Hargitai böngészde (10): Szépvíz festője hirtelen előbukkan

A Hargita Népe 2013. május 28-i számában érdekes oknyomozó riport látott napvilágot, amelyből megismerhetünk egy elfeledett székely festőt, aki a csíkszéki Szépvíz község hírét (is) öregbíti. Alább bő szemelvényekkel ismertetjük a riporteri nyomozás eredményét, Daczó Katalin tollából.

János László

János László képzőművész száz évvel ezelőtt, 1913. június 28-án született Borzsovában. Édesapja elesett az I. világháborúban, így korán árvaságra jutva, nagy szegénységben nőtt fel. Ideig-óráig gyámok, rokonok nevelték, máskor az édesanyjával járta az országot: Szépvíz községen kívül Kolozsváron, Brassóban, Marasesti-en gyermekeskedett. Iskoláit Szépvízen kezdte, és Szépvízre húzta mindig vissza a szíve, kora gyermekkora ihlette későbbi alkotásainak egy részét is. Inaskodott lakatosműhelyben, szobafestőnél, címfestőnél, kisegített konyhán és vendéglőben, ázott-fázott-vándorolt, és éhezett is gyakran. Főiskolai tanulmányait későn, java férfikorában végezte el Kolozsváron. Ezt követően ott élt és alkotott, de művei gyakran a szülőföldet, a szülőfalut idézték. 1974. december 28-án teljesült élete leghőbb vágya: a csíkszeredai múzeum támogatásával megnyílhatott első önálló (és egyben gyűjteményes) kiállítása - éppen Szépvízen, a napközi otthon új épületében. A község számára is jelentős esemény volt a tárlat: ez volt az első szépvízi képzőművészeti kiállítás. A tárlat anyagából 1975 januárjában a mai Petőfi utcában, a múzeumhoz tartozó Kisgalériában is láthattak egy válogatást az érdeklődők. A betegeskedő János László ekkor jó néhány művét a csíkszeredai múzeumnak, illetve Szépvíz községnek adományozta.

(A továbbiakban unokahúga, Pál Éva, illetve János Pál volt múzeumigazgató emlékszik a szinte elfeledett művészre.)

Az unokahúg

- Pontosan emlékszem, hogy az érettségit követően, 1960 nyarán ismertem meg őt személyesen - mondta Pál Éva nyugalmazott csíkszeredai magyartanár, János László egyik unokatestvérének, Pál Árpádnak a lánya. - Ekkor felkeresett bennünket Szépvízen, sajnos édesapám akkor már nem élt. A János Lászlóval és családjával való találkozásaink színhelye ezután Kolozsvár volt. Ez a periódus öt évig tartott, amíg diák voltam, majdnem heti rendszerességgel. Náluk jártamkor sokszor tanúja voltam az alkotási folyamatnak. Egyszer éppen tavaszi virágcsendéletet festett. Kérésére a korondi bokályban virító „főszereplők" mellé odakerült a napszemüvegem is, mint a tárgyi világ képviselője. Különösen kedvesek lettek számomra azok a képek, amelyekhez közvetlenül vagy közvetett módon, személyesen is kötődtem. Előbbi csoportba a szülőföld, a szépvízi táj ihlette festmények tartoznak, utóbbiba például a kolozsvári látképek, az ablakpárkányon virító muskátlik, a művész színes ceruzával készült önarcképe.
A tanári diplomához az előírt vizsgákon kívül ötödéven vizsgatanítást is kellett tartanunk. Én egy Radnóti Miklós verset választottam vizsgatanításom témájául, ő elolvasta, és ebből ihletődött a vers hangulatát kifejező képi illusztráció: egy akvarell...Egyszer csak elkezdte írni visszaemlékezéseit, élete történéseit, művésszé válásának izgalmas és fáradságos útját. Saját maga gépelte le, köttette be a kétkötetnyi, 730 gépelt oldalnyi anyagot, a harmadikra való azonban elakadt. Az írógépben maradt, teleíratlan papírív a tanúja ennek...

-  Nagyon kevés egyéni kiállítása volt életében... Ugyanakkor részt vett a Hargita megyéből elszármazott képzőművészek közös tárlatán a múzeumban. Miért állított ki ilyen keveset?
-    Én   azzal   magyarázom, hogy az elveihez körömszakadtáig   ragaszkodó ember volt. Semmiféle    kompromisszumot nem volt hajlandó kötni sem a magánéletben, ami szinte lehetetlen, sem a művészeti életben. A kommunista vezetők kritériumai, a részükről tapasztalt gáncsoskodás, amely néha embertelenséggé fajult, nem engedte őt beállni a sorba, felzárkózni az alkotók világában is tapasztalható nyájszellemhez.

-  Önéletírása olvasásakor bennem egy érzékeny - talán túl érzékeny -, sértődékeny, de igazságos, őszinte ember képe alakult ki. A hetvenes években papírra vetett sorokat átírás, „korszakhoz igazítás" nélkül ma is vállalhatná szerzője: a magyar világot köszöntő lelkesedéstől a reményekkel kecsegtető kommunizmusig. Nem elfogult akkor sem, amikor a negyvenes évek végén csíkszeredai kultúraktivista...
- A kommunizmus meghirdette népboldogító eszmék kelepcéjébe sok ember beleesett abban az időben, amikor ez felhajtó erőként működött az élet peremére szorult, szegénységben, kitörési lehetőségek hiányában élő emberekre. Íróknál, költőknél is kezdő kötetükben - ezt ők sem tagadják - tetten érhető ez a magatartás. Feltették azt a bizonyos rózsaszín szemüveget, a világlátásét, amely eltöltötte őket hurrá-optimizmussal. Mindent, ami jó, az új világtól reméltek, a mesebelinek tűnő, de megvalósulható ígéretektől. Ebben a hajóban volt Laci bácsi is. Aktivistaként, fiatal házasként gyarapította azok sorát, akikben, gondolom, kialakult bizonyos fokú meggyőződés. Ez az ő életében arra volt jó, hogy felemelt fejjel járhasson, megbecsült embernek érezhesse magát, de a kritikai érzéke nem homályosult el sem ekkor, sem az úgynevezett magyar világban. Észrevette, feltárta azokat a hibákat, amelyek akár társadalmi, akár egyéni szinten mutatkoztak meg előtte, melyeknek a méltó emberi életben nincs helyük. Ez mentette meg őt attól, hogy akármelyik világváltozáskor túlzásokba essék és fanatikussá váljon.

-  Volt néhány szocreál festménye is, de ezek születésére nem tér ki az önéletrajzban...
- Tagja volt a kolozsvári képzőművészek szövetségének, amely a  pártprogram   szerint  elvárta, hogy a szocializmus kezdeti szakaszát tükröző alkotásokat hozzanak létre a művészek, ezáltal magasztalva a szegények számára is elérhető társadalmi felemelkedést. Ipari táj, Cséplés a mezőn, Malombeli tevékenység című festményei ennek jegyében születtek. Ezt el is várták tőle, de bizonyos szintig hitt is ebben, ennek a megvalósíthatóságában. A Józsa Béláról szóló festményei a gúzsba kötött ember, a többre hivatottság megbéklyózása, a kiszorítottság, az elesettség festményei. Komor színekben, a feltámadás reménységébe vetett hittel vagy hit nélkül, viszont ebben a leszorítottságban is éreztetni tudja, hogy kitörhet az ember.

-  Mikor találkozott vele utoljára?
- Utoljára a betegágyán, 1977-ben láttam. Súlyos vesebetegség vitte sírba. Két kiskorú gyermeket hagyott maga után. Ott voltam a temetésén is, és sokáig fájdalmas érzés volt Kolozsváron náluk járni, mert ott volt a fogason a felöltője, a kaliapja, a kirándulókulacsa, amiket én úgy ismertem, mint az ő életének állandó társait...

A kiállításszervező

- Az 1970-es években évente legalább tizenkét jeles művésznek volt kiállítása a múzeumban, egyre népesebb közönség előtt - idézte fel János Pál volt múzeumigazgató. - Olyan is volt, hogy sok százra, talán ezerre is rúgott azoknak a száma, akik az ünnepi megnyitóra eljöttek. Kétszáznál több meghívót szórtunk szét. Olyan személyek jöttek kiállítani, mint Gy. Szabó Béla, aki nem Olaszországba ment a Dante-sorozattal tárlatmegnyitóra, hanem hozzánk. Vagy jött Szervátiusz Jenő, aki akkor a kolozsvári képzőművészeti iskolában tanított, Veress Pál, Bene Jóska, sokan. János Laci is előkerült, mégpedig olyanformán, hogy elhatároztuk, a sok egyéni kérést úgy próbáljuk megoldani, hogy megszervezzük a magyar képzőművészek által készített művészeti anyag országos tárlatát. Várakozáson felüli volt. Úgy megmozdult a romániai magyar képzőművész-társaság, hogy olyanokat is idesqdort, akikről nem is tudtunk. így kerültünk össze János Lacival is.

Egy kolozsvári kiszállás alkalmával szerét ejtettem, hogy találkozzam személyesen vele. Mit mondjak? Nem volt valami meglepő számomra az, hogy az anyagi gondokkal küszködő család minden szomorúságát egyszerre láttam meg egy bérpalota mosógőzös lakásában. János Laci az agronómia fakultáson szemléltető eszközök, képek gyártásával foglalkozott, de tudtam, hogy sok kínnal-bajjal keresi a család kenyerét. Miután részt vett a közös tárlaton, én támogattam kérését, hogy szülőfalujának községközpontjában, Szépvízen kiállítása nyíljék. Az igaz, hogy szegény János Laci - aki nagyon szerény, középtermetű, elég izmos ember volt - három képet is felajánlott nekem, de én csak a legkisebbet vettem el, és azt is lelkiismeret-furdalással, mert ha képet tudott eladni, az jelentette a mentőövet abban az árban, ami akkor sok ilyen tehetséges embert sodort.

-  Olvastam a visszaemlékezésében, mennyire rosszul esett neki, hogy Pali bácsi csak egy képet választott. Úgy értelmezte, hogy nem tetszettek a festményei...
-    Amikor   én   felkerestem, talán a Jókai utca egy bérkaszárnyájában lakott, elég sötét, elég szomorú helyen, ahol nyomortanya levegője érződött. Arra gondoltam, hogy ezen az emberen segíteni kellene. Ha a kiállításon valamit értékesíteni tud, az külön haszon lesz neki, amihez nincs is talán hozzászokva. Hogy vegyek én el három képet? Hármat!? Én soha nem használtam ki egy művészt sem, pedig sok jó barátom volt a képzőművészek között.

-  Miért éppen Szépvízen volt az első kiállítás?
- Ehhez ő ragaszkodott. Úgy vélte, a szülőföldnek az a darabkája, ahonnan elindult, megérdemli, hogy az első kiállításával ott köszöntse a rokonságot, az ismerősöket, a barátokat, azzal a művészettel, ami nem volt fogyatékos, és nem volt amatőr szintű. Témaválasztásában hagyományosan a népi életformát részesítette előnyben. Számos alkotásán megcsillan a falusi élet szépségének vonzereje, varázsa, és én ezért különösképpen tiszteltem János Lacit, hogy nem elfordult, hanem közelebb került ehhez az életformához.

Daczó Katalin

János László festményeiből

1. Szépvizi udvar; 

El-el- vagy "föl-földobott kő"?

(Olvasónapló)

A népeket, etnikumokat, fajokat megcélzó anekdotizálás, bár sok esetben érzékenységet sértő, túlzó és igazságtalanul általánosító, mint minden summás ítélkezés, ami figyelmen kívül hagyja a valóság árnyait-fényeit, kétségtelenül tartalmaz a maga módján pertinens, karakterisztikus elemeket is.

Így a dél-romániai oltyánokról elterjedt a vélekedés, hogy szeretnek törtetni, vérükben a minden áron való előbbre jutás, a karrier imádata. Tréfás megjegyzés ugyan, de ki lehet próbálni: egy zsúfolt terem hátsó részében kiáltsuk el magunkat románul: "Şefule!", vagyis "Főnök Úr!", s akik e személytelen felszólításra hirtelen hátrafordulnak, nos, azok az oltyánok.

Persze, ez a kísérlet velejében gyermeteg és hamis, de annyiban némi igazságot tartalmaz, hogy a hátrafordulók ha nem is mind oltyánok, de valamilyen módon, bevallottan vagy bevallatlanul, igényt tartanak a főnöki titulusra.

Ugyanilyen igaztalanul summás, ám valahogy mégis célba találó minősítés a székelyek (némiképpen az oltyánok "szellemi" testvéreinek tartják őket) legendás furfangja, ezermesterkedésre való hajlama, "okoskodása", a skótok takarékos beállítottsága, az olaszok tésztazabáló kedve...

Használjuk is ezeket, ha kell, ha nem, mit sem törődve azzal, hogy közben jobbra-balra, indokolatlanul sebeket osztogatunk.

Köveket dobigálunk...

*

Súlyosan tragikus, sokszori meghasonlások után jut el oda a múlt század harmincas éveiben az amúgy nyolc nyelvet beszélő, népek és kultúrák ismerkedő közeledését kitartóan gyakorló jeles költőnk, Dsida Jenő, hogy élete végéhez közeledve, máig vitatott, sodró erejű poémájában, a Psalmus Hungaricus-ban váratlanul megkövesse fajtársait, s addigi értékrendjének emberi aspektusait látványosan fölcserélje a végveszélybe került etnikum előbbvalóságával:

...Nincs más testvérem, csak magyar.

Ha virrasztok, miatta állok poszton,

csak tőle kérek kenyeret

s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.

Sok tévelygés és sok kanyar

után jutottam el ide:

ha bűnös is, magyar

s ha tolvaj is, magyar

s ha gyilkos is, magyar,

itt nincsen alku, nincsen semmi "de".

Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját

s virágos lelkét fitogtatva henceg, -

mi elesettek, páriák vagyunk,

testvérek a nyomorban és a bűnben,

sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek...

Dsida Jenő (PIM fotótára)

Olyan szavak, megfogalmazások - szentenciák! - hangzanak el e zsoltárosan hömpölygő és visszhangzó, terjedelmes versszövegben, melyek a költőtől szokatlanul indulatosan elhajított kövekként szelik át a teret; ki tudja, hol állnak meg ("repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg..."), már vissza nem szívhatók. Az indulat és a kimondás ténye valósak, megtörténtek, a pályaív röpte beméretlen s minden bizonnyal erősen el is túlzott. De a látlelet akkor is pontos, ráadásul az 1936-ban született poéma egyedülálló sziget Dsida költészetében. Olyan, mint egy akaratlanul kiszakadt jajkiáltás az erdélyi kisebbségi magyarságot ért korabeli megpróbáltatások okán, amiről később már maga az elkövető sem tudja pontosan: megtörtént-e valóságosan is, vagy csak a képzelet játszik vele?

Láng Gusztáv a vers születési körülményeit tisztázó kései elemzésében (A "magyar zsoltár" polifóniája) kiemeli azt a csöppet sem mellékes motívumot, hogy költeménye megírásakor Dsida erősen bizonytalan, hezitál, képtelen bemérni, hogy a pillanatot tekintve árt-e avagy használ az ő váratlan megszólalása. Valamiféle biztatást vár a közlést illetően. Kőmíves Nagy Lajos (Tessitori Nóra férje), Reményik Sándor az első felkért, bizalmas olvasói, de Bánffy Miklóst is megkeresi. Bánffy azonban - Láng szerint - "nem találta időszerűnek a Psalmus megjelentetését, s szavát vette a költőnek, hogy ettől egyelőre eláll. A megegyezésüket követő napon (?) aztán küldött egy csekket Dsidának a korabeli vershonoráriumokat jóval meghaladó összegről. A költő ezt úgy tekinthette, hogy Bánffy megvásárolta a Psalmus közlési jogát, s a későbbiekben sem tett kísérletet közzétételére. S mert mindig is korai halálra készült, a dedikáció és az ajándékozás gesztusával vélhette biztosítani kéziratának megőrzését. Így várakozott a vers 1940. szeptember 15-éig, amikor is a Keleti Újság a Psalmus közlésével köszöntötte Észak-Erdély visszacsatolását Magyarországhoz, jó két évvel Dsida halála után. Ezzel egyszersmind egy olyan politikai alkalommal házasította össze, ami miatt a második világháború után a tiltott, sőt üldözött szövegek közé került mind Magyarországon, mind Romániában."

A sokáig elfojtott indulat gátja tehát átszakadt. A vers pedig, alkotója nélkül is járni kezdte a maga ellenőrizetlen útját, nem csupán az irodalomtörténetben, de az ideológiában, a politikában is. Dsida, aki hosszú éveken át még csak le se írta Erdély nevét, továbbá a román költészet egyik élvonalbeli tolmácsolója volt, s tudatosan kerülte költészetében a kisebbségi sorskérdések direkt felvetését, a Psalmussal egy csapásra "ellenség" lesz, "persona non grata" a romániai szellemi életben. Miközben pedig poémájának minden sora, vonatkozása, motívuma nem egyszerűen csak szólam, nem propaganda, hanem a legmélyebben megszenvedett költő- és embersors.

*

A "kődobálás" motívuma pár évtizeddel korábban valamiképpen Adyt sem kíméli. Igaz, az ő "kövei" fölfelé repültek, a magasba, hogy aztán visszahulljanak arra, aki feldobta őket. Az a jelenség, amiben Ady Endre foglal állást, tulajdonképpen a magyarságot mint identitást látszik jellemezni: azt az alkatinak vélt tehetetlenséget, mely nem engedi kibontakozni, saját sorsán felülemelkedni, európaivá, együttműködővé, az emberiség nagy ügyeivel szolidárissá tenni a magyar lelket. Érdemes talán ezt a sokat elemzett és emlegetett verset egészében idézni, mert akkor azt is jobban megérthetjük, hogy mi az, amire Dsida csupán élete végén ébred rá - hogy minden menekülési kísérlete hiába volt: a földobott kövek bizony, visszahulltak...

Ady Endre

Föl-földobott kő, földedre hullva,

Kicsi országom, újra meg újra

Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,

Szédül, elbusong s lehull a porba,

Amelyből vétetett.

Mindig elvágyik s nem menekülhet,

Magyar vágyakkal, melyek elülnek

S fölhorgadnak megint.

Tied vagyok én nagy haragomban,

Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban

Szomoruan magyar.

Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,

Kicsi országom, példás alakban

Te orcádra ütök.

És, jaj, hiába, mindenha szándék,

Százszor földobnál, én visszaszállnék,

Százszor is, végül is.

*

Az 1940 után Észak-Erdélyben berendezkedett "kis magyar világ"-ban a "repülő kövek" kérdése - ha szó szerint nem is ekként megfogalmazva - tovább emészti mindazokat, akik felelősen gondolkoznak a történelmi együttélésről és annak perspektíváiról. Azokban az években Szabédi László, aki többedmagával (szerkesztőtársai: Asztalos István, Bözödi György, Jékely Zoltán, Kiss Jenő) szerkeszti a Kolozsváron megjelenő negyedévi Termés-t, az erdélyi magyar irodalom népi vonalának önálló fórumát, számos tanulmányt közöl a lapban a magyarság és az erdélyiség sorskérdéseiről, s egy idő után fontosnak tartja, hogy írásait kötetbe gyűjtve megcélozza velük a könyvolvasót is. Így lát napvilágot 1943-ban Budapesten, a Magyar Élet kiadásában az Ész és bűbáj című esszégyűjtemény, amelyhez szerző indokoltnak lát elöljáró beszédet is írni. Ebben magyarázza:

"A nemzete sorsán aggódó magyart ma minden oldalról bűbájosok kísértik. Ezeket a kísérteteket arról ismerheted meg, hogy követelőznek és fenyegetőznek, nem azt szeretnék tudni, hogy mit akarsz, hanem azt hozzák tudomásodra, hogy helyetted mit akarnak ők. Nem világot gyújtanak számodra, hogy láss, hanem behunyatják a szemed, hogy vakon nyúlj a kezük után. Lehet, hogy jót akarnak, lehet, hogy az édenkertbe akarnak vezetni; egészen bizonyos, hogy tévednek, mert nem a valóságra akarnak építeni, hanem az Isten munkájába kontárkodva valóságokat akarnak bűvölni a semmiből."

Elkötelezett népi íróként, Szabédi egyrészt hitet tesz a népi írók sorsfordító fontossága és szerepe mellett az erdélyi jövő alakulásában, ugyanakkor egyéni módon, valamiképpen a középen állva igyekszik leválasztani magáról mindenfajta szélsőséget, amelyek jobbról vagy balról egyként megkísértik. A tanulmányok egy része tehát irodalompolitikai állásfoglalás és elemzés, minket viszont az a része jobban érdekel a könyvnek, amelyben a szerző a magyarságról, a magyar szellemről alkotott képben, pontosabban az e téren tapasztalható eszmei zűrzavarban igyekszik rendet vágni.

Ugyancsak 1943-ban lát napvilágot Spectator (Krenner Miklós) szerkesztésében egy zsebkönyv: 48-as Erdély. A Krenner bevezetőjével ellátott kötetet az illegalitásban élő Józsa Béla kezdeményezésére Balogh Edgár, ifjabb Jordáky Lajos és Nagy István szerkesztették, a szerzők között szerepel Berde Mária, Entz Géza, Felvinczi Takáts Zoltán, Janovics Jenő, Jékely Zoltán, Kovács György, Kovács Katona Jenő, Ligeti Ernő, Orosz Endre, Sándor József, Szenczei László, Szentimrei Jenő, Reményik Sándor és Zolnai Béla - a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon összefoglalója szerint. - A szerkesztők nemcsak Petőfit, Kossuthot, a román Nicolae Bălcescut és a szász Anton Kurzot idézik, hanem az egykorúak közül Czetz Jánost, Kővári Lászlót, Medgyes Lajost, Szentiváni Mihályt s a későbbi 48-as függetlenségi párt közíróját, Bartha Miklóst is, s a kötet élére Bem József tábornok brassói kiáltványából vett jellemző mottóját emelik: "Magyarok, szászok és oláhok, nyújtsatok egymásnak testvérileg kezet, távoztassatok minden nemzeti gyűlölséget – és boldogok lesztek."

Szabédi-plakett a szabédi unitárius templom falán (Wikipédia)

Szabédi László, komolyan véve a kötet szellemi kihívását, késedelem nélkül értelmezi a gyakorlatilag kódolatlan üzenetet, s miközben elemző ráérzéssel kibontja azt, egyúttal bírálja is a kötet szerkesztőinek helyenkénti történelmietlen, propagandisztikus hozzáállását. A Megállított nap c. vitacikk (majd az erre érkezett Jordáky Lajos féle reagálásra adott válasz: A nyitott kapu) a könyvben mintegy súlyponti helyet foglal el, s miközben arra igyekszik rávilágítani, hogy a gyűjteményben a '48-as eszmék baloldali kisajátítása mellett a történelmi tények jelenbe, sőt, jövőbe vetített aktualizálása is a szerkesztők számlájára írandó, előszeretettel veszi célba a nemzeti türelmesség és türelmetlenség fogalmát, melyek úton-útfélen emlegetve szerinte csak zavart okozhatnak a fejekben.

"Mi a nemzetiségek feletti magyar nemzet eszméjét hibásnak tartjuk, mert erőket, melyekkel számolni kell, összezavar erőkkel, melyekre számítani lehet. A nemzetiségekkel számolni kell, mint ahogy hajózás közben számolni kell a víz ellenállásával; számítani a magyarságra lehet. A nemzetiségekkel nem számoló nemzeti türelmetlenséget éppúgy elítéljük, mint az ország jövőjének zálogát a nemzetiségekkel való „hatalmas barátkozás"-ban látó liberalizmust. Magát a hatalmas barátkozást természetesen nem ítéljük el, sőt kívánatosnak, de másodlagos fontosságúnak tartjuk. Senki sem hiteti el velünk, hogy a nemzetiségek gyengítésével gyarapítjuk államalkotó erőinket, valamint azt sem, hogy ezt a célt a nemzetiségek erősítésével érjük el. Ezek adiaforák. Azon a véleményen vagyunk, melyet Mikó Imre tavaly novemberében hangoztatott a képviselőházban, hogy t. i. ,,a magyarság szaporulatának serkentése, gazdasági alapjának megerősítése, társadalmi összefogása, kultúrájának kiművelése, tehát végső fokon a magyarság megmagyarosítása ma is az egyetlen időszerű, de egyben időfeletti magyar nemzetiségi politika".

... Sem a hatalmas barátkozó készség, sem az őszinteség hevülete nem nyugtatja meg azt, aki tudja, hogy ez a nemzeti elfogulatlanság ugyanabból az eszmei forrásból táplálkozik, ha érzelmileg másként szineződik is, mint amelyből a nemzeti türelmetlenség, t, i. a nemzetiségek feletti nemzet koncepciójából. Az ú.n. „idegenajkú magyarok" (helyesebben a nem-magyar nemzetiségű magyar állampolgárok) számára az a jog, hogy magyaroknak vallhatják magukat, vagy semmit sem ér, ha t. i. nem akarnak élni ezzel a joggal, vagy ok a gyanakvásra, hogy ez a jog az asszimilálás eszköze. Mi dolog olyan jogot juttatni magyar állampolgároknak, mely azokban csak gyanút, ha nem gyűlölséget kelt a magyarok iránt? (...) A liberális magyar nemzetszemlélet azért tragikus a magyarságra nézve, mert a nem-magyar nemzetisegeknek a mi szempontunkból legértékesebb rétegét, azt ugyanis, amely tisztán látta a magyar elem történelmi fontosságát Magyarországon, a magyarságba ölelve eltüntette, nem magyarosodó fajtestvéreivel így akaratlanul szembeállította és ezzel nemhogy könnyebbé tette volna, hanem ellenkezőleg, mindegyre nehezebbé és nehezebbé tette a magyarnak a nem-magyarokkal való — szerintünk is természetesen kívánatos! — barátkozását, gyanússá és népiségüket veszélyeztetővé varázsolva azok előtt minden magyarbarát hangot."

A tanulmányból nyíltan kitetszik, hogy a Termés szellemisége nem vág egybe teljesen a megbírált negyvennyolcas kötet bevallott szándékával. Az erdélyi népek (jogos) közeledését szorgalmazó, befolyásolni kísérelő próbálkozások okkal hívják elő az asszimilálással, az asszimilánsokkal kapcsolatos gondolatokat, elméleteket, amelyeket Szabédi határozottan leválasztana a fajelmélet fájáról. Szerinte legalább is aggályos bármifajta megbékélést mesterkélten, ravaszkodásokkal, elhallgatott tényekkel, kellemkedő hangulatban tartósan előidézni.

"...Éppen a liberális magatartás, a magyarosodni akarók tárt karral fogadása a melegágya azoknak a nemzetek közötti félreértéseknek, melyeket kiküszöbölni akarunk. Nem az elmagyarosodó személynek vagyunk ellene, hanem a helyzetének. Mások úgy vetik fel a kérdést: jó magyarok-e az idegen eredetű magyarok? Bennünket — ezen jóval túl — az a tapasztalat döbbent meg, hogy mentől jobb magyarok, annál több eleven szenet gyűjtenek a magyarság fejére. A mi nézőpontunk tökéletesen különbözik azokétól, akik ezt a kérdést csak magyarságon belőli viszonylatokban veszik szemügyre. (...) Az asszimilánsnak a saját jó magyarságát kellene kétségbevonnia ahhoz, hogy arra az álláspontra helyezkedjék, hogy különbséget kell tenni, vagy egyáltalán különbséget lehet tenni mélységesen magyar és felszínesen magyar között. Ez pedig általában lélektani lehetetlenség, ami azt jelenti, hogy az asszimiláns véleménye a nemzeti és faji kérdésekben a saját faji helyzetétől határoztatik meg végzetesen. Faji türelmetlenség és faji elfogulatlanság között ő nem választhat, társadalmi és vérségi adottságai őt eleve a türelmesség mellett kötelezik el. Az asszimiláns faji elfogultságból hirdeti a faji elfogulatlanság ideológiáját..."

Jó hetven esztendővel megtoldott múltunk többlet-tapasztalataival a hátunkon, ma már tisztábban láthatjuk, hogy az elméleti levezetés, az érvelés formailag hibátlan; a Szabédi-féle mérlegelés logikailag is áll a talpán, éppen csak arra nem jó, hogy rendet teremtsen bennünk. A polarizált gondolkodás kényszerű reflexe az, ami félresöpri ennek a fajta középutas logikának a működését, mert mind balról, mind jobbról úgy reagálnak rá, mint a tűz és víz kibékítési kísérletére.

Az nem lehet - lamentál a szélsőség -, hogy egyszerre igazam legyen, nekem is és az ellenségemnek is. Ezt csakis egy megátalkodott "kompromisszumkötő", egy "asszimiláns", egy "középutas" állíthatja, aki azáltal kívánja saját fontosságára felhívni a figyelmet, hogy az egymásnak feszülők közé áll, s mindenáron a helyes útra rángatná őket. Akárha egy magára maradt, ottfelejtett közlekedési rendőr volna, aki nevetségesen hadonászva, sípjával sivalkodva próbál rendet teremteni a bőszülten elszabadult forgalmi zűrzavarban...

A nemzeti identitás ugyanis az együttélés történelmi földrajza alapján sokkal bonyolultabb képletekben gondolkozik, mint azt elképzelhetnénk. Legtöbbször nem ismeri a logika parancsait, s esetenként hol gazdagíthatja, vagy éppen szegényítheti az egyes ember személyiségét. Sajnálatosan, olyan kor a Szabédié - és persze, mi sem mondhatjuk azt, hogy mentesek lettünk az előítéletek ódiumától -, amely nem a kulturális kapcsolatokban keresi az érintkezési pontokat, hanem a vérségi viszonyrendszerekben. Amelyekben nem a közeg, és nem az érték a fontos, hanem a lelkeket úgymond összekapcsoló faji misztikum. Az, hogy minden nép, népcsoport rendelkezik a maga sajátos lelkiségével, amely őt meghatározza és képviseli, nem tarthat bennünket örök viszályban és nem mentesít tetteink személyi felelőssége alól.

Szabédi László könyve vezető írásában (Módszer és népiség [Megjegyzések Lükő Gábor A magyar lélek formái című könyvéhez]) kemény, részletező kritikával sújtja az illetéktelen, tudománytalan fajlélektani elméleteket és módszereket. Stílusa olyannyira szarkasztikus és metsző, hogy cikke megjelenésével őt magát is teljességgel félremagyarázza a kritika, amiért is újabb cikkben (Ész és bűbáj) kénytelen magyarázkodni. Persze, a vita ettől lesz még izgalmasabb - a kérdés tisztázása viszont mind zavarosabb.

Zilahy ajándéka című írása Zilahy Lajos írónak egy látványos hagyatéki gesztusából indul ki. Zilahy ugyanis jelentős vagyonát a magyar ifjúság magasabbrendű, ízig-vérig keresztény nevelésére kívánja fordítani a magyar állam révén, azzal érvelve, hogy "a magyar faj, de elsősorban a magyar nép, azokon a helyeken, ahol sorsát intézik, ijesztően kis arányszámban szerepel. Egyrészt a saját hibájából, másrészt történelmi és gazdasági okoknál fogva. Ezt a kérdést nem lehet megoldani semmiféle fajelmélettel, vagy olyan intézkedésekkel, melyek az idegenvérű magyaroknak érvényesülését bármily mértékben korlátozzák... De senki se veheti el a magyarságnak azt a jogát, hogy a saját, gazdaságilag elesett fajtájának segítséget nyújtson, a nyílt versengésben utakat építsen a vezetői állások felé." Szabédi addig-addig forgatja a kezében ezt a tipikusan szabódezsői gondolatkörre hajazó érvelést, amíg maga is a vizsgált eszmék "küllői" közé kerül. Gondolatban a történelmi fejlődés sajátos útjain végigmenve konstatálja, hogy az intézményes, az állami műveltség mindenek előtt a gyökérteleneket vonja magához, fokozatosan eltávolítva őket a néptől, amely a mélyben tovább őrzi a maga jellegzetesen nemzeti műveltségének értékeit, s e kettő később kibékíthetetlen konfliktusba kerül. Csakhogy: egy a magyarázat, s kettő a cselekvés. Szabédi joggal teszi fel a praktikus kérdést: ha ez így van, mi hát a teendő?

"Elvi okokból fontosnak találjuk ugyan hangoztatni azt, hogy az asszimiláns ellen nem az a kifogásunk, hogy idegen fajú, hanem az, hogy asszimiláns, s ez a kifogásunk akkor sem szűnnék meg ellene, ha vérszerinti magyar volna is... Mégis tény marad az, amit röpiratában a faji elfogultsággal igazán nem vádolható Zilahy hangsúlyoz: „A magyar faj, de elsősorban a magyar nép, azokon a helyeken, ahol sorsát intézik, ijesztően kis arányszámban szerepel". Mit tegyünk hát? Kicseréljük őket vérszerinti magyarokkal? Ez végeredményben megtehető. Azok a történelmi erők, melyek az asszimilánsnak kedveznek, faji tekintetben nem finnyásak, annyira nem, hogy zsidókkal tömtek meg igen fontos hatalmi helyeket, gyermekes dolog volna azt hinni, hogy éppen a magyar vér ellen tiltakoznának. Igazán fordítva van a dolog: valamiképpen a magyar társadalom tiltja a szerepvállalástól a szorosabban hozzátartozó magyarokat. Ez paradoxonnak látszik, hiszen majdnem mindenki, aki ebben a kérdésben szót kér, Zilahy is, a magyar elem érvényesülését szorgalmazza. És mégis úgy van, ahogy mondom, a szerepvállalástól maga a magyar társadalom tiltja a magyar elemet. Az asszimiláns akarati magyarságával szemben a vérszerinti magyart akarata ellen kötözi ezer szál a magyarsághoz. Ezek a szálak, melyek az asszimilánst nem kötik, megannyi akadálya a modern Európában, tehát a modern Európához tartozó Magyarországon is, az érvényesülésnek. Nem arról van szó, hogy a magyar nem akar érvényesülni, nagyon is akar, hisz innen van ádáz dühe az asszimilánsok "érdekszövetsége" ellen, de végeredményben nem ez az „érdekszövetség" tiltja a bejutást, hanem. a magyarság nem engedi az elszakadást."

Itt jön be aztán a képbe Ady Endre, a maga föl-földobott kövével, és állunk tanácstalanul, hogy akkor most mi legyen...

Mint később tapasztalhattuk, a második világháború és annak kimenetele, megadta rá választ.

*

Ady nem érte meg az országvesztést.

Dsidának nem adatott meg szemmel kísérni Psalmusának utóéletét.

Szabédi a vesztes háború után, a korszak számos, felelősen gondolkodó és az erdélyi magyarság sorsáért aggódó személyiségével együtt megtette azt a lépést, amitől a negyvenes évek elején még óvakodott: balra lépett. És a bal beszippantotta. Józan, kiegyensúlyozott gondolkodását, logikáját gúzsba kötötte. Munkájába, szakértelmébe durván beleszólt. Írásművészetének illetéktelenül irányt szabott. Később pedig, amikor a meghirdetett népegyenlőség elve és gyakorlata is nyilvánvaló csorbát szenvedett és egyszerű demagógiává silányult, a tiszta szavak és helyzetek embere meghasonlott önmagával. Hatalmi nyomásra ugyan még önbírálatot gyakorolt a kolozsvári magyar egyetem beolvasztásával kapcsolatos első állásfoglalása miatt, de önmagával már nem tudta elszámolni ezt a kompromisszumot. S a visszahulló kő az öngyilkost befogadó koporsó fedelén koppant...

Olvasom, hogy május végére, a budapesti könyvhétre Kőrössi P. József beszélgetőkönyvet készül megjelentetni Markó Bélával, A magyar kártya címmel. A mutatványban nemrég közölt egyik fejezet (Ezt a nemzetet jó néhányszor agyba-főbe verték. Népszabadság, 2013. május 6.) mintha az eddigi gondolatmenetünkbe szólna bele, gazdagítva a látleletet mindazzal, ami a ma hordalékának tudható be. A magyar irodalom két felelős személyisége, mindkettő erőteljes erdélyi kötődéssel beszélget itt a kárpát-medencei magyarság lelkiállapotáról és hangulatáról, a felerősödő magyar nacionalizmusról és annak jellegzetességeiről. A sokfelé ágazó párbeszéd során Markónak elhangzik egy igen lényeges észrevétele az identitás mai állásával kapcsolatban: "A nyelv és a kultúra különböztet meg minket, és nem az, hogy e mögött milyen származás van. Ezt a fajta nemzeti identitásfelfogást, hogy a nyelv érték, a kultúra érték, én nagyon is fontosnak tartom. Persze hogy emögé felsorakoztatnak eredetmítoszokat, hozzátapadnak Székelyföldön is mindenféle múzeumba való tradíciók, rovásírást tanítanak a gyerekeknek. Van ilyen itt is, de a mi történetünk alapvetően arról szól, hogy ha valaki magyar, zsidó, cigány, csángó stb., és magyarul szólal meg, akkor gyakran adódik olyan helyzet, hogy figyelmeztetik, beszéljen románul. Magyarországon a nacionalisták, a szélsőjobb, az antiszemiták nem a nyelvet vagy a kultúrát tekintik értéknek, hanem az eredetet. Eljutottunk a hagyományos nacionalizmus hagyományos közhelyeihez. Azért veszélyesek ezek a házmester-ideológiák – így volt szokás nevezni –, mert arról szólnak, hogy nem az az érték, amit létrehoztam, amit teremtettem, hanem az, hogy milyen géneket hoztam magammal. Árpádtól származol, vagy nem származol Árpádtól? Ezzel helyettesítem be azt az egyéni teljesítményt, amit nekem kellene fölmutatnom. Azért annyira vonzók az ilyen jellegű nacionalista ideológiák, mert fölmentenek az alól, hogy te magad teljesíts, amikor azt mondják, te eleve értékes vagy, mert annak születtél, aminek születtél, a másik pedig eleve értéktelen, mert annak született, aminek született. Közhelyek, amiket nem árt időről időre újra elmondani és tisztázni. Ennek semmi köze ahhoz, amit mi gondolunk a magyarságunkról..."

Azt mondhatnánk tehát, hogy mifelénk alapjában véve minden rendben, mi csak a jogainkat védjük, az értékeinket, az intézményeinket, szinte már-már az örök vesztes reflexével, félelmeivel, nehogy újra csapdába essünk...

Eközben pedig, ha alaposan szétnézünk magunk körül, gyakorlatilag ott állunk, ahonnan elindultunk. Az elszabadult és a visszahulló köveknél.

Csíkszereda, 2013. május 15.

(Jelen írást a maszol.ro Kisebbségben c. mellékletének szántam)

Hargitai böngészde (9): A Székelyföld árnyalatai

Zsidó Ferenc könyve csíkszeredai bemutatóján
(fotó HN)

Zsidó Ferenc író, az eirodalom.ro portál közismert mindenese, Laska Lajos "szülőatyja" és történeteinek kiötlője nemrég bemutatkozott a Hargita Népe hasábjain is (Árnyalnunk kell a Székelyföldről alkotott képet. Beszélgetés Zsidó Ferenc íróval. HN., 2013. május 3.). A csíkszeredai napilapban Sarány István kérdéseire válaszolva a Székelykeresztúron élő író-szerkesztő új oldaláról is bemutatkozik: kultúrantropológusként. Nemrég megjelent terjedelmes elemzése (A múlt kisajátítása. Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2013) a székelyföldi valóságképben végbement érdekes változásokat jeleníti meg, az ezzel kapcsolatos kérdéseket-válaszokat szemlézzük az alábbiakban.

– A köztudatban egy olyan Székelyföld-kép él, amely etnikai szempontból homogén, lakóit tömbmagyarságnak nevezik. Az ön kultúrantropológiai kötetéből viszont az világlik ki, hogy ez a terület a peremén nem is annyira homogén, Keresztúr környékén például románok is élnek szép számban és egyre népesebb a cigány közösség. Baj van a tömb–szórvány meghatározással?

– Igen, lassan árnyalnunk kell a képet, ami a Székelyföldről a köztudatban él. Akkor is, ha ez nem esik jól, ha az itteni székelység számára ezt nehéz tudomásul venni. Udvarhelyszéken például 25% fölötti a cigányok számaránya, s néhány olyan település is van, ahol többségbe kerültek. És ez csak a folyamat eleje. A románság jelenléte inkább a régió délkeleti részén hangsúlyos. Mindenesetre, ideje kidolgoznunk egy mindhárom fél számára elfogadható együttélési modellt - ha nem akarjuk, hogy komoly traumák érjenek a nem is olyan távoli jövőben. Könyvemben épp a magyar–román–cigány együttélés problematikáját vizsgálom – a múlt perspektívájából: hogy milyen következtetéseket vonhatunk le a jelenre nézve a múlt tapasztalataiból.

– Két, egymásnak látszólag ellentmondó mondatra figyeltem fel a [könyv] bemutató[já]n. Az egyik szerint a mindennapi életben jól megvannak egymás mellett a magyar, román és cigány falusfelek, egymásrautaltságuk készteti őket erre, a másik szerint viszont a lokalitás nem képez kohéziós erőt. Megmagyarázná ezt a kettősséget?

–  Arra   próbáltam   utalni, hogy  tapasztalatom   szerint  az együttélésnek van egy pragmatikus szintje, melyet az egymásrautaltság szabályoz, és van egy ideológiai szintje, amikor az előítéletek, a régi sérelmek, az eltérő nemzetkarakterológiából adódó feszültségek felülkerekednek a józan pragmatizmuson. Úgy érzékeltem, hogy a kettő együtt, pontosabban váltakozva van jelen, némiképp talán tudathasadásos állapotot eredményezve: többnyire a józan pragmatizmus szabályozza az együttélést, de olykor, ha egy külső esemény (elég egy hír vagy egy nemzeti ünnep stb.) „kiprovokálja", akkor előtör a szembenállás, a versengés. A közös élettér - a lokalitás - tehát össze is köti és versenytársakká is teszi a népcsoportokat.

– A kötetben a három etnikai csoport múltképét vizsgálja. Milyen ez a múltkép, s hogyan használják őket e csoportok tagjai?

–  Egymással versengő múltkonstrukciók ezek, melyek gyakorta kizárják egymást. A magyarság számára a múlt erőt és legitimációt ad a jelenhez, így teremtve meg a régióban az „erkölcsi fent", a „morális jólét" érzetét. A románok szintén a múlt értékeire  építve, némi felülről jövő, adminisztratív rásegítésnek köszönhetően erős hídfőállásokat alakítottak ki a Székelyföldön; a viszonylagos elszigeteltségüknek köszönhetően van némi előretolt helyőrségérzetük, ugyanakkor (a magyarsághoz hasonlóan) a nagy virtuális harckészültség közepette elfelejtettek gyerekeket nemzeni. A cigányság pedig jött a maga nonkonformizmusával, s unzsenír megvallja, hogy a múltja nem túl dicsőséges, ellenben a jelene...

– Azt állítja, hogy a magyarok és a románok a múltban élnek, a cigányok pedig a jelenben. Ez mit jelent?

-  Úgy fogalmaznék, hogy a magyarok és románok a múltjuk miatt olyanok a jelenben, amilyenek, a cigányok pedig annak ellenére... S hogy az első két népcsoport számára fontos a múlt, minduntalan „rágják" és újraértelmezik (aktuális stratégiáiknak megfelelően), a cigányok viszont nem foglalkoznak a saját múltjukkal sem - nemhogy a másik két népcsoportéval, viszont annál erőteljesebb a jelenben való térnyerésük, felemelkedésük. Ez az, amit - közhellyel élve - úgy szoktak mondani: kettőjük versengéséből győztesen kerül ki a harmadik...

A kettős/többes identitás kényszerű "divatja"

(Olvasónapló)

Malmaison foglya sehogy sem nyugszik bennem: hiába tettem pontot múltkori elemzésem végére, további töprengésre késztet egy nemrégiben kapott levél. 
Dehel Gábor kolozsvári színművész, rendező és írótárs keresett meg Groza-ügyben, mivel úgy érzi, neki is van közölni valója a tárggyal kapcsolatban. Tavalyelőtt jelent meg ugyanis hajdani színpadi "játszótársával", Bisztrai Máriával készült beszélgetőkönyve (Bisztrai Mária. Prospero könyvek sorozat, Komp-Press, 2011), aki életéről és pályájáról szóló vallomásában nyíltan tanúságot tett születésének körülményeiről és szülei viszonyáról. 
Bevallom, a levél már ennyivel is fölkeltette az érdeklődésemet, hát még amikor belenéztem a hozzá csatolt dokumentumba - a könyv számítógépes szövegváltozatába -, és megnyílt előttem  egy romantikus külsőségektől egyáltalán nem mentes, de valós és hiteles, a szó szoros értelmében 

"síron túli" szerelem igaz története, 

a tanulságaival együtt. Bisztrai Mária ugyanis nem csupán visszaigazolta, hanem részletekbe menően kiegészítette azokat a tudnivalókat, amik az ő világra jöttét, gyermek- és ifjúkorát és egész erkölcsi habitusát meghatározták. Ezek szerint édesanyja, Kabdebó Jozefina (Duci) néhai Baracházi Talpasi Kabdebó Gergely, Temes megye egykori főispánja unokája. A nagyapát otthagyja a felesége és Déván újra férjhez megy, bizonyos Kézdiszentléleki Kovács Lajos földbirtokoshoz ,s Kabdebó néven viszi magával a lányát is - aki Bisztrai Mária édesanyja.
De hadd valljon a leghitelesebb tanú, az 1923-ban született nyugalmazott színésznő:

Édesanyám és Groza Péter Déván szerettek egymásba. Groza akkor már jól menő ügyvédi irodát vezetett, birtokai, részvényei, szállodái voltak. Saját erejéből gazdagodott meg. Édesapja egyik közeli községben volt pap. Anyám családja akkor még szívesen fogadta az udvarlást. Apám apja háborgott, ellenezte. Ő egész életében engesztelhetetlen maradt. Hallani sem akart rólam. Nehezen értette meg, hogy fia, aki magyar felekezeti iskolába, líceumba, sőt zsidó iskolába is járt, aki Pesten a Pázmány Péter egyetemen és németországi egyetemeken végezte tanulmányait, már másként viszonyul a magyarsághoz is. Apám magyar osztálytársaival élete végéig tartotta a szívélyes kapcsolatot.  Például Nagybaconi Nagy Vilmossal, aki a negyvenes években Magyarország honvédelmi minisztere volt. De írókkal is: Bánffy Miklóssal, Tamási Áronnal és még sorolhatnám… Színészekkel is…Szüleim l912 szilveszterén eljegyezték egymást. Tessék, itt az eljegyzési gyűrű, édesanyám élete végéig viselte. Majd én is...

A gyűrűbe vésve az áll: Berkenye. Mit jelent ez? - tudakolja a joggal kíváncsi Dehel. A magyarázat sem késik:

Együtt olvasták Gárdonyi Géza Te, Berkenye! című kisregényét, a Pesti Hírlapban jelent meg. Attól kezdve apám Berkenyének szólította anyámat. 1913-ban egyre feszültebbé vált a politikai helyzet, fellobbant a nacionalizmus és a család egy délután betiltotta a kapcsolatot, méghozzá eléggé durván. Addig mindig a szalonban fogadták, kávé, tea, sütemények, likőr – ahogyan akkor jobb házaknál az természetes volt. Azon a napon, tudomásom szerint, nagyanyám be se tessékelte a szalonba apámat, a verandán ültette le, terítetlen asztal, egy tea… És közölte a döntést: „… talán csak nem képzelte komolyan, hogy ebben a helyzetben egy román fajankóhoz adjuk a leányunkat…” 
Apám ezt soha nem felejtette el. Képviselőként, Károly király minisztereként, Mihály király miniszterelnökeként, a demokratikus kormány miniszterelnökeként, a Népköztársaság elnökeként olykor megjegyezte: „Mégis lett valami a fajankóból…” Közben minden körülmények között rettentő úri módon viselkedett a családdal. Pedig néha nagyon nehéz helyzetbe kerültek. Segítette akkor is őket, amikor ki akartak telepedni Magyarországra. Pedig nagyon megsebezték.

Bisztrai Mária meggyőződéssel vallja apjáról: rendkívüli személyiség volt. Írhatnánk ezt akár a gyermeki elfogultság számlájára is, de a beszélgetőkönyv egészének ismeretében nem tesszük, inkább felvillantjuk a továbbiakban azokat a jelentéses tanulságokat, melyek egy kivételes egyéniség rendkívüli életsorsából fakadnak. Annak ellenére, hogy a sors és az etnikai előítéletek - a közelgő háborús feszültségek okán is - elszakítják egymástól a szerelmeseket, a kapcsolat időben átnyúlik azokra az évekre is, amikor Groza Péter, az 5+1 gyerekes, mindkét családjához hű apa már nem él. Erre vonatkozóan valószínű, hogy Mária az utolsó hiteles tanú.

Síron túl tartó szerelem volt az - állítja. -  A szó legnemesebb értelmében. Apám halála után négy hónapra 1958. junius l3-án Anyám hatvanadik évét töltötte. Reggel csengetnek. Kinyitom az ajtót. Hatalmas virágcsokor. Mögötte egy ember. Átadta a csokrot, s egy borítékot... Kérdésemre nem válaszolt, meghajolt, elment. A borítékban egy levél volt, gépírással: 
„B e r k e n y e !
        Mi tovább élünk,
        Szeretjük egymást és az embereket,
        Akarjuk a jót, s álmodjuk a Szépet,
        Küzdünk mind azért, ami Nemes
      S győzünk rendíthetelenül.
                                               B e r k e n y e.

Tíz év múltán, anyám hetvenedik születésnapján – l968. június 13 -  ismét csengetnek, hatalmas csokor mögött egy ember... Gépírásos levél...
        „ B e r k e n y e !
            Újból itt vagyok s fogom a kezed.
            Fogjuk egymás kezét, mint egykor:
            Szótlanul s mégis mindent megértve.
          Így lépjünk 
            a tér végtelenségének s
            az idő örökkévalóságának
          birodalmába.
            Berkenye, B e r k e n y e !!
                                                       Berkenyéd.”

... Miután kineveztek [színház]igazgatónak, jelezték, hogy illene tisztelgő látogatásra utaznom Bukarestbe Fazekas Jánoshoz. Akkor a kormány legmagasabb rangú magyar tagja volt. Talán a minisztertanács alelnöke. Négyszemközt fogadott. Többek között megkérdezte:”Édesanyja megkapta a születésnapi üdvözleteket?...” Apám a halálos ágyán diktálta le azokat a sorokat és megkérte, hogy a megadott időpontokban juttassa el hozzánk. Fazekas János nem feledkezett meg ígéretéről. Fantasztikus! De ez számomra azt is jelenti, hogy nagyon becsülhette apámat, anyámat...

Az egymástól eltiltott szerelmesek, valami felsőbb hatalom elrendelte véletlen folytán, egy dévai színházi előadáson évek múltán egymás melletti páholyba kerülnek, olyannyira, hogy Mária édesanyja és Groza könyöke már-már egymáshoz ér. A férfinek ekkor már gyermekei vannak, akikről példásan gondoskodik, de az érzelmeknek nehéz ellenállni. 

...Apám átszólt - folytatódik a családregény -: „Szeretsz-e még, Berkenye?” „Jobban, mint valaha…” válaszolta anyám. Néhány nap múlva apám Kolozsvárra utazott - anyám utána! ... Anyám nem akarta, hogy apám tartsa el, megélhetési lehetőséget keresett, ami kínálkozott, az nem tetszett neki… Gondolt egy nagyot és jelentkezett a Sétatéri Színházba Janovics Jenőnél meghallgatásra. Ügyesen énekelt, táncolt, árnyaltan mondta a szöveget, ugyanis Déván részt vett, főszerepeket játszott a „hölgyek-urak” mûkedvelő előadásaiban. Janovics direktor meghallgatta és már indulásból operett-főszerepben, címszerepben léptette fel. Ez volt a Pillangó főhadnagy. 1921-ben, valamikor nyáron mutatkozott be. Másnap aláírhatta a szerződést. Primadonna szerepek sorozata következett... Sikere volt, dédelgette a közönség…
Ez viszont apámnak nem tetszett, irtózatosan féltékeny volt, de valahogyan megbékélt a helyzettel. Aztán jöttem én, és anyám soha többé nem lépett színpadra... Én, hogy úgy mondjam „áhított” gyermek voltam. Mindketten akartak, de a helyzet reménytelennek tűnt. Akkor elzarándokoltak egy híres kegyhelyre, Máriaradnára, onnét hozták ezt a szobrocskát meg ezt a levelelezőlapot, mely a kegyhelyet ábrázolja. Történt ez 1922. augusztus elsején, és én 1923. május 25-én világra jöttem - Isten akaratából... Apám, annak rendje-módja szerint elment a kolozsvári anyakönyvi hivatalba és kiváltotta a keresztlevelet. Anyám vállalta a leányanyaságot és ragaszkodott ahhoz, hogy Kabdebó néven iktassanak be. Apám is vállalta az apaságot, és ragaszkodott ahhoz, hogy az ő neve is szerepeljen a keresztlevelemben. Például Svájcban, Zürichben szerzett német-francia diplomáciai szolgálatra jogosító diplomám Groza Mária névre van kiállítva. Apám nem erõltette, hogy ortodoxnak kereszteljenek. Római katolikus szertartás szerint kereszteltek.

Kétnyelvű választási plakát Kolozsvárott: Szavazzon a Napra!

Groza Péter egy adott pillanatban válni szeretett volna s rendezni a viszonyát első szerelmével. Végül győzött a reálpolitika s a további öt Groza-gyerek érdeke. Viszont Mária egy percig sem szenvedett hiányt az apai figyelemből. A negyvenes évek második felében Svájcban hivatásos diplomatának tanult, akár csak féltestvére, a később tényleges diplomata-karriert befutott féltestvér, Groza Liviu volt ENSZ-tanácsos. Mária viszont nem élt a felkínált lehetőséggel és lemondott a diplomáciai karrierről. Színésznő szeretett volna lenni. Így írja le döntését és édesapja reakcióját: 

Valójában gyermekkorom óta foglalkoztatott [a gondolat], csak nem mertem, addig soha nem mertem bevallani. Bukarestbe utaztam. Apám az irodájában fogadott.  Vettem egy mély lélegzetet és bejelentettem: Döntöttem, színésznőakarok lenni! Azt hittem, rám borítja az íróasztalt. Hosszú szünet után szólalt csak meg: „Őrült vagy, de szeretem az őrülteket. Nem bánom, csak csinálj végre valamit, csak lássalak ismét mosolyogni.”... Az ötvenes évek legelején, mikor államvizsgáztam, gratulált, de volt egy keserű megjegyzése. Azt mondta, hogy valójában örül, hogy pályát módosítottam, mert piszkos munka a politika… Gondolod, ha sejti, hogy elfajul a helyzet, nem beszélt volna le, nem akadályozta volna meg, hogy azzal a végzettséggel, amelyet én szereztem, öngyilkos módon felvételizzek a színiakadémiára?"

"Előttem a példa"

A beszélgetőkönyvben tulajdonképpen a kislány Bisztrai Mária élményei nem csak az apáról, de az általa megismert politikusról is - akit a 17 éves lány akkor még csak "foszlányokban" érzékel - felelevenednek.  A kolozsvári családjával magyarul beszélő apa következetesen művelte korábban megszerzett magyar kultúráját, magyar beszédeit, megnyilvánulásait is ő maga írta. 

Ott volt előttem a példa - mesélte Bisztrai Mária -, hogy lehetséges magas szinten elsajátítani a „nem-anyanyelvet” is. Igyekeztem is világéletemben, kötelességemnek is éreztem, mégis mindig volt egy akcentusom. És milyen a színészsors? Megtörtént, hogy még hasznomra is vált. Éppen ezért az akcentusért hívtak meg vendégszerepelni a Román Nemzeti Színházba. Egy külföldön nevelkedett, Romániába visszatért lányt játszottam...

A negyvenes évek elejéről, a "kis magyar világ" hangulatáról meg ilyen emlékei vannak: 

A hangulatra emlékszem. Örömmámor! Természetesen. Arra is, hogy késõbb már szorongás is megjelent. Nem is tudom, pontosan hogyan éltem meg, miket tapasztaltam, mert emlékeim bizonyára összekeverednek a későbbi olvasmányaimból szerzett információkkal. Természetesen fellobbant a nacionalizmus, elkezdődtek az átvilágítások, számlák kiegyenlítése… a Társulat visszaköltözött a Nemzeti Színházba. Rettenetesen leromlott állapotban vették át. De Janovics már nem lehetett igazgató.  Dr. Kádár Imre sem lehetett igazgató, aki Janovics munkálkodásának folytatója volt, író, költő, drámaíró, fordító, kritikus, rendezõ és színházigazgató. Motorja, megtartója, egyik legnagyobb, legtekintélyesebb, legeredményesebben tevékenykedõ alakja volt a kolozsvári, az erdélyi színjátszásnak. Zsidó származásúak voltak és az akkori magyar törvények szerint nem lehettek vezető művészek. Sok színész is kikerült a társulatból... 

Groza ebben a családjára nehezedő, kétszeresen feszült, gyanakvó helyzetben is átjött Romániából, be-betoppant Kolozsvárra, Máriáékhoz. Mindig náluk  szállt meg - a családja voltak. 

Apámnak volt egy szobája. Oda nem volt szabad még a takarítónőnek sem bemenni. Én néha belopakodtam, nem nyúltam semmihez, csak ültem az egyik fotelben… Csak ültem. Ma is érzem azt az illatot, a bőrfotel és a szivarjai dohány illatát…  

Groza ezeket a kolozsvári útjait rejtett politikai kapcsolattartásra is felhasználta: többek között a román-magyar megbékélésre szólító negyvennyolcas szellemű röpiratot is ő vitte el Dél-Erdélybe Kolozsvárról. Mária egyik meghatározó élménye volt egy váratlan házkutatás:

Ez már ’44-ben történt. Magyar hatalom volt, sőt a németek is megszállták Magyarországot. A deportálások is elkezdődtek… Egyszer, átutazóban, rám bízott valamilyen iratokat, egy mappában, azzal, hogy valaki majd érte jön. Én meg sem néztem őket. A mappát íróasztalomra tettem, ott hevert… Mikor a rendőrség és a Gestapo kutatott - egyenruhások, civil ruhások -  csak  sejtettük, hogy az akció oka apám valamelyik látogatása lehet, de arról fogalmunk sem volt, hogy mit kereshetnek. Az egyik civil ruhás felütötte a mappát is.  Beleolvasott... „Itt nincs semmi!...” - lökte félre. Nem tudom, milyen rangja lehetett, azt sem, tudom milyen bűnöket követett el - hiszen hallottunk arról is, hogy agyonvertek antifasisztákat kihallgatás közben -, de én annak az embernek örökre hálás lehetek.  Mikor befejezték, utolsónak távozott. Az ajtóból visszafordult, magához intett: „Kislány, jobban tenné, ha olyan papírokat nem tartana az íróasztalán.” Akkor az az ember a fejével játszott. Aztán megtudtam róla, hogy kolozsvári volt, ismerte édesanyámat. Sokat járt színházba kisgyerek korától. Az apja színházi alkalmazott volt. Többek között ő hordta ki a szerepeket, mert akkor az volt a szokás, hogy a szerepkivonatokat – nem az egész darabot – eljuttatták a színészhez, hogy ne fáradjon azért be a színházba, inkább maradjon ideje a tanulásra. Ha jól emlékszem, Németinek hívták... A Kolozsvárról elhurcolt zsidók névsora volt...

Amely aztán, ma már senki sem emlékszik, hogyan - eltűnt.

Hányan élnek egy emberben?

Gh. Dej kondoleál Groza özvegyének (1958)

Bisztrai Máriát mindig is foglalkoztatta az identitása. Olyan szokatlan egybeesések és egyezések történtek az életében, mint például az a tény, hogy azon az erdélyi magyar főiskolán lett színésznő, amelyet a saját román édesapja avatott fel. A negyvenes évek közepén született erdélyi magyar egyetemek fontosságáról, szükségességéről Groza Péter nem csupán konjunkturálisan beszélt. Lánya így emlékezik:

 „Azt akarom, hogy a határok levegővé váljanak… Higgyék el, én pontosan tudom, mi folyik egy kisebbségi ember lelkében. Hiszen magam is voltam kisebbségi.” – mondja a ’45-ben alakult a Bolyai Magyar Tannyelvű Állami Tudományegyetem megnyitóján: bölcsészet, jog, közgazdaság, természettudomány, orvosi és gyógyszerészeti fakultás. Ez utóbbi, helyszűke miatt, végül is nem Kolozsváron, hanem Vásárhelyen alakult meg. Groza ennek a tanévnyitójára is elutazott. „Tudom, hogy román részről vannak – sajnos, különösen úgynevezett értelmiségi körökből –, akik halálosan meg vannak sértődve, hogy magyar egyetemet létesítettünk. Azoknak, akik boldogtalanná akarják tenni ezt a két népet, azt üzenem: vállalom a román nép színe előtt a felelősséget: vállalom azt is, hogy most a román nép árulójának tartanak. A történelem nekem fog igazat adni.”

Sajnos, a történelem azóta se mondta ki a döntő szót, sőt, a kártyákat is jócskán összekeverte, pedig 1946-ban még történt volt egy s más: megalakultak például a csángó-magyar iskolák, megnyílik a marosvásárhelyi Székely Színház, magyar zeneakadémia létesül, egy év múlva pedig Állami Magyar Opera... Ezek egy része ma már (egyeseknek kényelmetlen) emlék csupán... Mint ahogy emlék egy olyan apa, aki többségi léte dacára nem az erőből politizálást tartotta célravezetőnek, annál inkább a tárgyalásos konszenzust. Sose felejtette el, hogy a többségivé vagy a kisebbségivé válás konjunktúra kérdése csupán, s az egyikből a másikba való "'átigazolás" sokszor a pillanat műve.
Az író (akiről később kiderül, hogy maga is kettős identitású) nyíltan fölteszi a kérdést:

Milyen késztetések révén  lesz valakiből magyar színésznő, aki anyai ágon örmény, apai ágon román, aki román állampolgárnak született, aztán magyar állampolgár lett, aztán ismét román állampolgár, akinek  külföldön szerzett képesítéssel nekivághatna egy pályának mellyen az apai támogatás kétségtelenül elõnyös lehet, aki egy ilyen lehetőséget kiseper az életéből? 

A válasz:

Igaz, román származású is vagyok és az örmények is nyilván tartanak... De - Isten bocsássa meg nekem – én sem románnak, sem örménynek nem érzem magam. Én magyar vagyok. Erdélyi magyar... Nagyon jó barátaim gyakran lesújtóan nyilatkoztak a románokról, nem fogták vissza magukat a jelenlétemben sem, miért is tették volna, magyarnak tekintettek. Észrevettem, hogy időnként érzékenyebben érintettek a megjegyzések, érzékenyebben, ahogyan az a „jó magyarhoz” illik. Megkértem őket, mérsékeljék magukat, mert apámat is bántják, ez pedig nekem rosszul esik, de anyámat is bántják, mert szerette apámat...

A bevallás tekintetében, ennyi nyíltság után, most Dehel Gáboron a sor:

Összemixelt bennünket a történelem, és még mindig nem tudom eldönteni, hogy ez a történelem ajándéka vagy átka... A kettős identitás az tény, azzal születik valaki és hordozza... én soha nem láttam apámat. Illetve láthattam, de nem emlékszem. Egyetlen közös fényképünk van. Pólyás koromból. Apám karjaiban ringat és szeretettel, meghatottan néz. Román apámat a család és a társaság a bécsi döntés mámorában kitagadta, sőt, ellene fordultak. Bár bejelentette, hogy a határváltozás ellenére családjával akar maradni. Gépészmérnök volt, szakiskolában tanított.  Romániába száműzték. Naszódon kapott állást, ugyancsak szakiskolában. A „sürgés-forgás hősei” arra kényszerítették anyámat, váljon el, másként nem őrizheti meg állását. Engem átkereszteltek reformátussá. A válást lebonyolították. Apám is kapott egy törvényszéki döntést. Az annyira megviselte, hogy önként jelentkezett a frontra, anyám és szülei legnagyobb kétségbeesésére. Tartalékos tiszt volt. Aztán diákjai rövid nekrológban emlékeztek rá: „Szeretett tanárunk, oldalfegyvere tisztítása közben megsebesült…” 
Református magyarként nõttem fel, de egyformán zavar, ha igazságtalanul bántják anyámat vagy apámat. És ez az érzés valahonnan nagyon mélyen él bennem. Réges rég azért fohászkodtam, hogy mindig legyen annyi erőm, hogy szüleim közül azt védelmezzem, akit éppen bántanak, hogy minden körülmények között vállaljam őket, és egyiket se tagadjam meg, ne titkoljam származásomat, ahogyan ezt sokan megtették, megteszik  - mikor honnét fújt a szél. A „szervek” többször jelezték „te román vagy” apád után, jelezték azt is: rosszalják, hogy minden űrlapban magyar nemzetiségűnek vallom magam. Végül is az ismert történelmi helyzet oldotta meg a dilemmát.  A bántások döntő többsége anyámat érte. Így az ő oldalához simultam, így teltek el az évek.


A múltat be kell vallani...

Ledöntött Groza-szobor a mogosoaiai kastély parkjában

Sokáig jó kis szlogennek tűnt a József Attilától vett idézet, amit szinte minden helyzetünkre rá lehetett húzni: ... Én dolgozni akarok. Elegendő / harc, hogy a multat be kell vallani. / A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, / egymást ölelik lágy hullámai... És hittel hitte az ember, hogy ezzel föl is oldott mindent, ami feszültség, konfliktus az életében. Csakhogy a fenti szentencia nem éri be a kinyilatkoztatással: valódi tanulsággá kell válnia - úgy, ahogy az a Bisztrai Mária életében és későbbi színházi munkásságában be is következett. Talán nem tűnnek nagy szavaknak ezek, ha arra gondolunk, hogy Groza Péter legkisebb, hatodik gyermeke bő tizenöt éven át (1969-1985 között) a Kolozsvári Állami Magyar Színházat igazgatja. Az, hogy az ő személyére esett a felsőbb szervek választása, akár konjunkturális döntésnek is betudható, hiszen kinevezésekor biztosan nyomott valamit a latba mind az apa nemzetisége, mind politikai háttere. Ezek olyan idők voltak: megnézték, ki fia-borja az ember... (Miért? Talán ma másként van? - berzenkedik belülről valaki...) De a fő hangsúly mégis csak a szakmaiságon van. Bisztrai Mária tartós igazgatósága - és ezt eleveníti fel a beszélgetőkönyv egy tekintélyes része - azért lehetett sikeres és értékteremtő, a mind sűrűbben tornyosuló gátak és gáncsok ellenére, mert a fontolva haladás, a nyugodt taktikai lépésenkénti építkezés következetes gyakorlatára épült. A színháznál dolgozók egy pillanatra sem felejtették el - és ebben a direktorasszonynak meghatározó szerepe volt -, hogy egyéni szakmai kiteljesedésük óhatatlanul népszolgálattal párosul, amire a kolozsvári színjátszás mindenkori helyzete és hagyományai kötelezik őket. A színházat éltető közönség - és közösség! - megtartásának erkölcsi parancsa nem egy elvetendő merkantil rögeszme, ahogy azt manapság valakik láttatni próbálják, hanem hosszú távú helyzetfelismerésből fakad. A kisebbségi politizálásban ugyanis vétek lemondani a körültekintésről, az önálló, közösségmegtartó cselekvésről. Amely lehet akár taktikázás, halogatás, hasznos kiegyezés, ha a helyzet úgy kívánja. Csak értelmetlen huszárkodás nem.
Ha kell, ha nem, erőből kakaskodni kimondottan a beszűkült többségi tudat reflexe, amely természetesnek tartja, hogy ha nincsen is igaza, az ő mindent eldöntő súlya folytán mégis csak az ő oldalára billen a mérleg. Ha egy kisebbséget képviselő viselkedik így, annak katasztrofális következményei lehetnek, nem csak az egyén, de a közösség sorsára is. Nem beszélve a helyzet erősen groteszk jellegéről...
Dehel Gábor beszélgetőkönyve a Groza család és a kolozsvári magyar színház közelmúltjába való párhuzamos visszapillantásával szerencsésen átment számunkra egy jókora időszeletet a mába, annak többszörösen átszenvedett, átgondolt és kimondott tanulságaival. Ezzel a Malmaison fogályának üzenetéhez mintegy hozzáadódik mindaz, amit a lánya és munkatársai az elmúlt évtizedekben megtapasztaltak. Értékben pedig jelentősen növekednek azok a személyes élményeink, melyek a fentebb megfogalmazottakra "rímelnek".
E sorok írója alkatánál fogva is úgy próbálta megélni eddigi életét, hogy abban a konfrontációk helyett a megértés és az egyezkedés mondják ki a végső szót. Mondhatni, rajtam eredendően fogott a kisebbségi tudat pszichológiája, és bár igen fontosnak tartom a hovatartozásomat, születésem körülményeiből nem kívánok büszkén erényeket kovácsolni.  Azt hiszem, emberi erényeim kell hogy elsődlegesen beszéljenek, mert az, hogy milyen nyelv szellemében nőttem fel, merőben a véletlen műve. Azon a tájon, ahol születtem s ahol élek - s ez érvényes lehet az egész Kárpát-medencére -, sokféle embert meghordozott a történelem, akiknek sikerült jól összekeveredniük. Családi viszonylatban annyit sejtek, hogy anyai ágon nagyapámék Füzessy családja valamikori sváb eredetre tekint vissza, apai ágon viszont a nagyanyámék famíliájának ereiben szinte biztos hogy egy Pop nevű család vérvonala is csörgedez. Amikor tehát túlzott magyarhatnékom támadna, mindig tudatában kell lennem annak, hogy engem, lényem mélyéről egyúttal egy kis román és egy kis sváb is kíváncsian figyel... 
Vannak, akik mostanában ismét előszeretettel beszélnek "jó" és "rossz" nacionalizmusról. Ez az "árnyalási kísérlet" nem egyéb, mint menlevelet adni annak a kisebb-nagyobb nemzeti önzésnek, ami könnyen elhatalmasodhat az emberen, ha elhiszi, hogy ő a világ közepe.  A "jó nacionalizmus" olvasatomban annyira nonszensz, mint ahogyan "jó gyilkosság" sem létezik. Amennyiben szóba kerül, a konnotációja eleve valami rosszat sugall, a veszélye pedig olyan, mint egy gyilkos lőfegyveré: ha kéznél van, bármikor elsülhet és életet olthat ki...

Csíkszereda, 2013. április 23.

Erdélyi és csángó költészet. DEMETER JÓZSEF

Sz. 1947, Magyardellőn. Újságíró, író, költő (DeJó-ként is ismert). Iskolai és egyetemi tanulmányait Kerelőszentpálon, Radnóton, Gyergyószentmiklóson, Piatra Neamţon, Marosvásárhelyen és Bukarestben végezte. Népdal- és -táncoktató is volt. 1990-ben áttelepült Magyarországra, a Kecskemét melletti Ballószögön él. Verskötetei: Szóletétel (1985, Kriterion, Forrás sorozat - Somosdi Veress Károllyal közös kötetben); Ecetfaméz (2001), Sziklaszószék (2003); Magyardellői népdalok (I - 2006; II - 2007; III - 2009); Hazatévedtem (Hungarovox, 2011). Válogatásunk induló és legutolsó kötetei alapján készült.

Láthatár partján

Láthatár partján

Lovakat cserél

Apám

Egy út sem él

Valaki

Vágtat vissza mégis

Kezembe nyom

Egy lehangolt

Cirok-hegedűt

Versek visszhangját hallani

Fönn

Valahol egészen

Alant

A búcsú madarai

Vergődő

Aranyhalak

Kutyák

Mért ugatnak úgy a kutyák az udvaron, kérded

és kilépsz az udvarra.

Mért ugatnak úgy a kutyák a kert alatt, kérded

és hátramész a kertbe.

Mért ugatnak úgy a kutyák a falu határában, kérded

és kimész a faluból.

Házamban a kutyák, ugatod és a másik feledre

fordulsz.

Olvadás

Égre nyitott arccal ebben a nagy olvadásban

csak állunk, állunk. Senki nem siet.

Hirtelen sírni kezdtek a disznók.

Bőgnek a tehenek. Rikácsolnak a tyúkok.

Egyedül a kakas kukorékol.

Ja' igen, az aklokban juhok bégetnek.

Gyorsított felvétel, hurrá! — hurrá! — a mi

tájunk ez!

És —

Mindent, de mindent elölről kezdtünk. Nem

kapcsoltuk be a tyúkokat, sem a disznókat,

sem a teheneket. . .

Új kenyér

A hegytetőn ég a válasz.

Föld előttünk, föld utánunk.

És mindenki a tűz köré gyűlt.

Hopplá, hopp, arcomról tapssal mosom le a

bőrt, hopplá-hopp a szomorúfűz-eső között. . .

kenyértésztává változtatom a sarat, kenyérré

a köveket.

Na de ez már plagizálás.

Vegyétek és egyétek . . .

Tovább!

Lábujjhegyen, állig csendben, nehogy

leverjünk valamit, szorította mutatóujját a

szájára Z.

Nehogy leverjünk valamit, visszhangoztuk

önmagunkban és mentünk tovább.

Inog az ősz, csendórák zuhannak... súgtam

lebukott versemet az ősz viaszos hallóüregébe.

Hahó! Hahó! Visszhangozta a rét. Még! Még!

A karórákat megfojtani! — csapott ránk

tekintetével Z.

A karórákat megfojtani! — ketyegtük szájról

szájra és mentünk tovább.

Szívéről a hangszórót mindenki tépje le,

robbant egy láthatatlan hangosbemondó.

Szívéről a hangszórót mindenki tépje le! —

véreztük össze a telet.

Ne szuszogj!

Nem szuszogunk. Nem szuszogunk! — repdeste

tekintetünk és mentünk tovább.

Z. felemelt tenyere REFLEKTORKÉNT VAKÍTOTT

SZEMÜNKBE.

EDDIG A VERS. NINCS KIÚT, nyögte valaki a

hátunk mögött.

Leszállás

Fehér galambban, álmaink röptére fölött, nem

kapunk leszállási engedélyt. Alattunk

valami dúl.

... És percenként érkeznek a fehér galambok,

héjaraj keringhet így a dög fölött. Rétege-

sen köröznek egyre többen, az összeütközés

veszélye fenyeget.

Fehér galambban, álmaink röptére fölött,

nem kapunk leszállási engedélyt, nem.

„Őrizzük meg józanságunkat. Én csak légi-

kisasszony vagyok. Itt ugyanis pompásan süt a nap."

... És percenként érkeznek a fehér galambok,

héjaraj keringhet így a dög fölött,

rétegesen köröznek, hely sincs a nap alatt, az

összeütközés öröme fenyeget. . .

Vadvirág-szerelem

I

Keresnek a vadvirágokba te arcodat akarják,

ünnepeidet rád törik, ő az, ő az — kiabálják.

Óceáni verőfényben vadvirág fürdik előtted,

menekülsz az öröm elől —örömödből örömökbe ...

Szónyújtásnyira a vétek..., de ez a sok

kúszó-mászó ..., lábaidat tapogatod — elnapolt

kígyómarások — nyomdokidban méreg buggyan.

Koraszülött púpos évszak, véres szirmú meztelen-

ség, forrásba bukó hajnalok, kiért félek, kiért

félek? Hahó, hahó! ... Hallgatózol, ajkad recésre

fent sarló, búzatábla éhét feledd, billen a

hegy, keresgélnek.

Keresnek a vadvirágok, a te arcodat akarják,

ünnepeidet rád törik, ő az, ő az — kiabálják.

Árny-testedhez forrad a fény, csapda rothad,

mélyül a mély. Visszatapsolod a tavaszt, pólyás

remény, pólyás remény.

Szemeidet eltakarod, ikerablak két tenyered.

Árnyék loccsan át a tájon, árnyék-zajlás, kia-

bálod. Óceáni verőfényben itatóspapír a tested,

a kikeletet összekened, degenyeges, degenyeges...

És szusszanni sem hagy az öröm, újrafogalmazol

mindent, tájak súlypontja megtagad, késve jöttél,

késve jöttél?

A tisztás is csak a tiéd, erdők vonulnak előtted,

vadvirágok hadirendben, égi muzsikaszó-fényben,

kik hallgatóznak körötted...

Keresnek a vadvirágok, a te arcodat akarják,

ünnepeidet rád törik, ő az, ő az! — kiabálják.

Lyukkártyák a hét napjai, bátran felcseréled

őket, s a leigázott ős-virágzást újra nézed,

újra nézed. És kezdődik elölről minden ...

Keresnek a vadvirágok, a te arcodat akarják,

ünnepeidet rád törik, ő az, ő az! — kiabálják.

Útjaidat keresztezik, milyen nyelven értekeznek? –

ösvényedet nemesítik? . . . Homlokodon liheg a

nap, idegenek tapogatnak. Hol vagy, hol vagy? —

sziszeg a had, múltad nélkül mit sem érnél,

térdig süppedsz félelembe, embertől emberig ,

lépkedsz, nyújtsd a kezed, miért sietsz?

Ünnepeddel körülvéve, lobogótól lobogóig a

frissen aszfaltozott mezőn kit keresgélsz,

kit keresgélsz?

Nyomdokidat radírozzák, a réteken úthengerek,

mint a tankok, jaj, úgy jönnek. Ágyúdűzniben

gólyahír, igyekezzél, igyekezzél! Légkalapácsok

zúgása, repedezik, omlik az ég ...

Keresnek a vadvirágok, a te arcodat akarják,

reád ontanák a napot, könyörögj értük egy

nagyot.

II

Utam feléd visz s te nem vagy, a tavasz

rejteget előlem. Mezőről mezőre dőlök, de te

nem vagy, de te nem vagy. Pihenni ha volna

erőm . . ., hová ültettek át, hová? Tenyeremben

jövőd földje, most próbáld ki gyökeredet.

Pillantásod szívemig nőtt, gyökerezzen,

gyökerezzen ... Őserdők riasztó titka, hová,

merre bújtogatna?

Keresnek a vadvirágok, az arcomat nem feledik?

Ünnepeimet rám törik, ő az? — ő az? — kérdezgetik.

Utam feléd visz, s te nem vagy..., a tavasz

rejteget előlem, verstől versig keresgéllek,

de te nem vagy ... de te nem vagy...

De —

Keresnek a vadvirágok, a te arcodat akarják,

ünnepeidet rád törik, ki az, ki az?! — kiabálják...

Feneketlen magasság

Erőss Zsoltnak

A Hegy le-

Nézi az embert.

A legmagasabb

Hegyről is már

Sokszor lenézett az

Ember.

A vágy az igazi

Hegy. Csúcsa az ég,

De! Az élet, akár

A tó, csak a

Mesékben feneketlen -

Mennyei kaptató!

Az óceán arca

Az óceánt nem lehet

hasonlatokkal érzékeltetni

Márai Sándor

Az óceán arca olyan, amilyen. Az

Óceán arca nem olyan, amilyen…

Az óceán arca nem olyan, amilyennek a

Tengerész látja – kisimultan, ráncosan -

Lelki szemeivel. Sem! Az óceán arca

Nem olyan, amilyennek integető tengerész-

Feleség látja egy-egy könnycsepp

Mariana-árok mélységeiben. Az óceán

Arca nem olyan, amilyennek az

Ég tükrében a Föld önmagát

Látja – kozmikus szirének

Csábító énekeiért cserében. Az

Óceán arcát csak a Vers látja, melyet!

Meg nem írtak, meg nem

Írnak, noha! Az óceán arca

Sosem olyan, amilyen valóban,

Hogyha netán még oly valótlan is

Volna, mint(h)a…………………

Hazai vonat

Álmaimban mindig

Lekésem a hazai vonatot.

Csomagomat elveszítem. Újabb

Jegyre már nincs pénzem.

Munkát! Munkát! Hogy!

Kikeressem. Halálfogytiglan,

Akár életem árán -

A mennyei jegy árát -

Tartva attól, nehogy!

Megébredjek. Én

Látnám ennek is a

Kárát. Ó, micsoda gondok!

Álmaimban mindig

Lekésem - a forgalomból

Kivont utazási

Alkalmatosságot.................

A kés torka

Szögre akasztott cifra-

Járom helye - a le-

Meszelt pajta oldalán.

Őseid árnyéka -

Égre vetülő temetőből -

Cipőd talpán. Otthoni

Föld, itthoni homok -

Simogatások alkonyatainál.

Vén szív lüktető

Melege. Idők nyomdokiban:

Emlékezet, mely!

Mindenkit, minden

Állatot, tárgyat meg-

Illet. Mért szegte

Saját torkát a Kés, amivel! Házi-

Kenyeret még

Te is szel(etel)tél - Édes-

Apád asztalánál

Hontalan éhezőknek.

Nem csak Szentestén.

Szögre akasztott cifra-

Járom rég nincs

A helyén. Jaj, né, ó,

Istenem! Milyen alacsonyan

Röpül az a tehén.

Virág-bilincs

Rabok dolgoznak a

Természet tömlöcében.

Jól látni a dombról,

Innen, ahol!

Eszterláncfűre

Verten - mi a

Leggyengébb lánc-

Szem bennem...

Kérdem. Odébb

Már - hanyatt, tisztások

Tisztásán, ó, virágzó

Szerelem, és! Hogy

Fut, fut a fény,

A nyár előlem, mily!

Rettenetesen. Mondd -

„Rabok legyünk vagy..."

Elég, elég! Minden oly

Egyetemesen halad.

Feléd. Csuklódon egy

Virág árnyéka -

Rezzen. Eszterlánc-

Fű szeme se szebben.

Rabok dolgoznak a

Természet tömlöcében.

Kora nyári díszlet

Virrad.

Kivégző

Osztag előtt egy -

Fa. Fölötte éneklő

Madárka. Az

Utolsó kívánságát

Dalolja. Süt. Minő

Fényorgona! Csövében

Golyó. Pacsirta.

Egyetlen

Egyetlen

Forradalom sem

Forrja ki jól magát. Túl-

Buggyan. Nem buggyan.

Sok a hab. A cukor. Kevés

A hab. A cukor. Fortyog a

Világ. Forty, forty! Egyetlen-

Egy vershatalom sem forrja

Ki magát? Sok a metafora.

Cukorra cukor. Émelyeg.

Kevés a metafora.

Ecetre ecet. Cibere.

Szél lengedez, sár van

A haja hosszú

Volt és szőke, mint

Egy Istennőé.

Horgasináig ért, de!

Én a barnákat

Szerettem. Nem tudom

Miért.

A haja hosszú

Volt és fekete -

Horgasináig ért, de!

Én a szőkéket

Szerettem. Nem

Tudom miért.

Közös bennük a

Hosszú,

Istennői haj, de!

Én a rövid hajúakat

Szerettem. Nem tudom

Miért.

Fűszálakat cirógat a

Szomorúfűz sárga levele. Az

Élet sín nélküli vonat, és!

Én már csak a legszebb

Istennőkhöz

Szeretnék utazni vele.

Virtuális helyzet

Életünk - csupa ajtó

(-)

Ajtó - tokostól a

Réten. Előtte gyékény.

És bent - mögötte csak a

Csönd. Már a semmi is sok.

Egyelőre. Ki kopogtat?

Lábát súrolja, csapkodja. Egy!

Ösvény.

Bemegyek. Ki-

Jövök. Eső volt. Hol ott,

Hol itt. A májusi

Áldás mindig is kincs. Kí-

Elégetlenül maradt

Virág? Úgy érzem,

Suhunn sincs...

Szemed repes az örömtől. Lepke-

Kék. A szivárvány

Olajos bár, de! Fényesen

Ragyog az ég. Pocsolyában -

Tükröm, tükröm a földön,

Lics-locs..., össze ne

Törjön. Tenyeremben csillogó

Táj. Még termékeny - temető,

Rét....................................

Szárítókötél. Frissen mosott

Szivárvány. Felhőtlen. Édesanyám-

Tiszta, áldott állapotú, májusi

Kedvesem. Sulykolja, és!

Szellőztet. A természet. Ön-

Magát szárítja. A frissen mosott

Felhőket térkamera vigyázza. Ajtó

Ajtót kilincsel. A táj

Nincs bezárva Nem

Magánterület -az ég... Itt a

Földön, Magyardellőn - még.

Fénye kell

Néma dallam

Fénye kell - útját

Nem téveszti el.

Tövismagok a

Csillagok? Zenébe

Botlasz - nem hallod?

Szíved egén

Az ablakok - földre

Néznek, mert! Nem vakok.

Szivárvány festi a Napot.

Nézem a repülők

Hasát. Hátamon

Hajnalpír fut át.

A világ?

Dalból született. Hogy!

Melyik az. Te lükteted.

A régi dal -

Meddig is kell?

Mindig is kell. Ébredj!

A Nap csak veled kel.

Szerkesztette: Cseke Gábor