Csernobil felhőt ereget...

Lóhalálában hátrahagyott gázmaszkok egy csernobili
iskolateremben

Milyen régen volt! Harminc kemény esztendeje...
Azóta mennyi – megtörténtekor iszonyú – esemény rázta meg a világot! Hozzájuk képest Csernobil mondhatni eltörpül – de nem a tanulságai!
Elég volt rá gondolnom, elővennem 1986-os naplójegyzeteimet, s máris készen lett rá egy haiku:

Csernobil felhőt

ereget mintha sárkányt

– mit üzensz, halál?!

Halálról beszélek, pedig sokan, akik átéltük, még most is élünk. Túléltük – és nem csak azt.
De hogy? Az ég, s rajta Csernobil felhői a megmondhatói... Emlékezés fejében megpróbálom kihámozni sietős, macskakaparás szerű kézírásomból a hajdani bukaresti élményt. Feleségem éppen kórházban volt, mélyvénás trombózissal, én odahaza, a gyermekekkel. A súlyos katasztrófa, amely a hivatalos adatok szerint április 26-án történt, úgy kellett akkor nekünk, mint púp a hátunkra...

*

1986. április 29. /Feleségemnek/ tegnap óta emésztési zavarai vannak. Hasfájás, görcsök, éjjel alig aludt valamit, hányt. Én sem voltam otthon valami jól...

1986. április 30-május 1. Megtudtuk a hírekből: kigyúlt egy ukrajnai atomerőmű máglyája. Ellentmondó értesülések. Annyi biztos, nálunk is észlelték a sugárzást. Hogy mekkorát, ködösítik... De a nagyfőnök /Ceausescu/ elnökletével éppen május elsején vizsgálták meg a helyzetet, hoztak intézkedéseket.
Őrület: harcolnak a békéért, az atomfegyver ellen, s akkor békés atomerőmű fenyegeti az emberiséget! Kinek higgyen az ember?
Lehet, hogy az egész rosszullétünk visszavezethető a sugárzás itteni kitöréséig?...

1986. május 2. Bemondta a rádió, hogy elsejéről másodikára virradó éjszaka a romániai sugárzás erőssége növekedett, főleg Kolozs, Maros, Kovászna, Iasi és Bukarest körzetében. Óvintézkedésekre szólították a lakosságot (ivóvíz, a gyerekek ne tartózkodjanak sokáig a szabadban, gyógyszeres megelőzés 18 éves korig, amit nem tudni, hol, mikor és kik adagolnak, és lehet, hogy már késő, de lehet, hogy még nem. Ki tudja?) Minden esetre Péter, a kisebbik fiú betaknyosodott, prüszköl, este felment a láza. Adtam neki paracetamol kúpot és gargalizáltgattam sós vízzel. Közben az én torkom is érzékeny...
Holnap el kell mennem a poliklinikára, utána nézni a sokat népszerűsített káliumjodidnak, amit állítólag elsősorban a gyermekeknek osztogatnak.
Mintha megbolydult volna a világ. Úgy érzem magam, mint a csehszlovákiai események idején, '68-ban. Eltájolódtunk, ráadásul ünnep van, senki se tudja, hogy holnapután milyen utasításokra fogunk dolgozni.

1983. május 3. Éjfél előtt mondták a hírekben: délután csökkent valamelyest a sugárszint, de így is jóval meghaladta a megengedett értékeket. Tessék tovább folytatni a megelőzésre kiadott ajánlások betartását.
Majd egész nap mély csend az ügyről. Ismét csak az éjszakai hírekben mondtak annyit, hogy tovább csökkent a sugárzási szint, viszont más helyeken épp hogy növekedett. A felhő járástól függően. 
Ideges sor a pasztillákért a lakhelyi poliklinikán. A sorban mindenfélét összefecsegtek az emberek, sok a megválaszolatlan kérdés: hogy kell bevenni a pasztillát? mi lesz az utóhatása? kérnek-e személyi igazolványt? Van-e odabent nyilvántartás, hogy kinek adnak? A két szerencsétlen, szolgálatos ápolónő alig győzte a sok magyarázgatást. Azt nyugodtan meg lehetett volna tenni, hogy minden hírcsatornán keresztül felvilágosítják mindezekről a lakosságot. Hogy megspórolják ezt a szörnyű idegi terhelést, a pánikot. Délután a munkahelyi poliklinikán jártam, de ott egészen másfajta használati utasításról beszéltek. Szerencsére, szereztem pasztillát mindenkinek. Lelkünkre kötötték: tébécések és szívesek nem szedhetik be!
Még mozgunk, nevetünk, járunk, az utcák is a régiek, a lobogók lengenek, de hogy mi van odabent, a szív alatt? Mi van a testünkben? Mit hordozunk magunkkal? Erre már csak a jövő adhat feleletet.

1986. május 4-5. Felborult a rend, még inkább, mint amit eddig tapasztaltunk. Az emberek „ölik” egymást borvízért, terjed a rémhír, a tájékoztatás egyszerre elhallgatott. Feltételezzük: az export miatt, ami nagyon megcsappant. Gyanúmat igazolta egy hivatalos, belső híradás, mi szerint nyugat bojkottálja a keletieket az atomfertőzés ürügyén.
Döbbenetes elnézni ugyanazt a díszletet, aminek addig önfeledten örvendeztünk (tavasz) – mintha most ragályt, mételyt hordozna magában. Mintha beteg lenne, belülről rothadna a világ és bármelyik percben kiütne rajta a fekély.  V. Berci telefonált: van-e borvizetek? „Ha kell, viszek!”

1986. május 6. Késő este megérkezett Berci – egészen Csíkszeredából jött. Barátokhoz. Mindenütt lerakott 50 üveget. Megszorzom: ez legalább 250 liter borvíz! Ijesztő gesztus ez egy barátságon belül is, adott ponton nem is lehet igazából viszonozni. Az a 20 liter benzin, amit Attila leszívott neki a kocsink tartályából, hogy hazajuthasson, csak az anyagiakat fedezi. És hol vannak még az utánajárás, a fáradság, a rizikó?
Tovább tart a bolydult hangulat. Hidegháborús hisztéria Európában. Az oroszok továbbra sem mondanak semmiféle műszaki adatot. A világ azt gyanítja, hogy az atomerőműben atomtöltetet is gyártottak, s azokkal történt a baleset. Megjelent nálunk az első „riport” a szerencsétlenségről. Eszerint az elején nem vették komolyan a történteket, csak amikor már 30 m magas lángok lobogtak. Akkor már alig tudták eloltani. De ha nem szólalnak meg a svédek, hogy sugárzást észleltek, akkor még rosszabb lenne a helyzetünk. Már április 26-án éjszaka megtörtént a baj. És mi nem tudtunk róla semmit. Az első rosszullétem másnap délelőtt volt, a másik vasárnap este... Egybeesés?...

1986. május 7. „Nagy” nap: a Steaua csapata éjfél előtt pár perccel megnyerte az európai klubcsapatok labdarúgó kupáját Sevillában. Gól nélküli döntetlen volt, hosszabbítás, majd tizenegyesek döntötték el a meccs sorsát. A mi kapusunk (Duckadam) mindegyiket kivédte; ritka eset! Csak úgy robbantak az örömpetárdák, mindenütt a városban, az ablak alatt, a lépcsőházakban! Annyi nyomor és ijesztő hír mellett legalább egy kis mákony is elfér.  Képzelem, hogy megugrott a szeszfogyasztás...
A rádióban egész nap (külföldön persze) az atomsugárzáson „lógtak”. Politikai síkra tereltek mindent: Nyugat nem hajlandó Keletről vásárolni. Mi pedig végigmegyünk azon az úton, amit drótkötélnek neveznek. Nem is mondunk, s mondunk is. Baj is van, s nincs is baj.
Elkezdték mosni felénk is a járdákat. Központi utasítás. (Jó-e még valamire? Mindig kellene, úgy lenne jó...) Ki ahogy tudja, csinálja – slaggal, vederrel, literes üveggel, nejlonzacskóból. Máskor hetekig nem látni vízfoltot ekkora szárazságban, most mindenütt pocsolyák szikkadnak. Mi is felmostuk a lakást, legalább ott, ahol kilátszik a padló. A többit felporszívóztam... Ott van bezárva, a porzsákban...

RMSZ-olvasmányok: Szűts Pál bukaresti naplójából (2)

Romániai menekültek a szófiai magyar nagykövetségen

Ioan Totu egykori román külügyminiszter

Szeptember 24-e van. Éjfélre jár. Ma nyugalmas napunk volt. Szép szeptemberi szombat. Ma nem hívtak a románok. Úgy látszik, nem vették jó néven tegnap, hogy nem ugrottam azonnal Barbu Petrescu hívására. Az történt ugyanis, hogy a miniszterelnök-helyettes délután két órakor idetelefonáltatott, hogy várjam meg, míg megmondják, mikor, de még ma szeretne velem találkozni. Munkatársaim közölték vele, hogy sajnos már nem tudnak utolérni, mert elmentem Russéba. Időnként ugyanis mindannyian át szoktunk menni Bulgáriába a napi szükségletet bevásárolni. Így jutunk tejhez, tejtermékekhez, húshoz és egyéb hétköznapi dolgokhoz, beleértve még a gyümölcsöt is.

Nem feküdtünk le korán, hiszen ma egy órát nyertünk az órák őszi visszaállításával. Elolvastuk a napi újságokat. Ma jöttek a repülőgéppel. Gazdag volt a sajtó. Több cikk foglalkozott még a Szűrös- látogatással. Általában visszafogottan, de némi optimizmussal. Talán lesz előrelépés. Éjfélkor meghallgattam a híreket a budapesti rádión. Ebből tudtam meg, hogy 12 román állampolgár tartózkodik a szófiai nagykövetségünkön. Menedékjogot kértek, és Magyarországra szeretnének menni. Reggel, 25-én, megismételték a hírt, ebből derült ki, hogy három házaspárról, egy egyedül álló anyáról van szó gyermekekkel és egy fiatalemberről. Rövidesen telefonon kerestek Budapestről.

Az utasítás úgy szólt, hogy sürgősen kérjek találkozót a külügyminisztérium valamelyik vezetőjétől.

12.30-kor fogadott Ioan Totu külügyminiszter. Jelen volt Oancea miniszterhelyettes is. Hivatkozva Ceausescu aradi és legutóbbi, bukaresti kijelentésére, hogy „aki el akar menni, elmehet", a magyar vezetés nevében kértem méltányossági alapon a román kormány hozzájárulását a szófiai nagykövetségünkön tartózkodó román állampolgárok Budapestre szállításához.

Totu megígérte, hogy a kérést továbbítja a kormányhoz, de hozzátette, ez elferdítése annak, ami az aradi találkozón és a Szűrös elvtárssal folytatott megbeszélésen szóban elhangzott. Ott arról volt szó, hogy ha valaki törvényes úton kéri a távozást, annak engedélyezik. Továbbá ez az eset az országaink közötti megállapodások durva megsértése. Először megsértették a bolgárok a megállapodásokat, aztán megsértette a magyar nagykövetség, amelynek nem kellett volna toborzóközponttá válnia, hanem meg kellett volna mondani a román állampolgároknak, hogy térjenek haza, és kérjék az áttelepedést, akkor megkapják. Ez azonban egy teljesen új módszer, ami semmiképpen sem javítja a kapcsolatainkat. Nem elég, hogy megsértették a megállapodásokat, de még nyilvánosságra is hozták. Olyan problémákat teremtettek, amikről a román kormány nem tehet.

Példázódásba kezdett, hogy amikor a törökök hozzájuk jöttek Bulgáriából, ők visszaadták őket, nem tudják, mi történt azután velük. „Azt gondolja, jelent nekünk valamit 13 ember? Ez nem probléma, de a megállapodások megsértése nem javítja a helyzetet."

Válaszomban utaltam arra, hogy mi őszintén kívánjuk a kapcsolatok megjavítását. Mint az említett tárgyalások résztvevője, ezt tapasztaltam a román fél részéről is. Ceausescu elvtárs szavait én úgy értelmezem, ahogy azokra a bevezetőmben utaltam. Nem értem azonban, hogy azok után, amit Grósz elvtárs és most Szűrös elvtárs is kifejtett, és korábban is hangoztattunk: mi nem bátorítjuk az itt élőket szülőföldjük elhagyására, ellenkezőleg, az az érdekünk, hogy itt boldoguljanak, akkor hogyan vádolhatnak bennünket, a magyar külképviseleteket azzal, hogy toborozzuk a menekülteket? Ez a feltételezés személyesen is fáj nekem. Ez sértés! Ha a román kormány ténylegesen javítani akarja a kapcsolatokat, akkor a jelenlegi helyzetből indul ki, és figyelembe veszi azt a tényt, hogy a történtek után az érintetteknek okuk van félni a hazatéréstől – mint Totu elvtárs említette, 13 ember úgysem jelent semmit a román kormánynak –, ezért hozzájárul Budapestre távozásukhoz. Totu ezután azt fejtegette, hogy tudja, ez nem az első és nem az utolsó eset, majd megkérdezte: – Véleménye szerint javíthatja-e ez az eset kapcsolatainkat? – Ebben mi vétlenek vagyunk – válaszoltam.

Erre felugrott. – Köszönöm szépen – mondta, és távozott.

Hazamentem és megebédeltünk. Vasárnap volt, máskor ilyenkor, ha szép idő volt, sétálni mentünk. Most azonban biztos voltam benne, hogy ma még be kell mennem a külügyminisztériumba. Leültem hát újságot olvasni. Gondoltam, még megnézem azokat a lapokat, amelyeket tegnap már nem tudtam elolvasni. Alig helyezkedtem el, máris szólt a telefon. 17 órára hívott Totu miniszter. Most is jelen volt Oancea miniszterhelyettes is. Totu szárazon, kimérten közölte:

1. A román kormány nem ért egyet a magyar kéréssel.

2. A román kormány kéri a magyar kormányt, hogy utasítsa szófiai nagykövetségét, küldje a román állampolgárokat vissza hazájukba.

3. A román kormány felkéri a magyar kormányt, hogy tartsa be az érvényben lévő személyforgalmi megállapodásokat. Eszerint a román állampolgároknak az érvényben lévő román törvények és a két ország közötti megállapodások értelmében haza kell térniük, és itthon joguk van kérniük törvényes keretek között az ország elhagyását.

4. Amint az ismeretes, a romány kormány továbbra is a két ország közötti kapcsolatok megjavításának útját keresi.

A miniszter a felolvasott közlésen kívül keveset beszélt, de feltűnt, hogy következetesen nagykövet úrnak szólított. Ezzel ugyan nem bántott meg, sőt még megelégedéssel is töltött el, csak furcsának találtam, hiszen délben még elvtárs voltam. Nevetséges, fél nap alatt elvtársból úr lettem.

Ismét nehéz döntés előtt álltunk. Azon gondolkodtam, vajon milyen álláspontot alakítanak ki otthon. Úgy éreztem, hogy nem adhatjuk ki őket a románoknak, mert az egyenlő lenne a halálos ítéletükkel. Totu szinte sugallta: nem lehet tudni, mi lesz a menekültek jövője, hiszen ők sem tudják, mi lett a Bulgáriából menekült és visszaadott törökökkel. Mit tesznek most a bolgárok? Azt hiszem, csak a nemzetközi nyilvánosság mentheti meg a menekülteket.

Másnap találkoztam a bolgár nagykövettel, aki elmondta, hogy tegnap őt is behívta Totu. A mindössze hat percig tartó találkozón részt vett Constantin Oancea illetékes külügyminiszter-helyettes is.

A román párt és kormány álláspontját tolmácsolva Totu kemény hangon felszólította a bolgár kormányt, hogy tartsa tiszteletben az illegális határátlépőkre vonatkozó, érvényes, kétoldalú megállapodásokat. Emlékeztetett arra, hogy román részről következetesen betartották az idevonatkozó egyezményeket. Hangsúlyozta, hogy amennyiben az illetékes bolgár hatóságok nem tesznek eleget vállalt kötelezettségeiknek, úgy Bulgáriának vállalnia kell a szerződésszegés felelősségét, az azzal járó következményeket. A nagykövet jelezte, hogy továbbítja az üzenetet, külön észrevételeket nem tett.

Szeptember 26-án a magyar külügyminisztérium jegyzékben kérdezte, hogy értelmezhetjük-e Totu nyilatkozatát úgy, hogy a szófiai menekültek hazatérésük után rövid időn belül Magyarországra távozhatnak.

Szeptember 27-én 12 órára bekéretett a külügyminisztériumba Petrescu osztályvezető. A magyar jegyzékre válaszolva az alábbiakat közölte:

Figyelembe véve, hogy a magyar fél is keresi a közös megoldás lehetőségét, a román fél az alábbi megoldást javasolja, mint lehetőséget:

A szófiai magyar nagykövetség az otttartózkodó román állampolgárokat adja át a bolgár hatóságoknak. A bolgárok őket Romániába küldik. Visszatérésüket követően kifejthetik kívánságukat a távozást illetően, amelyben a román fél az érvényben lévő törvényeknek megfelelően rövid időn belül eljár. A törvénynek megfelelően keresni fogják a megoldást. A román törvények az ilyen esetek elkövetőivel szemben pénzbüntetést írnak elő, és nem helyeznek kilátásba fogva tartást. Erről az álláspontról a román külügyminisztérium tájékoztatja a szófiai román nagykövetséget és az illetékes bolgár hatóságokat. Románia elvi álláspontja, hogy nem támogatják az emigráció semmilyen formáját, és nem buzdítanak senkit az ország elhagyására, de ha valaki el akar menni, azt elengedik, kényszerrel senkit nem tartanak vissza. A román fél reméli, hogy a magyar fél megteremti a közös megoldás feltételeit...

(...) Szeptember 24-én értesültünk először arról – mint már említettem –, hogy szófiai nagykövetségünkön román állampolgárok vannak, akik Magyarországra kívánnak telepedni. Időközben az is kiderült, hogy ezek a román állampolgárok kivétel nélkül magyar nemzetiségűek és számosan közülük olyanok, akiknek családtagjaik már Magyarországon vannak. Az is ismert, hogy már több napot, talán egy-két hetet is eltöltöttek szófiai képviseletünkön. Bizonyára meg lehetett volna oldani áttelepülésüket csendben, feltűnés nélkül is. Tapasztaltuk, hogy egyre több olyan magyar jelentkezik a konzulátuson, akinek ellopták vagy elveszett az útlevele. Gyakorta előfordul, hogy valaki semmilyen igazolvánnyal nem rendelkezik. Így nagyon nehéz megállapítani a személyazonosságát. Bemond egy nevet és egy magyarországi lakcímet, egy személyi számot, ha tud, és kap egy visszatérési igazolványt. Minden bizonnyal az esetek 99%- ában magyar állampolgár visszatéréséről van szó. Előfordulhat persze az is, hogy félretájékoztatnak bennünket. És ki megy át a lopott útlevelekkel? Ezt már a magyar illetékes hatóságoknak kell kiszűrni. Biztosan vannak közöttük olyanok is, akiket küldenek. Ezeknek a száma valószínűleg most meg is emelkedett. Azt hallottam egy felsőbb körökben forgó román barátunktól, hogy amikor a kolozsvári konzulátus bezárásáról volt szó, és felvetődött a budapesti nagykövetség létszámának csökkentése, Nicolae Ceausescu kijelentette: „úgyis elegen vannak jelen mindenütt". Kányádi Sándor is erről szólt, miután augusztus-szeptemberi budapesti látogatása után beszéltem vele Kolozsvárott.

Elmondta találkozását Grósz Károllyal, és megemlítette, hogy nagy meglepetésére, mikor kilépett a pártközpontból, „véletlenül" összefutott azzal a Vásáriként bemutatkozó fiatalemberrel, akivel szinte mindenütt találkozott, ahol csak megfordult. Chirának, a román nagykövetség ügyvivőjének, akit Kányádi még Nagyváradról ismert, szóvá is tette, mikor az elismerte, tud a dologról.

– Hát ti mindenről tudtok? – lepődött meg az író.

– Ez természetes, jó, ha tudod, mi mindenütt ott vagyunk.

De visszatérve a szófiaiakra. Mint később hallottam, a bolgárok is hajlandóak lettek volna kezdetben a csendes megoldásra, de itt közbejött valami megmagyarázhatatlan. Az Interparlamentáris Unió Szófiában ülésezett. A nagykövet elkotyogta magát és az ülésen részt vevő magyar delegátus is. Ezek után nem volt mit tenni, közbeszólt a sajtó, és minden kitudódott. S ha már a románok tudtak róluk, a bolgárok nem tehettek semmit. ők ugyanis az elmúlt években visszakapták a románoktól azokat a török nemzetiségű bolgár állampolgárokat, akik Románián keresztül kívántak Törökországba jutni.

Persze most meg nem követem a bolgár terminológiát! Az ördög vigye el, hogy ilyen nehéz azt mondani, ami az igazság, mert mindig ügyelni kell a partner hivatalos megfogalmazásaira!

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)