Antikvár (1)

A könyvnek ma már csak eszmei értéke van. Legalább is annak, amitől egyesek szívesen megszabadulnának. Az új kiadások, az ún. "könyvsikerek" ára égbe szökő. Nem is nagyon vásárolják könyvszeretők, csak akik valami jó, gondűző lektúrát hajszolnának...
Azokról a könyvvásárlási élményekről számolok be e cím alatt, melyekben szimbolikus áron (1 lej erejéig - megfelel 140 Ft-nak vagy 20 centnek) volt részen az utóbbi időben.

Kedvesebb hazát

Ma is befordultam az antikváriumba. Könyvbolt az, de aminek nincs keletje, annak gyorsan leviszik az árát. Szinte semmiért vehetsz ott ezüstöt. Aranyat. Gyémántot is.

Én ma Ladányi Miskát vettem: Kedvesebb hazát. 1971. Egy lej. Lepengettem két darab réz 50 banist (egy kifli, illetve.egy csupor tej ára.) Odahaza olvasom és nem tudom letenni. Izgatott vagyok. Tényleg ilyen olcsók leszünk? De kit érdekel? Fő, hogy jók maradjunk, ilyen versekkel, mint ez – de én most csak egy lej értékben tudok idézni –a kötet Gyarmatosítás c. ciklusának nyitó darabját…

Látom ülnek érdekeik faágán

lustán tetvésznek egymást megdobálják

Csimpánzok nemzék a besenyőket

cerkófoktól születének az árják

Feneküket kitüntetés borítja

de szájuk honfibúval van teli

Nem sok jót mond majd rám a származástan

hiszen ezek lesznek az őseim

(Ladányi Mihály: Kedvesebb hazát. Magvető, 1971)

A levelezés titkosságát a törvény garantálja

Keskeny kis könyv, ugyancsak kifli áráért (1 lej), már-már felszívódva az antikvári könyvóceánban. Kár lett volna otthagyni… Szerzője nemzetközi hírű szovjet tudós, Zsoresz Medvegyev, cselekményideje a huszadik század hatvanas-hetvenes évei, a szovjet társadalom brezsnyevi korszaka, tárgya pedig egy agyafúrt, ám türelmes és alapos megakísérlet, amit a szerző azért folytat, hogy leleplezze a szocialista demokráciában működő, balgatagon együgyű és szánalmas levélcenzúrát. A professzor kísérletképpen nem sajnálja a munkát s a költséget külföldi kollégáival történő levelezésétől, mindenféle küldeményt és postai útvonalat kipróbál, hogy statisztikai úton bebizonyítsa: levelezése – amelynek zömét egyszerű tudományos nyomtatványok, közlemények teszik ki – durva ellenőrzésnek, késleltetésnek, olykor meg egyenesen visszatartásnak vannak kitéve. A kafkai Hatalom abszurditása elhalványul a brezsnyevi idők kuszasága és értelmetlen túlbonyolítása mellett, az elénk táruló kép már nem is diktatúráról, hanem annak silány karikatúrájáról vall. Zsoresz Medvegyev szamizdatban terjedő, emberjogi küzdelmét megörökítő munkájának a Modern Könyvtárban megjelent könyvecske csupán első fejezete; magányos ellenzékisége miatt majdhogynem elmegyógyintézetbe zárják, ennek megakadályozása és az emiatti szolidaritási küzdelem történetét Zsoresz Medvegyev később testvérével, a világhírű történész Roj Medvegyevvel közösen irt könyvében (Az őrültség kérdése) meséli el. Hogy miért tanulságos e kis könyv? Mert tudományos módszerrel leplezi le a rendszer összevissza hazudozását. Kérdezhetnénk: szerzőnek nincs jobb dolga, mint levelekkel, postai küldeményekkel kísérletezni? Helyette inkább csodáljuk azt a módszeres alaposságot, amivel Medvegyev professzor a hálóját szövi és a kísérleteit objektíven kielemzi. Azt is mondhatnánk, hogy hol vannak azok az idők, amikor leveleinket postaládákba dobtuk, postahivatalokban gyűjtötték össze, szortírozták azokat, majd kiszállították rendeltetési helyükre. Elvégre igaz, hogy manapság a levelezés immár villanypostán, az internet segítségével zajlik, a nehézkes postahivatalok kiiktatásával, de a mindent tudni akaró és megkaparintó “Fekete Hivatal”- ok megőrizték pozícióikat és fontosságukat. Más idők, más szokások…

Egy “kortyintás” a könyvből:

„…A következő elveket alkalmaztam:

Először: a leveleket nem egyszerűen csak különböző postahivatalokban, de különböző városokban adtam fel.

Másodszor: különböző időpontokban /1969 / március folyamán.

Harmadszor: a feladás módozatait is váltogattam (ajánlott térti vevénnyel,, normális ajánlott, szabályos légiposta, expressz légiposta). Úgy gondoltam, hogy a szabályos légipostai leveleket esetleg felületesebben nézik át, mivel ha nem ajánlottak, kisebb értük a felelősség.

Negyedszer: … a leveleket két nyelven írtam, hogy a cenzúra különböző nyelvi osztályain menjenek át.

Ötödször: a borítékokat különféleképpen címeztem. Részben írógéppel, részben kézzel, s az utóbbi csoporton belül különféle karakterű kézírásokkal. Néhány borítékon nem szerepelt sem a cimzett neve, se a feladó neve és címe. Ezeken csak egy hivatali cím szerepelt: X.Y. Egyetem “getentikai osztály”, vagy “fizikai laboratórium”. Némelyik borítékon szerepelt a feladó cime, de igy: “Moszkva, poste restante”, az aláírás pedig az M és Zs betűk teljesen olvashatatlan keveréke volt. Magában a levelekben, amelyeket ugyanilyen olvashatatlanul írtam alá, nem szerepelt az angol levelekben szokásos üdvözlő formula. Levelezőtársaimat keresztnevükön vagy becenevükön szólítottam, mint egy kedves barátot: Kedves Dave, Kedves Bob. Úgy gondoltam, hogy kollégáim – a laboratóriumok vagy kutatóintézeti osztályok vezetői – a levelek tartalmából rájönnek, hogy ki irta.

Hatodszor: az egyik levelet a március 8-ra kiadott speciális nőnapi borítékban küldtem. A borítékhoz tartozó üdvözlőkártyán L. professzor feleségét köszöntöttem a nemzetközi nőnap alkalmából. Ez a levél lakáscímükre ment…

Hetedszer: Még ravaszabb fortélyt is kieszeltem. Két angol nyelvű levelet eredeti, Mit Luftpost címkével ellátott német borítékba tettem. Ezeket különböző időpontokban adtam fel a Nemzeti Szálloda portájáról. Az itteni postahivatal (No 600) külföldi turistákat szolgál ki. Feltételeztem, hogy a külföldiek levelei a “Fekete Hivatal” valamilyen speciális osztályán mennek át.

Nyolcadszor: a levelek közül kettő úgynevezett “filatelista levél” volt. A kér borítékon űrhajós bélyegek voltak, speciális bélyegzővel lepecsételve, amelyet minden évben április 11-én, az űrhajósok napján használnak. Egy így lebélyegzett boríték becses filatelista szuvenír, s az űrhajósok napján hosszú sorokban állnak az emberek a postahivatalok előtt, hogy megszerezzék a pecsétet. Ezen a napon egyedül Moszkvából legalább ezer filatelista levél megy külföldre, s ezekbe csupán néhány üdvözlő sort szoktak írni… Leveleim besodródtak az úrhajós borítékok áradatába.

Márciusban és áprilisban hasonló módon további tizenkét levél indult útjára az L. professzornak december 17-én küldött, “elveszett” levél másolatából.” 

(Zsoresz Medvegyev: A levelezés titkosságát a törvény garantálja. Európa Kiadó, Modern Könyvtár, 1989. Fordította Kenedi János)

Magyar szerelmes levelek 1528–1944

Szinte szégyelltem ezt az elegáns-őzbarna, keménykötésű, védőborítós kötetet (Gondolat, 1976) 1 kemény lejért elvinni az üzleti polcról. De ha ennyire taksálják manapság Kozocsa Sándor munkájának forgalmi értékét, akkor nincs mit tenni, mint vinni, amíg lehet… A szerelmes írók titkait, bármennyire illetlen dolog, szeretjük kilesni, leveleiket úgy olvasni, mintha nekünk írták volna. Az előszóban szerkesztő így mentegetőzik: “Az olvasónak bizonyára feltűnik, hogy jó egynéhány nagyság – Balassi Bálint, Zrinyi Miklós, Kisfaludy Károly, Széchenyi István, Arany János stb. –neve hiányzik a válogatásból. Ennek az az oka, hogy szerelmi tárgyú levelezésükből nem maradt fenn semmi, ámbár azt is feltételezhetjük, hogy egyikük-másikuk egyáltalán nem irt szerelmes levelet.” Vajon, lehetséges ez?

De érjük be azokkal, akik ugyancsak sűrűn mártogatták a tollukat a felfokozott, kicsordulni akaró érzelem violaszín (vagy egyéb színekben pompázó) tintájába. Bizony, az idők folyamán sűrűn kellett bizonygatni, s talán nem csak hűséges betűvetőkként, a szerelmetes ragaszkodást “édes urunkhoz” vagy “én szerelmes mátkámhoz”, s van úgy, hogy az üzenet gyakorlatilag csak arról szól, hogy így szeretlek, úgy szeretlek, majd megeszlek “szívem szerelmem”, ahogy egy jó falatot gusztál az éhes ember, csak persze sokkal cikornyásabban és alázatosabban. Ez pedig mind asszonyra, mind férfiemberre egyaránt jellemző. Ám ahogy lazulnak a századok megkötései, emberiesülnek stílfordulatai, helyet kapnak az írásban a szív és az elme intimitásai, úgy válik bensőségesebbé a levélváltásba csomagolt vallomás és üzenet.

Tompa Mihályunk két érdekes levéllel szerepel a kis gyűjteményben: mindkettőt élete két nagy múzsájához írta. Az elsőt Böszörményi Katalinnak hívták, kinek 1842-ben még ily sorok mentek Sárospatakról: “Látod, édes Katicám! nem nyilik virág a jóltevő nap nélkül; puszta és kietlen az én életem nálad nélkül – te vagy életemnek tavasza, napja, reménye, mindene… Oh, csak tizedrésznyire szeretnél is te engem, mint én téged szeretlek!” Hanem akkoriban Tompa még anyagilag reménytelenül, fiatal református lelkészként a házasság gondolatával még csak el se játszadozhatott, arra csak pár év múlva, 1849-ben kerülhetett sor, amikor kurtán furcsa lánykérő levelének címzettjét már bizonyos Soldos Emiliának hívták: “Emma kisasszony! Az idők nagyon háborúsak, az élet rövid, házasodni kell. Becsületem ki van váltva, itt a pár sor. Tompa” S a frigy megköttetett…

Tanács boldogoknak /Finnországi svéd költők/

1990-ben dobta piacra az Európa kiadó, (akkori) 75 forintos áron, most 1 (egy) lejért hoztam haza – könyvtárból kiselejtezve (az állományból “törölve”), próba-szerencse elkótyavetyélve. Azt se tudom, hogy ezt a Jávorszky Béla megálmodta (s válogatta, előszavazta) legelső ilyen gyűjteményt követte-e újabb, jutottak-e magyar megmutatkozáshoz a finnországi svéd poéták, de úgy gyanítom, hogy a válasz egyszerű nem-mel fogalmazható meg. Pedig a többségi lakossággal mindenben egyenrangú és -jogú lakosai Finnországnak.

Jávorszky szerint: “A finnországi svéd irodalom erőssége mindvégig a líra volt és marad.” Az is érdekes, hogy miközben az ottani svédek lélekszáma enyhén növekszik, országos arányuk mégis csökkenőben – visszaszoritja a finn szaporulat; és fékezi a kivándorlás, a beolvadás. A kép, a közérzet, a benyomás, az üzenet lehangolóan korszerű egyben:

Valaki mindig ott áll a buszra várva

az ég legtöbbször szürke

az emberek országút-szinűek

a nőkön puplinkabát

a férfiak fenekén lóg a nadrág

a világ változik – Finnország soha.

(Per-Hakon Pawals: Valaki mindig ott áll a buszra várva – ford. Tornai József)

Varjak

a fákon.

Életed kiált

berozsdált hangon,

gúnyosan.

(Bo Carpelan: Varjak a fákon… – ford. Jávorszky Béla)

Mondd: igaz-e

hogy ebben az országban mindenkit megvakítanak

aki nem vakon született?

Ó istenem lehetséges hogy szomszédaim

ádáz prokusztészek titokban –

Fontos hogy az ember

apró sebeit is eltakarja,

s gondoljon a ragadozó piranyákra.

Így kell tekintenem eztán még

a vérrokonaimra is –

(Bodil Lindfors: Mondd: igaz-e… – ford. Nagy Gáspár)

Az asszony lehajolt, fölvette kicsijét,

haja lehullt arcára,

belsejében egy kis öregasszony görnyedt le

tiszta szemmel és száraz,

remegő fejjel

a kötése fölé,

benne

egy kislány hajolt gyöngéd ujjal

a babájáért

három nővér,

kik sose láthatják egymást.

(Solveig von Schoultz: Három nővér – ford. Tornai József)

És ez csak mind szemelgető csipegetés – amit e sorok papírra vetése után is szorgalmasan folytatok – a 300 lapos kötetből, amelyben 17 költő fért el, s a fordítók között ott találni még Csoóri Sándort, Fodor Andrást, Kányádi Sándort is!

Költők szigete?

„Jó reggelt, Európa. Utak és találkozások” – ha ma jelenne meg, ezzel a címmel könyv, rá se néznék. De így, hogy 1978-ban látott napvilágot (Gondolat kiadó) Sediánszki János rádiós újságíró útinaplójaként, s ráadásul 1 lejre kóstálták az antikvárium “elfekvő” részlegén, mohón hónom alá vettem. Legelőször A pokol tornácán című fejezetnél nyílott ki, amely a szerző 1971-es izlandi úti benyomásait meséli el. Sedánszkinak sikerül szóba állnia Jónas Jónasson íróval is, aki a következő meglepő kijelentést teszi: az izlandiakat “a telente uralkodó majdnem egész napos sötétség bizonyos mértékben tétlenségre kényszerítette, a hó- és jégtakaró, a hideg miatt otthonához volt szegezve, s állatainak ellátása mellett elég ideje maradt a képzelet játékaira, történetek megtanulására, a szájhagyományok továbbadására, majd az írásbeliség után lejegyzésére, versfaragásra… Hajdanában az ország akkori 50-60 ezer főnyi lakosából a legtöbb költő, író, de legalább könyvkészítő volt. Manapság is azt tartják: majd minden izlandi nem hivatásos író. Napjainkban bármilyen foglalkozással együtt jár a költői tevékenység… Ezek után nem meglepő, hogy a lakosság lélekszámához viszonyítva nálunk jelenik meg a legtöbb könyv a világon…” Sedánszki rádióriportjait dúsította útirajzokká Európa majd minden tájáról: értékek, tanulságok, érdekességek tárháza a könyv. Illik melléje némi kóstoló az izlandi lírából is.

Einar Már Gudmunsson: Izlandi évszakok

Tél

A világon minden, de minden mulandó,

kivéve a magas légnyomást Grönland felett

és ezt az átkozott kátrányos latyakot

a városi kocsikon.

Téli álmát alussza a fű

Tavasz

Zuhog.

Alacsony légnyomás.

Folytatódik, károg az előrejelzés.

Eső veri a hunyorgó ablakot.

A föld hasa szinte mocorog,

mintha bélférge lenne.

Nyár

Por száll a dombok felett.

Gyönge keleti szél.

Nehéz földtolók brummognak­dohognak

kinn a melegben.

Fölöttük szivárvány felhők.

Ősz

… s a sok levél, lám, ismét elpirul,

bár a kommunizmus rég dugába dőlt,

s a szexuális gátlástalanság

lassan nem ismer határt.

Fordította: Mervel Ferenc / Forrás: Magyar Napló, 2000/4

Ballada a nekifutásról

Nemrégen kötetnyi jó vers “ütötte a markomat” 1 kemény lejért, szokásos antikváriumomban, hová úgy fordulok be nap mint nap, mintha kurtakocsmába…

Jevgenyij Jevtusenkot vásároltam meg, jóval áron alul, 1980-as Ballada a nekifutásról című kötetét (Európa), azt a sokáig visszhangos és mindenfelé divatos orosz költőt, aki a legfrissebb hírek szerint most az emberélet végének küszöbén vergődik, élet és halál között…

Szentgyörgyi N. József barátom tudatta velem az éjjel – közösen fordítottunk le még a rendszerváltás első éveiben egy nevezetes Jevtusenko-verset, erre a bravúrra emlékeztetvén -, hogy a 84 éves költőt súlyos állapotban szállították kórházba az USA- ban, ahol 1991 óta él. Felesége csak annyit mondott: ez nem a szokásos felülvizsgálat; részleteket még nem tud ő sem. Az Irkutszk mellett született költő első verse 1949-ben, első verseskötete 1952-ben jelent meg (akkor a szovjet Írószövetség legfiatalabb tagja lett 19 évesen), 1963-ban irodalmi Nobel-díjra jelölték, s eddig több, mint 150 könyve jelent meg. Feltűnése, kormeghatározó alakja és szerepe, bár legendás, mára megkopott. Tény: mindenről tudott verset írni. Mindenben meglátta a lírát. Még fordítóiban is. A magány szeretete című versével ülök le virtuálisan a betegágy mellé, kicsire összehúzva magam.

Jevgenyij Jevtusenko: A magány szeretete / Любовь к одиночеству

A Lóczy Lajos utcában,

Budapesten

áll egy ház

őszi lombpáncélba zárva.

Se férfi ott,

se macska,

csahos-vigaszos kutya sincsen:

csak egy asszony

s az orosz vers lakása.

Ez az asszony már most emkékművet érdemelne;

rjazányi tehénbőgést

csak az ért így, aki ott él,

hóvihar éledt a tollán –

s vesztőhely s oltár nyerse,

hol magyarul kiált

lemosatlan orosz vér.

Találkahely ez.

Ó, különös titkú találkák!

A háziasszony szeme

álmatlanságtól árnyas.

Jeszenyin iszik vele vodkát,

Cvetajeva szív mahorkát,

Paszternákkal Chopin-négykezest játszhat.

De önkéntelen is

fölfedi önmagát;

felejtve talán,

hogy a kísértet mind tünékeny?

“Szeretem a magányt!

Szeretem a magányt!” –

öklével veri az asztalt,

az éj ellen,

ekképpen.

Így van-e kedvesem, így igaz-e?

E kiáltásban meztelen a lélek.

S a magány – fájdalmak ellenszere,

mégsem örül senki a közelének.

A magány: csend ajándéka körülötted.

Sértésektől félsz? Keresd a magányt.

A magány sose üt meg,

sose bánt meg, ha bánt.

Megértő – mint senki más e világon;

férfi nem jöhet a nyomába.

Úgy ölel, hogy semmi se fájjon;

nincs hija, nincs hiúsága.

De a meztelen idegek ruháján

oly tüzesen

izzik a gomb!

“Szeretem a magányt!” –

oly árván

hangzik ez,

mint a “Nem fáj!”

a kínpadon.

Pedig hogy fáj,

istenem, fáj, nagyon!

És bárkit magadhoz szorítanál.

Mert minél inkább oltalom,

annál gyűlöletesebb a magány.

Az asszonyi fájdalomnak

– még életében! –

emlékoszlopot!

Álljon,

századokon át,

férfivádlón.

Feldorombol a hűtőgép.

Cigarettafüst, pálinkaszag.

A lépcső kopog:

mintha almák, körték

gurulásznak le a padlásról.

Fájdalom – mennyi nyelvről!

S a fordítói csend…

Gyűlölt nyersfordítás-sor,

mely torkunkon akad:

“Szeretem a magányt!”

“A magányt szeretem!” –

Aztán műfordítását

suttogni, védtelen:

“Maradj…”

1974

Tandori Dezső fordítása

A hiba (A. Szamarakisz)

Valaki leül egy kávéházban. Elővesz egy papírdarabot és rajzol rá két kört: egy nagyobbat és egy kisebbet. Közepükön egy-egy ponttal.

Közben jövő-menő vendégek kétszer is rálépnek kinyújtott lábára. A tyúkszemére. Az egyik tyúkszemtaposót odakint a titkosrendőrök lelövik. Gyanús. De gyanús a botlás is. És gyanús a rajz is: egyáltalán, mit ábrázolhat? Támaszpontot? Rakétasilót? bevetési hely vázlatát?

Hiába, gyanús az egész világ, ha a nyomozók egyszer fülest kapnak, hogy itt és itt, ekkor és ekkor… A köröket rajzolót villámgyorsan letartóztatják. Sokáig nem derül ki a könyvből: indokoltan-e avagy teljesen alaptalanul. De azért elviszik, gépkocsival. A székházba, a főnök elé. Nem árulják el neki, hogy feltételezett kapcsolata, akit lelőttek, halála előtt semmit se vallott. Sőt, meglebegtetik: fölösleges hallgatnia, a “társa” úgyis mindent elmondott. Hamarosan szembesítik is vele, úgy hogy ki vele…

A letartóztatott hallgat. Nyugodtan áll a fejlemények elébe! Gépkocsin hosszú éjszakai útra indulnak, pár száz kilométerrel odébb. Előtte a gyanúsitottat szállitó titkosrendőrök (hivatali nevükön: Menedzser és Kihallgató) megkapják a főnöktől az utasítást: léptessék életbe az új, még ki nem próbált módszert. Felejtessék el foglyukkal, hogy ők a hatalom emberei, mutatkozzanak együttérzőnek, humánusnak, nyerjék meg a bizalmát, teremtsenek olyan helyzetet, amiben elárulja magát – ha másként nem, hát azzal, hogy szökni próbál. A szökési kísérlet pedig egyértelmű bevallása lenne a bűnösségnek. A Hivatalnak egyetlen vezérlő jelszava van: “Akkor is lehet valaki a Rendszer ellensége, ha semmit sem tesz a Rendszer ellen. Elég ha nem támogatja a Rendszert, ha nem mutat fel semmiféle pozitív cselekedetet, amit a Rendszer érdekében követett el.” Gyanúsított és fogvatartói kölcsönösen tartózkodnak: mindenki a legrosszabb lehetőségtől fél. Óvatosak. Játsszák a közömböst – az ártatlant! A gyanúsított mindenben együttműködik, nyugodt, nem izgágáskodik. Őrei közvetlenek, úgymond emberségesek. Az egyik el is tűnik, a lerobbant kocsit javítani (ami igazából el se romlott, de ez is a forgatókönyv része – ürügy, amiért az ismeretlen városban kell időzniük, előre lefoglalt szállodában “véletlenül” megszállva), a másik városnéző túrára invitálja foglyát. kirakatokat néznek, emlékeket idéznek fel korábbi életükből, fagylaltoznak, strandolnak, felkeresik a Vidám Parkot is – mintha a bűn és a bűnüldözés ismeretlen fogalom lenne számukra. A fogoly tovább gyanakodik, őre előre kidolgozott szerepet játszik: annyira családiassá, meghitté tenni kettejük kapcsolatát, hogy megkísérelje a szökést. És azzal vége is a dalnak… Eljön ez a pillanat is, de csak későn… A fogvatartó annyira beleéli magát szerepébe, hogy érzelmileg áthangolódik a fogoly nézőpontjára, s amikor az végre, szökni próbál, életét kockára téve is segít neki – de mindketten csak a közös halálig jutnak. Az elképzelésbe hiba csúszott, a rendszer elvesztett egy nagyon valószínű, de csak elméletileg bizonyított ellenséget. Aki javíthatta volna a bűnüldözői statisztikát…

A könyvet, amit most 1 lejért vihettem haza a könyvturkálóból, már olvastam, valamikor a nyolcvanas évek közepén, egy délutánra kaptam kölcsön, szigorú biztonsági feltételekkel Domokos Géza feleségétől (akivel egy szerkesztőségben dolgoztunk), felváltva olvasták Gézával, ők is csak egy hétre kapták kölcsön, a romániai könyvpiacra nem engedték be ezt a nyilvánvalóan áthallásos történetet. A Kriteriont akkor vette célkeresztjébe az állambiztonság, Domokos Géza aktuális olvasmányként lapozhatta Szamarakisz regényét, és én csak ma merem bevallani azt, hogy kitől kaptam annak idején az olvasnivalót; diszkréten, szorongó bizalommal adogattuk egymás kezébe a “tiltott” irodalmat, mert A hibában megteremtett világ vészesen hasonlított a miénkhez…

*

Ja, és tudják, mit ábrázolt az a két rajzolt köröcske? Egyik nagyobb, másik kisebb?

A gyanúsított szórakozottságot mímelve firkálta rá egy újságról letépett fecnire, mert úgy szólt a konspirációs megegyezés, hogy a kapcsolata erről a gesztusáról ismeri őt fel. Ő pedig lerajzolta az első, eszébe jutó látványt: szeretőjének imádott melleit (egyik kisebb, másik nagyobb – de vajon miért? - tűnődött...), akivel fél órával korábban szeretkezett, hogy kitöltse a konspirációs találkáig fennmaradó időt… 

Cseke Gábor: Búcsúznak a múzsák

“Ki-ki nyugalomban…”

Fotó Pusztai Péter

És eljött az obsit ideje. A múzsák szerződése lejárt.
A múzsák, a költővel együtt, lejáratták magukat.
Kikoptak. Kiégtek.
A múzsák, ráadásul:
csúnyácskák, vénecskék.
Ki jobban, ki kevésbé.
A kikopott költő most kiköpött.
Csupa csömör..
A múzsák ezen sem csodálkoznak. Őket már nem lepi meg semmi.
Vonuljon hát el mindenki, a maga vackába.
“Ki-ki nyugalomban…”
A múzsák megfogadják: ha odébb állhatnak, hátra se néznek.
Félnek: még Lótné se lesz belőlük.


Múzsasirató

Gyanútlan báránykák voltak egykor a kiszolgált múzsák.
Ó jaj, elhiszed?

Frizurájukat mindig csinosan elrendezve hordták.
Ó jaj, elhiszed?

A mosoly le nem hervadt ajkukról, öröm volt rájuk nézni.
Ó jaj, elhiszed?

Immár senki sem fog hűlt helyükre lépni.
Ó jaj, elhiszed?


A múzsák csomagolnak

Mily nagy a nyüzsgés, zsivaj, lárma!
Nem férnek egymástól az asszonyos fenekek, kérdések röpködnek,
horkantások kelnek, sóhajok úsznak a levegőben.
A kézitáskák pókhálósak. A bőröndök kopottak.
A motyók mind tekintélyesebbek.
A múzsák, úgy tűnik, megszedték magukat.
Most mindent, de mindent elpakolnak.
Magukkal visznek, a sorsukkal együtt.
A múzsák csomagolnak.


A múzsák hallgatása

Mondják: fegyverek közt hallgatnak a múzsák.
De most csomagolni is ily némán csomagolnak.
Szaggatott mozgással, nevetségesen.
Mintha Chaplint látnánk sokszorositva
csetleni-botlani első filmjein.
De a nevetés most elmarad.
A néma múzsák magukban átkozódnak, Pörölnek.
Mondják a magukét. Ha mondják.
Átkozva a múzsa-sorsot.
Hogy ők csak néma holdjai egy öntelt csillagnak,
aminek a költő szereti
hinni magát.


A múzsák búcsúcsókja

A múzsák búcsúcsókja enyhén nyálas. És sietős.
Kis könnyű fricska a költő homlokán.
Vastag, avas rúzsfolt marad utána.
Áporodott szag terjeng.
Mint mikor egy hotelben kihúzunk egy éjjeliszekrény fiókot.
Ezek a csókok már senkit nem termékenyitenek meg.
A költő meg se rezzen tőlük,
mig a múzsák sorban állnak előtte
mint részvételők a ravatalnál,
ahol most senki se sir,
mindenki a következő pillanatban él –

a költő szeretne lehetőleg mindent felejteni
a múzsák telefonon megrendelik a taxikat


A múzsák taxira várnak

ülnek a ház előtt
a keritésszegélyen
a délutáni napban
a búccsúzkodó fényben
a motyók feltornyozva
lábuk előtt hevenyén
kerekes bőrönd billeg
a járda kövezetén
futnak a percek, a taxik
nem látszanak a kanyartól,
levél hull egy platánról,
kíséri kósza galambtoll



A taxik a múzsákra várnak

A taxik lám, felsorakoztak.
Kattognak a kilométerórák.
A múzsák egymástól búcsúzkodnak,
s magukban egymást okolják,

hogy vége a dalnak, vége!
Hová tűnt a sok szép szó?
Kár volt a gőzért, Vagy tán megérte?
Lesz még ki hozzánk méltó?

Egy sofőr ásít, egy nevet.
Egy újságjába mélyed.
A költő az ablakból mereng:
mit álmodik majd éjjel?


A múzsák olykor visszajárnak

(A költő pedig ezt álmodta:)

“valaki homlokon csókolt az éjszaka
ajka hűvös volt remegett
álmodtam volna? eltévedt pók volt?
szállongó vágyad lehetett?

pecsétje most is ég parázslik
letörölném de lüktet sajog
a csend gyomrából visszahallom
csak én vagyok csak én vagyok

ki az az én ki ily csókkal illet
kiválaszt bénít megjegyez
azt mondják így csókol az élet
talán a búcsúcsókja ez?

akkor már inkább százszor ezerszer
te légy ki éjszakáimon
lázban vacogó bűntudattal
egy pillanatra átoson

letenni titkon majd visszalopni
csöndben vergődő lelkedet
még megcsókolsz fülembe súgni
csak én vagyok de nem lehet”


Múzsák fotóalbumát lapozva

konyakozik a költő, s míg zsongó
vére a fejébe tolul,
eszébe jut a zsivajos élet,
s hogy maholnap bealkonyul.

Lámpafénynél nosztalgiázva
fotóalbumot nézeget,
s benne egy-egy múzsa-arcról
mindig másikra lépeget.

Kollekcióját néha bánta,
de most kimondottan örül,
hogy annyi kecs, kifinomultság
s feminin báj vette körül,

míg sima volt körül a pálya,
s jutott idő mindenre, bár
sose vitt túlzásba semmit
mindig tudta, hol a határ.

Kis szőke szeplős, fitos orra
mutat egy képről ég felé,
majd egy konty alól cinkos kacsintás
emlékképe sajdul belé,

s ahány arcot végigcirógat
emlékező tekintete,
mindeniken ugyanazt látja
– ez tán a kényszerképzete?

bárhogy is, ő a nagy fotográf,
ki mindent szépen besorol,
bármekkora is az az album,
mely fölött mélán silbakol.

Ahány arckép, annyi szorongás:
mi volt, mi van, s mi lesz – talán
összedől minden, mint egy várrom
egy sarjerdőcske oldalán.



Kergetőzés

(Fényképlapozgató, magányos estéjén a költő alaposan berúgott, és elképzelt egy rá jellemző poétikus ámokfutást:)

“kergetek egy káposztalepkét
nyúlok utána ámde ellibeg
ravaszul kicselezget engem
kedvemet keseríti meg

a kert mélyén loholva bokron át
űzöm a zsákmányt mintha ő
lenne a világ legszebb álma
makacsul vágyott tiszta nő

a harci kedvem olthatatlan
van még szabad tér s tán remény
míg csalogat e fránya jószág
csapongó szárnyú tünemény”


Telefonhívás

Cseng a telefon.
A költő ki nem állhatta a telefoncsengés ricsaját.
Mikor még itt voltak, a múzsák elintézték a kagyló gyors felemelését. Gyakorlottan belehallóztak a készülékbe, s legtöbbször leszerelték a telefonálót.
Most ezt neki kell megtennie.
“Halló! Halló!”
Sírós női hang a távolból. Amit ő sose szeretett. Ki nem állhatta a síró-rívó nőket!
Ugyanakkor mélységesen megsajnálta őket.
(Vagy inkább: saját magát? Ez még tisztázandó!)
Most is feszeng.
Kínos helyzet!
Elszánta magát a teljes magányra, megszakított minden korábbi érzelmi köteléket, és akkor most…
“De hiszen miért mérgelődöm? Látni akar… Még egyszer, utoljára… Mielőtt elutazna…”
Mit tegyen? Hm, hm…
A költőnek eszébe tolul a múlt.
A déjá vu (vagy déja lu? Ez is tisztázandó).
Tény, hogy van már egy pályaudvari verse, ifjúkorából. Minek még egyet írnia? De hol is lehet ama régi?
Némi kapkodó kutatás után valahogy előkotorja…
Olvassa:


Indulás előtt

vonat az állomáson
lám lám betolat

szabadul mindjárt a lépcső
s te felrakod a cókmókodat

szoknyád meglendül
feszülő lábad fölött

utadat jól bemérték
víg vasúti mérnökök

óránkra nézünk
öt perc és elrobog a vagon

hiába szólnék
hát ülünk hallgatagon

(Jelzem, a beszeszelt költő nem dőlt be a telefonhívásnak, viszont ágynak dőlt…)


A költő keserű éjszakája

hajnalban egy kutya sírt-rítt.
a hóban állt és remegett.
por-itta függöny mögül lestem.
a könnyű hó is eleredt.
a kuvasz mit sem tudott rólam.
üvöltött. mintha magának.
panasza mégis felvert.
mi baja lehet egy kutyának?
s az én jajom ki hallaná?
inkább egy szárazat nyelek.
jönnek még keserű esték.
és még keserűbb reggelek.


Kijózanodás után

(A költő végül feltápászkodott, mert hát nem volt ő egy Oblomov, bár közel állt hozzá, hogy az legyen:)

“Tudom, hogy múzsák nincsenek. Nem is voltak.
Minden csak ábránd, álom, kiméra.
A valóság mindig más.
Nem tüllfátyol.
Kimondott tűzoltólétra.
És ami volt, az szárazkolbász. Felszeletelni sem lehet.
Ha meglátnák, azzal püfölnék dobjaikat a négerek.
De csak én látom. A kés kezemben.
Szelni nekem kell.
Hát szelek!”

És szaggatta, vágta, nyiszitelte –
segítsétek, jó hátszelek!

2017.

Interjú a Sorsok könyve bemutatója előtt

Az emberek szívesen követik az újságírói véleményeket, állásfoglalásokat – ezért is kétszeresen bűn velük visszaélni!

Újabb könyvvel jelentkezett a Csíkszeredában élő Cseke Gábor költő, író, publicista, szerkesztő: a Hargita Népe Kiadó gondozásában jelent meg Sorsok könyve című kötete. A közönség péntek este 6 órától, a Megyeháza Galériában ismerkedhet meg a könyv tartalmával, találkozhat a szerzővel. A rendezvényt a magyar sajtó napja alkalmával szervezte a Hargita Népe napilap és a Megyeháza Galéria.

Ádám Gyula egyik boritóterve

– Hosszasan soroltam fel Cseke Gábor alkotói minőségeit: költő, író, publicista, szerkesztő... Melyiknek tartja magát leginkább ezek közül, ugyanis verseivel, írásaival jelen van a magyar nyelvű kulturális sajtóban, közben könyveket szerkeszt, digitalizál?

– Rendszerint éppen annak érzem magam, amit pillanatnyilag végzek. Ihletett pillanataimban költőnek szeretném tudni magam, viszont amikor történeteket mesélek, írónak, ha véleményemnek próbálok illő formát találni, akkor publicistának, a legtöbbször viszont a szerkesztő szerep jutott ki nekem az életben, annak örömeivel és sárkányaival kellett megbirkózni évtizedeken át. E sárkányok amúgy rendkívül makacs küzdő felek: nehezen eresztenek.

– Hányadik kötete ez a sorban?

– Nem vagyok babonás, sőt, ki nem állhatom a babonákat, de ezen a téren mindig óvatos voltam: amíg a tíz ujjamon meg tudtam számolni munkáim, köteteim sorát, addig pontosan tudtam a választ. Tízen felül abbahagytam a számolást, mert könyveim útja törvényszerűen kettévált: egyeseket, főként a korábbiakat a kiadók gondjaira bíztam, másoknak viszont a szabad elektronikus terjesztést szabtam meg sorsként, ezért nyilvántartásuk is összekuszálódott. A lap kérdésére viszont elfogott a kíváncsiság, s rögtönzött „népszámlálást” tartva jelenthetem a következőket: köteteim száma, mindkét oldalt együvé számítva, meghaladja a negyvenet. Optimistábban: ötven felé közelit. Próza, vers, riport, műfordítás, vegyesen.

– Ez sok vagy kevés?

– Ha valami fennmarad belőle, a fele is elég lenne. De amíg élünk, remélünk...

– Mint címe is mutatja, emberi sorsokat, de alkotások sorsát is bemutatja ez a könyv. Elsőként az árvaházból kikerült, „kinőtt” fiatalok sorsát követte, majd orvos-sorsokat elevenít fel; Nyirő József újratemetési kísérlete kapcsán számba veszi az író megítélésének változásait; könyvek ürügyén ír a megyésítéskori elit máig ható legitimációját biztosító csíkszeredai eseményekről; bemutatja Ferencz Imre „kisebbségi költészetét”; Balázs Lajos Csíkszentdomokos népéletében és szokásvilágában végzett mélyfúrásait; Székedi Ferenc publicisztikai munkásságát; Gagyi József jobbágyfalvi beszélgető-könyvét; Ádám Gyula fotográfus „világteremtő képmutogatását” és a magyar szórványok életét megörökítő fotótáborok termését, értelmét. A kötet számomra egyik legtanulságosabb olvasmánya pedig a Zsigmond Márton csíkszeredai óriásmozaikjának befejezetlen történetét bemutató írás. Mi fogja egybe ezt a témaváltozatosságot?

– A címen és a könyvborítón kívül – amelyre nagy örömmel látom, hogy felkerült Ádám Gyula két ragyogó, ihletett sorsfotója, sőt, a fedőlap teljes grafikai munkája is az ő képírói tehetségét dicséri – mindent egybefog az írások keletkezési folyamata, írói „hangszerelése”. A könyvet alkotó olvasónaplóknak, esszéknek és riportoknak önálló keletkezéstörténetük van, egymástól függetlenül jöttek létre az elmúlt években, összehangoltságukban viszont arról árulkodnak, hogy érdeklődésem újabban előszeretettel fordult a könyv, az olvasás, az engem foglalkoztató nagy alkotók, pályatársak, művészi jelenségek, művek emberi, társadalmi háttere felé.

– Meglátásom szerint úgy kezeli a könyvbeli sorsokat, életutakat, mintha a valóságot szemlélné, mintha riportot készítene – ezúttal nem a nyers mindennapokról, hanem mindarról, amit az alkotók egyszer már átlényegítettek.

– Egyre fontosabb feladatomnak tartom, ha már a mindennapi valósággal való intézményes kapcsolataim természetszerűen meglazultak, hogy tapasztalati tényként szemléljem és láttassam az olvasóval azokat az élményeket is, melyeket fontos művek olvasásakor, értelmezése közben átélek. Hajdanában nem gondoltam volna, hogy az olvasónaplót mint műfajt ennyire a magaménak tudom majd érezni egyszer. Első látásra nehéz is átlátni, mi értelme van a mások által teremtett alkotásokat élve boncolva értelmezni, magyarázni, hátterüket megvilágítani, belső összefüggéseiket felfejteni, kibeszélni? Vajon nem egyfajta élősködés ez más alkotókon, illetéktelen osztozás a sikerükben, a fontosságukban, a szerepükben? Időnként én is felteszem magamnak ezt a kérdést, nem csodálkoznék tehát, ha más fejében is megfogalmazódna. Azt sem tagadom, hogy alkalmanként bizony, irigyen nézek egy-egy általam nagyra becsült szerző teljesítményére, annyira jónak és fontosnak tartom a művét, s írásaim révén egyféle alkalom nyílik ahhoz, hogy érdemeik fényében sütkérezzek.

– Könyvéből úgy szerzünk például tudomást az árvaházi létről, hogy a csíkszeredai gyermekotthon árváiról készült két, magánkiadású vallomást ismertet s elemez részletesen.

– Az egykor a városban nevelődött kis csíki cigányleány, Vaszi Marika elszánt vállalkozása, hogy ha törik, ha szakad, megírja az igazat arról az életről és sorsról, amelyben társaival osztozott a huszadik század végén a csíksomlyói árvaházban, méltán vonta magára a figyelmemet. Úgy vallott a saját életéről, minden prüdéria és hamis szépítgetés nélkül – keserűen, nyersen, de igazságosan –, hogy egyúttal sok-sok társának is igazságot tudott szolgáltatni, egy közösség, egy elhanyagolt társadalmi csoport – a valódi elesettek – nevében mondhatott ítéletet a családnélküliség, a szeretetlenség, a rideg emberi kapcsolatok fölött. Még ha írásaiban tévedne, ha bizonyos dolgokra, részletekre rosszul is emlékezne, akkor is hiszek neki, hogy a valóságot mondja, mert a nézőpontja helyes, igazságos, hangja nem destruktív, csupán szeretetre, törődésre éhes – mélyen emberi. Könyveinek oldalain járni, történeteiben eligazodni legalább olyan izgalmas feladat, mintha az ember maga készítene árvaházi riportot. Csakhogy belátom: olyan mélységekig, mint Vaszi Marika, újságíró nem igazán jutna. Az íróilag megjelenített és a ténylegesen átélt, átszenvedett valóság között óriási szakadékok tátonganának. Így aztán bekövetkezik egyfajta csoda is: jobban tudok hinni az önvallomás szerzőjének, mint a saját riporteri benyomásaimnak!
Hasonló tanulságokat látok feszülni az Óriásmozaik mögött is, bár ez inkább a tényfeltáró riport műfaját követi. A valóságot azonban ezúttal is az átéltség, a hiteles dokumentumok, a korjellemző tanúvallomások rekonstruálják, a riporter csak kíváncsian fülel, gyűjtöget, leír és értelmez. Akár egy kölcsönkért személyes naplót is bőven hasznosítva, ha a helyzet úgy kívánja.

– A kötet előszavában azt írtam, hogy ezek az írások „sorstragédiákat, sorsküzdelmeket, sors­vállalásokat mutatnak be. Tá­jékoztatnak, elgondolkodtatnak és cselekvésre ösztönöznek.” Új­ság­íróként elsősorban a tájékoztatást tartjuk a legfontosabb felada­tunknak, de feladatunk-e az elgondolkodtatás és a cselekvésre való ösztönzés?

– Most, hogy hivatásos újságírói pályámat befejezve, immár kívülről, érdemes olvasóként figyelhetem a sajtó alakulását, jobban látszanak a szerepek, az eredmények és a mulasztások is. Az 1989 előtti sajtót fokozatosan arra kényszerítették, hogy mindinkább fordítson hátat a korrekt tájékoztatásnak és véleményformáló szócső legyen, a felső hatalom igazságaira vegye rá az embereket. Az idő előrehaladtával ez vakvágányra vezette a sajtót, mérgezte a közvéleményt. A rendszerváltás után viszont éppen a tájékoztatásból lett túlhajtott végletesség: a mindent kikotyogó sajtó gyorsan rákapott a pletykára, a bulvárra, az olcsó szenzációra, majd később a hírek rafinált manipulálására. A tájékoztatás ezért ma már kevéssé megbízható, olykor erősen kérdőjeles. Ugyanakkor nem elégséges. Kiderült: életünk problémái, igazságai, ellentmondásai hiteles értelmezésre szorulnak. Az újságíró nem lehet csupán két lábon járó mikrofon: állásfoglalása, összefüggésekre rávilágító képessége, felkészültsége és erkölcsi hitele az, ami értéket teremthet cikkeinek. Az emberek szívesen követik az újságírói véleményeket, állásfoglalásokat – ezért is kétszeresen bűn velük visszaélni!

– Rendkívül aktív, minden kulturális rendezvényen jelen van – ha csak nem szervezték egymásra őket. S közben rendületlenül ír. Honnan minderre az energia?

– Úgy gondolom, a kíváncsiság és a véleménymondás ingere sok energiát képes kicsiholni az emberből. Ha ezek elapadnak, még mindig ott van az olvasás, a zenehallgatás, a művészetek kifogyhatatlan élménye.

– Jelenleg min dolgozik?

– Csak jelzésszerűen: a Vitorla-ének című, 1967-ben megjelent, induló fiatal költők antológiája 50. évfordulója ürügyén állítottam össze egy „újratöltött”, múltat a jelennel tanulságokban is szembesítő, retrospektív antológiát. E mellett pályatársak, kollégák köteteinek digitalizálásában is sűrűn segédkezem, a Káfé főnix című irodalmi-fotográfiai portált szerkesztem napi rendszerességgel... Most legyen elég ennyi.

Sarány István


Hargita Népe, 2017. március 15.

A Hargita TV rövid riportja a könyvbemutatóról:

Vasárnapi promenád (8)

Az idő feloldott kérdőjelei

Mottó: Az idén lesz 50 éve annak, hogy megjelent a Vitorla-ének című versantológia, benne 28 fiatal romániai magyar költővel. Antológiák addig is jelentek meg, s ezután is fognak még megjelenni, de mindegyiknek megvoltak s meglesznek a maguk tanulságai.

Úgy kerültem ebbe a fél évszázados – antológiába, mint légy a tejbe (esetleg: borospohárba?). Az antológia gyakorlatilag már készen állhatott, amikor Lászlóffy Ali elcsípett a főtéren (rendszerint a Keresztes Zoltán-féle antikvárium tájékán futottunk össze), s kérdezte, nem adnék-e belé én is verset?
Persze, hogy! Szíves örömest!
Forrás-kötetem akkor már a kiadó (Bajor Andor) asztalán, gyakorlatilag megjelenés előtt, s valahogy nem tartottam illőnek, hogy az abban szereplő versekből válogassak a megtisztelő felkérésre. Akkoriban fejeztem be viszont egy riportutam nyomán született, traktoristákról szóló versciklusomat, amit a termelési téma „háziasítására” tett sikerült kísérletnek tartottam, s ekként is kínáltam föl a szerkesztőnek. Örömmel kapott az alkalmon – öröme minden bizonnyal a kiadó emberéé volt –, mert hogy ezzel „megerősítettjük” a kötet verseinek optimizmust sugárzó, társadalmi cselekvést sugalló közéleti hangvételét, amire az antológia szerkesztőjének Bevezetője több helyen is utal.
A versgyűjtemény hamarosan meg is jelent, s természetesen büszke voltam, hogy magam is ott lehetek a huszonnyolc, csoportosan jelentkező szerző között – sokukkal jó ismeretségben voltam, sőt, rokon is volt köztük –, ugyanakkor máig kakukktojásnak éreztem s érzem magam az antológiába kerülésem mikéntje miatt; elvégre a „töltelék” szerepét vállalva és eljátszódva, eleve nem tartozhattam egy olyan csoportosuláshoz, aki e közös jelentkezést nemzedéki eseménnyé kívánta avatni. Mint a romániai magyar ifjúsági lap munkatársa viszont, de érintett szerzőként is, elkötelezettséget éreztem az antológia körül támadt állásfoglalásokban, vitákban, megnyilvánulásokban  a könyv és a szerzők pártjára állni, érzelmeiket-érdekeiket a magamévá tenni, az esemény fontosságát kidomborítani. Az antológiához fűző eme sajátos kötődésem tette lehetővé, hogy némileg „kiléphessek”, tisztes távolságra kerülve a szerzőgárdától, részben felülemelkedve annak természetes szubjektivitásán. Tudtam és elfogadtam, hogy a kötetet ért dicsérő szavak elsősorban nem engem, a végszóra befutót, illetnek, annál inkább azokat, akik az antológia eredendő magvát alkották.
Ezért is lehetett számomra természetes részt venni abban a pártoló eseménysorban, amit az Ifjúmunkás legendás szerkesztője, Lázár László [Lazics] (1936-1995) kezdeményezett az antológia körül, amelynek során 1967 nyarán – a szerkesztő csapatot Gálfalvi Györggyel megerősítve – lebonyolítottuk a lap ún. Vitorla-ének vitáját, mely az Ifjúsági Könyvkiadónál megjelent rendhagyó versgyűjtemény kapcsán, a romániai fiatal magyar költészet addig alig kimondott vagy éppenséggel elhallgatott gondjait, kibontakozásának kérdőjeleit és ellentmondásait próbálta széles körben, szervezett formában felvázolni. A vita során készült, általunk szerkesztett jegyzőkönyv, az elhangzottak kapcsán született újabb hozzászólások és vitaanyagok, a nagyjából a vitával egy időben, illetve valamivel később megjelent recenziók, kritikák egyrészt igyekeztek a fiatal költészetet ért vádaskodásokat külsőleg hárítani, anélkül azonban, hogy elhallgassák a belső problémákat, a csoportos jelentkezés ellentmondásos nemzedéki jellegét.
A viták során az is kidomborodott, hogy egy ilyen sokszereplős antológia elkészítése, megjelentetése csöppet sem egyszerű, akadálytalan folyamat; a szerkesztőket előzetesen is, lépten-nyomon gáncsok, kishitűség, bizalmatlanság érheti, amelyek a megjelenés után is könnyen ürmöt csepegtethetnek az irodalmi élet örömébe.
Emlékezetem szerint különösen Farkas Árpád Cipőfűzőárus című versének közölhetősége körül voltak kulisszák mögötti bonyodalmak; a verset kezdeti nyilvános bemutatása után, még jóval az antológia megjelenése előtt kitanácsolta az Ifjúmunkás hasábjairól a korabeli sajtóigazgatóság (értsd: cenzúra), később viszont úgy tűnt, hogy a kötet darabjai között nem kelti föl a hivatalos éberséget. Ezért aztán, amikor az évekig elhúzódó antológia-szerkesztés a vége felé közeledett, s a megjelenése már csak hetek kérdése volt, Lázár László az Ifjúmunkás művelődési rovatának vezetőjeként „előzetes” közreadását javasolta a könyvből; választása nyilván az inkriminált költeményre esett, amit az alábbi, előzetes magyarázattal „fejelt” meg: „Majdnem egy éves várakozás után (eredetileg 1966 augusztusára ígérte a kiadó) végre valóban megjelenés előtt áll a Vitorla-ének, a fiatal költők antológiája. Ebből az alkalomból közöljük a kötet egyik legszebb, legérettebb versét, Farkas Árpád Cipőfűzőárusát, amelyet a fiatal költő 1963-ban írt.” (Ifjúmunkás, 1967. május 25.) Csakhogy a cenzúra, emlékezvén még a korábbi incidensre, némi akadékoskodás után adott csak zöld utat az előzetesnek (s vele a versnek), ám saját vezetősége felé híven jelezte az esetet. Emiatt majdhogynem meghiúsult a már kész antológia további útja a megjelenés felé. A bonyolult afférban végül is az lehetett a mindent eldöntő szempont, hogy mivel a vers egyszer már megjelenhetett a lap hasábjain, maradjon hát benne a könyvben is…
A magnóval rögzített vitaanyag lejegyzése, szerkesztése, majd felsőbb jóváhagyatása ugyancsak nem volt kimondott diadalmenet; nem csoda, ha az akkori felszólalók helyenként nehezen ismernének saját szavaikra, néznének szembe a kénytelen-kelletlen nyakatekert ezópuszi fogalmazásmóddal. A gondolat-gátak zsilipeinek felhúzása csak fokozatosan ment végbe a romániai szellemi életben, a vita pedig inkább csak halvány, ám jellegzetes előszele lehetett egy olyan politikai-társadalmi-szellemi olvadást kiváltó korszaknak, amely igazán érezhetően 1968 első felében fogta át Romániát.
Mindaz, ami a vitában elhangzott vagy akár kimondatlanul is benne feszült, ha nem is közvetlenül, de ott rejlik magában az antológiában is. A romániai magyar könyvkiadás ugyanis nem csupán gesztust tett a romániai magyar költészet utánpótlása felé, hanem az írói érvényesülés megkövesedett eszmei gátjait megbontva vállalt felelős kezességet huszonnyolc, az irodalmi alkotó munka különböző állomásaihoz érkezett szerzőért. Magára vette ama csoportos kísérletnek az ódiumát, aminek addig alig-alig volt előzménye a háború utáni Erdélyben – s ami volt is (itt az 1950-ben megjelent egyetlen precedensre, a Gaál Gábor előszavazta Ötven vers című antológiára gondolok, amelyben Bárdos B. Artur, Hajdu Zoltán, Márki Zoltán, Majtényi Erik és Szász János mutatkoztak be fiatal romániai költők gyanánt), az is inkább demonstratív szempontokat követett –; olyan fiatal költőavatást szentesített, aminek a garanciái – számos kiugró, jól felismerhető, számbelileg sem csekély tehetség jelenléte dacára – erőteljesen vitatottak, olykor egyenesen kétségesek.
Köszönhető ez talán annak is, hogy az 1950-es csoportos „költőavatástól” 17 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a csoportos költői startra újra reális esély nyíljon tájainkon; a fiatal tehetségek, szárnypróbálgatók ezalatt jócskán feltorlódtak, mint manapság a vámsorompónál veszteglő gépkocsik, át- és bejutásra várva…
A Vitorla-ének megjelenése, a benne jelentkező huszonnyolc szerző nyilvános bemutatkozásán túl, mindenek előtt a felmutatás, az útnak eresztés bátorságát dicséri, s annak a vállalásnak emlékezésre méltó pillanata, melyben talán nem annyira a költők, inkább az őket nyilvánosság elé bocsátó szerkesztők játszották a kulcsszerepet.
(Mindezt nem úgy kell érteni, mintha az antológia költői nélkül létrejöhetett volna bármilyen említésre méltó eredmény. De aki verset ír, s aki a költészetnek tényleges elkötelezettje, az a jég hátán is megél – akkor is ír, ha ideig-óráig hét lakattal zárva előtte a pálya. Meg lehet nehezíteni, mostohává lehet tenni az írói tevékenység körülményeit, de a tollakba sose fagy be a tinta, az irodalom olyan, mint a természet – a legsivárabb körülmények között is megkeresi magának a nyilvánossághoz vezető járatokat.)
A 28 szerző nevén végigtekintve immár 8 keresztet tehetünk ki gondolatban. Az ötven esztendeje csapatosan bemutatkozott társaság mind földrajzilag, mind tevékenységük területét illetően is szétszéledt, s többé-kevésbé földi pályájának betetőzéséhez ért. Nagyrészt választ kaphattak azok a kérdések és kételyek, melyek a Vitorla-ének megjelenésével a szerzőkkel kapcsolatban általában és külön-külön is megfogalmazódtak.
Az irodalmi-szellemi értékekkel kapcsolatos kérdőjeleket ugyanis csak az idő, s az idővonalon létrehozott művek oldhatják föl ilyen vagy olyan módon.
A Vitorla-ének irodalomtörténeti jelentőségéhez, legalábbis az erdélyi irodalom viszonylatában, nem férhet kétség. Tetszik-nem tetszik, róla szólva, hamisítatlan irodalmi forrásvidéken járunk (egyféleképpen belőle táplálkozott aztán évtizedeken át a pályakezdő írók Forrás-sorozata), ahonnan meghatározó erek (is) vezetnek az egyetemes magyar irodalom áramába. Úgy, ahogy azt a könyv atyja, Lászlóffy Aladár valamikor megálmodta.

2017 februárjában