Klasszikusok évszaka

Dan Culcer barátom ma meglepett egy levéllel: Teodor Borz vásárhelyi költő halálhírét tudatta, s személyes blogja (Biblioteca lui Dan Culcer) bejegyzéseként a Kölcsönsorok 2-ben lefordított Borz verseket mellékelte.
A hír megdöbbentett, bár nemzedékem egyénenkénti távozása nem kellene hogy meglepjen. Borzot mindig is szerettem - mindenek előtt költészetét, hiszen az életben sose találkoztunk. De hát fontos-e ez? Verseink valahol összeértek, érzéseinkkel, gondolatainkkal együtt. És ez a lényeg.
A levél vétele után nagyon gyorsan megszületett a T. Borz emlékének szentelt vers, amit elküldtem Dannak - ő pedig továbbította a gyászoló barátoknak, majd megpróbálja lefordítani. A vers rólunk szól - sokunkról. Íme:

Klasszikusok évszaka

                          T. Borz emlékére

ez a tél a klasszikusoknak kedvez
őket rendezi sorba, ahogy illik
mint szemle előtt a katonákat
gondos őrmesterek

ma minden fekete-fehér
amerre nézek
ágak, tetők, madarak és kihunyó fények
utcák lehulló jégcsapok
didergő folyópart

klasszikus lelkek
klasszikus tréningruhákban
mosolyba csomagolva
feltúrt sebekkel szíveinkben

egymásnak uszított átvert 
gyermekei a múlt századnak
hazugság népe
ihletett szajhák
túszul ejtett remények házalói
majd házőrzői 
kisírt szemű komondorok

mennyi tehetség ész és érzelem
vész oda velünk

de legalább titokzatosabb lesz
a tél is és klasszikusabb a huszadik század


Csíkszereda, 2020. január 14.

Roskadó karosszék (8)

Alon Schmuckler ismeretlen szerzőként hangzott a fülemnek, de nem tudtam megállni, hogy kézbe ne vegyem, méghozzá soron kívül Rekviem ​Theophilért avagy Wolfgang Amadeus Mozart második élete című könyvét, amelyet 1991-ben, egy évvel az eredeti megjelenése után adott ki az Európa Könyvkiadó. 
Az alkalom a lehető legbanálisabb: 1991-ben emlékezett meg a világ Mozart kétszáz esztendeje bekövetkezett haláláról. Ez a halál pedig, ahogy a könyv beállítja, csöppet sem volt egyértelmű, hiszen a sírját a mai napig nem ismerik, halotti maszk sem készült róla, temetéséről nem maradtak kortárs feljegyzések.

Titokzatosság, rejtélyesség ez - a köbön.

Hát még, amikor megismerjük az 1918-ban Németországban született, 1933-ban Palesztinába emigrált, konzervatóriumi tanulmányokat végzett, televízióssá lett, majd 1966-ban repatriált szerző minden képzeletet felülmúló elméletét – miszerint Mozart igazából nem is halt meg 1791-ben, csupán csak felesége tudtával és sógornője hathatós segítségével – akibe a zeneszerző igazából szerelmes volt – a legapróbb részletekig megrendezték a halálát, felravatalozását, majd a „halottat” elrabolták, aki hamarosan új életre kelt, méghozzá eredeti nevének anagrammáját használva (Teophil Zamrot néven – ebből a Teophil az Amadeus név görög megfelelője, a Zamrot pedig a Mozart betűiből összeálló anagramma-kombináció).

Miként a könyvből kiderül, Mozart és szerelme melléfogtak, eredetileg csupán ketten tudtak a turpisságról, de mert közben a feleség is megneszelte a tervet, csak azzal a feltétellel egyezett bele az őrült kalandba, ha özvegyként ő örökli meg a teljes Mozart hagyatékot,s a zseniális zeneszerző ünnepelt özvegyeként, a zeneművekből befolyt jövedelemből vígan élheti világát.

A ravaszul „feltámadt” Mozartnak így valós élete végéig rejtőzve kell élnie, eredeti lakóhelyétől távol, szerelmével csak ritkán és titokban találkozhat, zenei egzisztenciáját távoli királyi-fejedelmi udvarokban kénytelen megteremteni. Szó se róla, mindenütt sikere van, de Mozart hírneve olyan magasságokban szárnyal, amelyeket még maga a hús-vér Mozart sem képes utolérni. 

„Zamrot tehetséges muzsikus – áll a könyv fülszövegében - ; jeles tagja lesz Mozart »hivatalos« halálát követő fél évszázad zeneéletének, Budától Itálián, Konstantinápolyon át Szentpétervárig, sőt az Újvilágban is; érdekes zenebarátságokba keveredik – Rossinival, Schuberttel például –, szerelemre gyullad több hölgy, köztük a híres szoprán énekesnő, Maria Malibran iránt; csak egyvalami nem sikerül neki: sehogy sem tudja felülmúlni saját magát, az időközben zenetörténeti szentté kanonizált Mozartot – és ebbe a tudatba végül belebolondul.” 

Valódi, immár öregkori halála utáni eltussolt temetésén hozzátartozók és barátok nem vehettek részt, a sírt nem volt szabad megjelölni. A legendának tovább kellett élnie...

A merész elmélet kitűnő alkalom a szerzőnek, hogy olvasmányos, izgalmas műben népszerűsítse a nagyszabású mozarti életmű fontosságát, s arra is jó, hogy fölkeltse az érdeklődést a jeles zeneköltő iránt. Akár igaz, akár csak regényes kitaláció az egész, annak tökéletesen megfelel, hogy olvasmányként fogadjuk be a könyvet s elgondolkozzunk a tanulságos paradoxonon, ami egy nem minennapi művészi sorsból következik,s amit ekként lehertne a leghétköznapibb formában megfogalmazni: „senki se lépheti át a saját árnyékát.”

A könyvet elolvasva valósággal óhajtaná az ember, hogy Schmuckler tollából olvashasson még valamit. Sajnálattal kell konstatálnia, hogy a Mozart-mű (eredeti címe: Requiem Für Theophil: Das Zweite Leben Des Wolfgang Amadeus Mozart, 1990) bestseller lett ugyan, de nincsen párja a szerző irodalmi életművében.

Sebaj, maradt még elég olvasni való a roskadó karosszékben!

Vasárnapi promenád (2)

Haza vagy halál!

Mottó: Ha valakinek szakálla van, 
akkor az Fidel Castro… Vagy titkosügynök.

A nemrég elhunyt Fidel Castrot december 4-én temetik majd el, és akkor óhatatlanul megtörténik az a történelmi találkozó Fidel és harcostársa, Che Guevara között, amelyre ez utóbbi boliviai kivégzése miatt már nem kerülhetett sor.
Nem tudni, a túlvilág mely szintjein találkoznak majd, de sejteni, hogy mindkettőjüket nagyjából ugyanabban az örök motelben szállásolják el, függetlenül attól, mit ir a bejárat felett: Menny vagy Pokol.
II. János Pál pápa valamikor úgy sejtette, hogy Che az „Isten trónjánál kapott helyet, az Úr joga ítélkezni érdemeiről. Meg vagyok győződve arról, hogy a szegényeket akarta szolgálni.”
Hát ezt most akár Fidel Castro is elmondhatja magáról (mint annyian mások).
Che fél évszázada veterán bérlőnek számít: régi motoros ő odafent, most épp egy böhöm-nagy Hondát bütyköl, csak úgy, szórakozásból, angyali türelemmel. Már nincsen mi sürgesse, a világforradalom valamennyi esélye odalett: Kongó után Bolívia is befuccsolt. Meg hát azóta Kuba is csúnyán összeroskadt…
Nagyot nyújtózik. Csak úgy recsegnek-ropognak az ízületei. Még nem volt negyven, amikor lehívták a pályáról, de már akkor is jócskán érezte csontjaiban az időt. A legjobbkor lyuggatták át a végzetes lövések: Patria o muerte!
Mekkora taps dübörgött, amikor 1964-ben az ENSZ-közgyűlésen a padsorokban vele szemben ülő küldöttek arcába vágta.
Hát persze, hogy a halál!
A haza elmaradt, valahol a ködös távolban. De melyik haza?
Argentína talán, ahol meglátta a napvilágot? Az alakuló csapatban ő volt az Argentin. Úgy is viselkedett: meghúzta magát. Idegenként kivárt. Fidel csapkodta az asztalt, ha Che idegen volta szóba került: te 1959-ben született kubai állampolgár vagy. Velünk jöttél egy kis hajón, Mexikóból Kubába. 82-en indultunk, s csak 12-en értük meg a végső győzelmet. Úgyhogy te nekem ne beszélj idegenségről…
Vagyis Che a kubai forradalomban született. Akárcsak a többi kubai forradalmár. Fidel, Raoul és a többiek… A Sierra Maestraban. „Akié a Sierra Maestra, azé Kuba.” Ez is a Fidel bölcsessége…
Amikor elváltak, vitába szállt Fidellel…
Na jó, veszekedtek! Fidel szerette volna, ha Che velük marad, neki segít. Kubában. Az volt a vesszőparipája, hogy az az igazi forradalmár, aki ott áll helyt, ahová állítják. Ilyen és ehhez hasonló jelszavakat pingáltak a forradalom hőseinek felnagyított fényképei mellé: „Dolgozó! A munkapad a te lövészárkod!”
Harci menetelésük során úgy ragadtak hozzájuk a lelkes követők, mint legyek a mézgás papírra. De a harc – tudomány. Fidel odaállította őt, hogy harcosokat neveljen. Kiképzőtábort vezessen. Fölnevelt egy csapatot, aztán kivették a keze alól.
Jó, hogy Fidel végül belátta: a forradalom lángját is tovább kell vinnie valakinek. Oda, ahol még nem tudott győzedelmeskedni. Che elindult Afrika, majd Dél-Amerika felé.
Későbbi bolíviai naplójában feljegyezte: „Félek a részegségtől, mert ilyenkor elengedem magam, és sokat beszélek – aztán mindig megbánom. Mint annyi mindent, Fidel ezt is jobban csinálja, a Deuxième Bureau egyik jelentésében azt írta róla: már ma tudja, hogy holnap este, ha iszik, mit fog mondani.” Most irigyelje-e ezért vagy sajnálja?
Fidel azóta sok-sok rumot megivott és sok-sok órányi szónoklatot tartott. Mindenről tudott szólni, gyűlölködve és lelkesedve. Ahogy adódott.
Patria o muerte!
Megismerkedésükkor Fidel az elképzelt, majdani puccsot részletezte lelkesen: az majd kihúzza Kuba szekerét a kátyúból! Az Argentin viszont – ahogy akkor nevezték Chét – szúrós szemmel csak figyelt. Ez rögtön feltűnt Fidelnek. „Te őrültnek tartasz?” – kérdezte élesen. „Egy kicsit” – így az Argentin. Fidel meghökkent, majd legyintett: „Oké, egy kis őrültség még belefér.”
De Fidel volt az, aki a kompromisszumokat legtöbbször megkötötte. Che nem egyszer nehezményezte társa “úri” hajlékonyságát, de Fidel az orrára koppintott: csak a cél számít, semmi más.
A bolíviai Andokban, harcokra készülődve, Che a velük rokonszenvező francia újságíró és filozófus, Jaques Debray segítségét kérte volna. Akinek a Forradalom a forradalomban című könyvét Fidel sok százezres példányban nyomatta ki. A boliviai naplóból: „A cikk címe egy Fidel-idézet lehetne: Az Andoknak Dél-Amerika Sierra Maestrájává kell válniuk! Ez megfelelően kiemelné a kubai forradalom példamutató jellegét.”
Patria o muerte!
Az Argentin borzongva betolja a csillogó Hondát az égi garázsba. Egykori parancsnokát várja. Aki már régóta hátat fordított a hazának, de csak most törődött bele a halálba.

Munkatársunk volt: Inczefi Tibor – élt 66 évet

Ismét egy emberrel lett szegényebb az erdélyi magyarság. De a világ magyarsága is. Sőt, mondhatni az újságíró társadalom. 
Sok-e ez vagy kevés?
Minden veszteség sok, bár természetes. Amint az is, hogy Inczefi Tibor ember- és céhtársunkat ma, 2016. szeptember 16-án hantolják/hantolták el a nagykadácsi temetőben. Élt 66 évet. Ebből nem tudom, pontosan mennyit szentelt az újságírásnak, azt viszont igen, hogy jó pár éven át kollégák voltunk a Romániai Magyar Szónál, és szívesen olvastam későbbi tudósításait is az Új Magyar Szóban.
Rapszodikusan élt, rapszodikusan próbálta kiteljesíteni legjobb önmagát. E nyughatatlanságra volt, úgy látszik, bekódolva. Néha sikerült, néha meg kevésbé. Sorsának magánéleti vonulatát, történetét nem ismerem. Mindaz, amit róla őrzök, emberi kapcsolataink málló emléke, és mindenek előtt a lapgyűjtemények. Benne a cikkei, riportjai.
Amiket most kíváncsian újraolvasok...
Azok közé az újságírók közé tartozott, akik úgy vélték: eredendő feladatuk, hogy kellemetlenkedjenek alanyaiknak és környezetüknek – akár főnökeiknek is. Udvarhely és környéke volt a rendszeres tudósítói terepe, mindenkit ismert, mindenki ismerte, onnan szállította a híreket, boncolgatta a problémákat, készítette interjúit.
Újralapozva írásait, fel-felvillan előttem ravaszkás, huncut mosolya, amivel lefegyverezte környezetét és engesztelően emberivé tette a kommunikációt. Nem lehetett rá haragudni, még akkor sem, amikor pedig nyilvánvalóan lepiszkolta a kalapács nyelét. Megállapításain olykor hevesen vitáztak az érintettek, az olvasók, s ha visszagondolok, hogy miközben én kényelmesen szerkesztgettem a szerkesztőséghez beérkező anyagokat, addig Inczefi Tibi az élet sűrűjében igyekezett nyakon csípni és megfogalmazni jelentéseit a múló időről.
Ámulva fedezem fel hagyatékában a Szász Jenő egykori székelyudvarhelyi polgármesterrel készített, 2000-ben megjelent, már-már elfeledett interjúját, amelyben a riporter becsületesen, objektíven emberszámba vette a sokat bírált városvezetőt, de nyíltan szembesítette a közvélemény ítélkezésével, a balfogásokkal, a mulasztásokkal is.
Tudósításai nyomán tisztábban áll előttünk az a folyamat, melynek során a székelyudvarhelyi magyar közélet mindenféle alaki huzavonák révén szekértáborokra, majd később -táborocskákra szakad, de eközben az sem sikkad el, hogy valahol mindannyian az RMDSZ köpenye alól bújtunk elő s osztottuk meg erőnket, érdekeinket, szándékainkat.
2001-ben élettel teli, alapos interjút készített a Farkaslakára látogató Buzánszky Jenővel, az aranycsapat egyik utolsó akkor még élő tagjával, s ez az írása ma is erőteljesen forrásértékű.
Számos tárcájában sikerült megcsillogtatnia szépírói vénáját: a derű, a jól adagolt humor, a szatirikus látásmód közel álltak hozzá.
Szerkesztőjeként gyakran nógattam, megszidtam, ösztökéltem – talán bántottam is. Most pedig meglepődve látom, hogy az, amit megírt, amit az olvasók érdekében kimondott, nem szálltak el a változó szelekkel. Riportjai híven visszahozzák a maguk idejét: az ezredforduló éveinek botlásait, történéseit.
Inczefi Tibor azok közé tartozott, akik ország-világ elé tárták, hogy hogyan él az erdélyi, a székelyföldi ember a romániai átmenet idején, az Európa felé igazodás reményteljes éveiben. Bár tíz esztendővel volt fiatalabb nálam, úgy érzem, még mindig tanulhatnék az ő szakmai erényeiből. S amíg csak lehet, igyekszem őt megőrizni emlékezetemben.
Büszke vagyok rá, hogy valaha kollégája lehettem az országos magyar lapnál, amelynek történetébe immár végérvényesen ő is bevonult.

Cseke Gábor

*

Inczefi Tibor tárcája: 

Egy kalandos utazás színe és fonákja

Közvetlenül az /a téli/ ünnepek előtt történt, és a szó szoros értelmében az orrom elôtt. Udvarhelyen a kicsi államáson ült fel a vonatra egy asszony, s miközben mászott-kapaszkodott fel a magas lépcsőn, még a jegyét is meg tudta mutatni egy fekete kezeslábasba bujt egyénnek, aki „Biletul, biletul" felszólítással fogadta a vagon ajtajában. Az asszony mászott, kapaszkodott, a jegyet neki meg, én a háta mögött föl, miközben mellettem is szuszogott fel egy termetes atyafi. A feje alig ért a fekete kezeslábas bokája magasába, máris kérték tőle a bilétát.
Azt is el kell mondanom, hogy a lépcső síkos volt, atyafink termetes, és vastag kabátban, egyik kezében valami motyó, a másikkal kapaszkodott… Ember legyen a talpán, aki a harmadikkal a bilétát elő tudta volna kotorni és megmutatni. És mivel nem, a kb. 25 esztendős kéményéseprő egyenruhás fiatalember egyszerűen megpróbálta letaszítani emberünket a lépcsőről.
Nekiveselkedett egyszer, még egyszer. Lent hó, a lépcső jeges, az udvarhelyi kicsi állomáson pedig székely gőzös nem szokott sokat állni. Néztem elképedve, mi folyik a szemem előtt. Utazótársamat, aki szóhoz sem tudott eddig jutni, és felverekedte magát a vagon előterében, most mellen ragadta a fiatalember, csűrte- csavarva a lépcső felé. Rángatta, nekidőlt, s mivel nem bírt vele, hirtelen kihajolt a vagonból, a társát rikkantotta, hogy az soha nincs ott, amikor kéne. A szerelvény már elindult, s ők még mindig dulakodtak. Furcsálltam a látottakat, még akkor is, ha tudtam, hogy vonatunk úticélja nem Európa, hanem Felsőboldogfalva és Bikafalva érintésével Segesvár.
Kétszer megkérdeztem eközben a fiatalembert, akinek a derekát jó félméteres gumibot díszítette, hogy mégis mi akar lenni, amit művel, de szavam fülemülecsicsergés volt a nagy dobogtatásban, rikkantásban, szuszogásban és fújtatásban. Miután néhány másodpercig farkasszemet néztek, az utazni vágyó férfiú kivágta: – Esti prost és nehogy félreértsék, megismételte: – Esti prost!
– Milyen demokráciában élünk? – kérdeztem aztán magyarul, magyarázva, hogy ha jegy nélkül találna utazni, azért van a kalauz, hogy megbüntesse. Mert ő a kalauznak megmutatja, ha kéri, de te ki vagy, Prostule? – folytatta vitáját a gumibotossal.
– És ha beleütöm a bicskát? – tette fel a kérdést, amelyről nem tudtam hirtelenjében eldönteni, hogy költőinek vagy valóságosnak szánta. A fiatalember sem értette, de az állandó jelző hallatán megint közelebb lépett hozzá, s valami jegyzőkönyvet kezdett emlegetni, és ismételten a bilétát.
Itt a biléta, né – kapta elé zsebéből emberünk, de mire a másik utána nyúlt volna, zsebrevágta. A jelenet még megismétlődött vagy háromszor, minthogy a kéményseprő egyenruhást nem ismerte el kalauznak. Amikor végül odaadta, a furcsa ellenőr, akinek LIS–DET Security piros-sárga-kék kitűzője volt, rögvest megállapította, hogy a jegy nem érvényes, mert előző napi dátum van rajta. Ebből megint vita lett:
– Már hogy lenne tegnapi, amikor most vettem!
Mutatom én is az enyémet, és a két jegyet összehasonlítva megállapítást nyer, hogy mind a kettőn aznapi a dátum.
– És ha lesiritek neki egyet? – kérdi méltatlankodva és igaza tudatában emberünk. Békítőleg szólok hozzá, hagyja a pofozkodást, mert ugye az igazság végül is kiderült stb. És akkor mit hallok? Azt mondja a Security-s, hogy ne beszéljünk magyarul, beszéljünk románul. Mert így meg úgy.
Magyarázom neki a demokrácia alapjait, s hogy magánemberként beszélhetek valakivel a vonaton, ahogy akarok. Megcsűrt-csavart útitársam a maga részéről leszögezi, hogy – Esti un prost, nekem pedig elmondja, hogy – és nincs ellenére, hogy megírjam – Varga Árpádnak hívják, bögözi, 18 vagy 20 éves, ingázik a vonattal, bérlete van, de mivel az két napja lejárt, jeggyel utazik.
– Jegyet vettem, és most úgy bánik velem, mint a kutyával, rúg le a vonatról…
Küzeledünk Bögözhöz, Varga Árpád készül leszállni, nyitja az ajtót, de a fiatalember afölötti aggódásában, nehogy kiessen – becsukja. És mondja, hogy az ajtót csak a vonat indulása után szabad kinyitni. Mutatja, hogy a fülke falára is ki van függesztve… Varga Árpád köszöni a figyelmességet, és kinyitja az ajtót. A vonat megáll. A húsz éve ingázó székely leugrik, és visszanéz megaláztatása színhelyére. Intek neki egyet, hogy rajtam nem fog múlni.

*

Állunk a vagon végében a bikacsökös fiatalemberrel, és nézek rá kérdően. Időközben maga is megnyugodott, és elmondja, ő egy magáncég alkalmazottja, amint kabátjának díszítése is mutatja. A Román Vasút Brassó Területi Igazgatósága szerződést kötött cégével, aminek értelmében felszálláskor minden utastól kérik felmutatni a jegyet. Elmondja, hogy a jegyet a vonat indulása előtt 5 perccel meg kell vásárolni, a vonatban adott jegy 100 km-ig 52 250 lejbe kerül. Hogy az Uvarhely–Keresztúr útvonalon néhány indóházat felszámoltak, s így nem lehet jegyet vásárolni, külön pikantériája a dolognak.
– Ezeket az utasokat felengedjük, egyébként az a dolgunk, hogy még a vonatba való felszállás előtt kérjük a jegyeket.
– S ha nincs, a helyzetet csak taszigálással lehet megoldani?
– Csak azzal, ha szép szóval nem lehet. 
– Így tanítják ezt a Security iskolában? 
– Igy. Aszongya: „Sa nu urce in tren fara bilet". 
– A gumibot mire való? 
– Arra az esetre, ha megtámadnának. 
– Ilyesmi fordult elő? 
– Megtörténik. 
– Békésebb megoldás nem létezik? 
– Nem. 
Tüzet kér, és megtudom, hogy négy hónapja, amióta tevékenykedni kezdtek, 8 milliárd lejről 14 milliárdra emelkedett a brassói körzet bevétele.

*

Pénz beszél, Varga Arpád és az újságíró pedig ugathat demokráciáról. A fiatalember pedig elmondja csendesen, hogy nekik is van két szuperkontrolljuk, akik ha jegy nélkül találnak valakit, megtudják, melyik ajtónál szállt fel az illető… s akkor ők nézhetik magukat.
– Akkor mi mit csinálunk? Az állásunkkal játszunk, én érettségiztem, felvételi teszten estem át, pszichológiai tesztem is van… Amikor 12-18 órát vagyunk szolgálatban, azt eszünk, amit kapunk, száraz ételt… a fizetésünk pedig az országos átlagfizetés alatt van. Veszélyességi pótlék vagy ilyesmi pedig nincs.
– Szóljanak. A hatmilliárdos különbözetből biztosan kitelik.
– Hogy szólnánk! Az egyik társunk szóvá tette, és már repült is.

Forrás: Romániai Magyar Szó, 2000. január 12.

Egy roma költőnk volt s most ő sincs...

(Rafi Lajos korai halála kapcsán)

Rafi Lajos. Fotó Gergely Tamás

(Naplósorok helyett) Ma, június 24-én, a gyergyói kánikulában - ami azt jelenti, hogy ha ott tűzött a nap, az egész világ főtt a levében - Rafi Lajos roma költőt halva találták a vasúti pályán Gyergyóditró és Gyergyószárhegy között. Élt 42 évet. Két megjelent kötete (A földhöz vert csoda, Az élet számlája), verseinek svédre forditott válogatása és az általa képviselt költői jelenségnek egész legendaköre őrzik az emlékét, kellően még föl nem mért költői jelentőségét. De még életében megérte, hogy doktorandusz-dolgozat készüljün róla „Költői bádogos”, „csodaroma” – Rafi Lajos költészetének recepciója cimmel, Köllő Zsófia tollából. Egyik megállapitása szerint "a róla szóló beszédmód ... alapvetően néhány séma körül forog, hiszen egyrészt mint egzotikumot mutatják be, pl. „a székelyföldi romák egyetlen költője” (Duna TV), „költői bádogos”, csodaroma” (kultúra.hu), másrészt a sztereotípiák leküzdésével fáradoznak, több-kevesebb sikerrel, mint például Zsigmond Attila és Bajna György róla készített dokumentumfilmje."

Halála napján szivbéli jó barátja és egyik istápolója, Bajna György költő-újságiró a következő szavakkal búcsúztatta őt a Káfé főnix portálon:

" Nem a szíve ült a semmi ágán, hanem ő maga. Egész valójában. Ráadásul állandó kettősségben. Pedig tisztában volt azzal, hogy ki is ő, mégis állandóan gyötörte ez a kérdés is. Ezt is nehezen értették még tisztelői is, akik sokat bosszankodtak – főleg az önpusztító életvitele okán... Rafi Lajos kérdéseket hagyott maga után. Mint minden versével. A válaszok ott bujkálnak, a titok ott lappang épp a költeményeiben. Élete ugyanis nyitott könyv volt, szétszórt lapokon keringett a szemünk előtt, s hullott néha sárba. Halála ellenben megrázó volta ellenére sem válasz semmire. Talán csak arra, hogy nem figyelünk eléggé egymásra. Lajos csiszolatlan gyémánt marad immár mindörökre. Köztünk járt, nézett, látott és hallott, aztán üzent. Mi néztük, de nem láttuk és nem hallottuk. Ha pedig igen, akkor rosszul. Ritka és tétova üzeneteink valószínű ezért voltak hiábavalók."

(Mit jelentett nekünk Rafi Lajos?)  Rendhagyó, s egyben etnikai toleranciára ösztönző jelenség volt a magyarul is költő roma alkotó, aki a Gyergyói medence egyik nagyközségében – Gyergyószárhegyen – élvén, igazából mindennapi mesterségével, a bádogossággal kereste meg nyolc tagú családjának (feleség és 6 gyermek) a mindennapi betevőt. Költő mivolta isteni adottság, ráadás volt amúgy a népcsoportja életmódjához igazodó személyes sorsra.

Miközben az anyaországban egész sor roma író-költő alkotott külön réteget a magyar irodalmon belül, Rafi Lajos megmaradt erdélyi unikumnak, akinek lelkesen járnak a csodájára, akit körülrajonganak ugyan, de akihez nem igazán tudnak érdemben hozzászólni. Kuriózumszámba ment a hír, hogy Svédországból érdeklődnek utána, majd hamarosan svédre fordított válogatott verseivel (fordító:  Ove Berglund) találkozhatott a közönség Stockholmban - no meg később a költővel magával is, akit a lelki jóbarátjává lett Gunnar Svensson költő és világutazó korábban azért keresett fel, méghozzá Gyergyószárhegyen, hogy saját szemével győződjön meg: létezik az a csoda, amit a svéd Rafi-kötet megjelenése világszenzációvá emelt.

Svensson és Rafi. Fotó Gergely Tamás

Svensson 2011-es gyergyói látogatása nagy esemény volt a Rafi családban, de az egész gyergyói szellemi élet ráérzett a nem mindennapi gesztus jelentőségére. A  történtekről a Gyergyói Kisujságban beszámoló Bajna György nem is az eseményekre, hanem a jellegzetes körülményekre helyezte a hangsúlyt: azt írta le, hogy a svéd vendég jelenléte miként szabadította fel az erdélyi vidékiesség beidegződéseitől a vendéglátókat. Svensson a szoros barátság jeleként ölelte meg mindannyiukat a gyergyói állomáson, amikor végül a Coronával távozott, s hagyott maga után legendás benyomást, amit Rafiné Zsuzsa asszony ekként fejezett ki: „Látszik rajta, hogy nemes ember”.

Rafi Lajosnak amúgy nem volt kimondott vátesz-tudata. Nem akarta költőként megváltani a világot, talán még saját magát sem, de mindenben engedelmeskedett a benne élő csoda vak törvényének, s népét próbálta valamiképpen felébreszteni ösztönös pillanat-élményéből: roma-magyar szótárt kezdett összeállitani, versein mind magyarul, mind roma nyelven ő maga dolgozott. Egy, az Új Magyar Szónak adott hajdani – mára már elérhetetlen – interjúban pedig nyíltan is kimondta: "Az vagyok, cigány." Nem engedte, hogy kisajátítsuk.

Kisebbség volt ő a kisebbségünkben, de annyira példa nélküli, hogy már maga ez a tény eleve védetté tette akaratlan többségi szemléletünkben. De védtelen maradt a saját démonokkal szemben.

Rafi és a svéd tenger. Fotó Gergely Tamás

(Az első Rafi-vers) Rafi Lajos első versét – amit az egykori Hargita napilap közölt – magyar tanárnője biztatására írta meg és a békéről szólt. Az ő szavaival elmondva, a Hargita Népe nyomán egészen kerek kis történet:

“Még a rendszerváltás előtt történt, négyszöget kellett formálnunk Ceauşescu tiszteletére és a béke dicséretére. A magyartanárnőm, Pál Anna megkért, hogy írjak egy beszédet a békéről, és olvassam fel a diákoknak. Hazamentem és elkezdetem gondolkodni, de semmi sem jutott eszembe, ami a békével állt volna szoros kapcsolatban, csak az, hogy Ceauşescu miatt tulajdonképpen éhezünk. Ilyen körülmények között a békéről kicsikét nehezen lehet bármit is írni. Időközben eljött az este, és én még mindig azon töprengtem, mit is mondhatnék én másnap az iskolában a témáról. Édesanyám észrevette, hogy szomorkodom, megkérdezte, mi bajom van. Elmeséltem neki, mi az iskolai feladat, és hogy nem tudok megbirkózni vele. Elmagyarázta, hogy a béke milyen szép dolog és hogy az egyik legszebb szó a magyar nyelvben. Akkor már jött is a vers, csak úgy magától.

Pál Anna, a tanárnőm javasolta, hogy a verset postázzuk el a Hargitához. Egyed Bandi barátom imádta a cukorkát, bármire képes volt érte. Odajött hozzám és mondta, hogy te, Rafi, ha mondok valamit, veszel nekem egy dobozzal. Megígértem neki az áhított cukorkát. Na, és akkor hozta nekem az újságot, amelyben benne volt a Béke című első versem. Én nem vettem annyira komolyan ezt a verset, legalábbis nem olyan mértékben, hogy lapokba kerüljön… Aztán egy óra múlva az egész iskolai folyosó az újságot olvasta.

Édesapám nagyon örült, kivágta az újságcikket, amelyet mai napig a pénztárcájában őriz. Aztán azokat a verseket, amelyeket tizennégy éves koromtól írtam az iskola ideje alatt, elégette, de nem azért, mert nem szerette őket, hanem mert félt a hatalomtól, aggódott: nehogy bántódásom essen. Nagyon közel lakott hozzánk a rendőrség is…”

(Rafi Lajos egy versantológiában) Első kötete megjelenése után megkértem Bajna Györgyöt, hogy Rafi költészetének jó ismerőjeként állítson össze egy kifejező verscsokrot tőle az Erdélyi és csángó költészet című internetes antológia számára, amely a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában, állandó gazdagodással áll az olvasók rendelkezésére. A versgyűjtemény elkészült, s a MEK-kel párhuzamosan az anyag felkerült a Káfé (majd a Káfé főnix) portálokra is. Idővel az Irodalmi Jelen is bekapcsolódott Rafi Lajos költészetének népszerűsitésébe. Sajnos, hogy a népszerűvé válás nem segítette túlságosan a költő társadalmi beilleszkedését, életvitelének normalizálását – annak ellenére, hogy mind gyakrabban kapott hivatalos felkérést, hogy bemutatkozzék az érdeklődő közönség előtt, barátai, jó ismerősei pedig egyre nagyobb aggodalommal szerették volna visszafogni életének  önpusztitó ámokfutását.

Gergely Tamás stockholmi prózaíró, a svéd Rafi kötet értelmi szerzője és szorgalmazója egy 2012-es jegyzetében így emlészik vissza a svédországi könyvtárban tett látogatás egy jellemző mozzanatára:

Rafi Lajos a stockholmi városi könyvtár előtt. Fotó Gergely Tamás

"Már az előadására készülünk a Stockholmi Városi Könyvtárban, a felszólalások sorrendjét beszéljük meg, előttünk a svéd nyelvű plakát, rajta egy képpel, ugyanazzal, ami a könyvborítón: Rafi egy lokálban (gyergyói kiskocsma?), előtte papír, ceruza, láthatóan alkotás közben tehát, keze ügyében cigaretta, és egy – pohár. A pohár vizespohárnak néz ki, de kiívva, úgyhogy nem tudni, hogy víz volt benne vagy pálinka, ez utóbbi, ugye, serkenti az alkotókedvet… Óhatatlan arra asszociálunk, főleg, hogy tudjuk, hogy a költő is hasonlóképpen gondolja…

Szóval ha már odáig jutottunk a barátkozásban (harmadik napja kocsizzuk be a várost), hogy intimebb dolgokról is kérdezni lehet, somolyogva felteszi a  kérdést:

”Miért mindig ez a pálinkás kép kerül be a könyvbe és újságokba?”

Jó kérdés, nem?! Mit is válaszolhatnék neki? Hogy ez van raktáron… a számítógépemben? Hogy ösztönösen történik… Nálam is, és ezek szerint másoknál is…

Hogy ő már hét hónapja nem néz a pohár fenekére…Nem vádol, csak közli az adatokat. Helyükre akarja tenni a dolgokat.

Persze jobb lenne, ha látszana kicsi kávézacc a pohár alján. Hogy kávét ”fogyasztott” volna, szokták azt is serkentő gyanánt a költők, nem?"

A kávézacc láthatóan azóta se jött be. A hajnali vonatgázolás legalább is erre utal...

Kegyeleti gesztusként, összegyűjtöttem az interneten fellelhető verseinek (majdnem) teljes gyűjteményét - kis Rafi-breviáriumba szervezve...

Kis Rafi Lajos-breviárium