Fontos könyvek a Kisebbségben asztalán (1)

Kései tudósítás a párizsi konferenciáról

Koszta István 2010-ben megjelent könyvére joggal figyelhet föl a közvélemény, hiszen olyan témát érint, amiben legtöbbször ma is eleven sebként szokás vájkálni, a sorstragédiákhoz illő komorsággal és megrendüléssel. A Nem (csak) Erdély volt a tét szerzője azonban gyökeresen szakít ezzel a szemlélettel, és úgy nyúl Trianonhoz, az első világháború végi Erdély sorsához, hogy nem az érzelmek és az elfogultság vezeti tollát, hanem az egészséges kíváncsiság – megismerni azt, valóság- és emberközelből, ami 1918-ban-1919-ben-1920-ban és azután történt nagyapáinkkal-apáinkkal és velünk. Nem a múltba néző nosztalgia, az irányított propaganda csapásain haladva kutat, hanem egészséges ösztöneire hallgatva. Elsőként mindjárt az események tövéről merít: Alexandru Vaida-Voevod leveleit és feljegyzéseit hasznosítja nem csak azáltal, hogy magyarítja s így széles körben hozzáférhetővé, kutathatóvá teszi azokat, de értelmezi is őket, sőt, a román történelmi szemléleletre visszahatóan aktiválja a ma már meg nem másítható, a történelmi folyamatokat a maguk természetes alakulásában bemutató dokumentumokat.

Az alparéti születésű, XIX. század második felében a monarchiában szocializálódott orvosdoktor a huszadik század elejére inkább a román nemzeti politikával jegyezte el magát, akkor is, amikor Vajda Sándor néven még csak nemzetiségi képviselő a magyar országgyűlésben. Nem telik el sok idő, s Nagy-Románia miniszterelnökeként, majd Maniu belügyminisztereként is közéleti színpadra lép. A háború utáni béketárgyalások idején Vaida-Voevod tagja a román küldöttségnek s levelekben számol be pártvezérének, Iuliu Maniunak a bennfentes krónikás, szem- és fültanú részletezésével nem csak a nyilvános, hanem a kulisszák alatti és mögötti eseményekről, közjátékokról stb. is. Ezekből pedig, a helyes értelmezéshez oly szükséges részletek megismerése mellett, világosan kiderül, hogy a párizsi békekonferencia szemléletében és eseménysorában maga a tragikus magyar sorsfordulat nem főbenjáró tét volt, annál inkább természetes következménye egy következetesen képviselt harci szövetségnek, mely vesztesként került ki az első világháborúból. A vesztes szerepe pedig óhatatlanul arra ítélte, hogy a belső ellentétektől, nemzeti törekvésektől robbanásig feszített magyar államiság összeomoljon. A párizsi konferencia tipikus érdekszférákra való újrafelosztásban utazott, az azon részt vevő és hangjukat hallató győztes nagy- és csatlós hatalmak játszmájának bizonyult, amelynek a végén a vesztesekkel egyszerűen közölték a tényállást. A húszas évek status quo-ja: ez volt tulajdonképpen Trianon. A román küldöttség ügyködése felől láttatva a történteket, tanulságos és demisztifikált képét kapjuk annak az aktusnak, melynek letargikus hatása ma is annyi kárt és meghasonlást okoz a magyar nemzettudatban.

Koszta Istvánt a véletlen segítette hozzá, hogy termékeny csapást válasszon kutatásaihoz, de az már az ő józan helyzetértékelését és egészséges látásmódját dicséri, hogy nem hagyta elsikkadni a felkínálkozó lehetőséget.

Következő könyve, a szintén alig-alig ismert román dokumentumokból táplálkozó

Mária román királynő párizsi követsége

gyakorlatilag folytatása az előbbi kötetnek. Formálisan ez esetben is inkább szerkesztői-fordítói-jegyzetírói munka az övé, de az esemény, amire fókuszál, a Trianonhoz vezető folyamatnak egy másik sokat jelentő szakasza. A román királynő párizsi tartózkodása a béketárgyalások idején sok értetlenségre és tévhitre szolgáltatott okot s máig nem tisztázott kérdése a huszadik századi román történelemnek. Miként azonban a könyvből kiderül, Mária királynő alakja túlnő a román nemzeti történelmen, s ha politikai fellépése nem is járt kézzelfogható eredményekkel, érezhetően pozitív irányba befolyásolta azt a hangulatot, ami a huszadik század húszas éveiben a kialakuló Nagy-Romániát övezte. Olyannyira, hogy akik túlzott érdemeket tulajdonítottak maguknak a párizsi tárgyalóasztaloknál – ahol pedig inkább csak tudomásul kellett venni azt, hogy a „nagyok” végül is miről voltak hajlandók lemondani Románia javára, és ez a hajlandóság nagyságrendekkel volt kevesebb azoknál az ígéreteknél, amikkel Bukarestet annak idején az Antant oldalára csábították -, szóval a mindenáron kitűnni vágyó történelemcsinálók igyekeztek szinte a nullára csökkenteni a királynői szerepet. Ezért történhet meg az, hogy Koszta István vállalkozása ezúttal is egy újabb revelációja a romániai történetírásnak, olyan felfedezés, amelynek a fényében könnyebben lehet és kell is újraírni a kárpát-medencei térség népeinek egymásba játszó modern kori történelmét, az események reális felbecsülésének fényében.

Miben is áll tehát Mária királynő érdeme? A könyv tanúsága szerint éppen abban, hogy hiteles naplóíróként lejegyzi az eseményeket. Azokat is, amiknek cselekvő részese, s azokat is, amiknek szem- és fültanúja. Írása ezért is kényelmetlen, „nem szeretem” forrás, amit sokak szerint nem idézni, annál inkább elhallgatni kell. Márpedig ez a második Koszta-könyv is ugyanazt a tanulságot sugallja egyértelműen és hangsúlyosan: ahhoz, hogy tisztán lássunk, engedjük magunkhoz szabadon és előítélet mentesen a részleteket, a kor hiteles tanúinak vallomásait, akik nem utólag magyarázzák ki a történteket, saját érdekeik és az aktuális széljárás koordinátáihoz igazítva, hanem vállalják a pillanat súlyát és felelősségét ott és akkor, ahol és amikor éppen az események forgatagában álltak.

Alkalmam volt részt venni néhány könyvbemutatón, ahol a szerző szembesülhetett potenciális olvasóinak érdeklődésével, problémalátásával. Keserűen tapasztaltam, hogy a két Trianon-témájú könyvtől jelentős hányada az érdeklődőknek egészen mást várt: dokumentumok helyett hangulatkeltést, a szomszéd kártyáinak ihletett felfedése helyett verbális leleplezéseket és elítélést – mintha a trianoni döntés nem is kilencven valahány éve történt volna meg, a történelem minden utólagos vargabetűje ellenére, visszavonhatatlanul, hanem csak tegnap... Szomorú dolog illúziók és nosztalgiák fertőzöttjei társaságában a holnapon töprengeni, de nincs más mentségünk. Hiszem, az előzmények erre engednek következtetni, hogy Koszta István, eddigi helyes tájékozódása után megteszi a következő lépést is...

Védjegyek. Íróportrék – ellenfényben

Cseke Péter szapora tollú író, a sajtó világa és az irodalmi jellemzések-elemzések következetes támogatója, az esszé kitartó művelője és ébren tartója. Irodalomtörténeti jelentőségű kötetei jelentékeny számban sorakoznak immár munkássága ama képzeletbeli polcán, amit minden szerző előbb-utóbb megácsol magának és könyveivel benépesít. A Kriterionnál 2011 végén megjelent tanulmánykötete mindenek előtt különböző évfordulós rendezvényekre papírra vetett gondolatok, felvázolt tanulmányok, témaközelítések szerkesztett, összehangolt, jegyzetekkel és hivatkozásokkal ellátott gyűjteménye. Egy kötettel több, amiben az olvasó átfogó spektrumát kapja az erdélyi irodalom huszadik századi főbb személyiségeinek.

Cseke Péter nem törekszik mindenre kiterjedő részletezésre, esszéi egyszerre szintézisek és egyben személyes adalékok is egy-egy alkotói profilhoz, személyiséghez, sorshoz. Nemzedéki vonulatba rendezett írásai főként a nagy formátumú, korszakokat jelölő alkotókra összpontosítanak. Akár személyes irodalomtörténetnek is betudható az a galéria, melyet a Védjegyek-ben felsorakoztat. Bevezetőjében – amely a szerzőnek akár a maga „mentsége” is lehet az alaposan megfontoltan mellőzött teljességigény okán – Cseke Péter felvázolja azokat a körülményeket, amelyek legalább annyira gátolták, mint amennyire ösztönözték kutatásait, vizsgálódásait. Lehet, hogy ha a rendszerváltozás előtt nem ütközött volna annyi és olyan kemény falba, ne érte volna annyi gáncs és elterelő hadmozdulat, gondolkodás nélkül megmarad a riport és az irodalom művelőjének, amiben ígéretes csapásokat vágott a hetvenes években. A tiltások és az akadályok megedzették, felszították filológusi kutatókedvét és az eltelt évtizedek során kialakult az a sajátos értékrendszer, amelynek mentén arcképcsarnokát véglegesíti.

A korábbi tiltásokkal szemben a mai látszólagos korlátlan szabadság a szellem területén arra figyelmezteti a szerzőt s általa az olvasót, hogy „a 21. század útvesztőivel és csapdahelyzeteivel szembesülve ne engedjük »parciális tudományos üggyé, szűk társadalomtudományi szakterületté« változni a már feltárt közösségi örökséget. Mielőtt végleg az eszme- és irodalomtörténet birtokába kerülne, tegyük lehetővé, hogy éltető szellemi erőtérré válhasson.” - áll a szerzői ajánlás végén.

A Kós Károlytól Páskándi Gézáig és Zágoni Attiláig terjedő idő- és szellemi ív az erdélyi irodalom olyan teljesítményeiben igazít el bennünket, amelyek nélkül sem cselekvő hagyomány, sem tartalmas újítás és fontolva haladás nem létezik.

Cseke Gábor

(A jegyzeteket az ÚMSZ Kisebbségben c. mellékletének szántam)