2019. szeptember 3., kedd

Roskadó karosszék (26)

Kisméretű, zsebben is elférő könyvecske a Molter Károly 1971-es anekdota gyűjteménye (Komor korunk derűje, Kriterion), mely 80 rövid írást foglal magába, s némileg azt kívánja demonstrálni, hogy a mindenben a mulatságost kereső író az "átkos múltban" bizony csak hangfogóval ha talált derűre okot. Ez igaz - mint ahogy az ellenkezője is. Mert nem hiszem el, hogy Molter Károly olyan korban élt volna, mely lehetetlenné tette a harsány röhögést.
Ha úgy vesszük, a Molter műfaja a humor: de mindig a szerény, a szelíd, az enyhén felhőzött, elnéző mosolygás. Történetei nem mulatságos esetekről szólnak, hanem emberekről - kortársairól, nem kevésszer pedig éppen csetlő-botló saját magáról, és inkább jellemzik a történet hősét, mint hogy az olvasó mulatságát szítanák fel.
Megtudom, ki mindenki volt kortárs a Bánságban született, de később Marosvásárhelyen megtelepedett szerzővel,s jönnek a történetek, amelyekben Móricz Zsigmond, Benedek Elek, Bartalis János, Szabolcska Mihály, Kosztolányi Dezső képnek színre, kelnek életre. Molter Károly úgy mesél róluk, mintha ma is élnének, kortársaink lennének s bizalmukba fogadnának bennünket. 

A könyvecske nem nagy igényű: pontosan annyi, amennyit igér. De annál egy fikarcnyival sem kevesebb!

Egy kis mutatvány belőle:

*

Kosztolányi Dezső panaszolta nekem:
— Képzeld  el,   mentem  Szabadkán  az  utcán,  és
valaki rám kiáltott: „Szervusz, Molter! ..." Ennél
nagyobb sértés nem ért életemben.
Én meg arra  gondoltam:   ennél  nagyobb  dicséret nem ért életemben.


*

A Petelei-emléktáblát lepleztük le az író egykori szülőházán, a Szentgyörgy téren, ahol és amikor a helyi pártoló és rendező bizottság szmokingos, dzsentri elnöke vállveregetve letegezett — hálából! —, mert alkalomadtán nem vétóztam meg, hogy a kétezer lejes aragonitlapra, amelyet ő adományozott, alul apró betűvel rávésethesse nevét. (Utánozva irigyen, ha megkésve is, a városépítő volt polgármestert!)
Azonban a harmincas évek általános leszegényedése hamarosan őt is deklasszálta, és azután már csak tisztességes kopott ruhában sétált a Köteles utcában, lakásom, a Bolyai ház előtt. Egyik délután megállt, és elolvasta a kapu fölötti márvány tábla föliratát a két zseniről. Eközben észrevett engem is a nyitott ablakban, és őszintén sajnálkozott rajtam:

— Na, te is rossz helyen lakol, kérlek igen szépen, te már mind írhatsz, csinálhatsz akármit, úgyis árnyékban marad a neved... Még akkor is, ha rákerülsz erre a táblára, hogy te is itt laktál. Mert az utókor majd azt hiszi legfeljebb, hogy te adományoztad ezt az emléktáblát. . .

*

Benedek Elek mondta volt a lakásomon, hogy van azért ebben a házban egy tehetséges író is, mégpedig a feleségem, aki meséket küldött a Cimborának. Elek apó ezeket a meséket nemcsak kinyomtatta  lapjában,  hanem  feleségemet  egyre  biztatta újabb és újabb írásra! Engem pedig elintézett a következőkkel: 
— Nem nagy dolog fiatalon vígan dolgozni! De aki öregen is képes még ilyesmire, az már aztán művészet!

Ő valóban példát mutatott mindnyájunknak: öreg korában is frissen, fiatalosan dolgozott, írt és szerkesztett, élete utolsó percéig!

*

A kávéházban együtt ültünk Móricz Zsigával meg Tamási Áronnal.
Az asztal márványán előttünk a nyomdából frissiben hozott híres betyárregény, a Rózsa Sándor első kiadása feküdt. Belelapoztam, azt bizonygatva, hogy a Móricz-hősök néha-néha hibásan és pontatlanul „beszélik" az alföldi ő-ző nyelvjárást. Kifogásaimat tréfásan-komolyan ütötte el:
—  Hát javítsd ki az ő-zéseket, te nagy kecskeméti szakember, s aztán a második kiadáskor odanyomtatjuk a regény fedelére, hogy az ő-zést ellenőrizte Molter Károly ...
És nyomban visszatámadott:
—  Miket  irkálsz   te   rólam  Németországban!   — korholt.
Ugyanis két regényének, a Sáraranynak, és az Isten háta mögött-nek fordításáról, a Gold im Kote-ról és a Hinter Gottes Rücken-ről akkoriban írtam kritikát a német lapokban. Fölöslegesnek mondta az írói alkotásról, „műhelyéről" vallott fölfogásomat, a magyarázataimat, hiszen azt „a regényből úgyis kiérzi a német olvasó"!
Vita  közben  mindegyre  Tamásira  pillantott,   aki ilyenkor helyeslően bólintott neki. Áron egész este hallgatott, ha jól emlékszem, valamit hümmögött nagy ritkán,  amit lehetett kedvünk   szerint   bölcsen   igennek   vagy  nemnek  is gondolni. Amikor  aztán  kijöttünk  a  kávéházból,  a Nagy-körúton megrökönyödésemre Móricz így búcsúzott
a hallgatag Árontól:
— No, Áron, köszönöm, hogy ma este ilyen jól
mulattattál!

*

Hát ennyit a Molter-féle mulattatásból, - ról...







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése