Szigetek és tengerek

(Fotográfiai feljegyzések - nem csak fotográfusoknak)

Az apropó

A vízaknai fotótábor tárlatának katalógusa

A Hargita Megyei Kulturális Központ által meghívott fotós csapat a napokban készül kiutazni, hogy 27. tábori küldetését teljesítse. A célállomás: Medgyes és környéke. A toborzó hírlevél szerint a tíz főből álló csapat számára "a tábor a 2011-ben Nagyszeben és környékén szervezett tábor folytatásának tekinthető. A két Szeben megyei település és térsége olyan közösségeket, helyeket és kultúrákat tart életben, amelyeket a sokszínűség és a különböző kultúrák együttélése által kialakult sajátos ötvözetek jellemeznek. A tábor ideje alatt Medgyesről minden nap egy környéki településre látogat el a csapat: Erzsébetváros, Almás (Szászalmás), Mikeszásza, Kiskapus, Somogyom, Berethalom, Hosszúmező, Baromlak, Darlac, Baráthely."

Ezért aztán értelemszerűen visszalépünk a 2011-es nagyszebeni tábor emlékeihez, amikor is kilenc fotós töltött több mint egy hetet Nagyszebenben és környékén, az alábbi helységekben: Mihályfalva, Bólya, Kisdisznód, Nagydisznód, Talmács, Felek, Szakadát, Kerc, Vízakna, Szentágota, Bürkös és Szebenjuharos (Păltiniş). Ezt akkor a HMKK-nak sorrendben a 23. fotótáboraként jegyezték.

Azok a fotográfusok, akik huzamosabb időn át és következetesen részt vettek e sajátosan fotós hagyománymentés egész folyamatában, még élénken emlékezhetnek egy 2007-es tavaszi táborozásra is (szám szerint a 8-ra a sorban), amikor a fotótábor első ízben tette át a székhelyét Hargita megyén jóval kívül eső vidékekre, hogy a későbbiekben – a többségi magyar/székely közeg mellett – a szórványlét mindennapi jelzéseinek megörökítését is felvállalja. Ez a kiutazás akkor még csak szeszélyes tapogatózásnak indult, a többségi közegtől való eltérés másságának az éhe vezette a fotográfusokat, s az eredmény mindenképpen rendhagyónak bizonyult.

Olyannyira, hogy a rutinhoz szokott gondolkodás nem késlekedett megfogalmazni kifogásait: mit keres a tábor Hargita megyén kívül? Hát nem az a feladata mindenek előtt, hogy a szűkebb székely pátria értékeit rögzítse, örökítse tovább? Mit keressen abban a furcsa közegben, ahol összekeveredik a szász hagyomány a románnal, a román a magyarral és mindenek fejében a közéjük egyre elszántabban beszüremkedő roma életvitellel és kultúrával?!

Mindenki foglalkozzék csak a saját juhaival!

A sokféle gyűrődéshez hozzáedződött kis fotóscsapat, szerencsére, föl se vette a kesztyűt, s vízaknai kiszállásának kedvező visszhangjaira, fejleményeire figyelve, tovább erősítette kapcsolatait a HÍD elnevezésű Szebeni Magyarok Egyesületével, illetve a Nagyszebeni Magyar Kulturális Irodával; segítségükkel, együttműködési felajánlásukkal élve került sor a Nagyszeben és vidéke táborozásra, illetve a mostani medgyesi és környékbeli kiruccanásra, továbbá az ezek eredményeként létrejött számos fotótárlatra is.

A hagyomány

Mintegy nyolc évtizeddel ezelőtt, a Szebenhez közel eső Oltszakadátra váratlanul beállított Vámszer Géza néprajzkutató, rajztanár, hogy monografikusan feltérképezze e hagyományőrző szórványtelepülés magyarságának helyzetét, életmódbeli, nyelvi, kulturális stb. sajátosságait, a többségi román, illetve a szász lakossággal való együttélésének kölcsönhatásait. Kutatóútja távolról sem vezette őt ún. terra incognitára, hiszen nagyszebeni születésű lévén (sz. 1896), előzőleg már jól ismerte a környéket.

"A magyar szórványügy és Szakadát maroknyi magyarságának különös helyzete, homályos múltja, régóta foglalkoztatja lelkemet, képzeletemet. Tíz és egynéhány éves gyermek lehettem, amikor először jártam ott közöttük. Egy napsütéses barátságos vasárnapon vitt ki Nagyszebenből édesapám. Szépnek, jónak láttam ott mindent és mindenkit. Az emberek ünneplő ruhával és mosolygó lélekkel fogadtak, jól esett nekik, hogy létezésükről tudomást vesz néhány magyar. Örömmel hallottam, hogy anyagilag, sőt lelkileg is erősek. De mégis éreztem azt a nagy sorsszerű szomorúságot, amely velejár az ilyen szórványélettel, az elfelejtettséggel, a magárahagyatottsággal." - írta 1939-ben, szakadáti monográfiájának zárszavában a tanár úr. E munkájával (Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar szórvány. Erdélyi Enciklopédia Kiadás, Kolozsvár 1940) tulajdonképpen lefektette Erdélyben a szórványkutatás tudományos alapjait, s miképpen az egyik jeles, mai néprajzkutatónk, Pozsony Ferenc értékelte 2000-ben : "E leírások mind a mai napig alapvetően meghatározták a falu magyarságának az önmagáról és a vele együtt élő románságról alkotott képét, sztereotípiáit." (Erdélyi Múzeum) Olyannyira, hogy 1997-ben Pozsony és kolozsvári diáktanítványai mintegy "megismételték" Vámszer vizsgálódásait s minden tekintetben sikerült meggyőződniük elődjük kutatásainak alaposságáról, az adatok helytálló voltáról.

Pedig Vámszer Géza pályafutásának jó része a szülőhelytől távol, részben a székely többségű tömbben (Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában) bontakozott ki, ott foglalkozott több évtizeden át, kivételes szakmai alapossággal a székely népélettel. Bejárja a székely falvakat, rendszeres felméréseket végez, rajzol, fotózik. Egyik alapítója a csíkszeredai múzeumnak, műemlékeket vesz számba, a funkcionális székely folklór, zene, tánc, viselet felélesztője. E többségi közegben kifejtett évtizedes munka után fordul ismét a gyermekkori emlékeiből őrzött szórványhoz, valóra váltván ifjúkori álmát: fölkeresi Oltszakadátot. Munkája végeztével - amelyben jelentős segítséget kap mind a helyi értelmiségiektől, mind nagyszebeni fotográfus barátjától, Fischer Józseftől (aki a tanulmány fotóit készíti) - tisztában van azzal, hogy nem mindennapi feladatot hajtott végre: "E könyvecske is tulajdonkép első ilyenszerű munka itt Erdélyben" - szögezi le tárgyilagosan. Ezért dönt úgy, hogy a hagyománytól eltérően, előszót is ír a monográfiához, hogy néhány általános kérdést módszertanilag is tisztázhasson s leszögezzen szórvány-ügyünkről.

A szórványvizsgálat etikája

Szakadát térképe (1939)

Az alig pár oldalas előszó gazdag tapasztalaton alapuló megállapításai az erdélyi a szórványkutatás alfáját jelentik. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy aki e tevékenységre adja a fejét, az nem kerülheti meg a Vámszer által felvetett premisszákat:

"Rendesen csak az a nép és az a vallásfelekezet becsüli meg a szórványokban (diaszpórákban) szétmorzsoltan tengődő s félig már elveszettnek tekinthető testvéreit, amely sokáig kisebbségi sorsban élt és a faji öntudatnak és népi szervezkedésnek bizonyos fokára emelkedve, ráér befelé is nézni. A nép és nemzet vezetőinek bizonyos tekintetben még többet kellene törődni e mostoha sorsban tengődő testvérekkel, mint azokkal, akik egy tömegben élnek s nincsenek úgy kitéve az elgyengülésnek és elenyészésnek. Az egy tömegben élők, akiknek saját templomuk, iskolájuk és egyéb kultúrintézményeik vannak, nem is tudják, hogy mily gazdagok és erősek, nem ismerik és nem értik meg a szórványban élők szomorú helyzetét, más felfogását az életről, a nemzetről, a vallásról és a vagyonról. Viszont sokszor előfordul, hogy a szórványban élők szegénységük és elhagyatottságuk ellenére is lelkileg és gazdaságilag egységesebbekké és szervezettebbekké válnak, mert szomjúhozzák az anyanyelvű iskolát, Isten igéjét s érzik, hogy csak összetartással és önfeláldozással tudnak védekezni az őket körülvevő idegen nép eltiprással fenyegető előtörésével szemben."

Félreérthetetlenül fogalmazott, egyértelműen kemény szavak ezek. Hellyel-közzel vádak, szemrehányások. A tömbből érkező Vámszer a többségi élet tapasztalatait szembesíti a szórványlét szorító sivárságával, fenyegetettségével, intézménytelenségével. Ahol mindenkinek ajánlott a maga prókátorának lenni, ha igazának védelmére kíván szállni. Ahol szinte háziiparszerűen kell előteremteni a kultúrát, a hitéletet, s azt is legtöbbször a semmiből, vagy ahogy egy másik korai szórvány-kutató, a mezőújlaki Földes Károly tiszteletes (Jajszó a pusztuló szórványokból. Keresztes Nagy Imre Könyvnyomdája, Aiud— Nagyenyed, 1934.) fogalmaz: a puszta hitből. Idézett lelkipásztorunk, lesújtó élményei okán elődje mulasztásait, felelősségét próbálja megállapítani annak feljegyzései alapján: "1866. december 10-én Lőrinczy Miklós lett Mezőújlak és Septér református papja. 55 évet töltött itt nyomorúságban, küzdelemben, békétlenségben. Emlékiratában írja: A papilak 23 évig csaknem fedél nélkül volt. Csak akkor nem esett a házba, amikor nem volt eső. A falak annyira besüllyedtek, hogy az ajtón mindig lekukkanva járhattam be. A ház földjét évente mélyebbre ástam, hogy bár meghajolva tudjak benne járni. Az ablakai a föld színétől két arasznyira lesüllyedtek. A kutya az ablakon járt be hozzám." -„Holtom után arra kérem utódomat, gondolja meg, mikor idejön, tud-e ásni, kapálni, kaszálni, mint egy paraszt, és ha igen, úgy próbáljon, mert sok nélkülözés mellett holtig kínlódhatik. De mégis, ha tud kocsis lenni, az jobb, mint az ilyen papság." Megdöbbenve olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit. Foglalkozásnak és nem lelki szükségnek érezték a legszentebb munkát, az igehirdetést. El kellett pusztulni annak a nyájnak, amelyiknek, pásztorai rosszul fizetett béreseknek érezték magukat. Elpusztult a gyülekezet, amelyik béresnek tartja a papját."

Földes Károly félig-meddig belülről, havi alkalmanként kiutazó lelkesítőként látja nagy kiterjedésű, mély nyomorba és elhagyatottságba süllyedő missziós körzetét. Ha sikerül is emberfeletti összefogás és példamutatás árán kis gyülekezetével új Isten házát felépíteni, tudja, sejti: ez csakis csoda lehet. Amiből nem lehet törvényt leszűrni. Mert a szórvány összehangolt gondozást kíván. Odafigyelést, együttérzést. Empátiát. Méghozzá éppen ott, ahol a szórvány él. Hiszen dehogy akar ő onnan elmenni! Azok se szívesen keltek útra, akik a megélhetésért, egy jobb remény fejében éreztek elég erőt magukban ahhoz, hogy elszakított gyökereiket idegen talajban úgy-ahogy megnövesszék.

A szórvány - történelmi időfolyam mentén képződött állapot. Vámszer Géza szerint Szakadáton ez így alakulhatott: "A háború előtt Erdélyben a szászok, akik évszázadok óta fejlett kisebbségi szervezetben éltek, gondoskodtak leginkább szétszórtan élő fajtestvéreikről s erre külön diaszpóra-szervezetük is volt. A románság vezetői gazdasági és pénzügyi politikával támogatták a földhöz jutásban egyszerű népüket, amely igy ösztönös szívóssággal ragaszkodott vallásához és nyelvéhez s védekezni tudott a beolvadás ellen. A magyar vezető réteg nem sokat törődött az évről-évre elveszített magyar szórvány-testvérekkel. Bizakodóan, sőt elbizakodottan tekintett a jövő felé jogi helyzetének előnyeire támaszkodva, noha érezte és tudta, hogy számbelileg aránytalanul megfogyatkozott. Politizált és román vidékeken levő ősi birtokait olcsó pénzért az ottani lakosságnak eladogatta s csak arra törekedett, hogy bejuthasson az állami hivatalokba. Pedig akkoriban is akadtak papok, írók, akik fájdalmas hangú cikkekben, röpiratokban, sőt regényekben és színdarabokban is felhívták a hivatalos magyar körök és társadalom figyelmét egyes falvak elnémult magyar harangjaira. Nem használt, nem volt érdekes téma, mindenki a nagyvárosba, sőt Nyugateurópába igyekezett. Jobban ismerték magyarjaink ebben az időben Európa térképét, gazdasági és kulturális viszonyait, mint saját országrészüknek, megyéjüknek, községüknek fájó sebeit."

Amnéziás közjáték

Fotólap a Szakadát c. monográfiából
Fotó: Fischer Károly

Vámszer Gézáról lévén szó, az alábbi személyes kitérőt nem kerülhetem el.

Úgy nőttem fel, úgy hagytam hátra iskolás koromat ugyanis, hogy bár Vámszer Géza tanár úr több éven át rajzra okított engem és osztálytársaimat, de szakadáti küldetéséről, néprajzi úttörő munkájáról mit sem tudtunk. Ezért aztán nem a nosztalgia, inkább a megbánás és a későn, de végül csak bekopogtató bölcsülés íratja velem ma az alábbi sorokat, miközben Vámszer Géza Csík vármegye településtörténete című, nemrég újra kiadott, igazából ugyancsak nem ma készült könyvét forgatom, a Pallas-Akadémia Kiadó Bibliotheca Transsylvanica sorozata 53. köteteként. Látom magam előtt a hórihorgas, élete utolsó szakaszában Kolozsváron megtelepedett Tanár Urat, aki közel negyven éve hagyta itt ezt a sárgolyót, és akit én már csak életének egy menedékesen lehajló ágában volt alkalmam megismerni.

A megismerés – alig írtan le, már bele is borzongtam - nagyot mondó kifejezés ahhoz képest, amit egykori, ötödik-hatodik osztálybeli kolozsvári rajztanárom közelében éreztem, akit az egykori 7-es fiúlíceum (később Brassai középiskola) osztályai bohócának, a gyermeki kegyetlenség céltáblájának tudtunk.

Egymásnak kilincset adó osztályok hagyományozták ránk, az ötvenes évek elején az ún. „Vámszer-legendát”, miszerint a fanyar humorú, nem túl barátságos rajztanár óráján gyakorlatilag azt lehet csinálni, amit akarunk, egy feltétellel: két-három tanulónak föl kell áldoznia magát „a haza oltárán”, és mindjárt óra elején valamiféle rendbontással magára vonni a Tanár Úr figyelmét. A többi rajta múlott, s minduntalan lelkesen beleesett egy már kipróbált forgatókönyv csapdájába, a sarokban álló osztályseprűvel iramodván a rendetlenkedők nyomába, akik rafinált nyolcasokat írtak le, a padok körül cikázva. Vámszer Géza pedig, örök póruljárt üldözőként chaplini figurára emlékeztetve szórakoztatott bennünket, többieket.

Akik, ugye, a hasunkat fogtuk a röhögéstől, és közben fogalmunk sem volt arról, hogy akit mi akkor kifiguráztunk, lehetetlenné tettünk, és aki egy kiadós kergetőzés után végül feladta a küzdelmet, majd duzzogva hóna alá csapta az osztálynaplót és kivonult a teremből, az tulajdonképpen egy érző, érdeklődő, sokoldalú, nagy tudású ember. Pedig hát éppen akkortájt születtek, véglegesítődtek legjobb tanulmányai, készültek kalotaszegi néprajzi gyűjtései. Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár urat hosszú évekre nyúló csíkszeredai tanárkodása vette rá arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét.

(Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom, nem tudjuk megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy MINDENT AZ EMBERÉRT. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokköpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem.

És csak akkor, már későn tudatosult bennem, hogy igazából milyen emberek is vettek körül engem, én pedig mit sem tudtam arról, hogy két lábon járó szellemi kincsek között éltem, mekkora esélytől estem el, nemzedéktársaimmal együtt azokban a harsány társadalmi és elől rejtezkedni jó, félnivaló időkben, mert nem tudhattuk azon melegében és kellőképpen megbecsülni ezt a kincset.

Rajztanárom is így néz rám vissza az időből, figyelmeztetőleg magasba emelt seprűjével. Most már tudom, hogy nem bennünket fenyegetett az a szerszám, hanem akkori életünk rendjéhez tartozott. Vámszer Géza éppen úgy nem szégyelte mindvégig fölvállalni a vásott csibészek megrekcumozását, mint a néprajzi kutatás aprómunkáját és rejtett szépségeit. Népszolgálatban fogant és kifejtett munkásságát, teljességre törekvő életvitelét csak az az érzéketlenség tudta elfedni előlünk, amellyel a dogmatikus kurzus magának tartotta fenn a népszolgálatiság privilégiumát, s aki nem úgy mentette volna a népet, ahogy az akkori társadalmi receptkönyv előírta, annak kuss volt.)

Az utókor szerencsére nem felejt

A Szakadát megszületése óta a szórvány-lét erdélyi térképe egyre nagyobb területen terpeszkedett el. Amit Vámszer Nagyszeben környékén vizsgált, s amelynek megfelelői minden bizonnyal egy tágabb körben is fellelhetők voltak, az mára legszűkebben mérve is legalább félmillió lelket érint; tágabb értelmezés szerint a szórványba csúszás veszélye már lassan 1 millió lelket is fenyeget. Ijesztő, meggondolkoztató számok ezek - az embernek nem is jön, hogy elhiggye... E mellett a még megmaradt tömb már csak erősen porladó szikladarabnak tűnik...

Viszont az is igaz, hogy ezzel párhuzamosan a jelenséggel való törődés, az elszórványosodás vizsgálata is gyakrabban és erőteljesebben hallatott magáról. Megszületett s terebélyesedett az intézményesített szórványkutatás (mind az anyaországban, mind a leszakadt határon túli területeken) és -mentés, különbnél különb elméletek kaptak lábra. (Köztük olyanok – mint az egyik legutóbbi is, a gyöngyhalász-motívummal -, amelyeket még csak figyelemre sem szabad méltatni, annyira híjával vannak minden józan észnek és etikának...)

Időről időre a szokottnál is jobban fellángol a buzgóság, különféle, egymással vetekedő szórványmentő programok születnek s várnak anyagi támogatást (pl. kolozsvári Diaszpóra Alapítvány, temesvári Szórvány Alapítvány), de ilyen például a székely megyék által néhány éve alapított Szórvány Portál is, amely arra hivatott, hogy Hargita és Kovászna megyék magyar közéleti szereplőinek a bánsági, besztercei, délerdélyi és mezőségi szórványmagyarság élénkítésére szánt rendezvényekben való elkötelezettségét, megnyilvánulásait kommunikálja.

Minden bizonnyal, a most megvalósuló fotográfusi kirajzás Csíkszeredából Medgyes és vidékére egyike azoknak az illeszkedő, konvergens eseményeknek, melyek gesztusértékükön túl a megértés és az együttérzés, az átérzett felelősség magvait hordozzák.

Megújult valóságszemlélet

A HMKK-fotótábor: Nagyszeben és vidéke résztvevői
Fotó: Ádám Gyula

A zömmel székelyföldi kötődésű, rendszerint a székelyföldi valóságra fókuszáló fotóscsapat már jócskán túljutott azon a fölfedezésen, hogy többségi élményeit csak akkor tudja igazán valós fényekben felmutatni, akkor képes a felvállalt tényleges hagyománymentésre, ha közben megmerítkezik a szórvány-viszonyokban is. A Csíkszeredában ma is számon tartott Vámszer Géza elhintette mag tehát megtalálta a maga talaját.

Ádám Gyula, a fotótáborok mindenes irányítója és a tábori szellem markáns megtestesítője ifjúkori csángóföldi kiutazásaitól - ahová bevallása szerint még lopakodva, titokban járt fényképezni a múlt század nyolcvanas éveiben - hordja magában azt az élményt, hogy a rejtegetett, bújtatott identitás-őrzést művészileg tetten érni legalább olyan meghatározó élménye a fotográfusnak, mint saját közvetlen környezetében fölfedezni a kitárulkozó, nyilvánvaló csodákat.

A szórványban más színek, más kontúrok, más viselet, másfajta idő, egy sajátos állandóság paraméterei fogadják a képírót. Olyan köztes világ az, ahol az identitások összeérnek, egymásba játszanak - annak dacára, hogy sok mindenben próbálnak kontúrokat teremteni maguk körül. Valaha összefüggő etnikai-vallási hagyományok megmaradt, helyenként kicsorbult cserepei villannak föl egymás szomszédságában, véletlenszerűen ható elrendezésben, amelynek a mélyén jóval több a törvényszerűség, mint gondolnánk.

Az új kihívásokkal járó helyzet képes maximálisan mozgósítani a vérbeli fotográfust. Művészetbe oltott mestersége amúgy is jól működő, nagyobb fokú empátiát követel meg tőle minden olyan helyzetben, amikor átlépi a személyi intimitás természetes határait. E határok vidékenként és helyzetenként máshol és másképpen húzódnak meg, s amennyiben a fotós nem konszenzussal, nem meghitt egyetértéssel rögzíti a találkozás egymásra találássá váló pillanatát, hanem beéri a gyors agresszióval, s futó loppal próbálkozik, úgy képtelen valódi, érvényes fotót készíteni - legjobb esetben is csak lélektelen, kifejezéstelen emlékképpel marad.

A szórványban - a megrendülésig sajátos módon – fotós és alanya egymásra hangolódása kölcsönössé válhat, és ebből nem csupán művészi reveláció, de társadalmi aktus is származik. A fotósnak nyújtott élményt megsokszorozza az az oldott meghittség, amivel a szórványban élő, többnyire magára utalt ember fogadja az ő sorsára, életkörülményeire, sajátos helyzetére nyitott, vele együttérezni látszó fotográfust, akivel el lehet diskurálni mind a világ folyásáról, mind a szűkebb otthon emlékezetéről, sajátos viszonyairól. A szórványban, a közösségi képi élmény mellett megnövekszik a személyes helyzetek, sorsok, profilok, környezet makrózásának a fontossága, hatványozottabban érvényesül a pars pro toto (részekben a teljesség) elve s még inkább a gyakorlata. A fotográfus pedig, ha vérbeli profi és ad valamit a szakma erkölcsére, úgy érzi, hogy e kölcsönös egymásratalálásban időben visszatérő, folyamatos kötelezettséget is vállalt azért a szakadozott, szüntelen befolyásolásnak és változásnak kitett valóságért, amit a szórványban tapasztalt. A "tettes visszatér a tett színhelyére" szindróma ezúttal talán még a szokottnál is jobban működik - bizonyítja ezt a HMKK-fotótáborok rendszeres, már-már intézményessé váló szórvány-missziója Moldvában és Szeben környékén, de értelemszerűen ide vágnak a Szászföld határán fekvő Homoród-mentén megismételt fotográfusi portyák is.

Fogadókészség

HMKK-fotótábor: Nagyszeben és vidéke
Fotó: Molnár Attila

A szórvány iránti érdeklődés, a megérteni és segíteni vágyás a mérlegnek csupán az egyik, bár fontos serpenyője. A székelyföldi fotósok Szebenre és környékére hangolását döntő mértékben meghatározta az a Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda, amelynek létesítését a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesület szorgalmazta s tette lehetővé 2006. március 11-én. Alig telt bele egy év, s az irodának – jó helyzetfelismeréssel – sikerült maga mellé állítania a hargitai fotótábor tekintélyessé váló intézményét. Az együttműködés azóta is folyamatos és példamutató közöttük, s az évek folyamán olyan gazdag bizonyító anyag gyűlt össze a fotográfusok munkája révén, annyi közvetlen emberi kapcsolat szövődött a konkrét helyszíneken a szórványlét egyszemélyi vagy kis csoportos szereplőivel, hogy mindkét részről elérkezettnek látták az időt egy reprezentatív album megjelentetésére.

A Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda - mindenese, Serfőző Levente nemrég kapott magas anyaországi kitüntetést áldozatos kitartásáért - munkamódszerére jellemző, hogy szorosan együttműködik a magyar szórvány életében kulcsszerepet játszó helyi értelmiségiekkel, animátorokkal, szervezőkkel, véleményformálókkal. De ugyanilyen széles együttműködési hálózatban foglalkoztatja és látja vendégül az erdélyi magyar művelődés különböző professzionális intézményeit; ennek sarkalatos pontjaként, minden évben megszervezi az Ars Hungarica elnevezésű szebeni magyar kulturális fesztivált, illetve a nyári eseményként életre hívott Hungarikum Hétvégéket. Mindezekről és az ezekhez kapcsolódó rendezvényekről jól szerkesztett, rendszeresen frissített, kitekintő kétnyelvű honlap tájékoztat, betöltve ugyanakkor szervező-mozgósító funkcióit is. (Példamutató módon, a honlap szerkesztői fontosnak tartották az interneten teljességében elérhetővé tenni Vámszer Géza Oltszakadátról készített monográfiáját, amely így legendából és puszta hivatkozásból kézzelfogható valósággá lépett elő.)

HMKK-fotótábor: Nagyszeben és vidéke
Fotó: Páll Ákos

Nem véletlen, hogy a soron lévő medgyesi táborozás ötletgazdája éppen a térség egyik vallási vezetője. Babota Tibor szentszéki tanácsos, a medgyesi Szeplőtlen Fogantatás Római Katolikus Plébánia képviselője győzte meg a fotográfusokat arról, hogy a szebeni térség magyarságáról alkotott kép nem lenne teljes a medgyesi részek mellőzésével. A Szakadát megállapításaitól kezdve egészen máig a szórványkérdés szakirodalmában döntő szerepet tulajdonítanak az asszimilációs folyamatok lelassításában a vallásnak és az iskolának. Ezek azok az intézmények, melyek ha leépülnek, egyúttal a szórvány felmorzsolódása is beindul s átrajzolódnak terjedésének földrajzi határai.

Szórványviták értelme: szigetek és tengerek

HMKK-fotótábor: Nagyszeben és vidéke
Fotó: Szőcs Lehel

A biztonságos hajózáshoz elengedhetetlenek a jó és pontos térképek. Ugyanígy nem nélkülözhetjük a kisebbségpolitikában a szórvány kérdésében való tisztánlátást.

Vámszer Géza nem mulasztja el felhívni a figyelmet, hogy a problémákról politika mentesen, tárgyilagosan, csupán tudományos szempontok alapján tárgyalni a szórványok múltját és jelenét. Hiszen a szórványlét nem csupán egyik vagy másik nép kiváltsága - egyazon országon belül bármelyik államalkotó többségi nép ugyancsak kerülhet olyan sajátos helyzetbe, amelyben nemzeti karaktere elsorvad, öntudata megfakul, asszimilálódik szűkebb környezetéhez. "Érdekes lenne például kikutatni - szögezi le könyve előszavának végén Vámszer -, hogy a Székelyföldön miért magyarosodtak el rövid száz év alatt azok a román pásztorcsaládok, amelyek mintegy kétszáz évvel ezelőtt húzódtak és telepedtek le ottan? Vagy miként tudták máshol a szegény román jobbágytömegek felszívni a jobb sorsban élő magyar és szász elemeket? Vagy a szász városokban miért találunk aránylag sok magyar nevű szász polgárt és értelmiségit ? Viszont a magyar városokban miért annyi német hangzású magyar családnevet? Ha ezeket a kérdéseket tárgyilagosan kikutattuk és megválaszoltuk, akkor román és szász testvéreinkkel inkább mosolyogva, mint gyűlölködve fogjuk majd egyszer megállapítani, hogy itt Erdélyben oly nagymérvű volt hajdanában a három nép természetes, azaz erőszak nélküli összekeveredése, hogy ez a vérségi rokonság és az ezeréves együttélés már őszintébb testvérekké tehetett volna bennünket."

E természetes, ám némileg naív elmefuttatást mára már felváltotta a sokirányú, minden politikai-társadalmi-gazdasági-kulturális összetevőre kiterjedő körültekintés. Korszakváltó dokumentumnak tekinti a szórványvizsgálat Vetési László lelkipásztor vallástanárnak, szórványkutatónak azt a sokat idézett és érdemes vitaalapnak bizonyult tanulmányát, mely a Magyar Kisebbség c. folyóirat e kérdésnek szentelt tematikus számában (2000 / 2. sz.) vitaindítóként jelent meg. A szöveg körül lezajlott viták, a pontosítások, kiegészítések és vitatott passzusok az azóta eltelt több mint egy évtizedben nem csak a kutatás dimenzióit tágították, de felszínre hoztak - az etikai felelősség kérdése mellett - egy sor politikai és jogi problémát is, amelyek megoldása nélkül a szórványok kérdése megreked a jóindulatú szándékok és a morális erőfeszítések szintjén.

Nem árt néhány gondolatot máris kiemelni a Vetési tanulmány zárókövetkeztetései közül:

» Nagy baj, hogy nálunk a szórványnak nevezett nyelvi peremhelyzet leginkább mitikus kategória. Az elmúlt évtizedek szórvány- sorstragédiáit még növelte, hogy több jelentősebb beszédmód és irány alakult ki, követte egymást, ha nem is párhuzamosan, de mindenképpen jelenség szinten: a szigorúan tudományos, a cselekvően szórványmentő, és a profetikusan mitikus, nemzethalálosan populista, az erőteljesen érzelmi töltetű, sőt misztikus. A baj ott volt, hogy a mindennapi életben e beszédmódok váltakozásaikban nem mindig egészítették ki egymást. Megjelenik ez a sajtóban, közírásban, az egyházi nyelvezetben, az olcsó zsurnalizmusban is. Sajnos bebizonyosodott, hogy ez már sem a figyelemfelkeltést, sem a támogatási hátteret nem szolgálja.

» A szórványban minden szervezési kérdést a rendszerességnek, tervszerűségnek, átmenetiségnek, a gazdaságosságnak és ésszerűségnek, felügyeletgyakorlásnak és fegyelemnek kell meghatároznia. A csak a jelenlegi helyzetben tervezőnek és mentőnek csalódnia kell, mert nem is túlságosan hosszú távon teljes leértékelődésnek, önbizalomvesztésnek, az etnicitás értékvesztésének vagyunk tanúi.

» A peremközösségek megmentésében kiemelkedő szerepe van a közösségeket összegyűjtő, a látványos, rendezvényközpontú munkának, szobroknak, avatásoknak, a szó legjobb értelmében vett fesztivizmusnak. Az ünnepnapok, a találkozások és együttlétek erőt, értéket és tartalmat adnak a hétköznapok túléléseihez. De az építő-munka mellett és nem helyett. De tudomásul kell vennünk azt is, hogy tervszerűen számba kell venni a mindennapok tennivalóit az oktatásban, művelődésben, egyházi szolgálatban, értékmentésben. A szórványmunka naponta végzett önfeláldozás, és mentésüket is csak a napi érettük fáradozók önfeladó munkája hitelesíti."

HMKK-fotótábor: Nagyszeben és vidéke
Fotó: Veres Nándor

Oda kell figyelnünk viszont Bodó Barna megjegyzésére is, aki a temesvári székhelyű Szórvány-Diaszpóra Alapítvány vezetőjeként, az erkölcsi vétetésű szempontoknál meghatározóbbaknak tartja a politikai-jogi leszabályozásokat – olyanokat, melyeket az élet már másutt is igazolt. Jövőtervezés és bűnbánat c. vitacikkét ezzel zárja (Magyar Kisebbség, 2000/3. sz.): „Beszélünk beolvadásról, nyelvcseréről, halmozottan hátrányos helyzetről, veszélyeztetettségről, csökkent önértékelésről – szinte mindenről beszélünk a szórvány kapcsán, csak a nyelvhatárokról nem. Érthetetlenül. Tudjuk, mert a pozitív példák között gyakran idézgetjük, hogy Svájcban a rétoromán nyelvi közösség évszázadok óta tartani képes magát, pedig lélekszáma alig haladja meg a félszázezer főt. Egy ekkora közösség a romániai gyakorlatnak megfelelően néhány évtized alatt nyelvet vált, maximum külön eredettudatát őrzi meg. Kérdés: mi biztosítja a megmaradást Svájcban, mi az a külön elem, ami megvédi a közösséget a környező németség etnikai nyomásától? Mert nem a svájci etnikai tolerancia védi meg őket – ha ott egyáltalán szokás erről regélni. A svájci francia, ha Genfből Zürichbe költözik, akkor új lakóhelyén gyermekét kötelező módon német iskolába íratja, annak ellenére, hogy a városban van francia iskola. Csakhogy ez kizárólag a külföldiek számára létezik. Zürich német kanton, s aki ide telepszik, annak számolnia kell ezzel. Aki tehát a rétorománok közé költözik, ebben a közösségben nyelvileg is alkalmazkodnia kell, bármilyen kicsiny és jelentéktelen szám szerint a rétoromán közösség. A nyelvhatárokat Svájcban törvényileg védik, nem az úgynevezett tolerancia biztosítja az etnikai békét, hanem a megfelelő törvények. Ezt tudomásul kell venni és ki kell mondani. Ha nem tesszük, akkor továbbra is marad a morális hozzáállás. Mindaddig, amíg el nem fogyunk. Végérvényesen.”

Nyilvánvaló, hogy ebben az összefüggésben a fotótáborok társadalmi figyelmének kiterjesztése a szórványra, közösségi élménnyé transzponálása csak egy lehet a sok, hasonló irányba mutató cselekvési lehetőségekből. A székelyföldi fotográfusok nem is ámítják magukat azzal, hogy kiszállásaikkal, törődésükkel megoldják a szórvány-kérdés gordiuszi csomóját. Azt az univerzális, konstruktív elvet követik tetteikben, hogy ha az ember valamit megtehet, azt ne halogassa megtenni és ne hárítsa másra. Ez a mindenkori hajózás Szküllái és Kharübdiszei közötti eligazodásának az egyetlen érvényes filozófiája.

Cseke Gábor

Csíkszereda, 2013. március 31.

Ádám Gyula: Húsvéti kakasütés Oltszakadáton

A csapatokról

Mivel elemzésünk csapatmunkában elindított, de egyéni alkotómunkán nyugvó eseményekről tett említést, nem érdektelen megismerkedni a fotótáborok csapataival, a résztvevő alkotókkal.

A vízaknai táborozás (2007) résztvevői:

Ádám Gyula (Csíkszereda), Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Bálint Zsigmond (Marosvásárhely), Czire Alpár (Székelykeresztúr), Danis János (Gödöllő), Erdély Bálint Előd (Székelyudvarhely), Labancz István (Csíkszereda), Szabó Attila (Csíkszereda), Szentes Zágon (Kolozsvár), Vitos Hajnal (Csíkszereda)

Tárlat: Vízakna fényei - 2007: augusztus, Vízakna; november, Bukarest.

A Nagyszeben és környéke táborozás (2011) résztvevői:

Ádám Gyula, a tábor művészeti vezetője (Csíkszereda), Erdély B. Előd (Székelyudvarhely), Magyari Hunor (Székelyudvarhely), Szentes Zágon (Kolozsvár), Szőcs Lehel (Csíkszereda), Urbán Ádám (Budapest), Veres Nándor (Csíkszereda), Molnár Attila (Csíkszereda) és Márton Ildikó (Csíkszereda).

Tárlat: 2011: Nagyszeben, Ars Hungarica fesztivál; 2012: Csíkszereda, Megyeháza Galéria; Marosvásárhely, Bernády-ház; Medgyes, Millennium-ház.

A Medgyes és környéke táborozás (2013) meghívottjai:

Ádám Gyula (Csíkszereda), Erdély B. Előd (Székelyudvarhely), Kovács László Attila (Sepsiszentgyörgy), Szentes Zágon (Kolozsvár), Szőcs Lehel (Csíkszereda), Urbán Ádám (Budapest), Veres Nándor (Csíkszereda), Molnár Attila (Csíkszereda), Márton Ildikó (Csíkszereda), Arany Ferenc (Nagyszeben).

Ádám Gyula: Oltszakadáti pár hagyományos viseletben

Hargitai böngészde (8): Többször robbantott híd a Gyimesekben

Daczó Katalin újabb dokumentumriportja a Hargita Népében (Stratégiai fontosságú Karakó-híd. HN, 2013. március 22.) egy, a Székelyföldön közismert, a magyar vasúttörténelemben kiemelt fontossággal bíró gyimesi műtárgy zaklatott, eseménydús sorsáról szól - nem mindennapi módon. Rátalált ugyanis egy építőmérnökre, Rigó László-Szabolcsra, akit annyira érdekelt a gyimesi vasúti leágazás története, hogy alapos tanulmányozásba kezdett. Érdekes, újdonságként ható fölfedezéseit ismerteti az alább ismertetett interjúban.

A magyar és erdélyi vasút alakulása 1846-2000 között

A rendszerváltást követően fordult a téma felé, amikor mindenfélét összeírtak a székely körvasútról, amelynek szerves része a gyimesi szárnyvonal is. A Madéfalvánál keletre a Kárpátokat keresztülvágó útvonal megszületését 1874-es román-magyar megállapodás tette lehetővé. Íme, mit mond a szakember:

- Több terv volt, de végül Gyimesre esett a választás, és ennek függvényében kezdődött az egész székely körvasút vonalának feltérképezése. A székely vasút építési munkálatait az 1895. április 28-i Magyar Kormányhatározat szentesítette. A pálya nyomvonalának megválasztása két éven keresztül tartott, a MÁV (Magyar Állami Vasút) készült ennek megépítésére. A választás a mai vonalra esett, és itt több műtárgyat kellett felépíteni. Azok közül az egyik legszebb és legjelentősebb, ami egyben igen komoly kivitelezési technológiát igényelt, a Karakó-völgyhíd, valamint a Ladók hídja, az Utusalja, a Bányapatak és a Tatros hidak, és nem utolsósorban a lóvészi alagút. Mindent el kellett készíteni 1897. október végéig, így nagy erőbedobással, több helyen is dolgozott egyszerre a kivitelező.

A riporter érdeklődésére, hogy mi az, amit a híd történetéről tévesen tud a közvélemény, Rigó László-Szabolcs rámutat:

-   Többen tévesen tárgyalják a Karakó-híd első két építését és felrobbantását. A völgyhíd 1897-ben készült el, és már augusztusban használták, de októberben volt a hivatalos átadás. 1916 augusztusában következett a román betörés. Ekkor úgy robbantották fel a MÁV alkalmazottjai a híd középső nyílását, hogy a két széle megmaradt. A robbantás tönkretette a híd középső részét, ezzel járhatatlanná vált, de aki robbantott, számított arra, hogy majd vissza kell állítania a hidat. Ezzel lelassult a szállítás, a román hadsereg nem tudta áthozni a hadianyagot a vasúton. A románok nem is próbálkoztak a visszaépítéssel, így a híd újraépítése csak novemberben kezdődött meg a MÁV alkalmazottainak közreműködésével, igényes technológiai megvalósításokkal.

-  1916-ban Aczél Ödön volt a csíkszeredai vasúti osztálymérnökség vezetője. Aczél Ödön lánya, Rátérné Aczél Sára visszaemlékezései szerint az édesapja robbantotta fel 1916-ban a Karakó-hidat, és ő maga is építette újra néhány hónap múlva. Valóban így történhetett?

-   Igen, Aczél Ödön mérnök tudhatta, és biztosan tudta is, hogy a Karakó-hidat hol és hogyan kell robbantani. Éppen Aczél Ödön jóvoltából maradtak fenn fényképek, amelyek azt igazolják, hogy nem véletlenszerű robbantás volt az 1916-os, hanem olyan személy tette, aki figyelt arra, hogy a híd később újjáépíthető legyen.

- Elegendő volt egyetlen híd felrobbantása az ellenség hátráltatásához?

-  A többi hídra vigyáztak. A Ladók hídja, amely a lóvészi állomáshoz van közel, például csak a második világháború után rongálódott meg. Ez a híd boltíves falazott szerkezetű, és tudták, hogy azt nagyon nehezen lehet visszaépíteni, tehát próbálták nem megrongálni. A második világháborúban több hidat is megrongáltak, az Utusalját, a bánya-völgyi és a tatros-völgyi hidakat, de vigyáztak arra, hogy ezt a közbeeső hidacskát ne bántsák. Még a vízválasztón álló alagutat is berobbantották, és az is megrongálódott.

A helyreállított Karakó-híd másodszori levegőbe repülése már a második világháború számlájára írandó:

- Valamikor 1944. augusztus végén, szeptember elején lehetett, de a pontos dátumot nem tudjuk. Egyes források szerint Ajnádon akkor éppen búcsút tartottak. Mikor megpróbáltam megtudni, hogy a búcsú mikor volt, mindenki mást mondott. Sok mendemonda van, de senki nem mer esküdni az időpontot illetően. Ez az 1944-es robbantás viszont teljesen tönkretette a hidat, mintha azt üzente volna: innen elkotródunk, nekünk ezzel a híddal többet dolgunk nem lesz.

A felelősség mind a német, mind a magyar hadsereget terheli.

- Volt egy visszavonuló német zászlóalj, érdekes módon ők átjöttek a hídon, mielőtt az felrobbant volna. A magyar katonák egy része is átjött. Az úgynevezett Páncélvonat, amely az utánpódást, a hadianyagot szállította a magyar és német katonáknak a visszavonuláskor, már nem ment fel a gyimesi határra. ... A szovjetek nagyon számítottak erre a vasútvonalra. Ez volt az egyetlen biztonságos vonal, amely Moldva és Erdély kapcsolatát biztosította. A szovjet utászok ezért fából készítettek egy új hidat a felrobbantott mellé. Ezt a hétemeletes építményt teljes egészében gömbfából építették... Szigorú forgalomkorlátozás létezett. Ráengedték a személyvonatokat is a hídra, de csak bizonyos sebességgel,   lassan, óvatosan. A tankokat vasúti kocsikon csak úgy tudták átszállítani a hídon, hogy Lóvész állomáson szétszedték a szerelvényt, és vagononként vitték át, majd Ajnádon ismét összeállították. Szükség volt tehát egy új, biztonságos hídra. Ez 1945-46-ban készült el egy román mérnök tervei alapján. Az új híd építéséhez a fahídból nem használtak fel semmit, és a fahidat az építkezés ideje alatt folyamatosan használták... Teljesen új híd lett ez, vasbeton szerkezettel, dupla pályára tervezve. Az átadási ünnepségen készült fotókon is dupla pálya látható, majd visszaállítják az egypályás átjárást, és a karbantartási javítások után, véglegesen egypályás marad. A szerkezet a mai biztonsági követelményeknek is megfelel.

-  Miért volt ennyire sürgős egy ilyen híd újjáépítése a háború és szegénység által sújtott országban?

-   Rengeteg  műtárgy van  a gyimesi vonalon - alagút, hidak, völgyhidak -, ennek ellenére akkortájt sokkal biztonságosabb volt ez a vasútvonal, mint a Vatra Dornei-i, és stratégiai szempontból megfelelőbb, mint a predeali. A szovjeteknek szükségük volt egy biztonságos átjáróra a Keleti-Kárpátokon. ... Az új híd vasbeton szerkezetű, amelyet zsaluba öntve készítettek el, tehát fantasztikus mennyiségű faanyagot használtak fel, amit az építkezés után aztán lebontottak. Ez is azt tükrözi, az építőket nem érdekelte, hogy mennyibe kerül a híd építése, annak ellenére sem, hogy nincstelenség volt az országban. Egyetlen szempontjuk volt: biztosítani az átjárást Moldva és Erdély között...

A beszélgetésben részletesen kitérnek az ünnepélyes átadás eseményeire is. A mérök egy 1986-ban kiadott, majd gyorsan visszavont dokumentumgyűjteményre hivatkozik, amely ismerteti a hivatalos programot is: 

- Az átadás nagyon-nagyon részletesen előkészített protokoll szerint történt... Szombaton, 1946. november 9-én 21.50-kor indult a bukaresti Északi Pályaudvarról a különjárat, amely reggel 8 órakor érkezett az ajnádi állomásra, 7 és 8 óra között a vonaton reggelit szolgáltak fel. A tervezet szerint 8.40-től 11.10-ig tartott az avatási ünnepség, amelyben istentisztelet, ünnepi beszéd és a munkálatok megtekintése is szerepelt. 11.40-kor volt a vissza-indulás az ajnádi állomásról Csíkszeredába, ahová  12.20-ra kellett megérkezni. Csíkszeredában 12.45 és 15 óra között zajlott az ünnepi ebéd, majd a különleges szerelvény visszaindult Bukarestbe, ahová 21.45-kor kellett befutnia. Természetesen a vonaton vacsorát is felszolgáltak. Tudjuk, hogy jelen volt Gheorghe  Gheorghiu-Dej  akkori szállításügyi miniszter, aki beszédet is mondott, valamint az orosz zsidó származású román kommunista vezető, akit ma ritkán emlegetnek, Iosif Chisinevschi, továbbá a Szovjetunió bukaresti képviseletének küldöttei... Olyan személyeket is keresünk, akik ott voltak, amikor áthaladt az a speciális vonat, amelyik Hruscsovot és Gheorghe Gheorghiu-Dejt mint államelnököket szállította 1962-ben, amikor maga Hruscsov is szemügyre vette a vasútvonalat és a Karakó vasúti völgyhidat. Én emlékszem, itt Csíkszeredában is kiözönlöttek az emberek megnézni a szovjet vezetőt, az Erzsébet-kert tele volt, mindenki várta a vonatot, de az csak átrobogott Csíkszeredán.

Az interjú fényt vet arra, hogy a híd és a szárnyvonal más műtárgyai még 1990-ben is stratégiai fontosságú pontoknak számítottak, amelyeket fegyveres őrség vigyázott. E kiemelt szerep késztette arra az ország vezetőit, hogy az első román vasúti szakiskolát Gyimesfelsőlokon létesítsék, ezt szintén Gheorghe Gheorghiu-Dej idejében nyitották meg. 

- Az eltelt több mint száz év alatt - összegezett az interjú mérnök-alanya - ezzel a pályával alig volt probléma, de legalábbis kevesebb gond volt vele, mint a Sepsiszentgyörgy-Csíkszereda-Madéfalva- Gyergyószentmiklós-Déda-Szászrégen vonallal. Az új híd 1946 óta folyamatosan szolgál, az alapokat kellett csak megerősíteni és bizonyos festéssel, kezeléssel a vasbeton szerkezetet...

A Karakó-híd - eredeti fénykorában

Mit üzen a Malmaison foglya?

(Olvasónapló)

1.

Bevallom: eleinte ezt a címet elsősorban blikkfangos hangzása miatt biggyesztettem írásom homlokára, fontosnak tartván, hogy lehetőleg minél többen elolvassák az alábbiakat. Még akkor is, ha nem értenek vele egyet. Egy biztos: közömbösek nem maradnak.

Aztán, ahogy a gondolatok és a tényanyag összeillesztésében haladtam előre, úgy bizonyosodtam meg mind jobban arról, hogy a címből indul ki minden, s ha nem is teljességgel oda tér vissza, de illő foglalata annak a kései számvetésnek, amit dr. Petru Groza (bizonyos időszakokban nagy előszeretettel akár Gróza Péter is) néhai erdélyi ügyvéd, politikus, volt román miniszterelnök történelmi szerepe kivált belőlem.

Írásom tárgyának apropója roppant prózai: a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár új, illőbb környezetbe való tavaly év végi elköltöztetése után, az igen gazdag állomány végre egy helyre került és sokkal áttekinthetőbbé vált. A megnyitó ünnepség alkalmával, a könnyen megközelíthető szabadpolcok között járkálva-nézelődve, időnként találomra ki-kiemeltem egy-egy szerény, idő koptatta kötetet, s így került a kezembe dr. Gróza Péter: A börtön homályában (Corvinus kiadás) című vaskos könyve is.

Megfigyeltem, hogy a börtönnaplók eredendően népszerű olvasmányok: elvégre nem mindennapi emberek, nem mindennapi helyzetben született nem mindennapi gondolatait tartalmazzák. Ez esetben azonban mind a szerző, mind a börtöntéma együttesen is az újdonság erejével hatottak, legalább is számomra. Úgy vettem magamhoz a könyvet, hogy reméltem: általa ki tudja milyen, addig kevéssé ismert információk birtokába kerülök. Mindennél jobban égtem a kíváncsiságtól: mit üzenhetett e könyvvel olvasóinak a magyarság által is jól ismert politikus – méghozzá egy börtön mélyéről?

2.

Mihelyst olvasni kezdtem, az illúzió lepkéje elsorvadt és maradt a pőre valóság: az egykori, a második világháború utáni Románia első demokratikus kormányának nevezett Groza kabinet vezetője, dr. Petru Groza börtönkrónikája 1945-ben jelent meg (magyar nyelven is), a vonatkozó események viszont alig egy bő hónapot fognak át: az Ekésfrontot vezető dévai ügyvéd 1943. december 26. és 1944. január 30-a között – kereken hetven éve – volt a bukaresti Malmaison börtön lakója, amelyet a közvélekedés akkoriban amolyan "úri fogdaként" tartott nyilván, ahol a börtönlakókat ugyan rács mögött tartották, de sorsuk távolról sem volt annyira embertelen, mint a közönséges büntetésvégrehajtási intézmények zömében.

A bukaresti Malmaison

A bukaresti Malmaison – büszke nevével III. Napoleon szépséges franciaországi kastélyát idézi – valamikor, a XIX. században Cuza román fejedelem utasítására a Bukarest védelmére rendelt lovasság laktanyája volt. Később egyéb fegyvernemek is helyet kaptak a kaszárnyában, továbbá egy katonai törvényszék, majd állambiztonsági fogda is működött benne. A negyvenes évektől kezdve egészen a hatvanas évekig, a politikai elit bebörtönzött tagjait tartották itt fogva, hosszabb-rövidebb ideig, s ha kellett, akár kegyetlenül meg is kínozták őket. (A dokumentumok szerint, egyebek mellett itt vallatták Iuliu Maniut, Ion Mihalachét, Nicolae Penescut és Corneliu Coposut, a Nemzeti Parasztpárt kiemelkedő vezetőit is).

Groza az Ekésfront vezetőjeként került a titkosrendőrség kitüntető figyelmének középpontjába azáltal, hogy a romániai kommunista párt egy csoportjának lebukásával olyan bizalmas iratok kerültek a karhatalom kezébe, melyekből következtetni lehetett, hogy a kommunisták az Ekésfronttól rendszeres pénzügyi támogatást kaptak. Ennek tisztázására, illetve a Grozáék politikai besározása végett tartották fogva Bukarestben pár héten át a Déván élő ügyvédet, aki a Malmaison kényszerű vendégszeretetét kihasználva, illetve a "ház" kivételező könnyítéseivel élve, papírra vetette börtönemlékeinek summáját.

A történelmi igazsághoz tartozik, hogy a könyv piacra kerülése szorosan egybeesik azzal az 1945. márciusi dátummal, amikor is Bukarestben hatalomra került az úgynevezett Groza-kormány, s ország-világ előtt segített azt kommunikálni, amit nem csupán a korabeli jelszavak, hanem későbbi szlogenek is évtizedeken át hirdettek: dr. Petru Groza/Gróza Péter kabinetje az egész romániai lakosság érdekeit képviseli és védi, a lehető legdemokratikusabb módon.

3.

Groza 1945-ben

A rendelkezésünkre álló források, bár többféle megközelítésben is igyekeztek felfedni e nem mindennapi politikusi személyiség ellentmondásos, összetett szerepét Románia huszadik századi történelmében, a román és a magyar nép közötti kapcsolatrendszer alakulásában, erősen hézagosak és rendszerint egysíkúak; vagy inkább dr. Petru Groza pozitív szerepét emelik ki adott történelmi időkontextusban, vagy pedig a mai, a rendszerváltozás utáni nézőpontból politikai szereplésének konjunkturális, demagóg jellegét hangsúlyozzák, a kommunisták szekértolójának és kiszolgálójának tartják. Jellemző, hogy az 1989 december végi romániai változások egyik első "fegyvertényei" közé tartozott a bukaresti, illetve a dévai Groza-szobor ledöntése. (Beke György Groza faluja c., 2002-ben a Hitelben közölt riportjában jelzi, hogy a dévai szobor talapzatát kezdetben Sztálinnak szánták, de a szándékból már nem lett valóság a személyi kultusz megbélyegzése miatt, ezért aztán az 1958-ban elhunyt Petru Groza bronzalakja került a talapzatra.)

Ki is volt ez a magyarul igen jól beszélő, magyar iskolákban nevelkedett, román ortodox papi családból származó, sikeres ügyvéd, aki az első világháborútól haláláig terjedő pályafutása során – a megfigyelők szerint – minden politikai kutyaszorítóból szerencsésen és sértetlenül került ki, s aki a börtönéletbe is éppen csak belekóstolt? Beke György említett riportja számos kérdést gyűjt össze s vet fel maga is ezzel kapcsolatosan, kortársak vallomásaira, nyilatkozatokra és többé-kevésbé megalapozott állításokra hivatkozva.

Fő kérdése az: lehet-e hinni annak a Grozának, aki a trianoni döntés után, merészen szembe menve nemzettársai törekvéseivel, ügyvédként azokat a magyar nagyurakat védi, akiknek felosztott birtokaiból román szabadparasztokat jutalmazott a bukaresti hatalom? (Igaz, hogy ügyvédként nem sok kliensének tudja megadni a győzelem elégtételét, viszont az eredménytelenül elvégzett ügyvédi munkát is honorálni kellett, Groza tehát rendszerint nem maradt hoppon.)

Komoly szerelmi kapcsolat alakul ki ez időtájt a Déván műkedvelősködő magyar-örmény operettprimadonna, Kabdebó Duci és a fiatal ügyvéd között, ám a férfi családja ellenzi viszonyukat, s a csalódott díva Kolozsváron, Janovics Jenő társulatánál keres és talál vigaszt. (A kapcsolatból születik 1923-ban Kolozsvár egyik majdani vezető színésznője, Bisztrai Mária.)

Később, úgy egy évtized múlva, ugyanazoknak az erdélyi parasztoknak az élére állva, akik ellen pereskedett, a Maniuékkal szemben álló Ekésfrontot szervezi, s az erdélyi magyar haladó erőket egyesítő MADOSZ-szal szövetkezik... Egyesek állítják, hogy rövid ideig a jobboldallal is kacérkodott. Averescu marsall kormányaiban két ízben is miniszteri tárcát kapott... A háború kitörése után bekövetkezik aztán a kommunistákhoz való közeledése, amelynek végkifejleteként 1945 tavaszán a moszkvai vezetés őt szemeli ki arra, hogy a Románia számára vesztesnek ígérkező háborúból végül szerencsésen kikerülő ország „demokrata miniszterelnöke” legyen.

E felvillantott, jócskán "meredek" fordulatok Groza életútján érthető, hogy ma is fölkeltik mind a román, mind a magyar történészek kíváncsiságát. Beke megfogalmazásában: "Román kutatók 1989-et követően gyakran latolgatják, hogy miért éppen ez a viharos múltú polgári politikus lett Moszkva választottja 1945 márciusában a román kormányfői tisztségre. Éppen azért, mert polgári politikusként “kezesség” lehetett a Nyugat számára, hogy nem a pártdiktatúra, hanem a demokrácia felé vezeti Romániát? Rugalmas politikus, aki nem tiltakozik, ha helyette Moszkva igazán bizalmi emberei kormányoznak? Szempont lehetett az is, hogy “magyar múltja” csillapítja az erdélyi magyarok fájdalmát, amiért ismét kisebbségi sorba taszítják őket?"

A kérdések jogosak, ugyanakkor töprengésre késztetnek. Beke Györgyhöz hasonlóan pedig ezúttal mi is spekulálunk.

Annyi bizonyos, hogy nemzettársai zömének szemében Groza nem volt eléggé román. Számos olyan gesztusértékű tettet lehet a szemére hányni, amivel úgymond kilógott a sorból, "elárulta" nemzetét. Másfelől, a magyar köztudat – leszámítva a múló rokonszenvhez kötődő népszerűséget – ma megbélyegzően minimalizálja, sőt elutasítja Groza közeledésének tényeit a magyarsághoz, színjátékként, képmutatásként könyveli el az ügyvéd magyarbarátkozását, amelyből egyes magyar ismerősei (pl. Balogh Edgár, de mások is) teremtettek valóságos Groza-kultuszt, s e kultusznak ma is tapasztalható maradék nyomai ott vannak az erdélyiek tudatában. Maga az a tény, hogy igen sok forrásban a volt miniszterelnök magyar nevével lelhető fel s maradt fenn a köztudatban, egyesek szerint azt jelzi, hogy Grozából valakik tudatosan próbáltak "jó magyar embert" faragni (ahogy például Verne Gyuláról sikerült a puszta elnevezéssel sok emberben elhitetni, hogy – magyar identitású), de ő erre méltatlannak bizonyult.

Így igaz: a románnak nem túl jó, magyarnak nem eléggé magyar Petru Groza / Gróza Péter törvényszerűen osztozott azoknak a sorsában, akik a két karakteres, jól elkülönülő entitás között megpróbáltak közvetíteni és közelíteni, a szokásosnál nagyobb empátiát mutatni mindkét irányba. Született ügyvéd volt, ami minden cselekedetén megnyilvánult. Nem a frontális küzdelem, nem a kiállás, a politikai következetesség stratégiáit követte, hanem taktikázott, helyezkedett, az ellenfél gyenge pontjait keresve, mindegyre a pillanatnyi esélyeket kalkulálta. Mindezek a sajátos karakterjegyek megtalálhatók a Malmaison börtönben írt feljegyzések mélyén, még akkor is, ha a papírra vetettek stílusa meglehetősen dagályos, patetikus. Olykor az az érzésünk, mintha a szerző egy tükör előtt állva, a közönségnek játszana. Üzenhet-e számunkra egyáltalán valami komolyat a Malmaison foglya?

4.

Számomra a börtönnaplóból ma is igen tanulságos az a rövid kitérő, amelyből kiderül: Groza fokozatosan és az átélt események közvetlen hatására ébred rá arra, hogy a faj, az etnikai eredet önmagában nem értékhordozó, csak annyiban, amennyiben általános emberi kvalitásokkal párosul. A börtönben lengyel elítéltek szomszédságába kerülvén, összebarátkozik velük, megismeri szokásaikat, gondolkodásmódjukat. Az alábbi bejegyzés is ennek az élménynek a lenyomata...

(Faj, etnikai eredet, stb.) * Séta után Tulatzko barátommal együtt meglátogattuk a két lengyel nőt. Cellájuk ajtaja nyitva áll: éppen a kis szekéren levő üstből mernek maguknak. Jó étvágyat kívánunk nekik.

Befejezünk egy beszélgetést, amellyel észrevétlenül egy délelőtt telt el. Ilyen módon elfelejtettem, ami közvetlen közelemben és tőlem távol történik...

A rendelkezés: „mindenki a cellájába" végigsüvít a folyosón; visszahúzódom a cellámba és írni kezdek. Még egyet megtudtam Tulatzkotól: Ciprian Porumbescu, a nagy román zeneszerző szintén lengyel volt. Golebronzkynak született, nevét később változtatta meg. Még egy oldal az igazság könyvében, amely bizonyítja, hogy az értékek a faj határain túl emelkednek, a biológiai vonal által megállapított határon, amely túl primitív és túl szűk ahhoz, semhogy korlátokat szabhasson az emberi lángelmének.

Vajjon kivel lehetne helyettesíteni a magyar irodalomban és történelemben a magyarok legnagyobb költőjét és ugyanakkor az 1848-as forradalom lelkesítőjét: Petőfit, aki görögkeleti szerbnek született és bölcsőjében Petrovics nevet viselt? Kivel helyettesíthetnék a németek a „nem-árja" Heinét? Hát a spanyolok Thetocopulost, „El Greco"-t?

Lapozzátok végig az emberiség művelődési és gazdasági történetét és számítsátok ki a veszteséget, amelyet egyes népek és általában az emberiség szenvedett volna, ha bölcsőjében megfojtana vagy máglyán elégetne minden más-etnikai eredetű, vagy más-fajú embert. Az űr, amely egy ilyen elképzelt csonkítás következtében tátongana, akkora lenne, hogy nem lehetne betömni az összes „fajtiszta" fejekkel.

Jelen pillanatban a faji kritériumnak vehetjük, de nem embereknél, hanem állatoknál, ahol egy yorki sertés fölébe helyezendő a „mangalica" fajtának, anélkül, hogy ez az első felsőbbrendűségét, „über alles"-t jelentené.

Gobineau az ő „Értekezés a fajok egyenlőtlenségéről" szóló művével nagy tévedés spekulánsa volt, amelyet aztán Hitler százszázalékos őrületté fejlesztett. Én azt mondanám: tiszta őrület (vagyis műrost nélküli).

5.

Erőteljes anekdotikussága és kihegyezett áthallásai ellenére hitelesnek kell tekintenünk a börtönnapló ama fejezetének (Güzü) üzenetét is, melyben egykori magyar kollégiumi élményeit felidézve, leírja megismerkedését a később egyik legjobb barátjává váló Serestély Béla költővel. Mindketten – még a Trianon előtti időkben vagyunk – szászvárosi Kún-kollégium kisdiákjai, kiszolgáltatva a szigorúan merev konviktusi rendnek és a benne élők perfid indulatainak.

Így kerül elő a szinte elfelejtett tárházból egyik volt osztálytársam emléke... Serestély Béla a poéta.

Szőke, halvány arcának körvonalai mind tisztábbak és immár közelemben érezve őt, görcsösen kapaszkodom belé társnak e nyomott hangulatú estén, nehogy újból magamra hagyjon.

Máris ott kergetőztünk élénk villogással az ódon Collegium udvarán, az iskolanyitás első napján, nekiindulva a gimnázium első osztályának.

A nagy kazal szalmából vaságyainkhoz jól feltöltve szalmazsákjainkat és nyomogatva, hogy puffadt, kerekded alakjait lepréseljük, — a gyermekcsapat hamarosan összegabalyodik és se vége se hossza csínyjeinknek...

Ettől holtrafáradtan hív össze szobáinkba „silentium"-ra az öreg kis harang visító nyelve. 8-as számú szobánkban (akaratlanul mostani „szobám"' számára gondolok, de hamarosan elkergetem e zavaró gondolatot) körülüljük kilencen a bicskákkal agyonfaragott hosszú, kerekded asztalt, a „publicá"-t. Felette a fehérre meszelt mennyezetről lelógó petróleumlámpa szagosan világítja körül sorban a falak melletti emeletes vaságyakat, a vastag falba mélyen beépített kolostorszerű ívboltos folyosóra nyíló öreg faajtót, a szemben levő fal mellé szerényen meghúzódó külön két kis asztalt, egy-egy sor könyvvel, amelyek előtt a felfigyelő „primárius" 8-ik osztályos, az öblös hangú, két méter magasságú Bodor Aladár, későbbi tanárom, majd a pesti rádión igen aktiv propagandista, egyetemi (úgy gondolom) magántanár, foglal helyet.

A két órán át tartó „silentium", kötelező csend és néma tanulás, amely mellett egy légy zümmögése szinte uralja a szobát, nagy próbára teszi az első diáknap izgalmaitól fáradt nebulókat, akik csak most ismerkednek meg a klasszikus fegyelmi collégiumi internátus szigorú korlátozásaival.

Nem csoda, hogy az álommal inam szakadtából birkózva — elaludtam... Beleestem az első kihágásba: aludni, — horribili dictu — a silentium alatt a „publicánál"!

Erős oldalbalökés riasztott fel álmomból: Serestély Béla barátom lökött oldalba, riadtan meresztve ő is két kék szemét reám, ösztönösen számolva azzal, hogy nem maradok adósa, miután napközben saját bőrén tapasztalta ki izmaimat s verekedő hajlamaimat.

„Ébredj fel, mit alszol, mint egy güzű!" szólt hozzám gépiesen zavartan, szinte súgva.

„Güzü?!"

Akkoriban, mint régi román papi család sarja, dákó-román soviniszta tradíciókkal terhelt légkörben nevelkedve, magyar nyelvismereteim nagyon kezdetlegesek voltak. Nem illet túl jól és túl sokat magyarul beszélni.

Mindenesetre a két „ü" számomra kemény ízt adtak az ismeretlen szónak. Bizonyára egy durva sértés, amelyet nem lehet megtorlatlanul elviselni. Tehát: hirtelen pofonvágtam Serestély Bélát. Az ódon háló és tanulószoba boltíves falai között, a szigorú collegiumi fegyelem jegyében, néma csendben, suttogás nélkül lepergő esti silentium órák alatt, amikor az asztal körüli hallgatag tanulást csak egy-egy légy zümmögése zavarta meg, egy egészséges pofon csattanása hallatlan, talán csak évszázadonként előforduló esemény. A nemzedékek során fegyelmezett diákok el sem képzelték, hogy ilyesvalami lehetséges.

Az egész asztal körüli gyerekcsoport fölriadt, a külön kis asztalnál könyve fölé hajolt, a hosszú pápaszemes szobafőnök, Bodor Aladár felé meresztve szemeiket. Várták most már velem együtt, cselekedetemnek végzetes következményét. Ez nem is késett.

A primarius hirtelen talpon termett Csak ekkor láttam milyen óriás. Hozzám lépett, magasra emelve 2 méteres termetéhez szabott jobb karját. Összehúztam magamat, s vártam, hogy lecsapjon, úgy látszik azonban meggondolta magát, ez amugyis poéta lelkű későbbi tanárom, — s leeresztve karját, odaszólt Serestély Bélához: „pofont kaptál, hát azonnal add vissza!"

A később szintén költővé vedlett, amugyis vékonypénzü Béla barátom e parancsnak szolgaiasan eleget tett és jobb tenyerével félénken végigsimogatta bal arcomat. Én bensőmben teljesen meg voltam elégedve, viszont azonban primáriusunk újból haragra gyúlt, látva, hogy megbüntetésem ily formában nem sikerült s talán öntudat alatt hajtva a nagyok ösztönétől, a gyengébbekkel, kicsinyekkel elbánni, — ráförmedt Bélára: „Te szamár, hát ez pofon? Te ilyet kaptál?"

Majd hozzám fordulva: „Te Groza, adj még egyet neki, hadd tanulja meg, mi az a pofon!"

És én voltam elég oktondi ahhoz, hogy kívánságának eleget tegyek. Most már felbátorítva, hatalmasan újból pofonvágtam Bélát, ki sírásra fakadt.

E naivságomra ráfizettem. A primarius most már kitanította Bélát.

„Látod, most megtanultad, mi az a pofon. Tehát ebből adj vissza neki annyit ahányat akarsz."

Poéta ide, poéta oda, a sírással vegyes dühbe gurult is emberré vedlett, s miután nem volt szabad védekeznem, egymásután rakta mindkét arcomra két kezével a pofonokat fokozott gyakorlottsággal. Ettől a zuhatagtól most már magam is sírásra fakadtam.

A tízórai csengetés szalmazsákos vaságyainkba kergetett, és mint módosabb fiú a felső ágyba (évi 8 forintos), Béla a szegény piskii notárius fia az alsóba (4 forintos), amelyet nyikorgó kerekein húzott ki a felső alól.

Egy ilyen jól megrendezett sírás után mély, gyermekálmainkba merültünk.

Reggel 5 órakor a harangszónál félálomban csúsztam le a magas ágyból, rálépve a még alvó Béla lábaira. Reám meredt fölnyitott szemeivel és én bocsánatot kértem, — „nem akartam".

A harag még romlatlan lelkeink melegében hamar felengedett, miként a hó a sugárzó napfényben, s hajlamoson a teljes kibékülésre, Béla hozzám szólt: „Nem baj, de miért ütöttél pofon az este?"

„Hát te miért böktél oldalba, de ez még hagyján, miért sértettél meg azzal, hogy, — hogy is mondtad — güzünek címeztél?"

„A primárius, miközben aludtál reám parancsolt, hogy ébresszelek fel egy oldalbalökéssel, s kérdezzelek meg, hogy miért alszol, mint egy güzü. Mit tehettem mást, mint hallgatni parancsára".

„Hja, úgy, — hanem mondd csak te Béla, mi az, hogy „güzü"?

„Magam sem tudom" — válaszolt Béla.

Elámultam. Hát mi két értelmetlen, naiv kis gyermek agyonpofoztuk egymást valamiért, amit egyikünk sem ért, oly dologért, amelyről fogalmunk sincs, amelyet csak hórihorgas primáriusunk tud és rendez meg, kedvtelésből, avagy ami nem kevésbé vigasztaló reánk, az erősebb hatalmi vágyából.

Keserű lett a szánk íze, s napközben kísértve a gondolattól, keresgéltük a güzü szót szótárakban, amíg reá nem akadtunk. S csak akkor várt reánk az igazi kiábrándulás: a güzü szó, dacára a két ü-nek nem is olyan sértő. E nevet egy kis félénk vörös mezei egérke viseli, kedves, teljesen ártalmatlan állat, amelynek csak egy hibája van; sokat alszik.

E kis történetet, amely egy időben elmosódott emlékezetemben, Serestély Béla barátom elevenítette fel, jegyezzük meg a napot, 1938 január 1-jén hozzám írt levelében újesztendei jókívánságul.

Ő most is költői lélek, s mint emlékszem, így vezeti be sorait:

„Emlékszel Péter? Collégiumunk öreg igazgatója, minden tanév végén így vezette be ünnepi záróbeszédét: „Hullatja levelét az Idő vén fája", elfelejtve, hogy az előző esztendőkben ezt már többször elmondotta, vagy talán belénk akarta vésni a múlás gondolatát..."

„Tudod-e Péter, hogy immár 44-szer hullatja a vén fa levelét, azóta hogy mi a collégiumi első estén megismerkedtünk, illetve mint illik, összepofozkodtunk a „güzü" miatt? Oly alaposan, hogy azután ámulva állapítottuk meg, hogy egyikünk sem tudta, mi az a „güzü"...

„De a ráébredés e valóságra aztán, mint szinte természetes reakciója az emberi léleknek, ennél közelebb hozott minket és e pofozkodás egy egész életre megalapította barátságunkat".

Elmerültem Béla barátomnak e hosszú szép levelén, a múltnak emlékeiben, s tovább fűzve gondolataimat, válaszoltam neki postafordultával:

„...felidézted boldog gyermekkorunk emlékeit, kedves Béla barátom, elmerengtem rajtok s az idő múlásán, de csak rövid időre, miután én kevésbé vagyok költő, s megmaradok annak, ami vagyok, javíthatatlan politikusnak s megrögzött híve eszméknek, amelyekért ma még nehéz, viszontagságos harcot kell folytatnunk, de holnap valósággá válnak".

"A mi fajta mesterségünk annyira vérünkké válik, hogy mindenütt és mindig a mindenkori élet legapróbb élményeit, vagy eseményeit, amelyek mellett a nálunknál boldogabb halandók észrevétlenül haladnak el, — eszméink bűvkörébe vonjuk, megvilágításában vizsgálgatjuk, elemezzük. Ne csodálkozz tehát, hogy kisdiák élményünk is népi elvonatkozásban foglalkoztatja most agyamat s ezuton megindulva, a magyar és román két kis diák afférján, a két nép, a magyar és román nép összezördülésének szimbólumává válik és kettőnknek egykori kis verekedése eszméink lencséje alatt mikroszkopikusan, tükrözi vissza népeink nagy tragédiáját".

A történelem során haj, de sokszor pofozkodott össze e két nép, amelyet az emberiség nagy terített asztalánál, hiszen földgömbünk oly busás gazdag, a végzet ép úgy egymás mellé ültetett, amiként egykoron minket a szászvárosi vén collégium „publicájánál". Keserűvé tette egymás életét dolgokért, amelyeket nem ismert s nem értett, ügyért, amely nem az ő ügyük volt, hanem másoké, a hatalmasoké — hiszen az egyén és a kollektív lélek ösztönös hajlamai oly azonosak — mint a mi verekedésünk is végeredményben az óriás Bodor Aladár prímáriusunk ügye volt.

De erre csak későn jöttünk reá. Ha előbb tudtuk volna, bezzeg nem telt volna kedve a nagynak, a hatalmasnak s megkíméltük volna magunkat is kölcsönösen a bajtól...

Vizsgálgatva közös történelmünk lapjait, leépítve e történelemből mindazt, ami romantika vagy célzatos hamisítás, összetűzéseink okait és eredményeit, kinyomozva azon érdekeket, amelyeket ezen összetűzéseinkkel öntudatlanul szolgáltunk, hej, de sokszor véreztünk ügyekért, amelyek mindkét nép részére — „güzü" — volt.

De folytatom 1938. évi újesztendei levelemet, — „Kedves Béla barátom, amily szomorúsággal állapítom meg mindezt a múltra vonatkozóan, épp oly tragikus biztonsággal látom előre azt, hogy, sajnos, nem is olyan messze a sovinizmus, faji gyűlölet, világuralmi törekvések és hogy egy néhány őrült, történelmet csinálni akaró „vezér" háborús készülődései légkörében, még egyszer összepofozkodni. E két nép még egyszer fogja magát egymásra uszíttatni egy világuralmi vágytól hajszolt harmadik által. A történelem egy ujabb lapot tartogat a végtelen szenvedéseknek annyi ember szerencsétlenségének mindkét nép részéről, egymást gyűlölve, egymás sírját ásva, azért, hogy későn, közös szerencsétlenségünk füstölgő romjain megállapítsák, hogy mások érdekében történt mindez, mások vak eszközei voltak.

Azonban amily biztonsággal látható előre ez újabb pofozkodás, ép oly rendíthetetlenül bízom abban, hogy méreteinél, különös történelmi adottságánál fogva ezen összepofozkodás oly tanulságos lesz, eredményeiben annyira felvilágosító, hogy egyszersmind az utolsó lesz.

Rá fog jönni most az egyszer e két nép, hogy mindaz, amiért egymás szenvedését okozták, nekik kölcsönösen „güzü" volt!

E rájövés lesz a nagy nap a két nép életében, határkő, amely az egymásra találás, a békés együttélés, jó szomszédi viszony, egymást kiegészítő békés termelő munka új korszakát jelzi...

A tanulság nyilvánvaló, s nincs miért megfejeljük a szerző által hozzátoldott, aktualizált elmélkedésekkel, további konklúziókkal. E bevallott népbarátság koronatanúja, a költő Serestély Béla, aki végül is nem futott be látványos irodalmi karriert, s mindvégig vasúti tisztviselő maradt, tíz évvel élve túl barátját, biztosan ma sem tiltakozna fenti beállítás ellen, hiszen az életnek ugyanazt az iskoláját járta ki, mint egykori osztálytársa, tovább inkasszálva a meg nem érdemelt történelmi pofonokat.

6.

A vaskos börtönnaplóban a szerző külön fejezetet (Két nép szenvedése) szentel a a román–magyar együttélésről szóló gondolatainak. Feltételezem, hogy ez a tucatnyi könyvoldal az, amiért a könyvnek (jóval) később újabb kiadása látott napvilágot magyar nyelven: 1986-ban, a Közös dolgaink c. sorozatban jelent meg a Gondolat kiadónál, s fontos hivatkozási pont olyan jeles költőnk eszmei fejlődésében, mint amilyen Kányádi Sándor.

Vörös István a költő 75. születésnapjára írt tanulmánya (A "röstellt" versek természetrajza. Kányádi Sándor pályakezdéséről. Tiszatáj, 2004 május) bőven idéz e fejezetből, mint a román-magyar együttélés máig érvényes alapelveiből: „Azt mondtam: ez a két nép a történelem keresztútjain mindig mint ellenség találkozott akkor, amikor érdekük szerint egymás mellett kellett volna állniok. Történelmük tárgyilagos vizsgálata kétségtelenül ehhez a következtetéshez vezet – mint ahogy a történelem vakmerő és elfogult meghamisításának sikerült elsötétítenie a nemzedékek ítélőképességét, amikor mesterségesen táplálta az örök ellenségeskedés és gyűlölködés hagyományát. […] Amikor átléptem ezeket a szűk határokat [a családi nevelés hasonló szemléletű korlátairól van szó – V. L.], felvettem az érintkezést a széles nagyvilággal, bejártam az akkori civilizáció nagy központjait és mindenek-felett tágabb látókört és távlatot nyertem – a sötétség szétszóródott és a gyűlölet elolvadt, mint a hó a napon. […] Sikerült rájönnöm ilyen módon, hogy a román és a magyar nép közötti megértés nemcsak hogy lehetséges, de – mivel a szomszédság és a történelmi együttélés adva van – a kölcsönös boldogságot célzó, lényegbe vágó feltétel és geopolitikai jellegű parancs.”

A tanulmány ennél is tovább lép: a Kányádi-féle Groza-idézés – a Beke-féle riporttól eltérően – hangsúlyozottan tanúságtétel is egyben. Nem a jelen szemüvegén át ítéli meg a tegnap történteket, hanem a kor viszonyaiba helyezve idézi fel, amit maga is személyesen átélt, hallott, gondolt, tapasztalt annak idején a románnak nem elég román, magyarnak nem elég magyar Grozáról. Tény, hogy Kányádi még jól emlékezett: az egykori miniszterelnök szorgalmasan eljárt a kolozsvári színház előadásaira, ahol a lánya főszerepeket játszott, de gyakran lehetett találkozni vele a Bolyai egyetemen is, ahol a szünetekben szóba állt a diákokkal. Kányádi mesélte azt is, hogy Groza elmondta nekik: Sztálin koporsója mellett együtt álltak díszőrséget Rákosival, s a váltás után mondta neki, van egy kérése hozzá. Mire Rákosi: Groza Péternek nem lehet olyan kérése, hogy ne teljesítsem. Groza: érettségi találkozónk lesz, szeretném, ha ott lenne Nagybaczoni Nagy Vilmos is. Az eredmény: „előkaparták” onnét, ahol deportálva volt, engedték megnőni a haját, a külsejét rendbe hozták, és ott is volt a találkozón!

Illyés Gyula vélekedéséről sem szabad megfeledkeznünk, aki 1945 augusztusában, a pár hónapja miniszterelnökként ismert Grozával való tárgyalás után a bukaresti rádiónak így nyilatkozott: „Groza Péterben bátor demokratát, nagyvonalú államférfiút, a dunai népek megbékélésének őszinte hívét ismertem meg, nemcsak a román dolgozók, hanem a magyarok is nyugodtan rábízhatják sorsukat."

Tény, hogy dr. Petru Groza se szerzőként, se politikusként soha nem tagadta meg, nem magyarázta ki és nem csűrte-csavarta felismerhetetlenné azokat az eszméket, amiket a Malmaisonban (még ha részben számításból is) papírra vetett és azután is hangoztatott. Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy a dogmatikus rendszer keretei közötti személyes tehetetlenségét erényeként kellene elkönyvelnünk.

7.

A Két nép szenvedése c. fejezet terjedelmes első része annyiban időszerű, hogy a már ismert történelmi helyzetben az 1848-49-es forradalom és szabadságharc közép-európai tanulságait boncolgatja, latolgatja. Most, a március 15-iki események emlékező felelevenítésének napjaiban a Groza józan és mértéktartó hangja nyugtatólag hat mindkét nép szélsőségesei ellenében. Szó sincs benne a lassan már-már megszokottá váló "vérvádról", mi szerint a magyar szabadságharcosok 40 ezer ártatlan románt mészároltak le Erdélyben, sem ama csúsztatásról, hogy az aradi vértanúk tulajdonképpen az erdélyi románság véreskezű gyilkosai lettek volna. Dr. Petru Groza határozottan állítja: a monarchia vezetői, a Habsburgok századokon át ravaszul kijátszották egymás ellen a különböző népeket. Csakhogy...

"A népek emlékezőtehetsége rövid – állítja naplójában Groza – és ezt a gyengeségét tökéletesen kihasználják ezeknek az ellentéteknek haszonélvezői országon belül és országon kívül.

Csak így volt lehetséges, hogy egy nép életében aránylag rövid idő múltán Horea lázadásának drámai esetét minden tanulságával együtt elfeledték és a történelem megismétlődött egy ugyanolyan tragikus végű forradalomban. Jancu mócainak kiábrándulása, melyet ugyanazoknak a Habsburgoknak hálátlansága idézett elő, összesűrítetten jelentkezett a „hegyek királyának" tragédiájában, aki összeomlott a felelősség terhe alatt abban a pillanatban, amikor a romantikus hősiesség és a hiszékeny becsületesség köde szétfoszlott és átadta helyét a kegyetlen valóságnak, amely ennek a romantikus felfogásnak tökéletesen idegen elemekből állt. És ezeknek az új tanulságoknak ellenére a hiba 1918-ban megismétlődött.

Továbbra is ennek a fatális felfogásnak az útján akarunk haladni, mindörökké visszaesve és elfeledve a múlt tanulságait? El fogunk hát bukni mindannyian, akik felelősek vagyunk a múltnak ezekért a hibáiért?"

Kérdéseire az 1940-es esztendő eseményeinek alakulásában keresi a választ. De vajon megtalálja-e? Kövessük együtt gondolatmenetét:

"Próbálom rekonstruálni az 1940. augusztus 31-1 bécsi döntés tényeit a tárgyilagos vizsgálódás szemüvegén keresztül, minden előítélettől és szubjektív indokolástól menten.

A vasrács, amely a külső világtól és ezáltal a „döntés" által megindított szerencsétlenségek tömegének árnyékától elválaszt engem, amely döntés számtalan román és magyar család boldogságát tette tönkre, részre nem hajló és minden hétköznapi felfogástól mentes ítélet magasságába emel engem.

Az avatatlanok kiabálása nem hatol be ide. Tehát vizsgáljuk meg a tényeket.

Mindenekelőtt ezt a „döntést" mi, románok kértük (illetve Gigurtu, Valer Pop, Manoilescu stb.), minden fenntartás nélkül eleve alávetve magunkat az elfogadott bírák döntésének.

Amikor azután jellegének megfelelően, a megfelebbezhetetlen és végleges ítéletet egyszer kihirdették, kiáltoztunk a fájdalomtól, szabad folyást engedtünk az ebben megvalósult igazságtalanság fölött érzett felháborodásunknak és utólagos reparácíókat kerestünk saját számlánkra, az ítélet keretein kívül. Beszédes példákkal rendelkezünk éppen azok számára is, akik ebben az ügyben a legérdekeltebbek.

A szöveg például világosan előírta, hogy a közjavak, az összes állampolgárok, — tehát a köztisztviselőkkel bezárólag — a helyükön maradnak mindaddig, amíg az ítélet rendelkezéseinek keretében a leltározást és a magyar vagy román állampolgárságnak meghatározott időpontig való optálását illetőleg a végleges szabályozás megtörténik. Mi ellenben, a kormány rendeletére, annak óhaja szerint, mindent, amit tudtunk, hamarosan kiürítettünk, mielőtt még a magyarok elfoglalhatták volna a bírák által nekik ítélt területet. Előttünk végeláthatatlan oszlopokban vonultak teherautók, vonatok, szekerek, az átadott Északerdély felől, a megmaradt Délerdély felé, megrakva bútorokkal, iskolapadokkal, klinikai felszerelésekkel, leszerelt kórházakkal, fantasztikus változatosságban. Két nappal a döntés után a román kormány áthelyezte a magyar származású állami kishivatalnokokat és csakis ezeket, a megmaradt Délről — a magyar államnak átadott Északra, azzal a rendelkezéssel, hogy negyvennyolc órán belül induljanak el kijelölt helyükre. Élénken él emlékezetünkben a fájdalmas jeleneteknek végtelen sora: a szerencsétlenek csomagjaikkal a hátukon indultak el, miután ilyen váratlanul kellett elválniok öveiktől, fészküktől, kis holmijuktól és a tűzhelyüktől, ahol egy egész életének a fáradtságával összekuporgattak maguknak valamit, amely életből 23 évet töltöttek a tőlük most ilyen brutálisan szabadulni akaró román állam szolgálatában. Minden utcasarkon találkoztam velük; vasutasok, pénzügyi és igazságügyi tisztviselők, férfiak és nők, akik könnyes szemmel kérték közbelépésemet, hogy ne dobják ki őket az ősz küszöbén állásaikból és családjuk köréből, amely nem követhette őket az ismeretlenbe. Közbelépéseinkre a szolgálatban lévő főnökök ezt a sztereotip választ adták: „el kellett menniök, mert a miniszter úr távirati rendelkezésével áthelyezte őket." Sőt mi több, egyes hatóságok írásbeli nyilatkozatokat mutattak fel, amelyekben a magyar származású tisztviselő áthelyezését kérte, a nyilatkozatot aláírva. Megengedem, hogy akadtak ilyenek is, akik az Északerdélybe visszatérő magyar uralom gondolatára felforró vérük hangja hívására — siettek, hogy ott egy órával hamarább boldogabbnak érezzék magukat. De a bécsi szöveg, amelyet aláírásukkal elfogadtak és elismertek a román állam szomorú emlékű képviselői, mindkét félre nézve kötelező közös eljárást írt elő arra az esetre, ha az emberek az egyik vagy másik állam állampolgárságára igényt tartanak. Bírói és az ítélet kötelezettségeinek szempontjából — kétségbe nem vonva a jóhiszeműséget — világos, hogy a román kormánynak határozottan vissza kellett volna utasítania az ilyen áthelyezési kérvényeket, amelyek a román uralom alatt maradt állásból egy másik, magyar uralom alá került állásba való átmenetelt célzott.

De a kérvények közül sokat kikényszerítettek a magyar származású tisztviselőktől abban a pánikban telt légkörben, amely az Északerdély elrablása miatt felindult románok uralma alatt maradt magyarokat körülvette. A hatósági ember, különösen a rendőrség és sziguranca embere, kegyetlenül rámeredt a kisebbségi tisztviselőre, ez pedig aláírt és sírt. A döntés utáni második napon jelen voltam a szomszédos Piski községben a háromszázat meghaladó magyar származású vasutas áthelyezésénél, akiket nagyobbrészt még gyermekkorukból ismertem, minthogy állandó érintkezésben voltam a vasúti személyzetnek ezzel a régi telepével (több mint két évtizedig voltam tiszteletbeli elnöke a C. F. R. mechanikusok otthonának, stb.). Megállapíthattam, hogy ezeket a szerencsétleneket túlnyomó részben kényszerítették az aláírásra s ezek egyhangúan könyörögtek családjaikkal együtt, hogy hagyják őket a helyükön. Természetes volt ezeknek az elkeseredése, amely a szegény, füstös telep csendes utcáit a könnyek völgyévé változtatta. Minden egyszerűségük ellenére tisztában voltak vele, hogy azok az átadott Északerdélyben levő helyek, ahová áthelyezték őket, nem voltak betöltetlenek, így tehát a magyar állam ezt kísérő hozzájárulása nélkül az utcán maradnak. Mint ahogy így is történt. Hónapokkal a döntés után ezek közül sokakkal találkoztam, akik Kolozsvár utcáin nyomorúságban, állás nélkül lézengtek.

A kölcsönös gyűlölet hullámai, amiket az ostoba bécsi döntés kavart fel, elárasztottak minden értelmet, elsötétítettek minden agyat és lehetetlenné tettek minden olyan igyekezetet, amely a megindult folyamatot megállíthatta volna. Anélkül, hogy a megkínzott nép észrevette volna, megkezdődött többek között az áthelyezések kevés intelligenciáról tanúskodó ravasz játéka a román kormány részéről. Ezt a játékot mint azoknak a bűnöknek egyikét fogják majd megbélyegezni, amely annyi család szerencsétlenségét és annyi otthon szétdúlását okozta...

A bécsi döntés után a román „Monitorul Oficial" megkezdte a magyar származású tisztviselők áthelyezési rendeletének közlését, hogy ilyenformán „törvényes" formát adjon a befejezett ténynek (az igazság az, hogy ezeket a tisztviselőket már jóval előbb túlküldték a határon). De, hogy meglegyen a "forma", a bécsi döntés végrehajtása fölött „őrködő" német-olasz bizottság előtt, a román kormány — amely tudta, hogy ezek az áthelyezések nem felelnek meg a szövegnek — a „Monitorul Oficial"-ban szeptember 10-én, tehát Bécs után megjelent rendeletekkel, 1940. augusztus 16-i dátummal keltezte. Így tehát a román kormány egy döntés előtti keltezést használt, mintha ezeknek az áthelyezéseknek semmi közük nem lett volna az akkor még előre nem látható bécsi döntéshez. Ha a mi nemzeti önérzetünk — túltéve magunkat bármilyen emberi, vagy keresztényi felfogáson, túl a nemzeti sovinizmust határain — elő is írná, hogy együttműködjünk a román kormánnyal, ez a kormány elzárja az utat ezzel az előrekeltezéssel, amely kegyetlenül leleplezi ravaszságát.

Íme a hibák, sőt több mint hibák — bűnök, amelyek keservesen megbosszulták magukat.

A magyar kormány, élén Teleki gróffal, aki tragikusan fizetett hibájáért, amikor önkezével vetett véget életének (a bécsi bukásnál jelenlevő híres kiküldötteink közül egyik sem röpített golyót a fejébe, hogy ezzel pecsételje meg a történelem előtt az ő hibáik folytán keletkezett szerencsétlenséget) reagált ezekre a próbálkozásokra, amelyekkel a hátsó ajtón igyekeztünk valamit megmenteni abból, amit Bécsben elvettek tőlünk. Próbálkozások, amelyekkel saját butaságunkat akartuk helyrehozni.

Csökönyösen tartva magam a tárgyilagos ítélet vonalán, mentesítve magam a barátaimat, különösen az értelmiségieket fogva tartó szenvedélytől és előrelátva a katasztrófát, amely tényleg be is következett mindkét részen, mellőzve mindent, ami egy azonnali kontroll szemüvegén keresztül befolyásol: alaposan megvizsgáltam a tényállást a helyszínen, mind nálunk, mind pedig Magyarországon, az elragadott Északerdélyben, ahol a bécsi döntés után három nappal és utána is többször jártam. Ezt annak a véletlennek köszönhettem, hogy személyes kapcsolataim és az akkori magyar kiválóságok között iskolatársaim és barátaim voltak.

A magyar kormány ugyanolyan hibásan, a maga részéről a bosszú útján indult el. Teleki gróf az Északerdéllyel frissiben „kiegészített" Magyarország miniszterelnöke, a bécsi döntés után rögtön, ennek a tartománynak fővárosába, Kolozsvárra jött. Ő sürgeti a találkozást és a magyar uralom alatt maradt romára nép vezetői elfogadják, hogy megállapodjanak egy modus vivendi-ben. Dr. Hatieganu volt miniszter, Dr. Dunca volt főispán és mások szertartásosan felöltötték a hagyományos frakkot és elébe mentek a magyar miniszterelnöknek. Teleki gróf magas kultúrájú, de állandóan szentimentális ember, aki inkább érzelmi, mint hideg értelmi vonalon politizált (ez megnyilvánult tragikus végében is) — inkább meleg volt, több mint barátságos, valószínűleg a Bécsben elért magyar sikerektől felmelegítve. Ezt a realitást érezhette Dr. Dunca akkor is, amikor ugyanez a „gentleman" gróf néhány nappal később családjával együtt átrakatta az új határon. Az ő esete jellemző a többi összes esetre, amely abban az időben történt. Ennek az esetnek a felelevenítése folytán olyan tájékoztató forrást fog alkotni a történelmi tények és következtetések tekintetében, amely majd kedvez a fény behatolásának a történelmi arányú hamisítások sötétségébe. Dr. Dunca ügyvéd, nagybirtokos, Kolozsvár volt román főispánja, hasonlóan sok máshoz, feleségével, gyermekeivel és egy bőrönddel a kezükben megjelent Déván. Ide menekült kiutasítása után, amelyet — a pár pillanattal előbb átélt események hatása alatt — következőképpen mesélt el nekem:

A magyaroktól elfoglalt Kolozsváron történt fogadás alkalmával Teleki gróffal váltott barátságos kézszorítás után a románok azzal a meggyőződéssel tértek vissza otthonaikba, hogy a kormány és az új magyar uralom testvéri megértés és az együttlakó és szomszédos népek közötti békés együttélés szellemében fog haladni és a múltra fátyol borul. Ez a reménykedés rövidéletü volt. A magyar kormány hirtelen változtatott magatartásán és villámgyorsan ütött. Nem lévén más jegyzék, a hatóságok nagy sietségükben a telefonkönyv segítségével számos román családot szólítottak fel, hogy két órán belül hagyják el az országot. Nem szabad egyebet magukkal vinniök, csupán egy kis bőröndöt és egy pokrócot. Telefoncsengés szórta szét a barbár módon sújtott családok közé a megütközést és rémületet.

Közöttük volt Dunca dr. családja is. Ez későn kapta meg a rendelkezést és csak háromnegyed órája maradt az indulásig. A tragikus fordulattól megdöbbenten bolyongott Kolozsvár állomásán a kiűzött románok között, várva bevagonírozására. Egyszerre csak a hatóság egyik képviselője kiragadta a többi köréből: „Uram, önt Teleki gróf kéreti a telefonhoz, aki Budapestről szeretne önnel beszélni." Először egy nagy kérdőjel, azután a világosság halvány pislogása és remény osont az elszürkült lelkekbe. Visszatérés lenne? Lehet-e majd beszélni azzal, aki a szakadék szélére taszított ezrek sorsát tartja a kezében, hogy ugyanez a kéz az utolsó pillanatban segít?

A gyötrő kérdésre lesújtó a felelet: „Dunca doktor úr, azért hívtam önt a telefonhoz, hogy megkérjem, közölje azokkal ott túl, hogyha tovább is folytatják disznóságaikat (vagy valami ilyesmit) és a mi határainkra dobják a zsarnokian áthelyezett tisztviselők tömegét, akiket nem tudunk elhelyezni, akkor még drasztikusabb megtorláshoz folyamodunk és a magunk részéről még több románt teszünk át a határon." Teleki gróf lecsapta a készüléket — és Dunca doktor megindult a tehervonat felé, bezárva és összepréselve a marhavagonba a mindenüket elvesztett románok szomorú tömege mellett, hogy azután a tordai alagút mesterséges határánál mindnyájan egy brutális testi motozásnak legyenek alávetve. Értéktárgyakat kerestek, briliánst, pénzt...

Dr. Lupant, a kolozsvári klinika asszisztensét a magyar csendőr egy erőteljes csizmarúgással segítette át a határon, eltörte gerince alsó csigolyáit és párhónapos kórházi kezelésre tette alkalmassá.

Körülbelül így bántak az állampolgárokkal és vagyonukkal bizonyos hatóságok — románok vagy magyarok — egy olyan uralom alatt, amelyet alkotmányosnak és törvényesnek hirdettek a civilizált világ előtt. A kormányok és az illetékesek, akik az ezen a meredeken való lesiklásokat védelmükbe vették, amelyek végzetesen vesztettek mindkét részről a megtorlások túllicitálására, nagy felelősséget vállaltak magukra e két nép történelme előtt, amelynek annyi könnyét sajtolták ki s leírhatatlan szenvedéseket zúdítottak a szerencsétlen kettévágott Erdély lakosaira.

A felelősek tudatalatti lénye megérzi ennek a felelősségnek esedékességét; innen van a szüntelen igyekezet mindkét részről, hogy saját embertelenségeiket a mások elvetemültségével igazolják.

Elloptam a szomszédom tyúkja alól egy tojást, a következő éjszaka — igazi „megtorlás" — ő ellop egy ökröt az istállómból. „Jól van szomszéd, egy ökröt lopsz el?" „Te kezdted." „De én csak egy tojást loptam el tőled!" A vitát, bármilyen érdekes, a végtelenségig lehet folytatni, de az alapja elvitathatatlan marad: mindketten tolvajok, tehát elítélendők még akkor is, ha az egyik bizonyos mértékig megfontolandóbb mint a másik.

Ennek az elítélése mindkét nép részére egy újjáépítésnek aktusát fogja alkotni. A hibák megállapítása, melyet nyomon követ a felelősek megbüntetése, emlékkövet emel majd az utóbbi években mindkét részen átélt szerencsétlenségek tömege fölé és arra buzdít majd, hogy letérjünk a végnélküli ellenségeskedés útjáról, amelyből sohasem mi, hanem mindig mások húztak hasznot — és induljunk el a másikon: a népek közötti megértés útján, a felsőbbrendűség és az uralom kölcsönös igénye nélkül."

8.

Nem olvastam még román embertől ehhez hasonlóan kiegyensúlyozott, tárgyilagos színvallást a második bécsi döntés kérdésében. Szinte a szemünk előtt zajlik a kezdetben korrektnek hitt és remélt békebíróság fölötti dühkitörés és a szemet-szemért, fogat-fogért replikázó indulatok eszkalációja. Nem telik bele sok idő, és már senki sem nevezheti ártatlannak magát ebben a konfliktusban. Az adott és a kapott ütések, az egymáson ejtett sebek azt bizonyítják, hogy Trianon egyáltalán nem oldott meg közöttünk semmit, továbbá a bécsi igazságtételt is fölösleges volt kierőszakolni, ha végül is a második világháború, majd Párizs és az azóta tartó, hol nyílt, hol burkolt kötélhúzás lett a végeredmény.

Dr. Petru Groza / Gróza Péter valójában nem volt akkora történelmi személyiség, mint amekkora az alakja köré szőtt kultusz, legendák és anekdoták nimbusza sejtetni engedné. Börtönnaplója után ítélve viszont kettős kötődésében odáig jutott kultúrember, aki a román és magyar nép érdekeivel azonosulva tud és mer pártatlan lenni egy olyan korban, amikor ez a képesség csak nagyon keveseknek adatott meg. Ez az, amivel máig hatóan üzenni tud nekünk a Malmaison alkalmi foglya az 1943-44-es év fordulójáról. A többi: vanitatum vanitas...

Vagy olyan tisztaság, bűntelenség utáni eredendő vágy, amit Groza barátja, Serestély Béla egy örökszép versében így fogalmazott meg:

SERESTÉLY BÉLA:

A hó, a hó...

A hó, a hó, a hó, a hó...

Égi szita szitálja lassan

és hull és hull és egyre hull,

angyalpárnákból lágy pihék

szállongnak szakadatlanul,

égi kezek csak egyre ontják

befödve gyászt és vért és pompát

csak hull és hull, mindegyre hull

s már minden fehér hóba fúl:

a háztető, a rét, a domb,

toronytetőn a fénylő gomb,

a temető, a szántóföld

fehér halotti leplet ölt,

az országút, a híd, a tó,

mind, mind vakító, tiszta hó,

a templom és börtön felett

halld hancúrozni a Telet,

hogy pattan csípős ostora,

belé reng kórház, oskola,

a hó mint pajkos, rossz kölök,

a két szemed közé röhög

s mint csintalan, vásott gyerek

veled szünetlen incseleg,

arcodba vág, nyakadba hull

és paskol irgalmatlanul,

szegény, fázós, didergő fák,

mint posztot álló katonák

míg Tavasz-káplár úr nem int,

hóköpenybe strázsálnak kint,

őrizve ők az utakat,

hol csilingelő szán szalad

az ólomszürke ég alatt,

honnan a hó szakad... szakad...

Már napok óta egyre hull

és szünetelni nem akar,

és bitófát és Golgotát

egyforma szűzlepel takar,

és erdőszélen őz nyomát

és tolvajét, ki lopni járt,

fehér leplével elfedi

a hófehér hó egyaránt,

szekér, ha máma erre jár,

holnapra nincs nyoma se már,

mert szüntelenül hull a hó,

a hó, a hó, a hó, a hó...

Ó tiszta hó, ó szűzi hó,

veled az Úr lelke izent,

e szűz fehérség jaj de jó

és jaj de jó e szűzi csend!

ó szálljatok lágy hópihék,

nyílj ablakomon jégvirág,

csak így tudom elhinni még,

hogy van egy tisztább, szebb világ,

ahol a könny, a gyász, a vér,

a bűn s erény: fehér, fehér...

Ha jön a kékszemű Tavasz -,

e csélcsap, ifjú, vad kamasz,

úgyis mindennek vége már

és jön a lucskos sár, a sár

s a kék, mosolygó ég alatt

egy csepp fehérség sem marad...

Ó áldott, szűzi, tiszta hó,

mindig így élni volna jó,

bűnt nem tetézve szüntelen,

- fehéren, tisztán, bűntelen...

Utóirat:

A Malmaison épülete megszűnt megtorló intézménynek helyet adni, s hogy le ne bontsák, ma a lehető legcivilebb intézmény: egy éjszakai klub működik benne; termeinek, celláinak rideg, morbid környezetében önfeledten, a múlttal mit sem törődve szórakozik a bukaresti fiatalság....

Malmaison mint klub: a morbid szórakozóhely

Csíkszereda, 2013. március 13.