Roskadó karosszék (10)

A francia impresszionisták közül mindig is Renoir volt a kedvencem. Úgy véltem: derűs, kedves, emberszerető. Ez volt, képei után, a benyomásom róla. Ez adta kezembe Jean Renoir. Apám, Renoir c. könyvét (Gondolat, Budapest, 1968) is. Érdeklődésemet még csak fokozta, hogy a neves filmrendező saját apjáról írt könyvet - egy nagy művész egy ugyancsak nagy művészről -, munkájával azonban nem csak az író szakmának, hanem az olvasónak is feladta a leckét.
Heteken át hevert a könyv a fotelben. De csak addig, ameddig belevágtam. Utána már nem hagyta magát letenni.
Kísértetiesen rendkívüli az a mód, ahogy apa és fia közel kerülnek egymáshoz. Az első világháborúnak kellett kitörnie ahhoz, hogy Jean megsebesüljön a harctéren és gyógyulni térjen haza, ahol viszont özvegyen maradt, már-már mozgásképtelen apjával egy helyiségbe zárva napokat, heteket, hónapokat töltenek egymás társaságában és kényszerűségből átbeszélik egész maradék életüket.
Jean Renoir erről így vallott:
"1915 áprilisában egy derék bajor lövész golyót küldött a lábam szárába. Hálával gondolok rá. Sebesülésemnek köszönhettem, hogy végül egy párizsi kórházban helyeztek el. Apám is Párizsba vitette magát, és így közelebb lehettünk egymáshoz. Anyám halála egészen összetörte, testi állapota rosszabb volt, mint valaha. Az utazás Nizzától Párizsig annyira kimerítette, hogy nem is merte megkockáztatni a kórházi látogatást. Nekem megengedték, hogy otthon lakjam, és csak kötözésre járjak be a kórházba. (...)
Apám a kerekes székében várt. Akkor már évek óta nem tudott járni. Nagyon összeesett, mióta én kimentem a frontra, de arckifejezése annál elevenebb volt. Hallotta mankóim kopogását a lépcsőn, és örömmel, de gonoszkodva villantotta rám a szemét, mintha azt mondaná: „Veled aztán alaposan elbántak!" Miközben palettáját könnyedén odanyújtotta a nagy Lujzának, figyelmeztetett: „Vigyázz, meg ne csússz! A házmesterné beviaszolta a padlót a tiszteletedre. Életveszélyes!" (...)
Megöleltem, és éreztem, hogy a szakálla nedves. Cigarettát kért. Adtam neki egyet, meg is gyújtottam. Beszélgetni nem tudtunk miről. Én anyám rózsaszínű kis bársony karosszékében ültem. (...)
Pár nap alatt kialakult az életünk rendje. Renoir festett, és én néztem. Ha abbahagyta a munkát, beszélgettünk, többnyire a háború ostobaságáról. Étkezések idején átgurítottuk az ebédlőbe. Étvágya nem volt, de tisztelte a szertartásokat. (...)
Mihelyt bealkonyodott, Renoir abbahagyta a festést, mert a villanyfényben nem bízott. Áttoltuk a lakásba, és ilyenkor, vacsora előtt és után, órákat töltöttünk kettesben. A háború nagyot változtatott a párizsiak szokásain. Vendéget ritkán láttunk. Először voltam úgy apámmal, hogy felnőttnek éreztem magam, nem gyereknek. Rossz lábam még fokozta az egyenrangúság érzését. Mankó nélkül én se tudtam elmozdulni a helyemről. Többé-kevésbé székünkhöz kötött nyomorékok voltunk mind a ketten."
A kényszerű helyzet közel hozta a két, erősen távolságtartó embert. Jean mindvégig csak így emlegeti apját: Renoir. Csöppet sem érzelgős típus. Úgy "rajzolja" meg nekünk a nagy festő alakját, mint egy semleges valaki, aki tiszteli a tehetséget, a munkát és a teljesítményt. Mint aki szigorú lencsén keresztül figyeli a tárgyát. Nincs oda az apjától, de művészi nagyságát természetes méreteiben felmutatja. Se hamis lelkesedés, se mesterkélt dehonesztálás nem kenyere.
A könyv csupa történet, emlék, vélemények felidézése. 
A festő Renoir szerencsére, furcsa ember. Van mit mesélni róla. Ezt a furcsaságot kell a szerzőnek elfogadtatnia a világgal. Ezt pedig úgy viszi véghez, hogy körüljárja a család életét, emlékeit, a baráti kört, a szakmai társaságot, amely Auguste Renoirt formálta és az impresszionizmus táborába vonzotta. Átéljük a szerzővel együtt a lakóitól elidegenedő, szeretett Párizs átalakulását polgári nagyvárossá, amelyben megnőnek a távolságok, kivesznek az egykori szokások, a természetes szépségek. Felidézi apja forradalmi emlékeit, a párizsi kommün furcsaságait, az impresszionisták élet-halál küzdelmét az elfogadtatásukért, meg nem értésük komikus fordulatait. Szívesen idézi az apa Renoir egy-egy jellemző mondását, véleményét az élet dolgairól. ismerteti parafadugó-elméletét, melynek értelmében az ember jobban teszi, ha dugóként sodródik az árral és ott próbál szerencsét, ahová a sors szeszélye vezérli. Ez a különcnek ható, gyávaságra emlékeztető felfogás mentette ki sok kritikus helyzetből. A francia-porosz háború idején behívták katonának, s a lovassághoz kérte magát, bár nem tudott lovagolni. Parancsnokának mindent bevallott, aki megszerette becsületességéért és rövid idő alatt nyeregbe segítette. Ritka jó lovász vált belőle, mert hagyta az állatokat a maguk mentére, azok meg ennek fejében teljesítették az akaratát. Ritka szerencsés természete miatt mindenki kedvelte, a nők odavoltak érte, szívesen ültek neki modellt. Nagyra becsülte a gyengébb nemet, féltette őket az egyenjogúságtól, amelynek következtében elveszíthetik páratlan jó tulajdonságaikat.
Végső soron a könyvben bemutatott Renoir is csak olyan, amilyennek a fia látja. Egy lenyomat. Jean Renoir szerint ugyanilyen szubjektív a történetírás is. Azt mutatja meg, amit az ember látni vél a múltban.
Nagyon szeretnék hasonló szemléletű könyvet írni, csak hát... ugye, a parafadugó...kit hová vet az élet... Jean Renoirnak szerencséje volt. Olyan alma volt, aki nem esett messze a fájától.

Roskadó karosszék (9)

Rudolf hercegről már sok mindent összeolvastam. Úgy tűnik, nem eleget. 
Ahogy gyűl bennem az ismeretanyag, úgy tűnnek mind kibogozhatatlanabbnak a kételyek és a hiányos információk. A nagy császár, Ferenc József és Sissi tragikus sorsú fia sok kérdőjelet hagyott maga után, annak ellenére, hogy látszatra a szokásoknak és az illemnek megfelelően, császári diszkrécióval temették el, halálának rejtélyes titkát hétpecséttel lezárva őrzik talán ma is a Vatikánban. Íróknak, történészeknek, életrajzkutatóknak, memoárszerzőknek népszerű tárgya életének tragédiája, s most olvasásra vár egy igen komoly pszichiátriai tanulmány is, dr. John T. Salvendy tollából, aki Budapesten született, Bécsben szerzett orvosi diplomát s Torontóban futott be szakmai karriert. A Közép-európai térség szakértőjének számít, nem csoda, hogy vette a fáradságot és megírta Rudolf – egy lázadó Habsburg lélektani tükörben című tudományos monográfiáját (1986). A műhöz gazdag korabeli sajtóanyag-gyűjtemény, jegyzetanyag és könyvészet társul, de ez nem válik az olvasmányosság kárára. A tartalmas, terjedelmes fejezetek több oldalról világítják meg a szépreményű, de belső konfliktusokkal, személyiségzavarokkal küzdő trónörököst, akit hagyománytisztelő, poroszos fegyelemmániás apja mindig is csökkent értékű anyámasszony katonájaként kezelt, a perifériára taszított, s helyette Ferdinánd nevű unokaöccsét részesítette előnyben, bízta meg országépítő feladatokkal; Rudolfnak a tessék-lássék, mellékes feladatok maradtak.

Magyaruk írt levél Jókainak

Többek között az, hogy Jókai Mór főszerkesztésével (akivel magyarul levelezett) összeállítsák azt a nagyszabású monografikus munkát, amit azóta se tudtak felülmúlni, s amely ma is alapvető forrásanyag a kutatóknak: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. E munkába mindent beleadott, mert azt remélte, hogy a munka összekovácsolja a birodalom népeit. A korszerű politizálás híve lett volna, ha hagyják. Így viszont alkohol- és morfiummámorba menekülve, szerelmi komplikációk közepette fejezte be életét Mayerlingben, szeretője karjai között. Az eset számos irodalmi mű és játékfilm tárgya lett, de ugyanannyi spekulációé is. Nemere István alapos tanulmányban foglalja össze a Rudolf halálával/eltűnésével kapcsolatos hiedelmeket. Egyesek szerint ugyanis a herceg nem halt meg, csak eltűnt a világ szeme elől, s álcázva élt tovább ismeretlen helyeken. Aki szereti a regényes szövevényeket, az nézzen utána, mi mindent írtak össze Mayerlinggel kapcsolatban és főhet a feje. 
Végtére is: tény, hogy eltűnt a színről egy tehetséges, nyílt eszű, a birodalom természetvédelmének elkötelezett, tudományos munkát végző amatőr természettudósa, reményteljes politikusa, az űrt az a Ferdinánd töltötte be, aki Rudolf törekvéseivel szembe menve konzerválni akarta a birodalmi állapotokat, törekvései pedig törvényszerűen vezettek a világháborús bonyodalmakig, majd a Monarchia bomlásáig. 
A neves pszichiáter, miután felállította történelembe ágyazott diagnózisát, a következő végkövetkeztetéssel zárja munkáját: „Rudolf szerencsétlensége az volt, hogy jobban tudott nézeteket elfogadni, mint embereket összehozni. Így hát, még a legoptimistább elgondolással sem lett volna megelőzhető a tragikus vég. Míg Rudolf lázadó trónörökösként elragadó volt, cászárként bizony jóval kevésbé tisztelték volna.”

Roskadó karosszék (8)

Alon Schmuckler ismeretlen szerzőként hangzott a fülemnek, de nem tudtam megállni, hogy kézbe ne vegyem, méghozzá soron kívül Rekviem ​Theophilért avagy Wolfgang Amadeus Mozart második élete című könyvét, amelyet 1991-ben, egy évvel az eredeti megjelenése után adott ki az Európa Könyvkiadó. 
Az alkalom a lehető legbanálisabb: 1991-ben emlékezett meg a világ Mozart kétszáz esztendeje bekövetkezett haláláról. Ez a halál pedig, ahogy a könyv beállítja, csöppet sem volt egyértelmű, hiszen a sírját a mai napig nem ismerik, halotti maszk sem készült róla, temetéséről nem maradtak kortárs feljegyzések.

Titokzatosság, rejtélyesség ez - a köbön.

Hát még, amikor megismerjük az 1918-ban Németországban született, 1933-ban Palesztinába emigrált, konzervatóriumi tanulmányokat végzett, televízióssá lett, majd 1966-ban repatriált szerző minden képzeletet felülmúló elméletét – miszerint Mozart igazából nem is halt meg 1791-ben, csupán csak felesége tudtával és sógornője hathatós segítségével – akibe a zeneszerző igazából szerelmes volt – a legapróbb részletekig megrendezték a halálát, felravatalozását, majd a „halottat” elrabolták, aki hamarosan új életre kelt, méghozzá eredeti nevének anagrammáját használva (Teophil Zamrot néven – ebből a Teophil az Amadeus név görög megfelelője, a Zamrot pedig a Mozart betűiből összeálló anagramma-kombináció).

Miként a könyvből kiderül, Mozart és szerelme melléfogtak, eredetileg csupán ketten tudtak a turpisságról, de mert közben a feleség is megneszelte a tervet, csak azzal a feltétellel egyezett bele az őrült kalandba, ha özvegyként ő örökli meg a teljes Mozart hagyatékot,s a zseniális zeneszerző ünnepelt özvegyeként, a zeneművekből befolyt jövedelemből vígan élheti világát.

A ravaszul „feltámadt” Mozartnak így valós élete végéig rejtőzve kell élnie, eredeti lakóhelyétől távol, szerelmével csak ritkán és titokban találkozhat, zenei egzisztenciáját távoli királyi-fejedelmi udvarokban kénytelen megteremteni. Szó se róla, mindenütt sikere van, de Mozart hírneve olyan magasságokban szárnyal, amelyeket még maga a hús-vér Mozart sem képes utolérni. 

„Zamrot tehetséges muzsikus – áll a könyv fülszövegében - ; jeles tagja lesz Mozart »hivatalos« halálát követő fél évszázad zeneéletének, Budától Itálián, Konstantinápolyon át Szentpétervárig, sőt az Újvilágban is; érdekes zenebarátságokba keveredik – Rossinival, Schuberttel például –, szerelemre gyullad több hölgy, köztük a híres szoprán énekesnő, Maria Malibran iránt; csak egyvalami nem sikerül neki: sehogy sem tudja felülmúlni saját magát, az időközben zenetörténeti szentté kanonizált Mozartot – és ebbe a tudatba végül belebolondul.” 

Valódi, immár öregkori halála utáni eltussolt temetésén hozzátartozók és barátok nem vehettek részt, a sírt nem volt szabad megjelölni. A legendának tovább kellett élnie...

A merész elmélet kitűnő alkalom a szerzőnek, hogy olvasmányos, izgalmas műben népszerűsítse a nagyszabású mozarti életmű fontosságát, s arra is jó, hogy fölkeltse az érdeklődést a jeles zeneköltő iránt. Akár igaz, akár csak regényes kitaláció az egész, annak tökéletesen megfelel, hogy olvasmányként fogadjuk be a könyvet s elgondolkozzunk a tanulságos paradoxonon, ami egy nem minennapi művészi sorsból következik,s amit ekként lehertne a leghétköznapibb formában megfogalmazni: „senki se lépheti át a saját árnyékát.”

A könyvet elolvasva valósággal óhajtaná az ember, hogy Schmuckler tollából olvashasson még valamit. Sajnálattal kell konstatálnia, hogy a Mozart-mű (eredeti címe: Requiem Für Theophil: Das Zweite Leben Des Wolfgang Amadeus Mozart, 1990) bestseller lett ugyan, de nincsen párja a szerző irodalmi életművében.

Sebaj, maradt még elég olvasni való a roskadó karosszékben!

Roskadó karosszék (7)

Szálasiék a népbíróság előtt (MTI)

Karsai Elek és László  1988-ban megjelent munkájától (A Szálasi per. Reform) ténylegesen nyöghet az ódon karosszék. Lemértem: több mint egy kiló. Kötése jó kemény, a könyv nem hull lapjaira akkor sem, ha kicsúszik a kezemből és a parketten landol (mondjuk, éppen belealszom). De ez a veszély már nem áll fenn, mert végre, sikerült végigböngésznem, ami ha kényelmesebb is, mint megszerkeszteni egy ilyen kaliberű kéziratot, nem tartozik a mindennapi teljesítmények közé.
Ami a könyvet illeti, ezt már régen ki kellett volna adni. Hogy minél hamarabb és minél többen elolvashassák. Apa és fia így is sziszifuszi munkát végeztek, aminek a végkimenetelét Karsai Elek már nem érhette meg - helyette fia, László végezte el az utolsó simításokat s egyengette a téma útját a további feldolgozások végett. A könyv rendezési elveiről ezt írja Karsai László:

"A kötet koncepcióját Karsai Elek dolgozta ki, a kézirat első félezer oldalát ő rendezte sajtó alá. Kórházi halálos ágyán 1986 májusáig, amíg ereje engedte, ennek javításán dolgozott. Jegyzeteit, vázlatát felhasználva könyvét én fejeztem be...
Felhasználtuk az 1946-ban megjelent, ma már antikváriumokban is szinte lehetetlen ritkaságnak számító A Szálasi per c. könyvet (Szerk. Ábrahám F. és Krussinszky E. Bp. 1946.) is, elsősorban azokban az esetekben, ahol nem az eredeti tárgyalási jegyzőkönyvet idéztük, hanem tömörítettünk, összefoglaltunk egyes részeket."

A per teljes anyaga tehát csak a forrásokban létezik: iszonyú mennyiségű szöveg. És valószínű, könnyen eltévedhetnénk benne, értő "idegenvezető" híján. Karsai László viszont becsülettel megfelelt az atyai bizalomnak, aki rátestálta a befejezést: publikálta Szálasi teljes naplóját, illetve 2016-ban közzétette Szálasi Ferenc politikai életrajza c. munkáját, amelyek elhelyezik e szélsőséges politikust a magyar politikai palettán.

Voltak, akik Karsaiékat a nyilasok rehabilitációjával vádolták, amiért nem az indulatok, hanem a tények ösvényét követték a dokumentumok feltárásával. Karsai László erről így vallott a 168 órának (egyáltalán nem mentegetőzve, nem mosakodva): 

"Azt a mítoszt szerettem volna eloszlatni, ami Szálasival kapcsolatban ’45–46-ban keletkezett, és ma is él. Az ő rendszere volt-e a legpusztítóbb a 20. századi magyar rezsimek között, vagy másé? 
...Negyvenöt-negyvenhatban még éles volt a verseny Horthy és Szálasi között a legnépszerűtlenebb magyar politikus címéért. A nyolcvanas évek végén, mikor a pártállami cenzúra elhalt, rengeteg hordalék a felszínre került. Előjött először is az, amit vulgárisan „zsidózásnak” nevezünk, és elkezdődött a Horthy-rezsim kezdetben óvatos, majd egyre gyorsuló rehabilitálása...
Azzal is próbálkoznak, hogy a holokausztot kizárólag a németek és a nyilasok nyakába varrják.
...A Terror Háza Múzeum 2002 februárja óta próbálja belénk sulykolni, hogy a dolgok menete szerint 1944. március 19-ig Magyarországon nem történt semmi rendkívüli. Ami korábban történt, elfogadható volt. De március 19-én megjelentek a németek, és váratlanul minden tönkrement. Pár hónappal később pedig a nyilasok gyilkolni kezdték a zsidókat. Amit el
akarunk felejteni, az nem kevesebb, mint hogy jóval ’44 márciusa előtt kezdődik Magyarországon a zsidóság jogfosztása. Ami március 19. után történik, az már az emberek totális kirablása. Május és augusztus között zajlik a Horthy által kinevezett Sztójay-kormány szervezésében 437 ezer ember
deportálása..." (168 óra / 2016. november 29.)

És így tovább... Aki figyelmesen olvassa a könyvet, az gyakorlatilag maga is tanúja egy már jó ideje lezajlott, lezárt pernek, amelyről lehet ugyan véleményt formálni, de megmásítani a történteket nem lehetséges. A kínosan lassan és körülményesen előre haladó kihallgatások, a kezdettől körvonalazódó végítélet inkább a zűrzavart és a köd sűrűbbé válását segítik elő, mint a tisztán látást. Lépten-nyomon tapasztalni, mennyire felháborítja, indulatossá teszi a bírákat a vádlottak - egyénileg, emberileg érthető - védekezése, tagadása, helyenként nyomon követhetetlen hazudozása. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a vétkeseket immár nem lehet tetten érni, a történelmi étkeket folyamatban és bűnszövetkezetben, szolidárisan követték el. Az aktákból kiderül, hogy a per nem a háborúba sodort magyarság iránti felelősséget kutatja, csupán a Szálasi csapatot kívánja lebuktatni mindenáron, próbál fogást találni képviselőin.
A per eseményeinek Szálasi általi megítélését a bőven idézett Szálasi-napló teszi teljessé (sokszor naponta fűz megjegyzést, kommentárt a tárgyaláson történtekről, fogságuk mindennapjairól), amely mintegy ellensúlyként hat a tárgyalás levezetőinek indulatos, kioktató hanghordozásával szemben. A mai olvasóban kései reminiszcenciák, párhuzamok ébrednek: az 1989 végi Ceausescu-házaspár kivégzése előtti kihallgatás tónusai, fordulatai köszönnek vissza - a nyeregben ülő győztes viselkedik így a legyőzöttel, mintegy legitimálva győzelmét - ami teljességgel fölösleges cselekedet, mert a győzőnek minden körülmények között igaza van...

Roskadó karosszék (6)

Azt hiszem, az elmúlt hetek valamelyikén megsértettem "lelki öcsémet", recsenyédi Cseke Pétert, akivel különben már régóta és folyamatosan talál a szó, mert mind a ketten a sajtó "valóságából" s nagyjából ugyanabban az idősávban nőttünk ki.
Az történt, hogy megjelent legújabb könyve, A teljesség sóvárgása (micsoda jó cím, verseskötethez is kiválóan illene!). Irodalomtörténeti tanulmányok 1981-2016 (megj. 2019), amely bevallottan szellemi folytatása a Borongós ég alatt c. sajtótörténeti tanulmányoknak 1980-2014; mindkettő a Nap Kiadó emblémáját viseli, mindkettő poétikus hevületű, s a nagyközönség előtt addig ismeretlen eseményekkel, irodalomtörténeti mozzanatokkal terhes - a közelmúltból.
Miben állt a sértés?
Egyszer azt találtam volt mondani, hogy nem tartok igényt dedikált szerzői példányokra, egyáltalán új könyvekre, mert könyvtáramban helykrízis mutatkozik, így is csak gyűl az olvasni és az elhelyezni való, s már nincs hová... Annyira mellre szívta, hogy magára vette s új könyvéről már csak beszélni mert, engem viszont - érthetően - égetően érdekelt mind a téma, mind a Péter által felfejtett eseményháló.
(Az az igazság, hogy CSP szinte valamennyi könyve meglepetés és sajátos megközelítése az irodalom történetének: témáit vizsgálva nem hagyja a küszöbön riporteri kíváncsiságát, az végig kitart mellette, ezért tud mindig az események mögé (alá,főlé) nézni.
Mikor ezt megjegyeztem előtte, nevetve dobta vissza a labdát: de hiszen Beke György, az egykori riportertárs is ezt mondta róla! Riporter az irodalomtörténet írásban...
Örvendek azért, hogy CsP túltette magát a nyilvánvaló sértésen, s elküldte számomra A teljesség sóvárgása elektronikus korrektúra-dokumentumát, ami ügyesen meghúzza magát a számítókép egy kis rekeszében, fizikailag nem növeli a karosszéken halmozódó könyvek oszlopait, de épp úgy elolvasásra vár, akár a többi. 
Nem fogom ideírni a tartalomjegyzéket, azt viszont muszáj megemlíteni, hogy a kötet nagy fejezetei (Jancsó Béla holdudvarában, A teljesség sóvárgása) jelzik a szerzői figyelem megoszlását a két világháború közti irodalmi események és a második világháború utáni erdélyi irodalmi fejlemények között.
Különösen tanulságos számomra a második csokor, amely a hiszékeny, még alig kinyílt kamasz szemeim előtt zajló politikai-irodalmi játszmákról fejti le a sztaniolt, amit - most látszik - jócskán megrepesztett az idő, de még mindig meg tudott téveszteni embereket - olvasókat és ítészeket egyaránt -, rámutatva arra, mennyire hamisak voltak egykori irodalmi vitáink és értékítéleteink, mennyi szánalmas szubjektivizmus szorult nagy formátumú tehetségekbe, amiktől képtelenek voltak megszabadulni, s végül a vesztüket okozták. A rendszerváltásig tartó kemény irodalomirányításról, illetve egy többszörösen sorsdöntő 1957-es irodalmi vitáról szóló "felfejtés" nem csak hivatkozási alap, hanem olvasmány is annak, aki némileg otthonos az irodalom világában.

Roskadó karosszék (5)

Dőreség azt remélnem, hogy az eddigiekkel valamit is változott a helyzet roskadó karosszékemben. Tudom, mert látom: éppen csak megbontottam a tekintélyes halmot és adósságaimra tereltem a saját figyelmemet. Ebből, sajnos, nem olvasás lett, inkább amolyan önsajnálkozás, miszerint oly rövid az élet...
Ami igaz is, épp ezért jobb, ha folytatom a blogbeli "vezeklést".
Szerencsésen a végére értem ugyanis Vaszilij Grosszman: Panta rhei (Európa, 2011) című esszéregényének, amit jó pár éve szándékoztam elolvasni, de mert sikeresen hivatkoztam rá egy olvasónaplómban (Hatvan év után is nyitott kérdés: A Gazda halott!?), elodáztam a mélyebb ismerkedést.
A szovjet-orosz (zsidó) Grosszman az elsők között próbált meg szembenézni a Sztálin nevével fémjelzett diktatúra törvénytelenségeivel és tragikus dimenzióival. A második világháború valósága az, amely önvizsgálatra készteti, elindítja benne az őszinteség utáni vágyat: "Élményei ráébresztik arra, hogy a szovjet hadsereg sziszifuszi hősiességét az ország vezetői többször is gyáván elárulták, az orosz nép valódi háborús veszteségeit nem is annyira az ellenség, mint inkább egy eszelős diktatúra és terror okozta. Az igaz ügyért című regénye még csak szordínós szintézise e meggyőződésnek, de máris ferde szemmel nézik az irodalmi ítészek és a közélet hangadói, eközben viszont ő már dolgozik két, később maradandónak ítélt, de csak a kelet-európai rendszerváltásokkal egyidőben napvilágot látó munkáján: a Pantha Rhei című esszén és az Élet és sors című nagyregényen, amelyben lemészárolt zsidó édesanyjának kívánt emléket állítani, mintegy vezeklésképpen; a befutott író ugyanis megmenthette volna édesanyját, amennyiben Bergyicsevbe, a keleti jiddis fővárosnak nevezett helységbe idejében vonatjegyet küld és elmenekíti onnan, de ezt annak idején elmulasztotta. Nagyregénye és az esszé is érthetően fennakadtak a szovjet ideológia szűrőjén és kalandos úton jutottak el külföldre, ott is jelentek meg elsőként. Oroszul majd csak 1988-tól kezdve láthattak napvilágot. Nem egy kritikus a regényt a huszadik századi Háború és béké-nek tartja. Amíg ez a kérdés így vagy úgy eldől, annyi máris bizonyos: az 1964-ben elhunyt Grosszmann merész és ugyanakkor naiv előfutára volt mindannak, amit aztán Borisz Paszternák és Alekszandr Szolzsenyicin képviseltek és véghezvittek az egyetemes orosz irodalom rehabilitációjáért."
Az olvasónaplómból vett idézet is árulkodik arról, hogy foglalkoztatott ugyan a könyv sorsa, de megelégedtem azzal, hogy rögzítsem és tovább adjam a róla szóló információkat. Most viszont magam is ellenőrizhettem, saját élményként raktározhattam el Grosszman merész úttörését. Egyúttal azon is elgondolkozhattam, hogy mi történt volna, ha könyve már megírásának idején hatni kezdett volna az oroszországi közvéleményre - vajon elhiszik az esszé igazságát? Érdekes, ez a kérdés az írót magát is foglalkoztatja, mert érzi, hogy szentségtörő szemszögből világítja át a dicső szovjet történelmet.
Kitalált(?) főhőse, Iván, éppen a gulágról tér vissza a mindennapi életbe. Napokon át utazik, néz, emlékezik, rokonokkal, ismerősökkel találkozik, életét leltározza, a múltat s az általa elkövetett s a vele szemben felhalmozott vétkeket értelmezi. Kóstolónak egy oldal a könyvből, amin el lehet gondolkodni és ami talán másokat is tovább olvasásra ösztönözhet:

"Itt van Iván! Három évtizedig vándorolt börtönről börtönre, lágerről lágerre, Nyikolaj Andrejevics pedig, aki mindig azzal dicsekedett, hogy nem tagadta meg Ivánt, e három évtized során egyszer sem írt neki levelet. Amikor Iván levelet írt Nyikolaj Andrejevicsnek, ő idős nagynénjét kérte meg, hogy válaszoljon neki.
Eddig természetesnek tűnt mindez, most viszont váratlanul idegesíteni, nyugtalanítani kezdte.
Eszébe jutott, hogy azon a gyűlésen, amelyet az 1937-es perekkel kapcsolatban hívtak össze, Rikov és Buharin halálos ítéletére szavazott.
Tizenhét évig nem gondolt ezekre a gyűlésekre, de most hirtelen eszébe jutottak.
Akkoriban furcsa, esztelen dolognak tűnt, hogy a bányászati főiskola igazgatója, akinek a nevét elfelejtette, és Paszternak, a költő megtagadta, hogy Buharin halálos ítéletére szavazzon. Hisz a per során a gonosztevők beismerték bűnösségüket. Hisz nyilvánosan hallgatta ki őket a művelt, egyetemet végzett Andrej Januarjevics Visinszkij. Hisz nem férhetett kétség a bűnükhöz, semmi kétség sem férhetett hozzá!
Most viszont Nyikolaj Andrejevicsnek eszébe jutott, hogy kételkedett. Csak színlelte, hogy nem kételkedik. Hisz ha lelke mélyén hitt volna is Buharin ártatlanságában, akkor is a halálos ítéletre szavaz. Könnyebb volt nem kételkednie és szavaznia, ezért színlelte saját maga előtt is, hogy nem kételkedik. Nem tudott nem szavazni, hiszen hitt Lenin és Sztálin pártjának nagy céljaiban.
Hiszen hitt abban, hogy a történelem során első ízben épült fel magántulajdon nélküli szocialista társadalom, hogy a szocializmusban szükségszerű az állam diktatúrája. Kételkedni Buharin bűnösségében, megtagadni a szavazást, ez annyit jelentett volna, mint kételkedni az erős államban, az állam nagy céljaiban.
A lelke mélyén azonban valahol kétséget táplált eszent hittel szemben.
Vajon szocializmus-e ez - Kolimával, a kollektivizálás idején lábra kapó kannibalizmussal, az embermilliók pusztulásával? Hisz előfordult, hogy a tudat titkos melyén már egészen más gondolatok éledeztek - már túlságosan embertelen volt a terror, már túlságosan nagy a munkások és parasztok szenvedése.
Igen, igen, meghunyászkodásban, nagy-nagy engedelmességben telt az élete, az éhségtől, a kínzástól, a szibériai kényszermunkától való félelemben. De munkált benne valami különösen aljas félelem is: hogy elveszíti jogát a kaviárra, és ezt a kaviáros, aljas félelmet a hadikommunizmus éveinek ifjúkori álmai is táplálták: csak nem kételkedni, csak körültekintően szavazni, aláírni. Igen, igen, a saját bőrének féltése táplálta eszmei erejét: csak nehogy elevenen lenyúzzák róla, csak nehogy elveszítse a kaviárocskáját.
És az állam egyszerre csak megrendült, és dadogva bevallotta, hogy az orvosokat kínvallatásnak vetették alá. Holnap meg az állam beismeri, hogy Buharint, Zinovjevet, Kamenyevet, Rikovot, Pjatakovot is kínvallatásnak vetették alá, hogy Makszim Gorkijt nem a nép ellenségei gyilkolták meg. Holnapután pedig az állam bevallja, hogy a parasztok milliói feleslegesen pusztultak el.
És kiderül, hogy a mindenható, tévedhetetlen állam vállalja mindazt, amit elkövetett, felelnie viszont Nyikolaj Andrejevicsnek kell, hisz nem kételkedett, mindent megszavazott, mindent aláírt. Olyan jól, olyan ügyesen megtanult alakoskodni saját maga előtt is, hogy senki, senki, saját maga sem vette észre ezt az alakoskodást, őszintén kérkedett a hitével és a tisztaságával.
Olyan erős volt ez a kínos érzés, az önmaga iránti megvetés, hogy időnként keserű szemrehányásokkal illette az államot: miért ismerte be a bűnét?! Hallgatott volna inkább! Nem volt joga, hogy beismerje, inkább maradt volna minden a régiben.
Vajon hogy érezhette magát Margolin professzor, aki kijelentette, hogy nemcsak a gyilkos orvosokat, hanem saját zsidó gyerekeit is kész megölni az internacionalizmus nagy ügye érdekében.
Elviselhetetlen a lelkünkre venni a többéves, engedelmes aljasságot.
Ám a nyomasztó érzés lassanként enyhült. Úgy látszott, hogy minden megváltozott, ugyanakkor viszont kiderült, hogy semmi sem változott meg.
Az intézeti munka összehasonlíthatatlanul könnyebb és nyugodtabb lett. Ez különösen azután vált érzékelhetővé, amikor Riszkov a felsőbb instanciák elégedetlenségét is kiváltotta gorombaságával, és elmozdították igazgatói állásából.
A siker, amelyről Nyikolaj Andrejevics álmodozott, végre beköszöntött: és ez nem hivatali, minisztériumi, hanem igazi, nagy siker volt. Mindenben érezhetővé vált: a folyóiratcikkekben, a tudományos konferenciák résztvevőinek megnyilatkozásaiban, a tudományos munkatársak és a laboránsok elragadtatott pillantásaiban, valamint a levelekben, amelyeket kapott.

Nyikolaj Andrejevicset jelölték a Legfelsőbb Tudományos Tanácsba, az Akadémia elnöksége pedig hamarosan kinevezte az intézet tudományos vezetőjévé..."

Persze, a Panta Rhei-t előbb kell elolvasni, mint az utána készült nagyregényt, az Élet és sors-ot. Olyan, mintha az előszobából belépnénk a várvavárt Nagy Terembe... Nem csoda, hogy egyes keleti (pl. magyar) kritikusai megkésettnek tartják az 1955-63 közt keletkezett esszéregényt - kései megjelenésekor nem is zavart már sok vizet.

Roskadó karosszék (4)

Pár hónappal ezelőtt még "időszerű" volt megidézni Ginsberg szellemét, hiszen az 1968-as világfordulatban az ő Üvöltés-e is jócskán hallatszott, s hallatszik azóta is - jól-rosszul, mikor hogy.
Hát akkor lássuk a medvét!
Markó Béla 2018-ban megjelent új verseskönyvét (Bocsáss meg, Ginsberg) a tabukat döntögető, szókimondó, "Május Királyának" nevezett Allen Ginsberg szellemisége lengi be. Persze, a Markó-féle költészetnek, a szókimondás dacára, lírai tartása van (ahogy az elő van írva - cum scrie la carte), viszont olyan dolgokat kotor fel tudatának, eszmélésének múltjából, amiket mostanig nem igen volt erdélyi költőnek késztetése kimondani.
Sokáig lehet vitatkozni arról, hogy a valódi költészet szentté avathat-e bármilyen fogalmat, gondolatot, bármilyen tárgyat, de Ginsberg legmélyebb meggyőződése szerint kivétel nélkül minden szent, még a test legordinárébb részei is... (Lábjegyzet az Üvöltéshez)
Eörsi István, aki 1984-ben A leples bitang címmel Ginsberg-kötetet állított össze s fordított az Európának, 1990-ben Cserépfalvinál adja ki a kötetből kitanácsolt tabudöngető darabokat, köztük az Üvöltés magyarítását is. (Allen Ginsberg: Május Királya). A könyv végén Utószó helyett: Ginsbergékkel, Debrecenben - a fordító már a rendszerváltás utáni felolvasókörútjukról, irodalmi találkozóikról ír, s megemlíti: "Induláskor Ginsberg meg is kérdezte, hogy milyen jellegű és méretű botrányt tartok hatósági szempontból még elviselhetőnek. Azt feleltem neki, hogy ezt az ő döntésükre bízom, ők is tudják, hogy milyen politikai és szexuális taburendszer alakult ki a világnak ezen a részén, rám mindenesetre nem kell tekintettel lenniük. Válaszom őszinte volt, de azért nem bánnám, ha ép bőrrel megúsznánk ezt a debreceni kiruccanást. A „tabu" szóra Ginsberg rögvest megkérdezte, hogy a „fuck" és „cock" szó magyar megfelelője miért hiányzik többnyire verseinek magyar fordításából - ő ugyanis már az első napon megtudakolta e szavak magyar jelentését, és megállapította, hogy más szavak - mint hallja, képes kifejezések - szerepelnek a szóban forgó helyeken. Én az ország feudalizmusban gyökeredző katolikus hagyományaira hivatkoztam, amelyeken, átütő polgári forradalmak híján, még a polgári radikalizmus sem tudott rést ütni, és amelyekhez minden kormányzat, még ha forradalmi ideológiát vall is magáénak - a békesség kedvéért és talán belső hajlamból is, alkalmazkodik."
Az Eörsi könyvet nem lehet egy-két óra alatt átböngészni, tanulságait leszűrni. Tény, hogy a fergeteges Ginsberg-versek mellett találtam szelíden fanyar verset is, ami közelebb áll lírai ízlésemhez, ezért ezt idézem:

Allen Ginsberg: AZOK KETTEN
ThoseTwo

Így szólt a fa
Nem szeretem azt a fehér kocsit alattam,
benzintől bűzlik
Mellette egy másik fa így szólt
Mindig nyavalyogsz
idegbeteg vagy
abból is látszik, ahogy gömyedezel.


1981. július 6. 20 óra

Érzem ugyanakkor, hogy ilyen szempontból Markó se sokkal különbözik tőlem, s bár Ginsberget idézi, nem szalad el vele a ló: múltunk ótvarras, gennyes, véres, elszutykosodott vétkeit és pillanatait úgy idézi föl egy-egy döbbenetes versében, hogy abból mégis csak összehangzik egyfajta "üvöltés" - de már idézhető, szavalható, mondható. És XXI. századi.

Markó Béla:
TÉLVÉGI ZSOLTÁR

Izzadságtól szaglik
s guberál az Isten,
ha már nem segít más,
hogy magán segítsen,

kenyérmaradékot,
félig ivott kólát,
formátlan tartalmat
s tartalmatlan formát,

mocskos a szakálla,
fekete a körme,
a kóbor ebek is
meghőkölnek tőle,

áporodott szilvát,
meglöttyedt barackot,
gyűjti piszkos zsákban
a pillepalackot,

turkál a világban,
mint koszos kukában,
evés előtt tesz-vesz 
az evés utánban,

mindent újragondol, 
mindent újratermel, 
abból él, amitől 
meghalna az ember,

éjszaka kilopja 
dögkútból a dögöt, 
mert ami romlandó, 
csak az lehet örök,

csak abból teremthet 
új kutyát vagy macskát, 
a fű közé tücsköt 
s a tóba halacskát,

nyálban, gennyben, húgyban,
kotor a szemétben, 
patkány tükröződik 
véreres szemében.

Guberáló Isten 
odafent a mennyben, 
hányszor használtad már 
minden egyes sejtem?

Hányszor rejtettél már 
szakadt tarisznyádba,
 hányszor hajítottál 
vissza a világba?


Hányszor volt tél eddig? 
S tavasz is már hányszor? 
Ismét nő a kertem 
saját anyagából.

(Markó Béla. Bocsáss meg, Ginsberg. Versek. Kalligram, Budapest, 2018)