RMSZ-olvasmányok: Szűts Pál bukaresti naplójából (2)

Romániai menekültek a szófiai magyar nagykövetségen

Ioan Totu egykori román külügyminiszter

Szeptember 24-e van. Éjfélre jár. Ma nyugalmas napunk volt. Szép szeptemberi szombat. Ma nem hívtak a románok. Úgy látszik, nem vették jó néven tegnap, hogy nem ugrottam azonnal Barbu Petrescu hívására. Az történt ugyanis, hogy a miniszterelnök-helyettes délután két órakor idetelefonáltatott, hogy várjam meg, míg megmondják, mikor, de még ma szeretne velem találkozni. Munkatársaim közölték vele, hogy sajnos már nem tudnak utolérni, mert elmentem Russéba. Időnként ugyanis mindannyian át szoktunk menni Bulgáriába a napi szükségletet bevásárolni. Így jutunk tejhez, tejtermékekhez, húshoz és egyéb hétköznapi dolgokhoz, beleértve még a gyümölcsöt is.

Nem feküdtünk le korán, hiszen ma egy órát nyertünk az órák őszi visszaállításával. Elolvastuk a napi újságokat. Ma jöttek a repülőgéppel. Gazdag volt a sajtó. Több cikk foglalkozott még a Szűrös- látogatással. Általában visszafogottan, de némi optimizmussal. Talán lesz előrelépés. Éjfélkor meghallgattam a híreket a budapesti rádión. Ebből tudtam meg, hogy 12 román állampolgár tartózkodik a szófiai nagykövetségünkön. Menedékjogot kértek, és Magyarországra szeretnének menni. Reggel, 25-én, megismételték a hírt, ebből derült ki, hogy három házaspárról, egy egyedül álló anyáról van szó gyermekekkel és egy fiatalemberről. Rövidesen telefonon kerestek Budapestről.

Az utasítás úgy szólt, hogy sürgősen kérjek találkozót a külügyminisztérium valamelyik vezetőjétől.

12.30-kor fogadott Ioan Totu külügyminiszter. Jelen volt Oancea miniszterhelyettes is. Hivatkozva Ceausescu aradi és legutóbbi, bukaresti kijelentésére, hogy „aki el akar menni, elmehet", a magyar vezetés nevében kértem méltányossági alapon a román kormány hozzájárulását a szófiai nagykövetségünkön tartózkodó román állampolgárok Budapestre szállításához.

Totu megígérte, hogy a kérést továbbítja a kormányhoz, de hozzátette, ez elferdítése annak, ami az aradi találkozón és a Szűrös elvtárssal folytatott megbeszélésen szóban elhangzott. Ott arról volt szó, hogy ha valaki törvényes úton kéri a távozást, annak engedélyezik. Továbbá ez az eset az országaink közötti megállapodások durva megsértése. Először megsértették a bolgárok a megállapodásokat, aztán megsértette a magyar nagykövetség, amelynek nem kellett volna toborzóközponttá válnia, hanem meg kellett volna mondani a román állampolgároknak, hogy térjenek haza, és kérjék az áttelepedést, akkor megkapják. Ez azonban egy teljesen új módszer, ami semmiképpen sem javítja a kapcsolatainkat. Nem elég, hogy megsértették a megállapodásokat, de még nyilvánosságra is hozták. Olyan problémákat teremtettek, amikről a román kormány nem tehet.

Példázódásba kezdett, hogy amikor a törökök hozzájuk jöttek Bulgáriából, ők visszaadták őket, nem tudják, mi történt azután velük. „Azt gondolja, jelent nekünk valamit 13 ember? Ez nem probléma, de a megállapodások megsértése nem javítja a helyzetet."

Válaszomban utaltam arra, hogy mi őszintén kívánjuk a kapcsolatok megjavítását. Mint az említett tárgyalások résztvevője, ezt tapasztaltam a román fél részéről is. Ceausescu elvtárs szavait én úgy értelmezem, ahogy azokra a bevezetőmben utaltam. Nem értem azonban, hogy azok után, amit Grósz elvtárs és most Szűrös elvtárs is kifejtett, és korábban is hangoztattunk: mi nem bátorítjuk az itt élőket szülőföldjük elhagyására, ellenkezőleg, az az érdekünk, hogy itt boldoguljanak, akkor hogyan vádolhatnak bennünket, a magyar külképviseleteket azzal, hogy toborozzuk a menekülteket? Ez a feltételezés személyesen is fáj nekem. Ez sértés! Ha a román kormány ténylegesen javítani akarja a kapcsolatokat, akkor a jelenlegi helyzetből indul ki, és figyelembe veszi azt a tényt, hogy a történtek után az érintetteknek okuk van félni a hazatéréstől – mint Totu elvtárs említette, 13 ember úgysem jelent semmit a román kormánynak –, ezért hozzájárul Budapestre távozásukhoz. Totu ezután azt fejtegette, hogy tudja, ez nem az első és nem az utolsó eset, majd megkérdezte: – Véleménye szerint javíthatja-e ez az eset kapcsolatainkat? – Ebben mi vétlenek vagyunk – válaszoltam.

Erre felugrott. – Köszönöm szépen – mondta, és távozott.

Hazamentem és megebédeltünk. Vasárnap volt, máskor ilyenkor, ha szép idő volt, sétálni mentünk. Most azonban biztos voltam benne, hogy ma még be kell mennem a külügyminisztériumba. Leültem hát újságot olvasni. Gondoltam, még megnézem azokat a lapokat, amelyeket tegnap már nem tudtam elolvasni. Alig helyezkedtem el, máris szólt a telefon. 17 órára hívott Totu miniszter. Most is jelen volt Oancea miniszterhelyettes is. Totu szárazon, kimérten közölte:

1. A román kormány nem ért egyet a magyar kéréssel.

2. A román kormány kéri a magyar kormányt, hogy utasítsa szófiai nagykövetségét, küldje a román állampolgárokat vissza hazájukba.

3. A román kormány felkéri a magyar kormányt, hogy tartsa be az érvényben lévő személyforgalmi megállapodásokat. Eszerint a román állampolgároknak az érvényben lévő román törvények és a két ország közötti megállapodások értelmében haza kell térniük, és itthon joguk van kérniük törvényes keretek között az ország elhagyását.

4. Amint az ismeretes, a romány kormány továbbra is a két ország közötti kapcsolatok megjavításának útját keresi.

A miniszter a felolvasott közlésen kívül keveset beszélt, de feltűnt, hogy következetesen nagykövet úrnak szólított. Ezzel ugyan nem bántott meg, sőt még megelégedéssel is töltött el, csak furcsának találtam, hiszen délben még elvtárs voltam. Nevetséges, fél nap alatt elvtársból úr lettem.

Ismét nehéz döntés előtt álltunk. Azon gondolkodtam, vajon milyen álláspontot alakítanak ki otthon. Úgy éreztem, hogy nem adhatjuk ki őket a románoknak, mert az egyenlő lenne a halálos ítéletükkel. Totu szinte sugallta: nem lehet tudni, mi lesz a menekültek jövője, hiszen ők sem tudják, mi lett a Bulgáriából menekült és visszaadott törökökkel. Mit tesznek most a bolgárok? Azt hiszem, csak a nemzetközi nyilvánosság mentheti meg a menekülteket.

Másnap találkoztam a bolgár nagykövettel, aki elmondta, hogy tegnap őt is behívta Totu. A mindössze hat percig tartó találkozón részt vett Constantin Oancea illetékes külügyminiszter-helyettes is.

A román párt és kormány álláspontját tolmácsolva Totu kemény hangon felszólította a bolgár kormányt, hogy tartsa tiszteletben az illegális határátlépőkre vonatkozó, érvényes, kétoldalú megállapodásokat. Emlékeztetett arra, hogy román részről következetesen betartották az idevonatkozó egyezményeket. Hangsúlyozta, hogy amennyiben az illetékes bolgár hatóságok nem tesznek eleget vállalt kötelezettségeiknek, úgy Bulgáriának vállalnia kell a szerződésszegés felelősségét, az azzal járó következményeket. A nagykövet jelezte, hogy továbbítja az üzenetet, külön észrevételeket nem tett.

Szeptember 26-án a magyar külügyminisztérium jegyzékben kérdezte, hogy értelmezhetjük-e Totu nyilatkozatát úgy, hogy a szófiai menekültek hazatérésük után rövid időn belül Magyarországra távozhatnak.

Szeptember 27-én 12 órára bekéretett a külügyminisztériumba Petrescu osztályvezető. A magyar jegyzékre válaszolva az alábbiakat közölte:

Figyelembe véve, hogy a magyar fél is keresi a közös megoldás lehetőségét, a román fél az alábbi megoldást javasolja, mint lehetőséget:

A szófiai magyar nagykövetség az otttartózkodó román állampolgárokat adja át a bolgár hatóságoknak. A bolgárok őket Romániába küldik. Visszatérésüket követően kifejthetik kívánságukat a távozást illetően, amelyben a román fél az érvényben lévő törvényeknek megfelelően rövid időn belül eljár. A törvénynek megfelelően keresni fogják a megoldást. A román törvények az ilyen esetek elkövetőivel szemben pénzbüntetést írnak elő, és nem helyeznek kilátásba fogva tartást. Erről az álláspontról a román külügyminisztérium tájékoztatja a szófiai román nagykövetséget és az illetékes bolgár hatóságokat. Románia elvi álláspontja, hogy nem támogatják az emigráció semmilyen formáját, és nem buzdítanak senkit az ország elhagyására, de ha valaki el akar menni, azt elengedik, kényszerrel senkit nem tartanak vissza. A román fél reméli, hogy a magyar fél megteremti a közös megoldás feltételeit...

(...) Szeptember 24-én értesültünk először arról – mint már említettem –, hogy szófiai nagykövetségünkön román állampolgárok vannak, akik Magyarországra kívánnak telepedni. Időközben az is kiderült, hogy ezek a román állampolgárok kivétel nélkül magyar nemzetiségűek és számosan közülük olyanok, akiknek családtagjaik már Magyarországon vannak. Az is ismert, hogy már több napot, talán egy-két hetet is eltöltöttek szófiai képviseletünkön. Bizonyára meg lehetett volna oldani áttelepülésüket csendben, feltűnés nélkül is. Tapasztaltuk, hogy egyre több olyan magyar jelentkezik a konzulátuson, akinek ellopták vagy elveszett az útlevele. Gyakorta előfordul, hogy valaki semmilyen igazolvánnyal nem rendelkezik. Így nagyon nehéz megállapítani a személyazonosságát. Bemond egy nevet és egy magyarországi lakcímet, egy személyi számot, ha tud, és kap egy visszatérési igazolványt. Minden bizonnyal az esetek 99%- ában magyar állampolgár visszatéréséről van szó. Előfordulhat persze az is, hogy félretájékoztatnak bennünket. És ki megy át a lopott útlevelekkel? Ezt már a magyar illetékes hatóságoknak kell kiszűrni. Biztosan vannak közöttük olyanok is, akiket küldenek. Ezeknek a száma valószínűleg most meg is emelkedett. Azt hallottam egy felsőbb körökben forgó román barátunktól, hogy amikor a kolozsvári konzulátus bezárásáról volt szó, és felvetődött a budapesti nagykövetség létszámának csökkentése, Nicolae Ceausescu kijelentette: „úgyis elegen vannak jelen mindenütt". Kányádi Sándor is erről szólt, miután augusztus-szeptemberi budapesti látogatása után beszéltem vele Kolozsvárott.

Elmondta találkozását Grósz Károllyal, és megemlítette, hogy nagy meglepetésére, mikor kilépett a pártközpontból, „véletlenül" összefutott azzal a Vásáriként bemutatkozó fiatalemberrel, akivel szinte mindenütt találkozott, ahol csak megfordult. Chirának, a román nagykövetség ügyvivőjének, akit Kányádi még Nagyváradról ismert, szóvá is tette, mikor az elismerte, tud a dologról.

– Hát ti mindenről tudtok? – lepődött meg az író.

– Ez természetes, jó, ha tudod, mi mindenütt ott vagyunk.

De visszatérve a szófiaiakra. Mint később hallottam, a bolgárok is hajlandóak lettek volna kezdetben a csendes megoldásra, de itt közbejött valami megmagyarázhatatlan. Az Interparlamentáris Unió Szófiában ülésezett. A nagykövet elkotyogta magát és az ülésen részt vevő magyar delegátus is. Ezek után nem volt mit tenni, közbeszólt a sajtó, és minden kitudódott. S ha már a románok tudtak róluk, a bolgárok nem tehettek semmit. ők ugyanis az elmúlt években visszakapták a románoktól azokat a török nemzetiségű bolgár állampolgárokat, akik Románián keresztül kívántak Törökországba jutni.

Persze most meg nem követem a bolgár terminológiát! Az ördög vigye el, hogy ilyen nehéz azt mondani, ami az igazság, mert mindig ügyelni kell a partner hivatalos megfogalmazásaira!

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

Mi marad utánunk?

Tűnődés egy jeles publicista erdélyi leveleit olvasva

A huszadikszazad.hu négy éves születésnapjára ajánlom szeretettel

Érdekes sors jutott az olyan embernek, mint amilyen néhai Hegedüs Nándor, aki alig fél évszázada (1969) hagyta itt az árnyékvilágot, miután cselekvő tanúja - s nem is akármilyen! - volt a huszadik század első felének. Ha végignézünk mozgalmas életútján, akkor némileg kiábrándító az az egyoldalúság, amivel pályatársai elegyengették földi maradványai fölött a hantot: az Irodalomtudományi Közlemények 1970/1. számában, az Intézet életéből rovatban, valahol hátul közölt nekrológban az Ady-kutatót siratják benne (joggal), s miután irodalomtörténészi érdemeit becsületesen felsorolják, mintegy mellékesen megjegyzik: "A Holnap-alapítók közé tartozott: mindig büszkén emlékezett erre. Gazdag, munkás életet élt utolsó órájáig. Volt főszerkesztő, több nagyváradi lap tulajdonosa, a bukaresti parlament Magyar-párti képviselője."

Holott, alaposabban megismervén a Hegedüs-életmű valódi dimenzióit, ez a mellesleg odavetett pár mondat legalább annyit - ha nem többet - takar és jelent, mint az Ady-kutatásban jeleskedés. És nem azért, mintha Adyt helyesen értelmezni, munkásságára értelmesen fényt vetni nem volna dicséretes, egész embert próbára tevő feladat, hanem mert az a cselekvő személyiség, aki élete alkonyán, a társadalmi aktivitás peremére szorulva, szülőhelyét odahagyva törvényszerűen fordult szinte teljes egészében az irodalomtörténet felé, pályafutása delelőjén, hosszú évtizedekig olyan sokoldalú tevékenységet folytatott, ráadásul kézzelfogható eredményességgel, amit a fontosságához mérten legalább ma illik értékelni és értékesíteni.

Hegedüs Nándor azok közé a jó értelemben vett, a legnehezebb körülmények között helyben maradó muszáj-herkulesek egyike, akik a "lehet - mert kell" elve mellett kötelezték el magukat és ez a beállítódás irányította következetesen egész életében.

A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerint "jelentős közéleti szerepet vállalt a két világháború közötti időszakban. Előbb mint a Városi Tanács tagja Nagyvárad színházi hagyományainak folytonosságáért szállt síkra, majd az Országos Magyar Párt Bihar megyei tagozatának alelnöke és 1928-tól több cikluson keresztül parlamenti képviselője. Pártállástól függetlenül támogatta a romániai magyar baloldali mozgalmakat. A város kulturális életében fontos szerepet játszott az általa létrehozott Hírlapiroda és az azzal kapcsolatos Kölcsönkönyvtár."

Egy fehér hollónak számító mai értékelés szerint (Szilágyi Aladár - Erdélyi Riport, 2006. június 1.) "Hegedüs Nándor annak a zsidó származású, magyar identitását az impériumváltás után is következetesen vállaló, Váradon különösen jelentős értelmiségi rétegnek volt az egyik legtekintélyesebb képviselője, amelyre nem hatott bénítólag a diktátum okozta trauma, amely nem süllyedt el az önsajnálat mocsarába, amely nem szökött a dicső múltba, s a Magyarországra tántorgás útvesztőit sem választotta menedékül... Mindenekelőtt – bár az impériumváltás előtt keveset értett románul – az új helyzetben nagyon hamar és nagyon jól megtanulta az állam nyelvét. Közíróként, pártpolitikusként, parlamenti csaták résztvevőjeként a folyamatos, szerteágazó, naprakész tájékozottság jellemezte. A közelmúlt, a ma történéseinek, a román politikum eseményeinek, egyáltalán: a többségi nemzet mentalitásának jobb megértése végett egy történész igényességével tanulmányozta át a román nemzeti törekvések históriáját a kezdetektől a jelenkorig. Stúdiumai közben rá kellett döbbennie, hogy mennyire a szűklátókörűség, a realitásérzék hiánya, a hibát hibára halmozás, végső soron mekkora tehetetlenség jellemezte a nemzetiségi kérdés szempontjából a kiegyezés után önállósult magyar bel- és külpolitikát. Hegedüs Nándor vette magának a fáradságot, újból és újból átnézte az utóbbi fél évszázad erdélyi és regáti román, illetve külhoni sajtójának minden, a kérdéskörrel kapcsolatos anyagát, s következtetéseit éppen a jogsérelmek elleni hatékonyabb küzdelmet elősegítő önrevízió jegyében fogalmazta meg. Eljutott odáig, hogy legtöbb kortársánál alaposabban ismerte azt a „román közeget”, amelynek mozgásterében cselekednie adatott."

Kántor Lajos egy tanulmányában idézi Gáll Ernő, az 1957-ben újraindított Korunk főszerkesztőjének emlékezését Hegedüsről: "Elfogultan és elutasítóan néztem mindig Hegedüs Nándor, a Nagyvárad, majd (...) Szabadságra változtatott című másik helyi napilap főszerkesztőjének magas, de kissé hajlott alakjára. Nekem ő és lapja túl konzervatív volt. Sok víznek kellett a Körösön, illetve a Szamoson lefolynia, míg megtanultam becsülni és tisztelni Magyar Párt-i képviselőként vívott kemény parlamenti csatái, karakánsága, majd később ama tudós könyve okán, amelyet Ady váradi éveiről írt". De elismerő szavakat olvashatni ugyanebben a tanulmányban a kortárs Ligeti Ernőtől ("megbízható ember, “elméjének biztonságában, életérzésének fegyelmezettségében” sohasem lehetett csalódni..."), illetve egy 1936-os interjúban is, amit Tamási Áronnal készített a Független Újság riportere, Kovács György a Németh László Magyarok Romániában című tanulmányával kapcsolatos vita ürügyén ("Hegedüst Szabó Bénivel együtt a legőszintébben nagyrabecsülöm, és elsősorban ez a kisebbségi politikus jelenti nekem azt a felkészültséget és önzetlen munkavállalást, amelyet az egész Magyar Párt kebelén belül példaképnek lehetne odaállítani. Ha jól érzem, Hegedüs Nándor becsületbeli kérdést csinál a maga részéről abból, hogy egyrészt a Magyar Pártot, másrészt pedig, az erdélyi magyar zsidóságot Németh Lászlóval szemben megvédje. Tiszteletre méltó kiállásnak látom az övét még akkor is, ha nem érthetek vele egyet...").

Az itt-ott elszórt múltbeli és jelenkori értékelések összegyűjtése és egybevetése fontos feladat, de még fontosabb az életmű kézzelfoghatóan érzékelhető vonulatainak feltárása, megismerése.

Az újságírással magát fiatalon eljegyző Hegedüs szülővárosában, Nagyváradon, a legendás Sas Endre mellett tanonckodott, s 1918-ban már a lap főszerkesztőjeként tevékenykedik. Újságírói vénája a negyvenes évek közepéig gyakorlatilag kiapadhatatlan, akkor is inkább azért hallgat el, mert a sors kihúzza alóla azt a valóságot, amiben otthonosan érzi magát. Leginkább a Nagyvárad (később: Szabadság), a Magyar Kisebbség és a Pesti Napló teremtenek pástot ahhoz, hogy elmondhassa meglátásait, elemzéseit, gondolatait a romániai magyarság kisebbségi létéről, a román-magyar kapcsolatokról, a történelmi megbékélés módozatairól és etikájáról. Munkásságának ez a része, bár szabadon kutatható, jószerint még feltáratlan és inkább jelzés értékű kiadványokban elérhető: publicisztikai írásaiból 1941-ben rendezett két kötetet sajtó alá Nagyváradon - az Erdélyi levelek a Pesti Naplóban megjelent cikkeit, a Nincs béke igazság nélkül pedig a Magyar Kisebbség számára készített tanulmányait tartalmazza. A zöm azonban ott rejtőzködik, névtelenül vagy álnéven, a nagyközönség számára gyakorlatilag már elérhetetlen lapgyűjtemények mélyén, igen gyakran azonosításra és feldolgozásra várva. 2006-ban történt a Nagyváradi Ady Társaság részéről kísérlet arra, hogy válogatást adjon közre Hegedüs újságcikkeiből és parlamenti felszólalásaiból (Magyarok a román parlamentben, Ágoston Vilmos előszavával), ami mintegy meghosszabbítja Hegedüs Nándor utóéletét.

Ehhez szeretném hozzáfűzni olvasmányélményeimet azzal kapcsolatosan, hogy sikerült hozzáférnem az 1941-ben Nagyváradon kiadott Erdélyi Levelek-hez a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Osztálya révén, Kelemen Katalin jóvoltából.

A közel 200 oldalas kötet anyagát a szerző előszava szerint a Pesti Naplóban éveken át megjelent erdélyi leveleiből válogatta, melyek inkognitóban jelentek meg. "Minthogy a román lapok sűrűn polemizáltak ezekkel a cikkekkel és követelték, hogy írójukat vonják felelősségre, a román politikai rendőrség szorgalmasan kutatta a szerzőjüket, és bevallom: nem lett volna számomra kellemes, ha felfedezték volna" - emlékezik Hegedüs. - "Budapesti cikkeimben igyekeztem tárgyilagosan írni, főleg adatokkal dolgozni és ezeket az adatokat túlnyomórészt éppen az erdélyi románok múltjából merítettem".

A továbbiakban néhány idézettel, mozaikszerűen kísérlem meg összerakni azt a képet, amit a harmincas évek derekán Hegedüs Nándor a román-magyar kapcsolatokról, a románság tudati sajátosságairól az anyaország felé közvetített, s amelyben szikrányit sem vádolható érzéketlen revansizmussal - egyszerűen dokumentált, mértéktartó és konstruktív véleményt mond.

„Mi nem követjük a hajdani román publicisztika példáját, amely minden politikai pör nyomán, amely a régi magyar időben megesett, a magyar bíróságot gyalázta és a világ előtt meghurcolta. Politikai perekben nem várunk elfogulatlanságot a bíróságoktól, mert hiszen a törvényeket rendszerint az uralkodó hatalom szelleme dirigálja és így azoknak a végrehajtása sem mentes a hatalom szolgálatától. Tudjuk azt is, hogy Ghibu minden külső hatásvadászatot igénybe vett, hogy a szegény magyar újságírókra mennél szigorúbb ítéletet csikarjon ki. Saját személyének pereskedését nemzeti üggyé fújta fel és nem úgy állította fel a kérdést a bíróság előtt, hogy Daróczi Kiss Lajos újságíró a vádlott és Ghibu a főmagánvádló, hanem Daróczi Kiss Lajos a vádlott és a főmagánvádló: a román nemzet.”(Legyen igazság, 1937)