Roskadó karosszék (26)

Kisméretű, zsebben is elférő könyvecske a Molter Károly 1971-es anekdota gyűjteménye (Komor korunk derűje, Kriterion), mely 80 rövid írást foglal magába, s némileg azt kívánja demonstrálni, hogy a mindenben a mulatságost kereső író az "átkos múltban" bizony csak hangfogóval ha talált derűre okot. Ez igaz - mint ahogy az ellenkezője is. Mert nem hiszem el, hogy Molter Károly olyan korban élt volna, mely lehetetlenné tette a harsány röhögést.
Ha úgy vesszük, a Molter műfaja a humor: de mindig a szerény, a szelíd, az enyhén felhőzött, elnéző mosolygás. Történetei nem mulatságos esetekről szólnak, hanem emberekről - kortársairól, nem kevésszer pedig éppen csetlő-botló saját magáról, és inkább jellemzik a történet hősét, mint hogy az olvasó mulatságát szítanák fel.
Megtudom, ki mindenki volt kortárs a Bánságban született, de később Marosvásárhelyen megtelepedett szerzővel,s jönnek a történetek, amelyekben Móricz Zsigmond, Benedek Elek, Bartalis János, Szabolcska Mihály, Kosztolányi Dezső képnek színre, kelnek életre. Molter Károly úgy mesél róluk, mintha ma is élnének, kortársaink lennének s bizalmukba fogadnának bennünket. 

A könyvecske nem nagy igényű: pontosan annyi, amennyit igér. De annál egy fikarcnyival sem kevesebb!

Egy kis mutatvány belőle:

*

Kosztolányi Dezső panaszolta nekem:
— Képzeld  el,   mentem  Szabadkán  az  utcán,  és
valaki rám kiáltott: „Szervusz, Molter! ..." Ennél
nagyobb sértés nem ért életemben.
Én meg arra  gondoltam:   ennél  nagyobb  dicséret nem ért életemben.


*

A Petelei-emléktáblát lepleztük le az író egykori szülőházán, a Szentgyörgy téren, ahol és amikor a helyi pártoló és rendező bizottság szmokingos, dzsentri elnöke vállveregetve letegezett — hálából! —, mert alkalomadtán nem vétóztam meg, hogy a kétezer lejes aragonitlapra, amelyet ő adományozott, alul apró betűvel rávésethesse nevét. (Utánozva irigyen, ha megkésve is, a városépítő volt polgármestert!)
Azonban a harmincas évek általános leszegényedése hamarosan őt is deklasszálta, és azután már csak tisztességes kopott ruhában sétált a Köteles utcában, lakásom, a Bolyai ház előtt. Egyik délután megállt, és elolvasta a kapu fölötti márvány tábla föliratát a két zseniről. Eközben észrevett engem is a nyitott ablakban, és őszintén sajnálkozott rajtam:

— Na, te is rossz helyen lakol, kérlek igen szépen, te már mind írhatsz, csinálhatsz akármit, úgyis árnyékban marad a neved... Még akkor is, ha rákerülsz erre a táblára, hogy te is itt laktál. Mert az utókor majd azt hiszi legfeljebb, hogy te adományoztad ezt az emléktáblát. . .

*

Benedek Elek mondta volt a lakásomon, hogy van azért ebben a házban egy tehetséges író is, mégpedig a feleségem, aki meséket küldött a Cimborának. Elek apó ezeket a meséket nemcsak kinyomtatta  lapjában,  hanem  feleségemet  egyre  biztatta újabb és újabb írásra! Engem pedig elintézett a következőkkel: 
— Nem nagy dolog fiatalon vígan dolgozni! De aki öregen is képes még ilyesmire, az már aztán művészet!

Ő valóban példát mutatott mindnyájunknak: öreg korában is frissen, fiatalosan dolgozott, írt és szerkesztett, élete utolsó percéig!

*

A kávéházban együtt ültünk Móricz Zsigával meg Tamási Áronnal.
Az asztal márványán előttünk a nyomdából frissiben hozott híres betyárregény, a Rózsa Sándor első kiadása feküdt. Belelapoztam, azt bizonygatva, hogy a Móricz-hősök néha-néha hibásan és pontatlanul „beszélik" az alföldi ő-ző nyelvjárást. Kifogásaimat tréfásan-komolyan ütötte el:
—  Hát javítsd ki az ő-zéseket, te nagy kecskeméti szakember, s aztán a második kiadáskor odanyomtatjuk a regény fedelére, hogy az ő-zést ellenőrizte Molter Károly ...
És nyomban visszatámadott:
—  Miket  irkálsz   te   rólam  Németországban!   — korholt.
Ugyanis két regényének, a Sáraranynak, és az Isten háta mögött-nek fordításáról, a Gold im Kote-ról és a Hinter Gottes Rücken-ről akkoriban írtam kritikát a német lapokban. Fölöslegesnek mondta az írói alkotásról, „műhelyéről" vallott fölfogásomat, a magyarázataimat, hiszen azt „a regényből úgyis kiérzi a német olvasó"!
Vita  közben  mindegyre  Tamásira  pillantott,   aki ilyenkor helyeslően bólintott neki. Áron egész este hallgatott, ha jól emlékszem, valamit hümmögött nagy ritkán,  amit lehetett kedvünk   szerint   bölcsen   igennek   vagy  nemnek  is gondolni. Amikor  aztán  kijöttünk  a  kávéházból,  a Nagy-körúton megrökönyödésemre Móricz így búcsúzott
a hallgatag Árontól:
— No, Áron, köszönöm, hogy ma este ilyen jól
mulattattál!

*

Hát ennyit a Molter-féle mulattatásból, - ról...

Roskadó karosszék (18)

Életében ritkán lehetett őt mosolytalanul látni, pedig érték csapások, bőven. De még legelkeseredettebb pillanatában is ott csillogott a derű a tekintete mélyén, mintha mulatságos történetet készülne elmesélni, de valamiért meggondolta magát, és egyedül mulat azon, ami hirtelen az eszébe jutott… 
Szerencsére, humoros történeteit. - ún. anekdotáit – nem vitte magával az öröklétbe; még a múlt század nyolcvanas éveiben úgy gondolta, hogy összegyűjtheti, papírra vetheti és kiadhatja őket, írói munkájának melléktermékeként. Hamar rá kellett ébrednie, hogy az a korszak nem a humoráról, sem a toleranciájáról volt híres (bár állítólag akkor keletkeztek a legjobb viccek Romániában.)

Történetesen azok az évek járták, amikor nem lehetett nyilvánosan használni az erdélyi magyar és német helységneveket. Ráadásul azt is körülményesen körül kellett írni, amin különben jóízűen, felszabadultan mulathat az ember. Az akkor elkészült anekdotás könyv, később újabb történetekkel kiegészítve, végül néhány esztendővel az író halála előtt jelent meg a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál (Ki ez a… majdnem? Anekdoták, Csíkszereda, 2000.) Fodor Sándor, használati utasításként, egyebek mellett az alábbi sorokat írta a könyv hátuljára:

„Beérem annyival, ha a mindennapok gondjaival barázdált homlok néhány órára kisimul írásaim olvastán. Ha ezt nem sikerül elérnem, , ha az olvasó unalmasnak véli a könyvet – kérem, ne bosszankodjék: csukja be sürgősen – esetleg kérje vissza az árát.”
Fodor Sándor történetei mosolyt fakasztanak, méghozzá széleset – de inkább csak annak az arcán, aki otthonos az erdélyi irodalmi élet történéseiben. És halványan derengő derűt azokén, akik e könyvecske révén ismerkednek az írói lét mulatságos erdélyi-romániai pillanataival.



Irodalmi somolygás 

Fodor Sándor: Mit nem ivott nagyapám?

Valamennyi bodoki Fodor Sándor közül (dédnagyapámig visszamenően, családomban minden elsőszülött fiút Sándornak kereszteltek) nagyapám volt a legmulatósabb természetű. Ennek köszönhetően maradt aztán a legfiatalabb valamennyiünk közül – immár mindörökre. 
Harminc éves lehetett, amikor két hónappal édesapám születése előtt – 1896 májusában – megevett egy borospoharat nagy jókedvében. A Schieferberg alatti kisvárosban akkoriban még nem végeztek vakbélműtétet.
Édesapám, aki már félárván született – csak fényképről ismerte édesapját. Tizennyolc évesen, mindjárt érettségi után, 1914-ben önként bevonult katonának (veszélyben a haza, ugye). Hét év múlva került haza, Szibériából. Nos, amint hazakerült, szülővárosában az adóhivatalnál alkalmazták. Tanítónő-nagyanyám nem vezetett háztartást: édesapám vendéglőben étkezett, ebédelt legalábbis.
Egyik alkalommal, amikor belép az étterembe, nagy örömmel üdvözli őt és hívja asztalához nagyapám egyik hajdani barátja, egykori mulatópajtása.
–  No, Sándorka, hát megjöttél?! Ezt megünnepeljük! Kezdjük mindjárt egy jó snapsszal, mit szólsz hozzá?
– Köszönöm, nem iszom snapszot.
–  Nem-e? – hökkent meg az atyai barát. – No, mert apád ivutt. Akkor bort hozassak?
– Köszönöm, bort sem iszom.
– Nocsak. Mert apád azt is ivutt. Akkor sört!
– Köszönöm, sört sem iszom.
– Ejha. Apád bezzeg ivutt. Hát te mit iszol?
– Ásványvizet, ha szabad.
– No, mert apád azt nem ivutt.