezettségét, megnyilvánulásait
kommunikálja.
Minden
bizonnyal, a most megvalósuló fotográfusi kirajzás Csíkszeredából
Medgyes és vidékére egyike azoknak az illeszkedő, konvergens
eseményeknek, melyek gesztusértékükön túl a megértés és az
együttérzés, az átérzett felelősség magvait hordozzák.
Megújult
valóságszemlélet
 |
A HMKK-fotótábor: Nagyszeben és vidéke résztvevői
Fotó: Ádám Gyula |
A zömmel
székelyföldi kötődésű, rendszerint a székelyföldi valóságra
fókuszáló fotóscsapat már jócskán túljutott azon a
fölfedezésen, hogy többségi élményeit csak akkor tudja igazán
valós fényekben felmutatni, akkor képes a felvállalt tényleges
hagyománymentésre, ha közben megmerítkezik a
szórvány-viszonyokban is. A Csíkszeredában ma is számon tartott
Vámszer Géza elhintette mag tehát megtalálta a maga talaját.
Ádám
Gyula, a fotótáborok mindenes irányítója és a tábori szellem
markáns megtestesítője ifjúkori csángóföldi kiutazásaitól -
ahová bevallása szerint még lopakodva, titokban járt fényképezni
a múlt század nyolcvanas éveiben - hordja magában azt az élményt,
hogy a rejtegetett, bújtatott identitás-őrzést művészileg
tetten érni legalább olyan meghatározó élménye a fotográfusnak,
mint saját közvetlen környezetében fölfedezni a kitárulkozó,
nyilvánvaló csodákat.
A
szórványban más színek, más kontúrok, más viselet, másfajta
idő, egy sajátos állandóság paraméterei fogadják a képírót.
Olyan köztes világ az, ahol az identitások összeérnek, egymásba
játszanak - annak dacára, hogy sok mindenben próbálnak kontúrokat
teremteni maguk körül. Valaha összefüggő etnikai-vallási
hagyományok megmaradt, helyenként kicsorbult cserepei villannak föl
egymás szomszédságában, véletlenszerűen ható elrendezésben,
amelynek a mélyén jóval több a törvényszerűség, mint
gondolnánk.
Az új
kihívásokkal járó helyzet képes maximálisan mozgósítani a
vérbeli fotográfust. Művészetbe oltott mestersége amúgy is jól
működő, nagyobb fokú empátiát követel meg tőle minden olyan
helyzetben, amikor átlépi a személyi intimitás természetes
határait. E határok vidékenként és helyzetenként máshol és
másképpen húzódnak meg, s amennyiben a fotós nem konszenzussal,
nem meghitt egyetértéssel rögzíti a találkozás egymásra
találássá váló pillanatát, hanem beéri a gyors agresszióval,
s futó loppal próbálkozik, úgy képtelen valódi, érvényes
fotót készíteni - legjobb esetben is csak lélektelen,
kifejezéstelen emlékképpel marad.
A
szórványban - a megrendülésig sajátos módon – fotós és
alanya egymásra hangolódása kölcsönössé válhat, és ebből
nem csupán művészi reveláció, de társadalmi aktus is származik.
A fotósnak nyújtott élményt megsokszorozza az az oldott
meghittség, amivel a szórványban élő, többnyire magára utalt
ember fogadja az ő sorsára, életkörülményeire, sajátos
helyzetére nyitott, vele együttérezni látszó fotográfust,
akivel el lehet diskurálni mind a világ folyásáról, mind a
szűkebb otthon emlékezetéről, sajátos viszonyairól. A
szórványban, a közösségi képi élmény mellett megnövekszik a
személyes helyzetek, sorsok, profilok, környezet makrózásának a
fontossága, hatványozottabban érvényesül a pars pro toto
(részekben a teljesség) elve s még inkább a gyakorlata. A
fotográfus pedig, ha vérbeli profi és ad valamit a szakma
erkölcsére, úgy érzi, hogy e kölcsönös egymásratalálásban
időben visszatérő, folyamatos kötelezettséget is vállalt azért
a szakadozott, szüntelen befolyásolásnak és változásnak kitett
valóságért, amit a szórványban tapasztalt. A "tettes
visszatér a tett színhelyére" szindróma ezúttal talán
még a szokottnál is jobban működik - bizonyítja ezt a
HMKK-fotótáborok rendszeres, már-már intézményessé váló
szórvány-missziója Moldvában és Szeben környékén, de
értelemszerűen ide vágnak a Szászföld határán fekvő
Homoród-mentén megismételt fotográfusi portyák is.
Fogadókészség
 |
HMKK-fotótábor: Nagyszeben és vidéke
Fotó: Molnár Attila |
A szórvány
iránti érdeklődés, a megérteni és segíteni vágyás a
mérlegnek csupán az egyik, bár fontos serpenyője. A székelyföldi
fotósok Szebenre és környékére hangolását döntő mértékben
meghatározta az a Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda, amelynek
létesítését a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesület szorgalmazta s
tette lehetővé 2006. március 11-én. Alig telt bele egy év, s az
irodának – jó helyzetfelismeréssel – sikerült maga mellé
állítania a hargitai fotótábor tekintélyessé váló
intézményét. Az együttműködés azóta is folyamatos és
példamutató közöttük, s az évek folyamán olyan gazdag
bizonyító anyag gyűlt össze a fotográfusok munkája révén,
annyi közvetlen emberi kapcsolat szövődött a konkrét
helyszíneken a szórványlét egyszemélyi vagy kis csoportos
szereplőivel, hogy mindkét részről elérkezettnek látták az
időt egy reprezentatív album megjelentetésére.
A
Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda - mindenese, Serfőző Levente
nemrég kapott magas anyaországi kitüntetést áldozatos
kitartásáért - munkamódszerére jellemző, hogy szorosan
együttműködik a magyar szórvány életében kulcsszerepet játszó
helyi értelmiségiekkel, animátorokkal, szervezőkkel,
véleményformálókkal. De ugyanilyen széles együttműködési
hálózatban foglalkoztatja és látja vendégül az erdélyi magyar
művelődés különböző professzionális intézményeit; ennek
sarkalatos pontjaként, minden évben megszervezi az Ars Hungarica
elnevezésű szebeni magyar kulturális fesztivált, illetve a nyári
eseményként életre hívott Hungarikum Hétvégéket. Mindezekről
és az ezekhez kapcsolódó rendezvényekről jól szerkesztett,
rendszeresen frissített, kitekintő kétnyelvű honlap tájékoztat,
betöltve ugyanakkor szervező-mozgósító funkcióit is.
(Példamutató módon, a honlap szerkesztői fontosnak tartották az
interneten teljességében elérhetővé tenni Vámszer Géza
Oltszakadátról készített monográfiáját, amely így legendából
és puszta hivatkozásból kézzelfogható valósággá lépett elő.)
 |
HMKK-fotótábor: Nagyszeben és vidéke
Fotó: Páll Ákos |
Nem
véletlen, hogy a soron lévő medgyesi táborozás ötletgazdája
éppen a térség egyik vallási vezetője. Babota Tibor szentszéki
tanácsos, a medgyesi Szeplőtlen Fogantatás Római Katolikus
Plébánia képviselője győzte meg a fotográfusokat arról, hogy a
szebeni térség magyarságáról alkotott kép nem lenne teljes a
medgyesi részek mellőzésével. A Szakadát megállapításaitól
kezdve egészen máig a szórványkérdés szakirodalmában döntő
szerepet tulajdonítanak az asszimilációs folyamatok lelassításában
a vallásnak és az iskolának. Ezek azok az intézmények, melyek ha
leépülnek, egyúttal a szórvány felmorzsolódása is beindul s
átrajzolódnak terjedésének földrajzi határai.
Szórványviták
értelme: szigetek és tengerek
 |
HMKK-fotótábor: Nagyszeben és vidéke
Fotó: Szőcs Lehel |
A
biztonságos hajózáshoz elengedhetetlenek a jó és pontos
térképek. Ugyanígy nem nélkülözhetjük a kisebbségpolitikában
a szórvány kérdésében való tisztánlátást.
Vámszer
Géza nem mulasztja el felhívni a figyelmet, hogy a problémákról
politika mentesen, tárgyilagosan, csupán tudományos szempontok
alapján tárgyalni a szórványok múltját és jelenét. Hiszen a
szórványlét nem csupán egyik vagy másik nép kiváltsága -
egyazon országon belül bármelyik államalkotó többségi nép
ugyancsak kerülhet olyan sajátos helyzetbe, amelyben nemzeti
karaktere elsorvad, öntudata megfakul, asszimilálódik szűkebb
környezetéhez. "Érdekes lenne például kikutatni -
szögezi le könyve előszavának végén Vámszer -, hogy a
Székelyföldön miért magyarosodtak el rövid száz év alatt azok
a román pásztorcsaládok, amelyek mintegy kétszáz évvel ezelőtt
húzódtak és telepedtek le ottan? Vagy miként tudták máshol a
szegény román jobbágytömegek felszívni a jobb sorsban élő
magyar és szász elemeket? Vagy a szász városokban miért találunk
aránylag sok magyar nevű szász polgárt és értelmiségit ?
Viszont a magyar városokban miért annyi német hangzású magyar
családnevet? Ha ezeket a kérdéseket tárgyilagosan kikutattuk és
megválaszoltuk, akkor román és szász testvéreinkkel inkább
mosolyogva, mint gyűlölködve fogjuk majd egyszer megállapítani,
hogy itt Erdélyben oly nagymérvű volt hajdanában a három nép
természetes, azaz erőszak nélküli összekeveredése, hogy ez a
vérségi rokonság és az ezeréves együttélés már őszintébb
testvérekké tehetett volna bennünket."
E
természetes, ám némileg naív elmefuttatást mára már
felváltotta a sokirányú, minden
politikai-társadalmi-gazdasági-kulturális összetevőre kiterjedő
körültekintés. Korszakváltó dokumentumnak tekinti a
szórványvizsgálat Vetési László lelkipásztor
vallástanárnak, szórványkutatónak azt a sokat idézett és
érdemes vitaalapnak bizonyult tanulmányát, mely a Magyar
Kisebbség c. folyóirat e kérdésnek szentelt tematikus
számában (2000 / 2. sz.) vitaindítóként jelent meg. A szöveg
körül lezajlott viták, a pontosítások, kiegészítések és
vitatott passzusok az azóta eltelt több mint egy évtizedben nem
csak a kutatás dimenzióit tágították, de felszínre hoztak - az
etikai felelősség kérdése mellett - egy sor politikai és jogi
problémát is, amelyek megoldása nélkül a szórványok kérdése
megreked a jóindulatú szándékok és a morális erőfeszítések
szintjén.
Nem árt
néhány gondolatot máris kiemelni a Vetési tanulmány
zárókövetkeztetései közül:
» Nagy
baj, hogy nálunk a szórványnak nevezett nyelvi peremhelyzet
leginkább mitikus kategória. Az elmúlt évtizedek szórvány-
sorstragédiáit még növelte, hogy több jelentősebb beszédmód
és irány alakult ki, követte egymást, ha nem is párhuzamosan, de
mindenképpen jelenség szinten: a szigorúan tudományos, a
cselekvően szórványmentő, és a profetikusan mitikus,
nemzethalálosan populista, az erőteljesen érzelmi töltetű, sőt
misztikus. A baj ott volt, hogy a mindennapi életben e beszédmódok
váltakozásaikban nem mindig egészítették ki egymást. Megjelenik
ez a sajtóban, közírásban, az egyházi nyelvezetben, az olcsó
zsurnalizmusban is. Sajnos bebizonyosodott, hogy ez már sem a
figyelemfelkeltést, sem a támogatási hátteret nem szolgálja.
» A
szórványban minden szervezési kérdést a rendszerességnek,
tervszerűségnek, átmenetiségnek, a gazdaságosságnak és
ésszerűségnek, felügyeletgyakorlásnak és fegyelemnek kell
meghatároznia. A csak a jelenlegi helyzetben tervezőnek és
mentőnek csalódnia kell, mert nem is túlságosan hosszú távon
teljes leértékelődésnek, önbizalomvesztésnek, az etnicitás
értékvesztésének vagyunk tanúi.
» A
peremközösségek megmentésében kiemelkedő szerepe van a
közösségeket összegyűjtő, a látványos, rendezvényközpontú
munkának, szobroknak, avatásoknak, a szó legjobb értelmében vett
fesztivizmusnak. Az ünnepnapok, a találkozások és együttlétek
erőt, értéket és tartalmat adnak a hétköznapok túléléseihez.
De az építő-munka mellett és nem helyett. De tudomásul kell
vennünk azt is, hogy tervszerűen számba kell venni a mindennapok
tennivalóit az oktatásban, művelődésben, egyházi szolgálatban,
értékmentésben. A szórványmunka naponta végzett önfeláldozás,
és mentésüket is csak a napi érettük fáradozók önfeladó
munkája hitelesíti."
 |
HMKK-fotótábor: Nagyszeben és vidéke
Fotó: Veres Nándor |
Oda
kell figyelnünk viszont Bodó Barna megjegyzésére is, aki a
temesvári székhelyű Szórvány-Diaszpóra Alapítvány
vezetőjeként, az erkölcsi vétetésű szempontoknál
meghatározóbbaknak tartja a politikai-jogi leszabályozásokat –
olyanokat, melyeket az élet már másutt is igazolt. Jövőtervezés
és bűnbánat c. vitacikkét ezzel zárja (Magyar Kisebbség,
2000/3. sz.): „Beszélünk beolvadásról, nyelvcseréről,
halmozottan hátrányos helyzetről, veszélyeztetettségről,
csökkent önértékelésről – szinte mindenről beszélünk a
szórvány kapcsán, csak a nyelvhatárokról nem. Érthetetlenül.
Tudjuk, mert a pozitív példák között gyakran idézgetjük, hogy
Svájcban a rétoromán nyelvi közösség évszázadok óta tartani
képes magát, pedig lélekszáma alig haladja meg a félszázezer
főt. Egy ekkora közösség a romániai gyakorlatnak megfelelően
néhány évtized alatt nyelvet vált, maximum külön eredettudatát
őrzi meg. Kérdés: mi biztosítja a megmaradást Svájcban, mi az a
külön elem, ami megvédi a közösséget a környező németség
etnikai nyomásától? Mert nem a svájci etnikai tolerancia védi
meg őket – ha ott egyáltalán szokás erről regélni. A svájci
francia, ha Genfből Zürichbe költözik, akkor új lakóhelyén
gyermekét kötelező módon német iskolába íratja, annak
ellenére, hogy a városban van francia iskola. Csakhogy ez kizárólag
a külföldiek számára létezik. Zürich német kanton, s aki ide
telepszik, annak számolnia kell ezzel. Aki tehát a rétorománok
közé költözik, ebben a közösségben nyelvileg is alkalmazkodnia
kell, bármilyen kicsiny és jelentéktelen szám szerint a rétoromán
közösség. A nyelvhatárokat Svájcban törvényileg védik, nem az
úgynevezett tolerancia biztosítja az etnikai békét, hanem a
megfelelő törvények. Ezt tudomásul kell venni és ki kell
mondani. Ha nem tesszük, akkor továbbra is marad a morális
hozzáállás. Mindaddig, amíg el nem fogyunk. Végérvényesen.”
Nyilvánvaló,
hogy ebben az összefüggésben a fotótáborok társadalmi
figyelmének kiterjesztése a szórványra, közösségi élménnyé
transzponálása csak egy lehet a sok, hasonló irányba mutató
cselekvési lehetőségekből. A székelyföldi fotográfusok nem is
ámítják magukat azzal, hogy kiszállásaikkal, törődésükkel
megoldják a szórvány-kérdés gordiuszi csomóját. Azt az
univerzális, konstruktív elvet követik tetteikben, hogy ha az
ember valamit megtehet, azt ne halogassa megtenni és ne hárítsa
másra. Ez a mindenkori hajózás Szküllái és Kharübdiszei
közötti eligazodásának az egyetlen érvényes filozófiája.
Cseke
Gábor
Csíkszereda,
2013. március 31.
 |
| Ádám Gyula: Húsvéti kakasütés Oltszakadáton |
A
csapatokról
Mivel
elemzésünk csapatmunkában elindított, de egyéni alkotómunkán
nyugvó eseményekről tett említést, nem érdektelen megismerkedni
a fotótáborok csapataival, a résztvevő alkotókkal.
A
vízaknai táborozás (2007) résztvevői:
Ádám
Gyula (Csíkszereda), Balázs Ödön (Székelyudvarhely),
Bálint Zsigmond (Marosvásárhely), Czire Alpár
(Székelykeresztúr), Danis János (Gödöllő), Erdély
Bálint Előd (Székelyudvarhely), Labancz István
(Csíkszereda), Szabó Attila (Csíkszereda), Szentes Zágon
(Kolozsvár), Vitos Hajnal (Csíkszereda)
Tárlat:
Vízakna fényei - 2007: augusztus, Vízakna; november, Bukarest.
A
Nagyszeben és környéke táborozás (2011) résztvevői:
Ádám
Gyula, a tábor művészeti vezetője (Csíkszereda), Erdély
B. Előd (Székelyudvarhely), Magyari Hunor
(Székelyudvarhely), Szentes Zágon (Kolozsvár), Szőcs
Lehel (Csíkszereda), Urbán Ádám (Budapest), Veres
Nándor (Csíkszereda), Molnár Attila (Csíkszereda) és
Márton Ildikó (Csíkszereda).
Tárlat:
2011: Nagyszeben, Ars Hungarica fesztivál; 2012: Csíkszereda,
Megyeháza Galéria; Marosvásárhely, Bernády-ház; Medgyes,
Millennium-ház.
A
Medgyes és környéke táborozás (2013) meghívottjai:
Ádám
Gyula (Csíkszereda), Erdély B. Előd (Székelyudvarhely),
Kovács László Attila (Sepsiszentgyörgy), Szentes Zágon
(Kolozsvár), Szőcs Lehel (Csíkszereda), Urbán Ádám
(Budapest), Veres Nándor (Csíkszereda), Molnár
Attila (Csíkszereda), Márton Ildikó (Csíkszereda),
Arany Ferenc (Nagyszeben).
 |
| Ádám Gyula: Oltszakadáti pár hagyományos viseletben |
