RMSZ-olvasmányok: Szűts Pál bukaresti naplójából (4)

Györfi Károly könyvben dolgozta
föl diplomata-élményeit

Azon a napon, mikor Dăscălescunál jártunk, a brazil nagykövet búcsúfogadást adott végleges távozása alkalmából. A nagykövettel kimondottan jó, baráti viszonyban voltam. ő volt az, aki egy alkalommal felajánlotta, hogy bármi kellemetlenségem adódik a helyiekkel, nála mindig menedékre találok. Természetesen ezért mindenképpen igyekeztem dolgomat úgy intézni, hogy részt vehessek a fogadáson. Most arról nem is szólva, hogy már mindenki tudott a hétfő esti esetről, amit természetes érdeklődés övezett.

Kollégáim jól ismernek, és tudják, nem is hiába érdeklődnek. Csak a szocialista kollégák nem kérdeznek semmit, mert ők mindig magukból indulnak ki. Így aztán hallgatnak, és kerülik a „kényes" politikai témákat. Ezúttal azonban még ők is körülvettek, amint beléptem a brazil rezidencia kapuján. Nem is tudtam beljebb menni, mert a házigazda üdvözlése után csak úgy záporoztak felém a kérdések. A spanyol nagykövet csak pontosítani akarta az eseményeket, valószínű, hogy ő már értesült az El País híradásából az esetről. (Emlékezetes, hogy Grósz Károly akkor éppen Madridban tárgyalt.) Mások – a francia, nyugatnémet, olasz, csehszlovák nagykövet, az NDK-ügyvivő – a részletek után is érdeklődtek. Alig tudtam kitérni a véget nem érő kérdések elől, pedig sietnem kellett. Hét órakor ugyanis nálunk került sor fogadásra a vegyes bizottság ülése alkalmából.

Pontosan háromnegyed hét volt, mikor a bejárat elé értem. A kapun azonban nem tudtam behajtani, mert a kertbejáró tele volt román protokollkocsikkal. Kénytelen voltam kiszállni és gyalog bemenni a rezidenciára. Kiderült, hogy Berecz már itt van, az ő delegációjának a kocsijai állták el az utat. Először is intézkedtem, tegyék szabaddá az utat a vendégek előtt, majd megnéztem a már előkészített táviratokat. Köztük volt az is, amelyen tájékoztattak arról, hogy az El País nyilvánosságra hozta az ügyet. Egy másik azt tartalmazta, miszerint ezekben a percekben a magyar sajtó (rádió, televízió) is közli az esetet. Ez utóbbi két táviratot megmutattam Berecz Frigyesnek is. Közben érkeztek a vendégek is. Köztük volt Dinca miniszterelnök-helyettes is.

A fogadás alatt igyekeztem minél több vendéggel beszélgetni. A hétfő este történtekről nem esett szó. Kivétel csupán Dan Nãstase, a külügyminisztérium magyar referense, aki megszállott módján védte a „szocializmust" a „revizionista, antiszocialista provokátor" magyar diplomatákkal szemben. Kipirulva magyarázott a katonai attaséknak, mikor a közelükbe értem. Aradi Sanyi karon fogott, és így szólt:

– Főnök! Figyeld csak, mit mond rólad Dan Nãstase. Ismételje csak meg, amit az előbb mondott! – szólt most már a román külügyesnek.

Nãstase nem akarta mondani, ezért Aradi mondta.

– Nãstase azt beszéli itt mindenkinek, hogy a külügyminisztériumban olyan vélemények vannak, és ezzel ő is egyetért, hogy a röpcédulázásról a nagykövetnek is tudnia kellett.

Nãstase nem tiltakozott.

Mit mondjak erre? Ha valaki megszállottan elhiszi mindazt, amit itt a vezetők szajkóznak, akkor azzal vitatkozni sem érdemes. Ezért csak annyit mondtam:

– Nézze, kedves Nãstase, én biztos vagyok benne, hogy eljön az idő, amikor maga szégyellni fogja azt, amit most mondott, és amiért ilyen hevesen harcol – és továbbléptem.

Még nem távozott el minden vendég, csak Dincã és kísérete ment el. Én a belső fogadók egyikében beszélgettem a még itt lévő vendégekkel, amikor odajött hozzám egyik munkatársam, és azt mondta, hogy Berecz kéret a barna szalonba. Értetlenül néztem rá. Mi ez? Még vendégek vannak. Én vagyok a házigazda. Miért nem jön ide, ha akar valamit? Morgolódtam magamban, de mentem. Mit akarhat? Amint beléptem a szalonba, ahol Berecz és néhány közvetlen munkatársa ült, rögtön nekem esett.

– Ti diplomaták mindent elrontotok! Miért kellett kiszivárogtatni ezt az ügyet az El Paísnak?

– Nem értem ezt a hangot, hiszen nem én voltam Madridban. Nagyon jól tudod, hogy ki dönthetett így. Egyébként helyes volt ez a döntés. Miért kellene nekünk mindent lenyelnünk?

Bereczet nem lehetett meggyőzni. Megfenyegetett.

– Lesz gondom arról, hogy beszámoljak Várkonyinak és Szűrösnek – mondta. Aztán még Grósz Károlyt is megemlítette, hogy neki is elmondja. Ebben nem is kételkedtem, hiszen Berecz Frigyes ipari miniszter tagja volt a politikai bizottságnak is. Majd közölte: Győrfi ezek után nem vehet részt a vegyes bizottság ülésén.

Ezt már nem tűrhettem.

– Nézd – mondtam nyugodtan –, én nem szólok bele abba, te mit és hogyan csinálsz a vegyes bizottság ülésén. Neked erre bizonyára van mandátumod. Ezért te felelsz. De Győrfi Károly itt kereskedelmi tanácsos, senki őt le nem váltotta, és hogy ő mikor és hol szerepel, azért pedig én felelek. Ezért én azt mondom, Győrfi holnap reggel részt vesz a programon. Hát nem érzed, hogy ha mi úgy döntünk, ahogy te most mondtad, akkor elismerjük Győrfi bűnösségét?

Ezután magára hagytam, és visszamentem a vendégekhez. Másnap reggel a Viktória téri palotában találkoztunk.

Ez volt a 2000-ig szóló gazdasági együttműködési megállapodás és az 1989. évre szóló árucsere-forgalmi megállapodás ünnepélyes aláírása. Itt tudtam meg, hogy előző este Berecz kötelezte Győrfit, írjon igazoló feljegyzést arról, mit csinált hétfő este. Azt is mondta Győrfinek, ügyét majd otthon kivizsgálják. Győrfi azt válaszolta, hogy ő már mindent leírt, ahhoz nincs mit hozzátenni, otthon mindent ismernek.

Én megerősítettem Győrfit, hogy helyesen járt el, neki semmit nem kell magyarázkodnia, hiszen mindent leírt, és hazaküldtük úgy, ahogy az történt. Ha valaki inkább hisz ezeknek, mint nekünk, azzal nekünk nincs mit kezdeni.

Igen ám, de ezek még ott ülnek, ahol fontos kérdések dőlnek el. S különösen ott ülnek, ahol az emberek sorsáról döntenek. Hiába van nekem igazam, ha Berecznek jobban hisznek azok, akik maguk is hasonlóképpen gondolkodnak. De ne vágjunk a dolgok elébe.

A románok, ha egy kis rést tapasztalnak a magyar fél részéről, azonnal igyekeznek annak előnyeit kihasználni. Így történt most is. Világossá vált előttük, hogy az én álláspontomat nem osztja Berecz. Ezért még kedvesebb lett számukra. Ennek ellenére szokatlan lépés volt, hogy a záróbeszélgetésről Dincã kizárt. Az ott elhangzottakról csak úgy értesülhettem, ha az utolsó pillanatban a saját emberemet beültettem tolmácsként.

Ezen a találkozón Dincã miniszterelnök-helyettes a román vezetés megbízásából hivatalos közlést tett. Ennek lényege:

„A román vezetés ma reggel megvitatta a Győrfi Károllyal kapcsolatos ügyet és a magyar hírközlő szervek által megjelent tájékoztató után kialakult helyzetet. Úgy döntöttek, hogy ők sem tekinthetnek el a román hírközlés tájékoztatásától. Nem hozzák nyilvánosságra a tanácsosunkat és más személyeket terhelő adatokat, bár megfellebbezhetetlen bizonyítékokkal rendelkeznek arról, hogy a román vezetéssel szemben ellenséges, románellenes röplapokat terjesztettek. Dokumentumaikat átadják a magyar illetékes szerveknek."

Dincã javasolta, hogy a magyar vezetők ismételten fontolják meg Győrfi visszahívásának kérdését, ellenkező esetben kénytelenek lesznek nemkívánatos személynek nyilvánítani. Azt is mondta, hogy Győrfin kívül terhelő bizonyítékaik vannak a követség más munkatársairól is. Hangsúlyozta, nem érdekük a két nép barátságának rontása, és reményének adott hangot, hogy a nagykövetség részéről ez az első és egyben utolsó ilyen jellegű cselekmény.

Berecz szabadkozott, hogy csak azután közölte a magyar sajtó az esetet, miután egy spanyol újság már nyilvánosságra hozta, továbbá sürgette a bizonyítékok mihamarabbi átadását, „hogy a magyar szervek megvizsgálhassák azokat".

Dincã szívélyesen megköszönte Berecz „jó szándékú közvetítését", és reményének adott kifejezést, hogy az ügyről tájékoztatja Grósz Károlyt is.

Ezt Berecz megígérte.

A repülőtéren Berecz Frigyes azt súgta a fülembe a beszállás előtt:

– A záróbeszélgetésről majd hallgasd meg a munkatársadat.

De ha nem csempésztem volna be tolmácsként, akkor kit hallgattam volna meg. Berecz követelhette volna a részvételemet.

Mikor visszatértem a repülőtérről, nekiláttam egy levél megírásának. Várkonyi Pétert akartam tájékoztatni az ügyről. Nem nagyon volt ínyemre, és nem is tettem volna, ha nem helyezi kilátásba feljelentésemet Berecz. Megírtam a levél tervezetét, de közben hívattak a külügyminiszterhez, aki Constantin Oancea miniszterhelyettes, Moise protokollfőnök és Dan Nãstase magyar referens jelenlétében közölte:

– Mivel a magyar külügyminisztérium nem vette figyelembe a román külügyminisztérium megkeresését, és nem hívta vissza Győrfi Károlyt, ezért az RSZK külügyminisztériuma Győrfi Károlyt persona non gratának nyilvánítja, és legkésőbb három napon belül el kell hagynia az RSZK területét.

Ismét azzal fenyegetőztek, hogy ha megismétlődnek ilyen esetek, vagy ha az „elkövetett eseményeket meghamisított formában ismertetik" a magyar sajtóban, akkor nyilvánosságra hozzák a terhelő dokumentumokat és a vizsgálati eredményt.

1988. november 20-a van. Reggel a rádióban hallottam Grósz Károly nyilatkozatát, amelyet Madridból visszatértében a repülőgépen adott, és amelyben nemcsak általában vette védelmébe a magyar diplomatákat, hanem személyesen Győrfi Károlyt is védte, kifejezve azt a véleményét, miszerint a legnagyobb abszurditás feltételezni egy magyar diplomatáról a röpcédulázást.

Talán egy év is eltelt, mikor egyszer egy román diplomatával őszinte beszélgetést folytathattam négyszemközt egy hajón. (Elég ritka, hogy valaki őszintén véleményt mer mondani.) Ez a diplomata elmondta, ő és sok kollégája nem hitte el a román állításokat kereskedelmi tanácsosunkról. Azt kérdezték, miért kellett volna neki röpcédulázni, hát nem találhatott volna itt a magyar nemzetiség körében éppen elég, erre kész ajánlkozót? És miért Bukarestben, miért nem Hargita megyében?

Igen, és hozzátehetnénk, miért éppen a magyar nagykövetség utcájában, a palesztin képviselet és az amerikai nagykövetség előtt, ahol tudvalévő, hogy hemzsegnek a rendőrök és a szekusok?

Grósz nyilatkozata megnyugtatott. Ezért is nem küldtem el végül Várkonyinak írt levelem. Meg voltam győződve, Berecz Frigyes belátta, hogy tévedett; és ha nem szólt semmit Várkonyinak, akkor az én levelem „smúzolásnak" tűnhet. Pedig ezt nem akartam.

Kár! Berecz ugyanis azonnal elmondta Grósznak, még azt is hozzátéve, hogy én a saját fogadásunkról is elkéstem, amiből annyi volt igaz, hogy őt nem fogadtam, mert csaknem félórával előbb érkezett. De ha elkéstem volna is, a munkámat végeztem. A hír azonban elterjedt. Mindig a rágalmazónak van helyzeti előnye! Mikor karácsonykor hazajöttem, már magyarázkodnom kellett. Még Horn Gyula is figyelmeztetett, hogy Grósznál mindent elrontottam Aradon, illetve Arad után. Neki is azt mondtam, nem tehetek róla, de én a véleményemet elhallgatni nem tudom, és soha nem ahhoz alakítom, mit akarnak tőlem hallani.

Az 1989. decemberi fordulat után a Román Televízióban megszólaltattak egy fiatalembert, aki elmondta, hogy a Ceaușescu-éra alatt úgy röpcédulázott, hogy motorkerékpárral járta az utcákat, és a közlekedési lámpánál várakozó autók csomagtartójára helyezett egy csomó röpcédulát, majd továbbhajtott. Az induláskor az autó csomagtartójáról a röpcédulák szerteszét szóródtak. Elmondta, így járt el Győrfi esetében is.

Elképzelhető, de az is lehet, hogy ez is csak egy újabb magyarázkodás és mégis provokáció volt.

(Vége)