Verseim a Székelyföld folyóirat 2017 júliusi számában

Fekete Vince a szavának állt és a csikszeredai folyóirat idei júliusi számában az alábbi verseimet válogatta be, hozzá eljuttatott Koholt mesék cimű kötetem első változatából (a második, bővitett szövegváltozat azóta a Polis kiadóhoz került).


Cseke Gábor: Versek

NEM ÍROK LEVELET AFRIKÁNAK

Valamikor gyermekkoromban szívesen írtam volna
szerelmes levelet Afrikának
akit gyönyörű ébenfekete
afro-fizurás lánynak
képzeltem

de ugyanígy írtam volna
Lollobrigidának
két világszép kebel büszke
tulajdonosának

de nem tudtam a címeket
ahová leveleimet küldhetném
s a levélírás elmaradt

azóta jócskán
meggondoltam magamat

és nem írok levelet Afrikának
mert már odalett a szerelmi láz
és tudom: Afrikának mindegy
hogy egy levéllel több
vagy kevesebb

olyan sok testén-lelkén
a seb
hogy nem is törődik velem
de persze fiait-lányait
azért elküldi felénk
zenével tánccal
mindenféle bizsuval
reménnyel
mítoszokkal és istenekkel

már csak a sivatag hiányzik motyójukból
és a szavanna
az oroszlánbőgés
a Kilimandzsáró
és a szafari

no meg a gyémántmezők

de azok
túlságosan délen vannak
úgyhogy
végleg
lemondok róluk is


CSAK A SZŐLŐT

még roskadoztak a szilvafák
a szomszéd kertjében a szögesdróton
át kilestük miként hasadnak
boldogan a túlérett gyümölcsök
a férgek neszezését is hallani
véltük csak az a drót
csak a dróton azok a szögek
ne lettek volna különben
szívből utáltuk a szilvát mi
a szőlőt szerettük igazán


MÓKUSHAJNAL

mókus inal át hajnalomon
szökellve bátran könnyedén
akár egy dallam ütemébe zártan
hogy inal!
bokortól bokorig
a csönd tisztásán keresztül
az alig kiserkent tavaszi gyepen
futás közben még vissza-visszanéz
követem-e
nyomába szegődnék de jaj ha elijesztem
oly kedves törékeny
annyira önmaga
megfoghatatlan
talán ígéret
talán sosemvolt éjszaka
tébolyult álom emlékűzés
huncut varázslat
maga a menekülő szándék
volt nincs
a bujdosó bánat


MÁS BOLYGÓRÓL

eső pereg mintha valaki a kaput
verné félénk bizonytalan ütésekkel
kopp kopp kopp
itt vagyok ásít a közelgő
éjfél s nem kérdi beengedem-e jön
megkondítja az órát még motyog valamit
a kései vonatokról a kerítésen macska
képében fürgén átszalad majd szöszmötölő
sünné változik a villám fényénél a füvön
áll már a víz a tócsák hidegek a kerítés
árnya a falra vetül úgy osonunk egymás
felé dobogó szívvel hideg verítékkel a
 hónunk
alatt mint akik más-más bolygóról
szálltak alá


ÖRÖKMOZGÓ

jókora célcsomaggal a hónom alatt
indulok fölkeresni a Találmányi Hivatalt
hatvan esztendőm simán elszaladt
de még sose kerestem föl a Találmányi Hivatalt

sose késő biztatom magam és kérdem ott meg itt
merre vegyem az irányt mindenki bátorít
csak balra tessék aztán meg jobbra a harmadik
utca ott egy udvaron át egy fal résén átbújik

majd öt betonoszlopot számol meg nem négyet
nem is hatot ott előre megy ez a lényeg
és ahol az ablakokban oly derűsek a fények
akkor már közel járok és biztos odaérek

jókora célcsomaggal így hát felkerekedtem
a Találmányi Hivatalt ezennel célba vettem
csak mentem mentem szomjaztam és nem ettem
csomag a hónom alatt a hunyó nap megettem

nem mondom el mely kalandos utam volt
és a csomaggal közben mennyi baj volt
elértem végre a hivatali ajtót
ahol egy derék major domus parkolt

kifaggatott hogy mely járatban lennék
és hogy ki küldött kihez igyekeznék
mihez kívánjon sikert jószerencsét
szeretem-e a borsót meg a lencsét

válaszom csöppet se volt tétova
a Főnökhöz igyekszem s azért épp oda
mert ebben a pakkban van a Lényeg
amire aztán rájön a Védjegy

aztán egyszer csak ott állok balgán
a jólfésült hivatalvezető balján
aki a Főnökhöz diszkréten bevezet
elrebegi közben a nevemet

a Főnök felnéz és én akkor látom
hogy ő a gyermekkori jó barátom
és ő is megismer és nagy a vigasság
begyűl az egész hivatali tagság

pezsgő kerül és a dugók kilőnek
a célcsomaggal soká bíbelődnek
lefejtik bontják és mindenki nézi
milyen szerkentyűt hozott ez a „krézi”

mondom hogy örökmozgó nem várt meglepetés
az arcokra fagy a kaján nevetés
s azóta is csak figyelik igazat szóltam?
a masina jár meg nem áll jól van

Székelyföld 200

Május 30-án, péntek délután a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtárban ünnepelte a Székelyföld szerkesztősége 200. lapszámának megjelenését.
Az 1997-ben alapított csíkszeredai Székelyföld szép teljesítménnyel dicsekedhet.  Hát még, ha hozzávesszük: olyan város(ká)ban teszi ezt, ahol azelőtt sose volt irodalmi-művészeti kiadvány! A Székelyföld pedig úgy élt meg (sokszor a jég hátán), hogy közben számos magyar laptársa húzta le a rolót, vált működésképtelenné.
Sajátos laptörténet kerekedik ki a 200. szám anyagai nyomán. Pedig a szerkesztőség nem tett mást, mint levelet intézett az évek során felszaporodott Székelyföld-díjasaihoz, hogy küldjenek “verset, karcolatot, naplójegyzetet, szerelmi vallomást, anekdotát, csujjogatót, reklámszöveget a Székelyföldről (mint történelmi-földrajzi-kulturális-politikai régióról!)”. S csudák csudája, mindenki küldött, s ekként egycsapásra össze is állt az ünnepi szám.
Csöppet sem érdektelen végigolvasni, ki hogyan látja közülük a székelység életterét vagy egyszerűen csak a székelység kérdéskörét.

A-tól F-ig:

Adorjáni Panna például arról érdeklődik (székely) nagyanyjánál, hogy ha ő azért mondja azt, hogy “ejsze”, mert székely, akkor hogy létezik, hogy van olyan székely is, aki nem mondja azt, hogy “ejsze”?
Dr. Balázs Lajos jellegzetes székely lakodalmi ujjogatókat gyűjtött, dolgozott fel és értelmezett az olvasó örömére. Itt van példának egy: “Ide nézzen, anyámasszony,/ Meghoztuk a szép menyasszonyt,/ Sepregetni, mosogatni,/ Az ablakban sírogatni.”
Benkő Levente személyes, magyar zászlós történettel állt elő.
Bodor Ádám úgy merengett el (kurtán és őszintén) pár soros üzenetében, hogy ha a Székelyföld egy bizonyos helyén lenne egy háza, “máris ásni kezdeném a sírom, többé el se mozdulnék onnan. Ha lenne ott egy tornácos házikóm. De nincs.”
Vaszilij Bogdanov (alias Bogdán László) Marosvásárhelyi töredékek címmel verseket küldött.
Buda Ferenc azt vette számba, hogyan lett belőle (tiszteletbeli) székely (is) s megköszöni befogadását.
Czakó Gábor egy jópofa történettel állt elő.
Cseke Péter elmeséli, miként sikerült társadalmilag amúgy is felpaprikázott szülőfaluját, Recsenyédet felbolydítania (több ízben is) azzal, hogy az írást választotta életcélul.
Daczó Katalin arról vall, hogy a székely történelemből mindenek előtt az emberi - s azon belül is a női - sorsokkal szeret azonosulni.
Demeter M. Attila érveket és emlékeket sorjáztat arról, hogy a székely ember sose érzi magát székelyföldinek, inkább udvarhelyinek vagy csíkinak, vagy lövéteinek – és így tovább.
Egyed Emese gyönyörűszép verset küldött, ebből le is csippentjük a befejező részt:
Gyermeki álmok, megidézlek. //Egy szempárba-feledkezés. / Kecske: a kerítésig kerget. / Bodri: érzi városi voltomat. /Halat keresünk mart alatt. / Megérintem a nyírfatörzset. / Hallok suttogott szavakat.// Hadd érezzem a sugarat, hadd lássam / a kerékvető köveket, / találgassam a növényneveket: / lednek, kakukkfű, kék iringó,/ tearózsa – falra hímezve is. // Lássak malomra, kenderföldre is. // Hadd üldögéljek méhrajzásban, / reggeli fecskecikázásban / esti csorda-kolompolásban, / reggeli pásztortülkölésben, / esti kapureteszelésben, / feleselő ebek szavában, / széljövendölő égáljában, / megfejthetetlen tücsökszóban. // Papírhajóban.”
Egyed Péter ugyanarról a talpalatnyi földről, Bodosról vall prózában, miként előtte édeshuga, más megközelítésből.
Farkas Árpádot Özönvíz c. verse képviseli.
Fekete J. József írásának címe: Szent Anna és a két fekete, alcíme: akár útirajz is lehetne.
Fekete Vince egész ciklussal (Táj, szitakötőkkel) adózott egy székelyföldi kirándulásnak ott, ahol “három őr áll nagy némán e mesebeli táj fölött, a savanyúvizes ingóláp fölé emelkedve évezredek óta.”
Ferenczes István kutya-ciklusának búcsú darabját kínálta föl válasz gyanánt.
Ferencz Imre A látogató éjszakája című versével nyilvánosan is megalapozta új, készülő kötetének hangulatát, értelmét: falujáról, családjáról vall, bensőségesen, ahogyan senki más nem vallhat, hiszen “azt tudtam, hogy minden / megismételhetetlen / és visszavonhatatlan / csak azt tudtam hogy elkerülhetetlen / az emléktelenítés…”
Füzi László a székelyföldhöz keresi az általa elérhető és kifejezőnek talált jelzőket, és esküszik az elvarázsolt-ságra.

G-től N-ig

Gagyi József jobbágyfalvi beszélgetőtársát, Balogh Pali bácsit szólaltatja meg a székelység ürügyén. A nagy élettapasztalatú parasztember ekként írja le földrajzilag a Székelyföldet: “…Megkezdődik itt Szovátától fel, itt Parajd, Alsósófalva, Felsősófalva, ha megyünk udvarhely fele. S ha erre megyünk, jön Bucsin tető, s akkor Borzont, s megyünk be a Gyergyói medencébe. Arra magyarság, s délen is magyarság van. Aztán tovább románság van.”
Gotfried Barna, “nem idevalóként” 1984-es turista em léket elevenít fel.
György Attila Székelyföld, szerelem címmel látványos, meghitt idillbe visz bennünket. Minden szép, tüneményes, giccses, színes… Ja, és a végén eszébe jut a szabadság is.
Hertza Mikola addig számol és addig kombinál (matematikai képletekbe veszve), hogy végül demonstrálja: Székelyföld 200 egyenlő nagy vidámság!
Kányádi Sándor egy 1957-es versével van jelen az ünnepi számban, de neki meg van bocsátva: 85. születésnapját köszöntik vele.
Katona Lajos székely gyerekek vendéglátására emlékezik a Szilágyságból, a negyvenes évek végi nagy szárazság idejéből.
Kemény István arról értekezik, mit jelentett számára a folyóirattól kapott Székely Bicskarend.
Kenéz Ferenc keserűen, mégis felszabadultan anekdotázik: a vidékre kiszállt színtársulattól lemaradt, jelmezbe öltözött Háry János kudarcba fulladt autóstopját, illetve útszélen ácsorgó alakjában székely hősszimbólumot látó anyaországi turisták ámulatát csomagolja háryjánosi fordulatokba: lehet, hogy igaz volt, de az is lehet, hogy nem…
Király László esszéje helytörténeti motívumoktól gazdag.
Lakatos Mihály verset küldött: “A hazával mi már csak úgy állunk, / mint Istennel áll a hívő ember. / Bár kimarjult hitén száz meg száz lyuk, / hisz azért, mert nem hinni nem mer.”
Láng Gusztáv a Tetőn című Áprily-vers megélését meséli el.
László Noémi Székely című verse generációk tudatkülönbözeteit veszi számba.
Lázáry René Sándor versét Tamási Áronnak ajánlja, Marosvásárhelye, kiváló térképészeti ismereteket foglalva össze, többek közt eképpen: “Más írja ferdén, méregesse srégen, / De én tudom, hogy merre medgyes, Régen, / S az Érmellék is mettől meddig ér, / S miért kövér a bukaresti bér, / S a Székelyföld, ha gazdag, mért szegényebb, / S miért születnek góbés rémregények?”
Lőrincz György nem sokat teketóriázik: írása címében megírja a lényeget (Összenő, ami összetartozik…), a végére hagyva a szentenciát: “És lesz határa a Székelyföldnek is. Megszüli az egységes Székelyföld-képet. Kicsit szaggatott lesz, kusza, töredezett és hiányos… És persze, bár nagyon szeretném: valószínűleg nem Marosvásárhely, hanem Székelyudvarhely lesz a székely főváros. De ha nem, megteszi majd Csíkszereda is. Vagy akár Sepsiszentgyörgy is. Igen… Csak már lenne, csak már volna!”
Lövétei Lázár László édesanyja sorsából hüvelyezi ki a sajátját.
Markó Béla Székely mennyország címmel ciklussal állt elő, amelyet Nagy Imre-festmények apropójára költött.
Máthé Éva székely gyökereiről morzsolja le a földet.
Molnár Vilmos esszét írt Székelyföld a magasban címmel: okosan érvelőt, hasznosat.
Mózes Attila falumonográfia-részlettel van jelen.
Nagy Koppány Zsolt sok értelmes és szellemes doolgot felsorakoztat a székelység mivoltával kapcsolatosan, utolsó mondatával pedig kivágja a magas Cét: “Az a Székelyföld, ahol egy irodalmi lapot úgy hívnak, hogy Székelyföld – sosincs elveszve.”
Nagy Szabolcs hadtörténeti kutatásaihoz kapott nagy segítséget a laptól – annak története és köszönete az ő ünnepi írása.

O-tól Z-ig

Oláh-Gál Elvira okosan “székelykedik”, s amire jut, az egyértelmű: “A varsági székelynek kemény a szentenciája, lelkemben érzem a fájdalmát. Valahogy mégsem féltem szeretnivaló népem. Mélybe gyökerezik és ellenáll a szél járásának, avagy: soká él a székely, ha hagyják!”
Oláh Sándor tudományos kutatói tapasztalatáról számol be a kérdésben – szeméyles választ a 300. lapszámra ígér…
Orbán János Dénes versének a címe: Don Quijote Csíkszerenádja, s a végsorok fölötte megfontolandók: “A Lét s az Úr hatalmas! / Te csak süss, főzz s a fát vágd, / s helyetted jó La Mancha // majd keveri a kártyát.”
Orbók Ilona egy nagy vitát felkavart székelyföldi filmről (Szerelempatak) és fogadtatásáról ír.
Pécsi Györgyi emlékidéző vallomásának lényege: “Azt a gyanakvásmentes bizalmat, nyílt odafordulást, közvetlen atyafiságot, amit Székelyföldön, csak az én szülővidékemen tapasztaltam meg, Nyugat-Magyarországon, Vasban, Zalában.”
Potozky László kezdő írói emlékeivel áll elő a 200. szám kedvéért.
Sántha Attila a lap kockázatvállaló személetét örökíti meg, hozzátéve: az élet a Székelyföldet igazolta, hiszen egyetlen közlésétől sem dőlt össze a világ…
Szálinger Balázs nagy szavai mellé úgy tűnik, megfontoltság is párosul. Merthogy: “A Székelyföld folyóirat a magyar kultúra egyik szívcsakrája. Köré szerveződik a többlényegű, többosztatú magyar kultúra egyik legfontosabb erőtere. Végül tényleg az lett, hogy a Székelyföld felé kezd gravitálni az erdélyi kultúra, váradostul, kolozsvárostul, mindenestül. Lehet ennek nem örülni, vitatkozni ezzel, de mutasson valaki olyan folyóiratot bárhol a magyar állam határain túl, , ami többet elárul rólunk (a magyarokként védelmezett, csodálatosan sokszínű egészről!) mint a Székelyföld folyóirat legutóbbi vagy következő száma.”
Szilágyi István egy 1968-as, Utunk Évkönyvben megjelent írásával van jelen.
Szőcs Géza székely karakterekből idéz meg néhányat, a többit másokra bízza.
Tánczos Vilmos Vágykeresztség címmel emlékező prózát írt.
Térey János új darabjából, az Epifánia királynőből küldött egy jelenetet, amelynek egyik ihlető helye a Mohos tőzegláp (a Szent Anna tó közelében).
Tófalvi Zoltán több tételes vallomást fogalmazott, úgymint: I. Székely termál, II. Az igazi kincs magában a székely emberben rejlik, III. Székelyek a forgóajtóban.
Vári Attila egyik nagy álmát vázolja föl: Orbán Balázs nyomában járva, milyennek látja a székellyföldet. S mindezt filmre vinni. Ahogy egykor egy interjúban nyilatkozott: “Közel hatszáz perc filmszalagon.”
Vida Gábor valóban bejárta, méghozzá kerékpárral az orbánbalázsi útvonalat: “Azon a nyáron, amikor elindultam Orbán Balázs és Fekete Zsolt képei mögé nézni, rájöttem, hogy szeretek élni, és már nem is próbálom megmagyarázni, hogy miért. Talán arra is gondoltam, hogy kevés nekem a félig székely, mert ilyen nincs is. Az ember mindig egészen az, ami, vagy egyáltalán nem. És mire hazaértem, és miután sikerült megírnom azt az előszót, már egészen székely voltam. Egészen székely is.”
Vincze Gábor írásának címe: Alföldi szemmel Erdélyről, a Székelyföldről. Világos beszéd…
Xantus Boróka egy régebbi csíkszeredai fotóból bontja ki vallomását a városról, a régióról.
Zalán Tibor Séta Valahonnából, Székelyföldön c. kacsjaringózva indázó versében eként indul útnak: “Ha az ösvény nem a semmibe / vezet eljutok a hegyeken túlra.”

A 200. szám képzőművészeti anyagait Kántor József jegyzi.

Hargitai böngészde (9): A Székelyföld árnyalatai

Zsidó Ferenc könyve csíkszeredai bemutatóján
(fotó HN)

Zsidó Ferenc író, az eirodalom.ro portál közismert mindenese, Laska Lajos "szülőatyja" és történeteinek kiötlője nemrég bemutatkozott a Hargita Népe hasábjain is (Árnyalnunk kell a Székelyföldről alkotott képet. Beszélgetés Zsidó Ferenc íróval. HN., 2013. május 3.). A csíkszeredai napilapban Sarány István kérdéseire válaszolva a Székelykeresztúron élő író-szerkesztő új oldaláról is bemutatkozik: kultúrantropológusként. Nemrég megjelent terjedelmes elemzése (A múlt kisajátítása. Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2013) a székelyföldi valóságképben végbement érdekes változásokat jeleníti meg, az ezzel kapcsolatos kérdéseket-válaszokat szemlézzük az alábbiakban.

– A köztudatban egy olyan Székelyföld-kép él, amely etnikai szempontból homogén, lakóit tömbmagyarságnak nevezik. Az ön kultúrantropológiai kötetéből viszont az világlik ki, hogy ez a terület a peremén nem is annyira homogén, Keresztúr környékén például románok is élnek szép számban és egyre népesebb a cigány közösség. Baj van a tömb–szórvány meghatározással?

– Igen, lassan árnyalnunk kell a képet, ami a Székelyföldről a köztudatban él. Akkor is, ha ez nem esik jól, ha az itteni székelység számára ezt nehéz tudomásul venni. Udvarhelyszéken például 25% fölötti a cigányok számaránya, s néhány olyan település is van, ahol többségbe kerültek. És ez csak a folyamat eleje. A románság jelenléte inkább a régió délkeleti részén hangsúlyos. Mindenesetre, ideje kidolgoznunk egy mindhárom fél számára elfogadható együttélési modellt - ha nem akarjuk, hogy komoly traumák érjenek a nem is olyan távoli jövőben. Könyvemben épp a magyar–román–cigány együttélés problematikáját vizsgálom – a múlt perspektívájából: hogy milyen következtetéseket vonhatunk le a jelenre nézve a múlt tapasztalataiból.

– Két, egymásnak látszólag ellentmondó mondatra figyeltem fel a [könyv] bemutató[já]n. Az egyik szerint a mindennapi életben jól megvannak egymás mellett a magyar, román és cigány falusfelek, egymásrautaltságuk készteti őket erre, a másik szerint viszont a lokalitás nem képez kohéziós erőt. Megmagyarázná ezt a kettősséget?

–  Arra   próbáltam   utalni, hogy  tapasztalatom   szerint  az együttélésnek van egy pragmatikus szintje, melyet az egymásrautaltság szabályoz, és van egy ideológiai szintje, amikor az előítéletek, a régi sérelmek, az eltérő nemzetkarakterológiából adódó feszültségek felülkerekednek a józan pragmatizmuson. Úgy érzékeltem, hogy a kettő együtt, pontosabban váltakozva van jelen, némiképp talán tudathasadásos állapotot eredményezve: többnyire a józan pragmatizmus szabályozza az együttélést, de olykor, ha egy külső esemény (elég egy hír vagy egy nemzeti ünnep stb.) „kiprovokálja", akkor előtör a szembenállás, a versengés. A közös élettér - a lokalitás - tehát össze is köti és versenytársakká is teszi a népcsoportokat.

– A kötetben a három etnikai csoport múltképét vizsgálja. Milyen ez a múltkép, s hogyan használják őket e csoportok tagjai?

–  Egymással versengő múltkonstrukciók ezek, melyek gyakorta kizárják egymást. A magyarság számára a múlt erőt és legitimációt ad a jelenhez, így teremtve meg a régióban az „erkölcsi fent", a „morális jólét" érzetét. A románok szintén a múlt értékeire  építve, némi felülről jövő, adminisztratív rásegítésnek köszönhetően erős hídfőállásokat alakítottak ki a Székelyföldön; a viszonylagos elszigeteltségüknek köszönhetően van némi előretolt helyőrségérzetük, ugyanakkor (a magyarsághoz hasonlóan) a nagy virtuális harckészültség közepette elfelejtettek gyerekeket nemzeni. A cigányság pedig jött a maga nonkonformizmusával, s unzsenír megvallja, hogy a múltja nem túl dicsőséges, ellenben a jelene...

– Azt állítja, hogy a magyarok és a románok a múltban élnek, a cigányok pedig a jelenben. Ez mit jelent?

-  Úgy fogalmaznék, hogy a magyarok és románok a múltjuk miatt olyanok a jelenben, amilyenek, a cigányok pedig annak ellenére... S hogy az első két népcsoport számára fontos a múlt, minduntalan „rágják" és újraértelmezik (aktuális stratégiáiknak megfelelően), a cigányok viszont nem foglalkoznak a saját múltjukkal sem - nemhogy a másik két népcsoportéval, viszont annál erőteljesebb a jelenben való térnyerésük, felemelkedésük. Ez az, amit - közhellyel élve - úgy szoktak mondani: kettőjük versengéséből győztesen kerül ki a harmadik...