 |
| Bánsági tollforgatók emlékfala Temesváron Élén Serestély Béla neve |
Sz. Malomvíz, 1883. aug. 3. – mh. Arad, 1968. febr. 13.): költő, író. A gimn.-ot elvégezve vasúti tisztviselő lett. Már diákéveitől munkatársa volt több mo.-i és erdélyi szépirodalmi folyóiratnak (Előre, Május). Verseket, elbeszéléseket és színdarabokat írt. Tagja volt az Erdélyi Irodalmi Társaságnak. A piski vasútállomás irodafőnökeként ment nyugdíjba. – F. m. Új hitem (versek, Bp., 1907); Örök rejtély (versek, Déva, 1922); Zeniten (versek, Déva, 1924); Életé a diadal (1917–1956) (válogatott versek, Marosvásárhely, 1957). Válogatásunk alapja: Erdélyi költők (szerk. Farkas Gyula, Berlin, 1924)
Leszállt a búbánat
„. . . Csengőnek nincs nyelve,
Harangok leverve."
(Szép Ernő egyik verséből.)
Csengőnek nincs nyelve,
Hogy messze rikoltson,
A szívnek nincs hangja,
Hogy nagyot sikoltson,
Könnyező szemeknek
Nincs messzenézésük,
Várva-várt csókoknak
Nincsen érkezésük.
Síró hegedűknek
Nincsen zokogásuk,
Remegő kezeknek
Nincs találkozásuk,
Éneklő madárnak
Nincs nótázó ajka,
Kékvizű tengeren
Nincs suhanó sajka,
Sápadt hold ezüstje
Elapadt az égen,
Égszin búzavirág
Elfogyott a réten,
Kelő nap az arcát
Többé nem mutatja,
Szerelmes szíveknek
Nincsen indulatja.
Szeretők ajakán
Nincs méze a csóknak.
Nincsen muzsikájuk
A szerelmes szóknak,
Szőlőknek szüretjük
Nincsen, nincsen, nincsen
Rozsda ül a sok-sok
Elárvult kilincsen.
... De a nagy Búbánat
Leszállott a földre,
Vigyorog, vigyorog
Csúf nyelvét kiöltve.
Piros cseresznyéje
Nem terem a Nyárnak;
Hétköznap az élet,
Nincs többé vasárnap.
Ki tette, ki tette,
Hogy így kelljen lenni?
Hogy lehajtott fővel
Kell ezután menni?
Hogy a „jó napot"-ra
Már nem is felelnek!
Erre a kérdésre
Vajjon ki felel meg?
Vajjon ki felel meg?
így lenni mért kellett?
Mért megyünk el sírva
Egy rózsaszál mellett?
Mért mutat lefelé
Most a Göncöl rúdja?
Én Uram Istenem!
Ki tudja? Ki tudja?
Álom a szememre
Mért nem tud leszállni?
Miért kell egy sarkon
Órákhosszat állni?
Mért tudok én már csak
Bús verseket írni?
S mért kell a lelkemnek
Sírni, sírni, sírni? ...
Ó mondd! Ki vagy Te nékem!
Amikor lelkem ajtaja kinyílik,
s rajta besurran a fátyolos Bánat,
halkan, mint kriptamélybe gyászoló hölgy
vonagló sirás remegteti a számat
s düledezik erőmnek ósdi vára:
megvigasztalsz s a Hitnek lobogóját
feltűzöd lelkem karcsú árbocára
s két hókarod hizelkedően átfon,
szemed biztató mosolyából látom:
Te vagy a barátom!
Mikor aztán kicsiny szobánkban ülve
szürcsölgetjük a csókok szűz borát,
s felbúg a lelked s a lelkem zenélve,
mint nyári éjben messzi orgonák,
egymás karjába olvadunk enyelgön,
s fürdünk a mézes, édes csóközönben,
s szivünk remeg, mint nárcisz, ha a szellő
dédelgeti ringatva, csendesen:
Te vagy a kedvesem!
S ha jönnek szürke hétköznapi órák,
mikor a Mámor köntösét levetjük,
s egymás helyett az Életet, e zsémbes,
mogorva, vén bácsikát dédelgetjük,
ki sokszor üt leikünkön mély sebet:
te segitsz akkor vinni a keresztet,
lelkem sebeit te kötözgeted,
és megosztjuk ketten a jót, a rosszat,
mint Philemon s Baucis a mesében:
Te vagy a feleségem!
S ha lelkemre, miként himes virágra
a méhek, reászállanak az álmok
s a mesék szines szárnyain repülve,
Helikon rózsaberkeibe szállók
s megzendűl lelkem ezerszavú húrja,
és száll a dal ajkamról föl az égig
s magát a felhők bársonyába fúrja,
s új lendület száll csüggedő szivembe,
mely kifáradott az élettusán:
Te vagy a Múzsám!
El sem tudom mondani, hogy ki vagy Te?
A barátom-e, ki búban vigasztal,
a kedvesem vagy-e, kik pásztorórán
csókkal, ölelő karokkal marasztal,
a feleségem, aki gondoz, ápol,
vagy Múzsám-e, ki lantom ihleted?.
kinek lelke mint égi fény világol,
s lelkem dalok hintáján lengeted?
Te vagy a Nap, a Fény. az Égi Jóság.
Te vagy az Álom, Te vagy a Valóság,
Te vagy az Áldás, Te vagy az Öröm,
koráisziget lelkemnek tengerében,
Te vagy a Mindenségem!
Mikor a kislányunk kacag
Mikor a kislányunk kacag:
csupa ragyogás a szobánk,
az ég kéken rnosolyg le ránk:
Mikor a kislányunk kacag:
égi titkok kapuja tárul
s mesél Ezeregyéjszakárúl.
Mikor a kislányunk kacag:
kis angyal hófehér karinggel,
kis ezüst csengettyűn csilingel.
Mikor a kislányunk kacag:
lelkeink minden bút levetnek
s még a bútorok is nevetnek.
Mikor a kislányunk kacag:
hegyeken örömtüzek gyúlnak
s minden betegek meggyógyulnak.
Mikor a kislányunk kacag:
pusztákon források fakadnak
gyülöletszálak elszakadnak.
Mikor a kislányunk kacag:
aranyhegedűn hegedűlnek,
tigrisek nyúllá szelídülnek.
Mikor a kislányunk kacag:
gyémánttüzű kis szempárja villog,
mint szentjánosbogárka.
Mikor a kislányunk kacag:
mélyebb zengése van a húrnak,
kékebb-kékje a kék azúrnak.
Mikor a kislányunk kacag:
szellőcsókolta aranyhajjal,
ablakunkon benéz a Hajnal.
Mikor a kislányunk kacag:
szelídebb fénye lesz a Holdnak,
a fákon madarak dalolnak.
Mikor a kislányunk kacag:
az ablakunkon mind egy szálig,
a jégvirág rózsává válik.
Mikor a kislányunk kacag:
a mennyei gyönyörűségtől
az Isten is lenéz az égből,
mikor a kislányunk kacag...
Marosmenti alkony
Alkonyi csönd... Az égen bárányfelhők
lomha, beszédes mozdulatlanságban,
a viz tükrét szellő nem fodrozgatja
s a lehunyó nap biborsugarában
lassan, csöndesen hömpölyg a Maros
sötétzöld, széles árja,
oly tétován, mint a szerelmes ifjú.
aki az édes lánykát az első
találkozóra várja.
A túlsó partról mint suhanó árnyék,
indul egy csolnak ... Halkan... Nesztelen...
Oly lágyan siklik a nagy vizén át,
miként a leiken néma sejtelem.
A nagy csöndben csak egy-egy loccsanása
hallik az evezőnek
s e nagy, lélekringató némaságban
minden illatja felém röpül
a virágos mezőnek.
A nap hanyatlik, öregbül az alkony,
a fák s bokroknak árnyéki megnőnek,
s a lehunyó nap égő bíborából
tündéri kezek mesefátyolt szőnek
s reáteritik azt a néma vizre,
a bokrokra, a fákra
s valami édes, megnevezhetetlen
gyönyörűség borul e percben
a szunnyadó világra ...
A hó, a hó...
A hó, a hó, a hó. a hó ...
Égi szita szitálja lassan
és hull és hull és egyre hull,
angyalpárnákból lágy pihék
szállongnak szakadatlanul,
égi kezek csak egyre ontják
befödve gyászt és vért és pompát
csak hull és hull, mindegyre hull
s már minden fehér hóba fúl:
a háztető, a rét, a domb,
toronytetőn a fénylő gomb,
a temető, a szántóföld
fehér halotti leplet ölt,
az országút, a híd, a tó,
mind, mind vakító, tiszta hó,
a templom és börtön felett
halld hancurozni a Telet,
hogy pattan csípős ostora,
belé reng kórház, oskola,
a hó mint pajkos, rossz kölök,
a két szemed közé röhög
s mint csintalan, vásott gyerek
veled szünetlen incseleg,
arcodba vág, nyakadba hull
és paskol irgalmatlanul,
szegény, fázós. didergő fák,
mint posztot álló katonák
míg Tavasz-káplár úr nem int.
hóköpenybe strázsálnak kint,
őrizve ők az utakat,
hol csilingelő szán szalad
az ólomszürke ég alatt.
honnan a hó szakad ... szakad ...
Már napok óta egyre hull
és szünetelni nem akar,
és bitófát és Golgotát
egyforma szűzlepel takar,
és erdőszélen őz nyomát
és tolvajét, ki lopni járt,
fehér leplével elfedi
a hófehér hó egyaránt,
szekér, ha máma erre jár,
holnapra nincs nyoma se már,
mert szüntelenül hull a hó,
a hó, a hó, a hó, a hó ...
Ó tiszta hó, ó szűzi hó,
veled az Úr lelke izent,
e szűz fehérség jaj de jó
és jaj de jó e szűzi csend!
ó szálljatok lágy hópihék,
nyilj ablakomon jégvirág,
csak így tudom elhinni még,
hogy van egy tisztább, szebb világ,
ahol a könny, a gyász, a vér,
a bűn s erény: fehér, fehér...
Ha jön a kékszemű Tavasz, -,
e csélcsap, ifjú, vad kamasz,
úgyis mindennek vége már
és jön a lucskos sár, a sár
s a kék, mosolygó ég alatt
egy csepp fehérség sem marad ...
Ó áldott, szűzi, tiszta hó,
mindig így élni volna jó,
bűnt nem tetézve szüntelen,
— fehéren, tisztán, bűntelen ...
Szerkesztette: Cseke Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése