Munkatársunk volt: Inczefi Tibor – élt 66 évet

Ismét egy emberrel lett szegényebb az erdélyi magyarság. De a világ magyarsága is. Sőt, mondhatni az újságíró társadalom. 
Sok-e ez vagy kevés?
Minden veszteség sok, bár természetes. Amint az is, hogy Inczefi Tibor ember- és céhtársunkat ma, 2016. szeptember 16-án hantolják/hantolták el a nagykadácsi temetőben. Élt 66 évet. Ebből nem tudom, pontosan mennyit szentelt az újságírásnak, azt viszont igen, hogy jó pár éven át kollégák voltunk a Romániai Magyar Szónál, és szívesen olvastam későbbi tudósításait is az Új Magyar Szóban.
Rapszodikusan élt, rapszodikusan próbálta kiteljesíteni legjobb önmagát. E nyughatatlanságra volt, úgy látszik, bekódolva. Néha sikerült, néha meg kevésbé. Sorsának magánéleti vonulatát, történetét nem ismerem. Mindaz, amit róla őrzök, emberi kapcsolataink málló emléke, és mindenek előtt a lapgyűjtemények. Benne a cikkei, riportjai.
Amiket most kíváncsian újraolvasok...
Azok közé az újságírók közé tartozott, akik úgy vélték: eredendő feladatuk, hogy kellemetlenkedjenek alanyaiknak és környezetüknek – akár főnökeiknek is. Udvarhely és környéke volt a rendszeres tudósítói terepe, mindenkit ismert, mindenki ismerte, onnan szállította a híreket, boncolgatta a problémákat, készítette interjúit.
Újralapozva írásait, fel-felvillan előttem ravaszkás, huncut mosolya, amivel lefegyverezte környezetét és engesztelően emberivé tette a kommunikációt. Nem lehetett rá haragudni, még akkor sem, amikor pedig nyilvánvalóan lepiszkolta a kalapács nyelét. Megállapításain olykor hevesen vitáztak az érintettek, az olvasók, s ha visszagondolok, hogy miközben én kényelmesen szerkesztgettem a szerkesztőséghez beérkező anyagokat, addig Inczefi Tibi az élet sűrűjében igyekezett nyakon csípni és megfogalmazni jelentéseit a múló időről.
Ámulva fedezem fel hagyatékában a Szász Jenő egykori székelyudvarhelyi polgármesterrel készített, 2000-ben megjelent, már-már elfeledett interjúját, amelyben a riporter becsületesen, objektíven emberszámba vette a sokat bírált városvezetőt, de nyíltan szembesítette a közvélemény ítélkezésével, a balfogásokkal, a mulasztásokkal is.
Tudósításai nyomán tisztábban áll előttünk az a folyamat, melynek során a székelyudvarhelyi magyar közélet mindenféle alaki huzavonák révén szekértáborokra, majd később -táborocskákra szakad, de eközben az sem sikkad el, hogy valahol mindannyian az RMDSZ köpenye alól bújtunk elő s osztottuk meg erőnket, érdekeinket, szándékainkat.
2001-ben élettel teli, alapos interjút készített a Farkaslakára látogató Buzánszky Jenővel, az aranycsapat egyik utolsó akkor még élő tagjával, s ez az írása ma is erőteljesen forrásértékű.
Számos tárcájában sikerült megcsillogtatnia szépírói vénáját: a derű, a jól adagolt humor, a szatirikus látásmód közel álltak hozzá.
Szerkesztőjeként gyakran nógattam, megszidtam, ösztökéltem – talán bántottam is. Most pedig meglepődve látom, hogy az, amit megírt, amit az olvasók érdekében kimondott, nem szálltak el a változó szelekkel. Riportjai híven visszahozzák a maguk idejét: az ezredforduló éveinek botlásait, történéseit.
Inczefi Tibor azok közé tartozott, akik ország-világ elé tárták, hogy hogyan él az erdélyi, a székelyföldi ember a romániai átmenet idején, az Európa felé igazodás reményteljes éveiben. Bár tíz esztendővel volt fiatalabb nálam, úgy érzem, még mindig tanulhatnék az ő szakmai erényeiből. S amíg csak lehet, igyekszem őt megőrizni emlékezetemben.
Büszke vagyok rá, hogy valaha kollégája lehettem az országos magyar lapnál, amelynek történetébe immár végérvényesen ő is bevonult.

Cseke Gábor

*

Inczefi Tibor tárcája: 

Egy kalandos utazás színe és fonákja

Közvetlenül az /a téli/ ünnepek előtt történt, és a szó szoros értelmében az orrom elôtt. Udvarhelyen a kicsi államáson ült fel a vonatra egy asszony, s miközben mászott-kapaszkodott fel a magas lépcsőn, még a jegyét is meg tudta mutatni egy fekete kezeslábasba bujt egyénnek, aki „Biletul, biletul" felszólítással fogadta a vagon ajtajában. Az asszony mászott, kapaszkodott, a jegyet neki meg, én a háta mögött föl, miközben mellettem is szuszogott fel egy termetes atyafi. A feje alig ért a fekete kezeslábas bokája magasába, máris kérték tőle a bilétát.
Azt is el kell mondanom, hogy a lépcső síkos volt, atyafink termetes, és vastag kabátban, egyik kezében valami motyó, a másikkal kapaszkodott… Ember legyen a talpán, aki a harmadikkal a bilétát elő tudta volna kotorni és megmutatni. És mivel nem, a kb. 25 esztendős kéményéseprő egyenruhás fiatalember egyszerűen megpróbálta letaszítani emberünket a lépcsőről.
Nekiveselkedett egyszer, még egyszer. Lent hó, a lépcső jeges, az udvarhelyi kicsi állomáson pedig székely gőzös nem szokott sokat állni. Néztem elképedve, mi folyik a szemem előtt. Utazótársamat, aki szóhoz sem tudott eddig jutni, és felverekedte magát a vagon előterében, most mellen ragadta a fiatalember, csűrte- csavarva a lépcső felé. Rángatta, nekidőlt, s mivel nem bírt vele, hirtelen kihajolt a vagonból, a társát rikkantotta, hogy az soha nincs ott, amikor kéne. A szerelvény már elindult, s ők még mindig dulakodtak. Furcsálltam a látottakat, még akkor is, ha tudtam, hogy vonatunk úticélja nem Európa, hanem Felsőboldogfalva és Bikafalva érintésével Segesvár.
Kétszer megkérdeztem eközben a fiatalembert, akinek a derekát jó félméteres gumibot díszítette, hogy mégis mi akar lenni, amit művel, de szavam fülemülecsicsergés volt a nagy dobogtatásban, rikkantásban, szuszogásban és fújtatásban. Miután néhány másodpercig farkasszemet néztek, az utazni vágyó férfiú kivágta: – Esti prost és nehogy félreértsék, megismételte: – Esti prost!
– Milyen demokráciában élünk? – kérdeztem aztán magyarul, magyarázva, hogy ha jegy nélkül találna utazni, azért van a kalauz, hogy megbüntesse. Mert ő a kalauznak megmutatja, ha kéri, de te ki vagy, Prostule? – folytatta vitáját a gumibotossal.
– És ha beleütöm a bicskát? – tette fel a kérdést, amelyről nem tudtam hirtelenjében eldönteni, hogy költőinek vagy valóságosnak szánta. A fiatalember sem értette, de az állandó jelző hallatán megint közelebb lépett hozzá, s valami jegyzőkönyvet kezdett emlegetni, és ismételten a bilétát.
Itt a biléta, né – kapta elé zsebéből emberünk, de mire a másik utána nyúlt volna, zsebrevágta. A jelenet még megismétlődött vagy háromszor, minthogy a kéményseprő egyenruhást nem ismerte el kalauznak. Amikor végül odaadta, a furcsa ellenőr, akinek LIS–DET Security piros-sárga-kék kitűzője volt, rögvest megállapította, hogy a jegy nem érvényes, mert előző napi dátum van rajta. Ebből megint vita lett:
– Már hogy lenne tegnapi, amikor most vettem!
Mutatom én is az enyémet, és a két jegyet összehasonlítva megállapítást nyer, hogy mind a kettőn aznapi a dátum.
– És ha lesiritek neki egyet? – kérdi méltatlankodva és igaza tudatában emberünk. Békítőleg szólok hozzá, hagyja a pofozkodást, mert ugye az igazság végül is kiderült stb. És akkor mit hallok? Azt mondja a Security-s, hogy ne beszéljünk magyarul, beszéljünk románul. Mert így meg úgy.
Magyarázom neki a demokrácia alapjait, s hogy magánemberként beszélhetek valakivel a vonaton, ahogy akarok. Megcsűrt-csavart útitársam a maga részéről leszögezi, hogy – Esti un prost, nekem pedig elmondja, hogy – és nincs ellenére, hogy megírjam – Varga Árpádnak hívják, bögözi, 18 vagy 20 éves, ingázik a vonattal, bérlete van, de mivel az két napja lejárt, jeggyel utazik.
– Jegyet vettem, és most úgy bánik velem, mint a kutyával, rúg le a vonatról…
Küzeledünk Bögözhöz, Varga Árpád készül leszállni, nyitja az ajtót, de a fiatalember afölötti aggódásában, nehogy kiessen – becsukja. És mondja, hogy az ajtót csak a vonat indulása után szabad kinyitni. Mutatja, hogy a fülke falára is ki van függesztve… Varga Árpád köszöni a figyelmességet, és kinyitja az ajtót. A vonat megáll. A húsz éve ingázó székely leugrik, és visszanéz megaláztatása színhelyére. Intek neki egyet, hogy rajtam nem fog múlni.

*

Állunk a vagon végében a bikacsökös fiatalemberrel, és nézek rá kérdően. Időközben maga is megnyugodott, és elmondja, ő egy magáncég alkalmazottja, amint kabátjának díszítése is mutatja. A Román Vasút Brassó Területi Igazgatósága szerződést kötött cégével, aminek értelmében felszálláskor minden utastól kérik felmutatni a jegyet. Elmondja, hogy a jegyet a vonat indulása előtt 5 perccel meg kell vásárolni, a vonatban adott jegy 100 km-ig 52 250 lejbe kerül. Hogy az Uvarhely–Keresztúr útvonalon néhány indóházat felszámoltak, s így nem lehet jegyet vásárolni, külön pikantériája a dolognak.
– Ezeket az utasokat felengedjük, egyébként az a dolgunk, hogy még a vonatba való felszállás előtt kérjük a jegyeket.
– S ha nincs, a helyzetet csak taszigálással lehet megoldani?
– Csak azzal, ha szép szóval nem lehet. 
– Így tanítják ezt a Security iskolában? 
– Igy. Aszongya: „Sa nu urce in tren fara bilet". 
– A gumibot mire való? 
– Arra az esetre, ha megtámadnának. 
– Ilyesmi fordult elő? 
– Megtörténik. 
– Békésebb megoldás nem létezik? 
– Nem. 
Tüzet kér, és megtudom, hogy négy hónapja, amióta tevékenykedni kezdtek, 8 milliárd lejről 14 milliárdra emelkedett a brassói körzet bevétele.

*

Pénz beszél, Varga Arpád és az újságíró pedig ugathat demokráciáról. A fiatalember pedig elmondja csendesen, hogy nekik is van két szuperkontrolljuk, akik ha jegy nélkül találnak valakit, megtudják, melyik ajtónál szállt fel az illető… s akkor ők nézhetik magukat.
– Akkor mi mit csinálunk? Az állásunkkal játszunk, én érettségiztem, felvételi teszten estem át, pszichológiai tesztem is van… Amikor 12-18 órát vagyunk szolgálatban, azt eszünk, amit kapunk, száraz ételt… a fizetésünk pedig az országos átlagfizetés alatt van. Veszélyességi pótlék vagy ilyesmi pedig nincs.
– Szóljanak. A hatmilliárdos különbözetből biztosan kitelik.
– Hogy szólnánk! Az egyik társunk szóvá tette, és már repült is.

Forrás: Romániai Magyar Szó, 2000. január 12.

Egy lap halottjai

Tizennégy évvel ezelőtt, amikor a rendszer váltás után alakult Romániai Magyar Szó 3000. lapszámát készítettük elő, az volt az egyik feladatom, hogy számba vegyem, név szerint kikből állt az a csapat, aki mindennapi erõfeszítésével, az olvasó-előfizető anyagi támogatásával és néhány vállalkozónk hirdetési kedvétől éltetve és lelkesítve, nap mint nap előállítja a bukaresti magyar napilapot. A nagy névsorolvasásnak nevezett leltáromat két fejezetre osztottam: az Akik még vannak-ba azokat soroltam, akik az évforduló pillanatában éppen a lap készítői voltak; az Akik voltak alá azok kerültek, akik valamilyen módon idő előtt megváltak a szerkesztőségtől.

Kucsera Jenő fotója

Most, a Halottak napja tájékán valahogy kezembe került ez a névsor, és arra gondoltam hirtelen, hogy ideje lenne szót ejteni egyszer az RMSZ halottjairól is. Mert ma még nincsenek túl sokan, de már emlékezésre sarkallnak, tanulságokat sugallnak.

Sokan átéltük, mekkora érvágás volt a lapon 1993-ban a szerkesztőségi főtitkár, Kiss Zsuzsa váratlan éjszakai agyvérzése és elhunyta. Rendkívül lelkes, pedáns és dolgos embert veszítettünk el vele, olyat, aki nem mindennap terem és nem is minden bokorban. Őt követte aztán a kolozsvári tudósítóként még súlyos betegen is szívósan dolgozó Román János. Az idősebb gárdából Zsigmond Kálmán, Antal András, majd Szűcs Olga hulltak ki hamar a sorból, majd az ezredforduló táján Miklós Lászlóval, Szász Jánossal lett szegényebb a szerkesztőség törzshada.

A kétezres évek elején aztán ha lassan is, de tovább fogyatkozott a sor: az akkor már más színekben "játszó" Nits Árpád búcsúzott e világtól, s tavaly, nyugalmazott évei közepette a Sepsiszentgyörgyön élő Flóra Gábor fordított hátat e földi létnek, s vitte magával - családja szeretetével és tiszteletével együtt a már megszűnt laptól szétszéledt pályatársak és az egykori olvasók emlékezését, legjobb gondolatait. Távozása csöndes volt és visszhangtalan: szinte-szinte hogy nem is tudtuk, hiszen a közös fórum megszűntével elszéledt újságíró csapat egy része már nem talált magára a megváltozott körülmények között.

Pedig éppen a Flóra Gábor személyes esete és példája a ma még eleven bizonyíték arra, hogy mindenek előtt az emberi tényező volt az, ami a lapot életben tartotta. Az olyan földközeli, az élet valóságába ágyazott mindennapi lét és kapcsolatháló, amivel ő is rendelkezett Háromszéken, biztos támaszává tette őt a szabad újságírást saját bőrén kikísérletező romániai magyar napilapnak. Az addigi, szűken csak az agráriumban foglalkoztatott szakújságíróból fokozatosan önálló gondolkodású, szuverén tudósító lett, akinek mindenre kiterjedő publicisztikai munkásságát bár mindvégig az írógép és az indigó determinálta elsődlegesen, felvette a kellő iramot modernebb eszközökkel dolgozó pályatársaival. Sajnálom, hogy ezt az elismerést csak későn, munkakapcsolatunk utolsó éveiben volt alkalmam és késztetésem a tudomására hozni - addig olyan harcostársaknak képzeltem magunkat, akik fél szóból is értik egymást és a küzdelem hevében nincs idejük udvarias gesztusokra.

Ez a halottak napi apropójú emlékezés is azért születhetett meg bennem, mert egyre tisztábban látom: az évekkel korábban "elhunyt" lap most már egykori fizikai valójában, élettől búcsúzó volt munkatársai révén is mindinkább távolodik az időben. S válik testetlen eszmévé - s tanulsággá talán, azoknak is, akik hagyományait és nehezen megszerzett kiegyensúlyozottságát folytatják.

*

(Fenti írást a maszol.ro Vélemény rovatának szántam.)

RMSZ-olvasmányok: Szűts Pál bukaresti naplójából (4)

Györfi Károly könyvben dolgozta
föl diplomata-élményeit

Azon a napon, mikor Dăscălescunál jártunk, a brazil nagykövet búcsúfogadást adott végleges távozása alkalmából. A nagykövettel kimondottan jó, baráti viszonyban voltam. ő volt az, aki egy alkalommal felajánlotta, hogy bármi kellemetlenségem adódik a helyiekkel, nála mindig menedékre találok. Természetesen ezért mindenképpen igyekeztem dolgomat úgy intézni, hogy részt vehessek a fogadáson. Most arról nem is szólva, hogy már mindenki tudott a hétfő esti esetről, amit természetes érdeklődés övezett.

Kollégáim jól ismernek, és tudják, nem is hiába érdeklődnek. Csak a szocialista kollégák nem kérdeznek semmit, mert ők mindig magukból indulnak ki. Így aztán hallgatnak, és kerülik a „kényes" politikai témákat. Ezúttal azonban még ők is körülvettek, amint beléptem a brazil rezidencia kapuján. Nem is tudtam beljebb menni, mert a házigazda üdvözlése után csak úgy záporoztak felém a kérdések. A spanyol nagykövet csak pontosítani akarta az eseményeket, valószínű, hogy ő már értesült az El País híradásából az esetről. (Emlékezetes, hogy Grósz Károly akkor éppen Madridban tárgyalt.) Mások – a francia, nyugatnémet, olasz, csehszlovák nagykövet, az NDK-ügyvivő – a részletek után is érdeklődtek. Alig tudtam kitérni a véget nem érő kérdések elől, pedig sietnem kellett. Hét órakor ugyanis nálunk került sor fogadásra a vegyes bizottság ülése alkalmából.

Pontosan háromnegyed hét volt, mikor a bejárat elé értem. A kapun azonban nem tudtam behajtani, mert a kertbejáró tele volt román protokollkocsikkal. Kénytelen voltam kiszállni és gyalog bemenni a rezidenciára. Kiderült, hogy Berecz már itt van, az ő delegációjának a kocsijai állták el az utat. Először is intézkedtem, tegyék szabaddá az utat a vendégek előtt, majd megnéztem a már előkészített táviratokat. Köztük volt az is, amelyen tájékoztattak arról, hogy az El País nyilvánosságra hozta az ügyet. Egy másik azt tartalmazta, miszerint ezekben a percekben a magyar sajtó (rádió, televízió) is közli az esetet. Ez utóbbi két táviratot megmutattam Berecz Frigyesnek is. Közben érkeztek a vendégek is. Köztük volt Dinca miniszterelnök-helyettes is.

A fogadás alatt igyekeztem minél több vendéggel beszélgetni. A hétfő este történtekről nem esett szó. Kivétel csupán Dan Nãstase, a külügyminisztérium magyar referense, aki megszállott módján védte a „szocializmust" a „revizionista, antiszocialista provokátor" magyar diplomatákkal szemben. Kipirulva magyarázott a katonai attaséknak, mikor a közelükbe értem. Aradi Sanyi karon fogott, és így szólt:

– Főnök! Figyeld csak, mit mond rólad Dan Nãstase. Ismételje csak meg, amit az előbb mondott! – szólt most már a román külügyesnek.

Nãstase nem akarta mondani, ezért Aradi mondta.

– Nãstase azt beszéli itt mindenkinek, hogy a külügyminisztériumban olyan vélemények vannak, és ezzel ő is egyetért, hogy a röpcédulázásról a nagykövetnek is tudnia kellett.

Nãstase nem tiltakozott.

Mit mondjak erre? Ha valaki megszállottan elhiszi mindazt, amit itt a vezetők szajkóznak, akkor azzal vitatkozni sem érdemes. Ezért csak annyit mondtam:

– Nézze, kedves Nãstase, én biztos vagyok benne, hogy eljön az idő, amikor maga szégyellni fogja azt, amit most mondott, és amiért ilyen hevesen harcol – és továbbléptem.

Még nem távozott el minden vendég, csak Dincã és kísérete ment el. Én a belső fogadók egyikében beszélgettem a még itt lévő vendégekkel, amikor odajött hozzám egyik munkatársam, és azt mondta, hogy Berecz kéret a barna szalonba. Értetlenül néztem rá. Mi ez? Még vendégek vannak. Én vagyok a házigazda. Miért nem jön ide, ha akar valamit? Morgolódtam magamban, de mentem. Mit akarhat? Amint beléptem a szalonba, ahol Berecz és néhány közvetlen munkatársa ült, rögtön nekem esett.

– Ti diplomaták mindent elrontotok! Miért kellett kiszivárogtatni ezt az ügyet az El Paísnak?

– Nem értem ezt a hangot, hiszen nem én voltam Madridban. Nagyon jól tudod, hogy ki dönthetett így. Egyébként helyes volt ez a döntés. Miért kellene nekünk mindent lenyelnünk?

Bereczet nem lehetett meggyőzni. Megfenyegetett.

– Lesz gondom arról, hogy beszámoljak Várkonyinak és Szűrösnek – mondta. Aztán még Grósz Károlyt is megemlítette, hogy neki is elmondja. Ebben nem is kételkedtem, hiszen Berecz Frigyes ipari miniszter tagja volt a politikai bizottságnak is. Majd közölte: Győrfi ezek után nem vehet részt a vegyes bizottság ülésén.

Ezt már nem tűrhettem.

– Nézd – mondtam nyugodtan –, én nem szólok bele abba, te mit és hogyan csinálsz a vegyes bizottság ülésén. Neked erre bizonyára van mandátumod. Ezért te felelsz. De Győrfi Károly itt kereskedelmi tanácsos, senki őt le nem váltotta, és hogy ő mikor és hol szerepel, azért pedig én felelek. Ezért én azt mondom, Győrfi holnap reggel részt vesz a programon. Hát nem érzed, hogy ha mi úgy döntünk, ahogy te most mondtad, akkor elismerjük Győrfi bűnösségét?

Ezután magára hagytam, és visszamentem a vendégekhez. Másnap reggel a Viktória téri palotában találkoztunk.

Ez volt a 2000-ig szóló gazdasági együttműködési megállapodás és az 1989. évre szóló árucsere-forgalmi megállapodás ünnepélyes aláírása. Itt tudtam meg, hogy előző este Berecz kötelezte Győrfit, írjon igazoló feljegyzést arról, mit csinált hétfő este. Azt is mondta Győrfinek, ügyét majd otthon kivizsgálják. Győrfi azt válaszolta, hogy ő már mindent leírt, ahhoz nincs mit hozzátenni, otthon mindent ismernek.

Én megerősítettem Győrfit, hogy helyesen járt el, neki semmit nem kell magyarázkodnia, hiszen mindent leírt, és hazaküldtük úgy, ahogy az történt. Ha valaki inkább hisz ezeknek, mint nekünk, azzal nekünk nincs mit kezdeni.

Igen ám, de ezek még ott ülnek, ahol fontos kérdések dőlnek el. S különösen ott ülnek, ahol az emberek sorsáról döntenek. Hiába van nekem igazam, ha Berecznek jobban hisznek azok, akik maguk is hasonlóképpen gondolkodnak. De ne vágjunk a dolgok elébe.

A románok, ha egy kis rést tapasztalnak a magyar fél részéről, azonnal igyekeznek annak előnyeit kihasználni. Így történt most is. Világossá vált előttük, hogy az én álláspontomat nem osztja Berecz. Ezért még kedvesebb lett számukra. Ennek ellenére szokatlan lépés volt, hogy a záróbeszélgetésről Dincã kizárt. Az ott elhangzottakról csak úgy értesülhettem, ha az utolsó pillanatban a saját emberemet beültettem tolmácsként.

Ezen a találkozón Dincã miniszterelnök-helyettes a román vezetés megbízásából hivatalos közlést tett. Ennek lényege:

„A román vezetés ma reggel megvitatta a Győrfi Károllyal kapcsolatos ügyet és a magyar hírközlő szervek által megjelent tájékoztató után kialakult helyzetet. Úgy döntöttek, hogy ők sem tekinthetnek el a román hírközlés tájékoztatásától. Nem hozzák nyilvánosságra a tanácsosunkat és más személyeket terhelő adatokat, bár megfellebbezhetetlen bizonyítékokkal rendelkeznek arról, hogy a román vezetéssel szemben ellenséges, románellenes röplapokat terjesztettek. Dokumentumaikat átadják a magyar illetékes szerveknek."

Dincã javasolta, hogy a magyar vezetők ismételten fontolják meg Győrfi visszahívásának kérdését, ellenkező esetben kénytelenek lesznek nemkívánatos személynek nyilvánítani. Azt is mondta, hogy Győrfin kívül terhelő bizonyítékaik vannak a követség más munkatársairól is. Hangsúlyozta, nem érdekük a két nép barátságának rontása, és reményének adott hangot, hogy a nagykövetség részéről ez az első és egyben utolsó ilyen jellegű cselekmény.

Berecz szabadkozott, hogy csak azután közölte a magyar sajtó az esetet, miután egy spanyol újság már nyilvánosságra hozta, továbbá sürgette a bizonyítékok mihamarabbi átadását, „hogy a magyar szervek megvizsgálhassák azokat".

Dincã szívélyesen megköszönte Berecz „jó szándékú közvetítését", és reményének adott kifejezést, hogy az ügyről tájékoztatja Grósz Károlyt is.

Ezt Berecz megígérte.

A repülőtéren Berecz Frigyes azt súgta a fülembe a beszállás előtt:

– A záróbeszélgetésről majd hallgasd meg a munkatársadat.

De ha nem csempésztem volna be tolmácsként, akkor kit hallgattam volna meg. Berecz követelhette volna a részvételemet.

Mikor visszatértem a repülőtérről, nekiláttam egy levél megírásának. Várkonyi Pétert akartam tájékoztatni az ügyről. Nem nagyon volt ínyemre, és nem is tettem volna, ha nem helyezi kilátásba feljelentésemet Berecz. Megírtam a levél tervezetét, de közben hívattak a külügyminiszterhez, aki Constantin Oancea miniszterhelyettes, Moise protokollfőnök és Dan Nãstase magyar referens jelenlétében közölte:

– Mivel a magyar külügyminisztérium nem vette figyelembe a román külügyminisztérium megkeresését, és nem hívta vissza Győrfi Károlyt, ezért az RSZK külügyminisztériuma Győrfi Károlyt persona non gratának nyilvánítja, és legkésőbb három napon belül el kell hagynia az RSZK területét.

Ismét azzal fenyegetőztek, hogy ha megismétlődnek ilyen esetek, vagy ha az „elkövetett eseményeket meghamisított formában ismertetik" a magyar sajtóban, akkor nyilvánosságra hozzák a terhelő dokumentumokat és a vizsgálati eredményt.

1988. november 20-a van. Reggel a rádióban hallottam Grósz Károly nyilatkozatát, amelyet Madridból visszatértében a repülőgépen adott, és amelyben nemcsak általában vette védelmébe a magyar diplomatákat, hanem személyesen Győrfi Károlyt is védte, kifejezve azt a véleményét, miszerint a legnagyobb abszurditás feltételezni egy magyar diplomatáról a röpcédulázást.

Talán egy év is eltelt, mikor egyszer egy román diplomatával őszinte beszélgetést folytathattam négyszemközt egy hajón. (Elég ritka, hogy valaki őszintén véleményt mer mondani.) Ez a diplomata elmondta, ő és sok kollégája nem hitte el a román állításokat kereskedelmi tanácsosunkról. Azt kérdezték, miért kellett volna neki röpcédulázni, hát nem találhatott volna itt a magyar nemzetiség körében éppen elég, erre kész ajánlkozót? És miért Bukarestben, miért nem Hargita megyében?

Igen, és hozzátehetnénk, miért éppen a magyar nagykövetség utcájában, a palesztin képviselet és az amerikai nagykövetség előtt, ahol tudvalévő, hogy hemzsegnek a rendőrök és a szekusok?

Grósz nyilatkozata megnyugtatott. Ezért is nem küldtem el végül Várkonyinak írt levelem. Meg voltam győződve, Berecz Frigyes belátta, hogy tévedett; és ha nem szólt semmit Várkonyinak, akkor az én levelem „smúzolásnak" tűnhet. Pedig ezt nem akartam.

Kár! Berecz ugyanis azonnal elmondta Grósznak, még azt is hozzátéve, hogy én a saját fogadásunkról is elkéstem, amiből annyi volt igaz, hogy őt nem fogadtam, mert csaknem félórával előbb érkezett. De ha elkéstem volna is, a munkámat végeztem. A hír azonban elterjedt. Mindig a rágalmazónak van helyzeti előnye! Mikor karácsonykor hazajöttem, már magyarázkodnom kellett. Még Horn Gyula is figyelmeztetett, hogy Grósznál mindent elrontottam Aradon, illetve Arad után. Neki is azt mondtam, nem tehetek róla, de én a véleményemet elhallgatni nem tudom, és soha nem ahhoz alakítom, mit akarnak tőlem hallani.

Az 1989. decemberi fordulat után a Román Televízióban megszólaltattak egy fiatalembert, aki elmondta, hogy a Ceaușescu-éra alatt úgy röpcédulázott, hogy motorkerékpárral járta az utcákat, és a közlekedési lámpánál várakozó autók csomagtartójára helyezett egy csomó röpcédulát, majd továbbhajtott. Az induláskor az autó csomagtartójáról a röpcédulák szerteszét szóródtak. Elmondta, így járt el Győrfi esetében is.

Elképzelhető, de az is lehet, hogy ez is csak egy újabb magyarázkodás és mégis provokáció volt.

(Vége)

Laphalálok

(Az alábbi cikket az ÚMSZ kérte tőlem a tegnapi nap folyamán, miközben papíron való megjelenése utolsó napjaira készült. Igaz, téma megkötésük egyáltalán nem volt, de hát miről is írhattam volna egy halálos ágy mellett?...)

Aki egész életét szerkesztőségek szűkebb vagy lazább kötelékében élte le s pályafutásáról különféle szerkesztőségek nyújtanak bizonylatot, óhatatlanul átél személyesen is egy vagy több laphalált is. Én sem lehettem kivétel.

Az első ilyen „halál”, amely testileg-lelkileg alaposan megrázott, 1989 decemberében következett be, amikor az addig „bombabiztosnak” tudott központi Előre egyik pillanatról a másikra megszűnt létezni. Méghozzá nem attól, mintha ellehetetlenült volna további megjelenése, hanemn egyszerűen a rendszer omlott össze, amelyet kiszolgált és amelynek mindennap megjelenő faliújságja volt.

Ám a pillanat nem csak rombolt, hanem egyben épített is: a fölöslegessé vált napilap kereteiből percek alatt megvethettük főnixmadarunk ágyát, s minden hatalmi beleszólást mellőzve új napilapot avattunk: a Romániai Magyar Szót.

Ami, mellesleg, pont úgy készült, mint „felejthetetlen emlékű” lapelődje, éppen csak az ideológiai iránytűzés és ellenőrzés maradt ki a játékból – legalábbis, nekünk akkor úgy tűnt – , cserében viszont kénytelen volt az ember beszállni egy mind gyorsabban pörgő mókuskerékbe, ami a mindenkori lapkészítés örömét és átkát jelenti.

A sors tizenöt esztendőt szabott ki az RMSZ-nek, ezalatt a lap mindenféle fizikai változásokon ment keresztül – az utolsó hét esztendőben már az interneten is olvasható volt, amitől nem vált ugyan világhálós lappá, csupán a naponta megjelenő papírújság dokumentumaként át lehetett tekinteni a benne foglalt információkat. Ennek tudható be, hogy amikor az új évezred hajnalán, egy terjesztői fizetésképtelenség következtében az újság kinyomtatása papírhiány miatt szünetelni volkt kénytelen, pár napon át csakis az internetes változat jelezte, hogy az RMSZ nem halt meg, csupán hibernál.

Annak idején a digitális tartalmak mifelénk még csak egy meglehetősen szűk réteghez jutottak el – az internethozzáférés korlátozottsága okán -, a pár napos leállást, internet ide vagy oda, a lap megérezte. Semmi nem ment már olyan simán, mint annak előtte. A „gyengélkedés”, a kiszámíthatóság megbicsaklása tovább rontotta az újság ázsióját, ami anyagiakban is egyre inkább megnyilvánult, míg 2005 júliusának végén utol nem érte a laphalál, amelyet immár nem egy rendszer pusztulása váltott ki, hanem a piac „végtelen szabadsága”.

A Bukarestben szerkesztett országos magyar napilapra való igény sokkal erőteljesebb érv és ütőkártya volt annál, hogy az RMSZ halála ne nyisson új utat a folytatáshoz. Igaz, nem másnap, nem is egy hét múlva, de ősszel már a kimúlt napilap romjait maga mögött tudva, elindult az Új Magyar Szó, jelentvén új fejezetet és egyúttal nemzedéket/szemléletet is a bukaresti magyar lapkészítésben. Az ÚMSZ hamarosan ismét internetre került, sőt internetes portált is indított, most pedig napok választják el attól, hogy belátható ideig elbúcsúzzon megszokott papírköntösétől.

Ismét egy laphalál – és mi, újságírók még mindig élünk.

Lapok pedig mindaddig nem halhatnak meg tartósan, amíg vannak, akik feltámasszák, tovább éltessék őket.

Az Új Magyar Szóra most kimondott internetes pályafutás vár. Ez pedig annyiban lehet majd sikeres és nagyközönséghez szóló, amennyiben a társadalmi közegben egyre nagyobb szerephez jut a digitális média.

De ennek az új lapnak a jövőjét nehéz megjósolni. Bukaresti magyar napilapra, meggyőződésem, továbbra is nagy szükség van. Hogy ezt a szükséget ki képes finanszírozni, az az ezutániakból fog kiderülni. Az interneten ugyanis még nagyobb harc dúl az információ elsőségéért, a kattintások szaporításáért. Az internetes sajtó másfajta üzlet – annak olvasásáért botorság pénzt kérni, mint a papírújság esetében. Az az internetes lap, amely csak előfizetésért, pénzért hagyja magát olvashatóvá tenni, előbb-utóbb becsukhatja a boltot. A világhálón annyian és annyiféle csomagolásban kínálják sokszor egy és ugyanazt a hírt, egy-két szó eltéréssel, de legtöbbször ugyanazokkal a melléütésekkel és helyesírási hibákkal, hogy valami nagyon egyénit kell nyújtani ahhoz, hogy egy netes lap híveket toborozzon.

Próbáld meg, ÚMSZ!

Cseke Gábor