Sz. 1889, Kackó–mh. Kolozsvár, 1949. Fiatal korától versel, később prózaíró lesz, jeles műfordító. Dóczyné Berde Amál huga. Régi erdélyi értelmiségi család sarja, lelkész édesapja huzamosabb ideig nagyenyedi tanár. Részt vett az 1920 utáni erdélyi irodalmi élet szervezésében, az Erdélyi Szemle, majd a Zord idő szerkesztője, a Napkelet munkatársa, az Erdélyi Helikon oszlopos tagja, az Rtdélyi Magyar Irói Rend alapítója. A háború utáni erdélyi magyar sajtó egyik alapembere, élete végéig a Dolgozó nő főszerkesztője. Költeményei nem jellegzetes női versek, kritikusai főleg férfias keménységét emelik ki. Később regényeiben is megmarad vérbeli lírikusnak. Verskötetei: Versek, Budapest, 1912; Seherezádé himnusza, Kolozsvár, 1928. Válogatásunk alapja: Erdélyi költők (szerk. Farkas Gyula, Berlin, 1924)
Sirály
Nem. Sohse leszek én, mint a többi
Széltelen révben nyugvó szerencsés.
Horgonyavetett, biztos hajókon
Sohse lesz lelkem alvó teremtés —
Nem, sohse hivtak nyugalmas partok;
És hogyha néha pihenni tértem:
Mint sirály, vizek szép szelid álma
Künn maradt lelkem a ködben, a szélben.
Nem, sohse fogom összébbre vonni
Viharban felnőtt libegő szárnyam.
Lágy ölű fészkek ringató pelyhe
Sohse lesz üdvöm, soha a vágyam!
Jön, jön az élet, rámfogja markát,
Vállamra veri keserű jármát.
De künnmarad lelkem a vizek felett
Tovább álmodni magános álmát, —
Azt hitték
Azt hitték: alszom.
A kicsi szobában
Homály derengett, meghitt és szelíd,
Azt hitték, alszom és rólad beszéltek,
Kit messze űztek tőlem álmaid.
S beszéltek fényes, idegen világról,
A melynek boldog fiává szegődtél,
Beszélték, hogy ott százszor áldva vagy
S hogy nem hiszik, hogy immár hazajönnél.
S beszéltek rólam. Immár gyógyulok,
A fájdalmam is mind mélyebbre rejtem.
Immár mosolygni megtanultam újra
És aztán rendre szépen elfelejtem.
»Csak oly halvány ne lenne !« szólt anyám,
Gyöngéden elsimítva homlokom.
Pillám alól kipergett néma könnyem.
Letörülé. —
Azt hitte: álmodom.
Kőtalány
Ahol mi laktunk, nem volt promenád,
Kertünk fölé a temető sötétlett....
Borosíyánsürűn, kőrisfátylon át
Néhány kikezdett kriptahomlok kétlett.
Kék íriszek közt, zengő méhezajban
Örökzölddel setét sirok során,
Ott játszadoztam későn vagy korán
A kert felett, a fűbefult hegyaljban.
Ismertem minden dombot és keresztet
Faragott fejfát, ormos oszlopot.
Tudtam, a kőhalálfej hol ijeszthet,
Ha alkony jött s rá tüzlepelt lopott.
Egy márványlaptól — mélyen volt bedőlve
Két vasperec rajt', rozsdamart sötét —
Ó, féltem, mintha ajtó vón a földbe,
S találgattam titkon történetét.
Mikor a nap, mint óriási kanna,
A földre gyémántzáport öntözött,
Surrantam, mintha gyenge gyík suhanna
Virágos, arcigérő fű között.
A márványajtót úgy el-elcsudáltam,
Míg ujjam írásán betűzve járt...
A kőn se év, se név, csak ennyi állt:
„Amit kerestem, azt sohsem találtam."
Nem tudta senki már, kié a kő,
Virág se, könny se áldozott felette.
Nem tudták azt se, férfi volt-e, nő,
Ki földi ajtajára ezt verette,
Nem tudta senki, mit jelent a szó,
Nem is próbálta, hogy nyitját találja, —
És útrakeltem, lettem bujdosó
És nem gondoltam többet én se rája.
...Húsz év után: Halk őszi alkonyat.
Fejem fölött tovanyilalló fecskék.
Fák halántékán őszült lombfonat,
Elnyúló árnyak szövik már az estét.
A kőhalálfej izzó glóriában.
Én Istenem, ha félnék tőle még!
... Van nála rosszabb, szívem tudja rég,
Köszöntöm némán, meg se ing a lábam,
Tovább. Fejem csendben szegül a földre,
Járatlan fűtenger borul alám.
Egyszerre — elmohulva rozsdazöldbe,
Rámnéz az elfelejtett kőtalány.
Ó nem talány ... bús értelemre váltan
Szívemre döbbenetként rávirrad,
Hogy jó lesz nékem is e sirirat:
— Amit kerestem, azt sohsem találtam. —
Ima
Sí fractus illabatur orbis –
Világunk hogyha megroppant körül,
Ha földredördült az utolsó bástya:
Vaksággal rajtam Ég, ne könyörülj.
Szemem a szörnyűt szemtől-szembe lássa.
Siket halállal rajtam meg ne ess,
Se kínfelejtő tompa ájulással:
Minden jajjokkal a fülembe mess,
Szúrj szíven minden sikoly-tőrszúrással.
Tágítsd szemein, míg ízről-ízre lát.
Megszázszorozva minden szörnyű látást.
Tépd óriásra szívem ajtaját:
Mint örvény szívjon föl minden kiáltást.
S a minden kínokat korbácsba fond,
Kezedben váljanak pogány ösztökké.
Mely serkent, szurdal, mardos, vért is ont,
S függeni fog fölöttem mindörökké ...
Jól tudom én, hogy ők a boldogok,
Akiknek ajka most végsőt kiáltott,
Fülük s szemükre örök hályogot
A nagyszerű halál kegyelme váltott.
Ki fekszik: holt világban holt tetem,
Szentély s tűzhelyek hamvával rohad,
De nékem mégis, hagyd meg életem,
Minden sötét poklok felett, ó hadd!
Mert jönni fog a herkulesi munka,
Új Atlaszok vállára vár e föld,
S akkor mi lesz, ha holt mindenki, csonka,
Ha minden kar, minden szív s ész kidőlt?
Nem úgy. erős Uram. fogj hámba engem,
Ösztököd marjon, rúgjon ostorod:
Ha csüggedés kóválygna tán szívemben,
Ha térdem rogy. ha lábam tántorog —
Legyek rabszolga, legyen vérem olcsó,
Kőhordó, szótalan barom legyek,
Kinek munkáján, bár utált s utolsó,
Templommá nőnek sivatag hegyek.
Bérűl se hagyj egy percnyi enyhre lelnem.
Csak egyet adj, egy zord ígéretet:
Hogy titáni vajúdás gyötredelmem,
Hogy megszüljük a szent, új életet.
Ananké
Bátyám emlékének
Hatévesen már prédikált,
— Anyánk köténye a palást —
Tízévesen sárból kigyúrta
Az ezredéves kiállítást.
Tízenkét éviben regényt írt,
(Cikornyás, hős robinzonád)
Majd szökőkutat épített,
Beszélőgépet komponált.
Volt szobrász, muzsikus, vegyész.
Tudós, ki új nyelvet csinált,
Tizenötéves kapitányt,
De Cascabelt játszott kivált. —
Tanított, iskolát nyitott,
Drámát írt s játszta jómaga
S maga nótáit fuvolázta.
Hogy jött a vágyak korszaka.
Petőfit adta serdülőn,
S fejébe szállt mártir Kossuth,
Zöld diáktüntetéseken
Bősz sarkától nyögött az út.
És énekelt és szónokolt,
És izzadott és fabrikált —
Hittük: a bibor lobogóval,
Várja az életbarrikád.
— Én, csak bubáztam, néha sírtam —
S a sors, a vak kockavető
Félszeg vakot-hatot vetett:
Ölemből a bubát kiverte
S szememből a lánykönnyeket,
Riadót rikkantott reám,
A barrikádra taszigált,
Befogta harci szekerembe.
A piros szárnyú paripát,
S a lobogót, a lobogót
Babusgató kezembe nyomta. —
— „Előre, legelőre, hé!"
Kajánul és kacagva mondta,
„Neked vihart, csengő csatát.
Mely glóriáz és összevérez...
Neki csak egy fehér cseresznyefát
Fejfául elcsuklott fejéhez."
Katonasír
Csoma Feri unokaöcsém emlékének
írtam a Békás szorosban, 1925.V. 26.
A Dancurás felett gyopárt kerestem —
Szemem elbotlott törpe léckereszten,
A léc körül sok sárgalángu kosbor,
S nefelejtsbársony, ezercsillagostól.
Egy bádogszám s két dátum állt a lécen.
S egy név, nekem oly idegen egészen.
— Franz Zrim. — Nehézkes akcentusban csengett,
Azt sem tudom, merről, miféle nemzet.
S azért mégis: döbbent szívvel megálltam,
Találkozónál, mit nem hive vártam.
... Lelkembe csókolt hirtelen az emlék:
Tízenkilenc lehettem s ő tízennégy.
Nagy meghittség a függönyzött szobákon.
Az öregeken délutáni álom.
Félszeg mosoly közt ajkán szók osontak:
— Mért születtél nagyobbnak és rokonnak? —
... Sok év ... a fehérvári állomáson...
Zászlók ... zöld ágak ... ember, egy a máson.
Magát a földhözverő asszonynépség.
Egy ifjú arcon nagy, kietlen kétség ...
Mozdonysikoly... szeme szemünkbe szánt még:
„Sohase láttok" ... visszanézi ránk még.
Hat hét múlva, céltalan, buta harcon ... —
Pár sziklatömb a sírja fönt a Karszton.
S akik sírjánál valaha elmennek,
Ily árvának nézik, ily idegennek.
De az ö lábát jól be sem fedhették,
Két hű kezét tán keselyük sebhették,
Zápor szapul a feje szőke selymén.
Összeesném, sírját ha igy meglelném.
— S itt ezt a sírt az Isten bevetette,
Arany sleppet húz át a nap felette,
A patak idesír az örök estig
Oly megbékült, oly boldog sírnak tetszik.
Tán vigaszul hozza elém ma Isten,
Hogy torz sejtésre szép kendőt terítsen,
Egy árva sírért árva sírt mutatva,
Takaratlan az idegent se hagyta.
Hogy az a másik épígy alhatik.
Isten gondján, az ítéletnapig.
